Hosszú hétvége... (Hüüru, Saku, Palmse, Sagadi, Viitna, Vihula, Altja)

Kedd van, furcsa hétkezdés... Van most egy kicsi időm, gondoltam belekezdek a hétvége eseményeibe, mert máskor ki tudja mikor lesz rá megint idő. Aztán megint lehet, hogy majd pénteken kerül pont a bejegyzés végére, de annyi baj legyen...

Az észt kórus

Úgy volt, hogy a hétvégét a két nagy sziget, Saaremaa és Hiumaa érdekességeinek megismerésével fogjuk tölteni, de aztán lemondtunk a dologról, mert nem csak nekem jutott ez eszembe, sokan mások is szerették volna a hosszú hétvégét ott tölteni,a lig volt kompjegy... Igazából a 20-i ünnepségen beszéltük át először Laciékkal a konkrét terveket csütörtökön. Bár az ünnepség tán túlzó, inkább egy kerti parti volt, néhány rövidebb beszéddel, majd egy párfős észt kórus adott elő néhány magyar népdalt.

A társaság zöme észt volt, a helyi magyarok alig-alig képviseltették magukat. A Tenkes étteremből érkezett egy jó nagy fazék gulyás a rendezvény támogatására, nem is volt olyan rossz... Zora és Nóri szinte az egész időt a rendezvénynek otthont adó kert felfedezésével töltötték, enni nem nagyon ettek. Szóval átbeszéltük egy pohár bor mellett az elmúlt időszak történéseit és a hétvégére vonatkozó terveket, s végül ejtettük a hétvégi programot. Másnap azért még megnéztem a kompok foglaltságát, addigra már alig-alig volt olyan kompjárat Saaremaa-ra is, ahova fel lehetett volna férni, Hiumaa-ra már előző nap reménytelen volt a helyzet. Így aztán abban maradtunk, hogy Palmse és környéke lesz a célpont: közelebb is van, s onnan haza is lehet jönni.

Pénteken délután korábban végeztem (kettőkor), így aznap délutánra is lehetett programot csinálni, szép idő volt. Laciékat elhívtuk a közeli bejáratott pisztrángos helyünkre Hüüru-ba, most nem voltak olyan sokan. Most ugyanaz a pali volt a pucolóhelynél, mint mikor Pimpáékkal voltunk, kissé furán viselkedett ezúttal is. Elég hamar fogtam egy halat, Netti ment is a szákkal, hogy kiszedi. Erre a semmiből előkerült a pacák, és elkezdte rángatni a botomat, kivette a kezemből. Addig-addig rángatta, míg összeakasztotta a damilt Laci damiljával, majd tetézte a tevékenységét azzal, hogy jól megrántotta a damilt kézzel, a hal meg leakadt a horogról.

Balról: Vera, Zora, Nóri, Huba, Netti

Csöppet bosszús voltam, de kb. 10 perc múlva sikerült egy másikat fogni. Nórit ezúttal inkább Zora és a játszótér kötötte le, mint a horgászat, pedig eredetileg ő akart odamenni aznap. Az újabb hal csupán 1,3 kg volt, pedig az első kapitálisnak tűnt... Megvártuk, míg Laci is fog egy halat, az övé már egész nagy lett, több mint két és fél kilót nyomott, eleddig ez a rekord (2,53). A fickó nem volt hajlandó addig fejbevágni, amíg a gyerekek látókörön nem kerültek. Mivel csak észtül tudott, meg pár szót oroszul, nehéz lett volna neki elmagyarázni, hogy Nóri már rengetegszer látott ilyet, ne aggódjon már annyira...

Mikor elkészült a hal, érdekes volt látni, hogy amit én fogtam, egész fehér húsú volt, Lacié pedig szép vörös. Mindegy, azért mindkettő jóízű volt... Laciéknak nagyon tetszett a hely, azt mondta, hogy elhozza a szüleit is ide, ha majd jönnek októberben. Este történt egy kis baleset, épp mikor Nóri szobája alatt üldögéltem a legkisebb helyiségben. Csak azt hallottam, hogy valamit keres a szobájában, aztán hirtelen egy tompa puffanás... Utána sírás ezerrel, de mivel a sokszor indokolatlan kiabálással és műsírással megedzett minket, nem rohanunk ilyenkor már azonnal (én meg eléggé szorult helyzetben is voltam ráadásul). Hiába mondjuk neki, hogy csak akkor emelje drasztikusan a hangerőt, ha tényleg komoly baj van, mert egyszer ráfázik, nem hallgat ránk általában, mint sok minden másban se. Szóval sírt, Netti egy kis idő után felment persze, ő meg ott ült vérző fejjel a szobájában. Az történt, hogy lehajolt a hajráfért a földre, csak azt nem kalkulálta be, hogy az asztal közel van hozzá. Ahogy ő szokta mondani: lehajolt és "díízs", jól bevágta a homlokát az asztal sarkába. Szerencsére a seb kicsi volt, persze 1-2 mm mély. Azóta kenegetjük egy jó kis krémmel, remélhetőleg el fog tűnni és nem látszik majd...

A sergyár

Másnap szombaton is szerencsénk volt az idővel, így ellátogattunk egy olyan helyre, ahol eddig nem voltunk, Saku-ba. Itt van Észtország egyik legnyagobb sörgyára, a Saku (nomen est omen), a másik gigász Tartuban van, úgy hívják, hogy A. Le Coq. Már régen terveztem, hogy el kéne nézni ide, sajnos a sörgyárat nem tudtuk megnézni. 10 fő a látogatási minimum egyrészt, másrészt meg a család többi tagját nem is feltétlen érdekli. Csak a múzeumot vettük ezúttal célba hát, és a gyár éttermét. Sajnos a múzeum be volt zárva, úgy látszik a honlapon lévő információ nem túl naprakész. Ott azt írják, hogy a múzeum az épület felső részén van, alul van az étterem. A helyzet most fordított, úgy látszik volt némi átrendeződés... Odafent az étteremben még van néhány vitrin és kép a múzeumból, de odalent az új múzeum még nem állt fel.

Míg elkészült az ebéd, Nóri beszabadult a játszósarokba, nagyon élvezte... Folyt. köv.

Újra van pár perc, lássuk mi történt ezután. A Saku-nál tartottam, most már látom. Az étterem berendezése szinte egy középkori fogadóra hasonlít egyébként, de egy-két modern dizájnelem jelzi azért, hogy hol is vagyunk. A söntéspult maga is érdekes, tessék csak megfigyelni a külső borítást... Gasztronómiailag nem túl érdekfeszítő a hely egyébként, Netti fogása például kíméletlenül el volt sózva. Az itallapon volt egy érdekesség. Akadt rajta egy "házi sör", ami szerintem ízre és kinézetre is nagyon emlékeztet a Saku Legend-re, amit eddig csak a reptéren tudtam megkóstolni egy bárban, sehol másutt.

Ez volt kegyetlen mód sós...

Az étterem kívülről...

Ez mind üres...

Eltöltöttünk itt pár órát, majd sétáltunk egyet odakint, nagyon szép volt az idő. A sörgyár udvarán eszméletlen mennyiségű üres üveg vár a további feldolgozásra, de hétvége volt, látszólag nem dolgozott senki. A gyár területe mellett patakocska folyik, amelyen egy gyaloghídon lehet legközelebb esően átkelni. A túloldalon egy park van, amelynek középpontjában a kastély áll. Valószínűleg régen ez a kastélyhoz tartozó park volt, határát kőfal is jelzi. A park szélén két öregúr padon ülve etette a kacsákat, szemlátomást nem fogadtak absztinenciát. Próbáltak velünk szóba elegyedni, de egyik általuk beszélt nyelv sem volt közös halmazban a mi tudásunkkal. Azt sikerült megérteniük, hogy magyaruk vagyunk, aminek szemlátomást nagyon megörültek...

A kastély Saku-ban

Hazafelé még bevásároltunk, s aznapra ki is merült a program. Másnapra gondoltunk elsődlegesen kirándulni Palmse-ba, de aztán szombaton Laciékkal fixen hétfőben maradtunk, így a vasárnap felszabadult. Elhívtuk Gabit, aki kiokított minket, hogyan is kell töltött káposztát csinálni. Jó sok hónappal ezelőtt a télen egyszer azzal várt minket ebédre, s olyan jól sikerült (Nóri is rengeteget evett), hogy akkor rögtön másnap megpróbálkoztam vele én is. A kísérlet nem volt túl sikeres, nem nagyon volt íze se, szét is mentek a levelek, stb. Akkor Gabi megígérte, hogy majd egyszer kitanít minket a fortélyokra, most jött el az ideje...

Jó nagy kondérral sikerült gyártanunk (még teganp is volt belőle, pedig ma már péntek van...), és nem főtt szét egyik sem! Maga a hajtogatás nekem eléggé kacifántos, de a végére már majdnem ráéreztem, hogyan kell állni az erezetnek, hogyan kell elkezdeni a hajtást, stb. Legközelebb már tán egész jól fog menni. Jól döntöttünk, hogy nem aznap mentünk kirándulni, ritka pocsék idő volt.. Kisebb szünetekkel szinte egész nap esett az eső, tipikusan az az idő volt, amikor egyesek szerint csak utódokat lehet nemzeni, illetve bort lehet fejteni...:)

A Palmse-i kastély

Hétfőn aztán elmentünk kirándulni, de erről majd máskor... Most van a máskor, megint volt egy párnapos szünet. Szóval a hétfő. Nem indult valami jól, mondhatni. Olyan köd és pára volt, mintha november lenne, induláskor rendesen szemetelt az eső. Gabi is jött velünk, először őt vettük fel. 9-re értünk Veráékhoz a követségre, addigra már ők is menetkészek voltak. Palmse a követségtől kb 75-80 km-re van, így autóztunk kb egy órát, amíg az első célponthoz elértünk.

A kastélyban egy ideje magyar vonatkozású dolgok vannak kiállítva. Herendi porcelánok vannak minden szobában, mindehol beépülve és kiegészítve a szoba felszerelését. Gabi benne volt a kiállítás szervezésében, így megtudtunk most mi is egy-két érdekes dolgot a Herendi porcelán múltjából. Rögtön az első termek egyikében a Rotschild madaras mintákkal volt megterítve az asztal. Ennek a mintának az az érdekessége, hogy a madarak mellett látható egy aranylánc. A lánchoz állítólag a következő sztori kapcsolódik: a bárónő elvesztette valahol a nyakláncát, s mivel kevesen fértek hozzá a dolgaihoz, úgy gondolta, hogy a szoblány tette el. Állítólag ki is rakta szegény lány szűrét, de a nyaklánc mégis előkerült: a kertben volt, az egyik fán, ahol énekes madarak fészkeltek...

Felvonult a kastélyban szinte az összes híresebb minta, s mellettük voltak ruhák is az egyik magyar divatcég kínálatából is. Mindenesetre nem derült ki egyértelműen, hogy ezek a dolgok meg is rendelhetők. Bár ki tudja mekkora forgalom generálódhat a kiállítás alatt (szeptemberben még tart), egy normál tányér kb. húszezer forint... A ruhákhoz kapcsolódóan a cég akart egy kisebb bemutatót is, magyar hölgyek bevonásával. Azonban a ruhák mérete kb 34-36 volt, ez a kísérlet megbukott, sok magyar divatmodell ugyanis Észtországban nincs... (Végül észt hölgyeket alkalmaztak.)

De térjünk vissza a kastélyra és Palmse-ra. A Palmse-ban található komplexum az észtországi kastélyturizmus zászlóshajója. Barokk kastély a Lahemaa nemzeti park közepén (csak érdekességképp: ez volt a Szovjetunió első (!) nemzeti parkja 1971-ben, amikor megalapították), s erről a barokk stílusról eszembe jutott egy aranyos történet, most hallottam Lacitól. Barokk kastélyokkal szerencsére mi is jól el vagyunk látva odahaza, többek között Fertődön is van egy, az Eszterházy kastély. Nem tudom igaz-e, de a történet szerint Eszterházy Márton, egykori kiváló válogatott focista meglátogatta a kastélyt. Ha valaki nem tudná őt hova tenni, egy emlékezetes pillanat 1984-ből, amikor utoljára meg tudtuk verni a hollandokat, ráadásul náluk:

Szóval hősünk valamilyen oknál fogva tiszteletét tette ősei kastélyánál, és be szeretett volna menni egy baráti társasággal. No persze vele is meg akarták fizettetni a belépti díjat, amire ő csak mosolygott, hogy "Uram, én itt itthon vagyok."

Madártávlatból

Beteszek ide egy képet a kastélyról és a körülötte lévő épületekről, impozáns. 1972-ben kezdték meg a felújítását és a '80-as évek végére értek a végére. Nem csak a főépületet tették rendbe, minden egyes kiszolgáló épület is jó állapotban van, a park nemkülönben. A kastély renoválása fontos momentum volt, onnantól kezdve Észtországban számos régi kastély felújítása kezdődött meg. A környék a XIII. századtól 1510-ig Tallinn város tulajdona volt, majd 1676-ban jött egy fajsúlyosabb változás a környék életében: ekkor vette át a Pahlen család, s ez így volt 250 évig.

Maga a főépület egyike azon kevés kastélyépületeknek az országban, amelyek svéd eredetűek, a mostani formája pedig az 1782-85-ös újjáépítés során alakult ki. A Pahlen család elismert nemesi családja volt a társadalomnak, Carl Magnus von der Pahlen például a XIX. század első felében kormányzó is volt.

A parkban kávézó, kovácsműhely, hotel, szauna, játszótér, pálmaház és még sok minden más is van, érdemes ott is egy kellemes sétát tenni. Természetesen végigjártuk odabent a termeket, a pincében borokat lehet venni, illetve tán kóstolni is. Jófajta magyar borokkal találkoztunk ott, sokkal jobbakkal, mint az észtországi üzletek polcain.

A hátsó fertály a kertből

A pálmaház kívülről

A kastély maga belülről nem túl nagy, mondhatni emberléptékű. Pár fős személyzettel simán el lehetne ott képzelni az életet. Ha nem hangzana nagyon hülyén az épület építészeti stílusát ismerve, akkor lehetne rá mondani, hogy nem egy barokkos túlzással van dolgunk. A parkban sétálva az ég kezdett világosodni, a csepegő eső elállt. A kovácsműhely sajnos zárva volt, de a pálmaházba azért be tudtunk menni. Szél nem volt, így a kastély melletti tavon szépen tükröződtek az épületek... Amikor megérkeztünk 10 óra körül, még szinte senki nem volt ott egyébként, amikor meg kijöttünk, hegyekben álltak az autók a parkolóban. Észrevétlenül elment két óra, s így dél lévén mindenki megéhezett, így elindultunk vissza, Viitna irányába... Szünet.:)

A Viitna Kõrts

No, ma már csütörtök van... Viitna arról nevezetes, hogy az országút mellett áll Észtország egyik legrégebbi fogadója, pontosabban ez az egyik olyan fogadó, amely a régmúltból viszonylag változatlan formában megmaradt. Hogy milyen régi, azt a jó ég tudja, annyi bizonyos, hogy 1802-ben már itt állt. Az épület maga jó hosszú, jelenleg az egyik felében posta működik. A főépületen kívül álló kisebb épület is a fogadóhoz tartozott egykor, ma ez büfé, kávézó, bolt egy helyen. A fogadó belső tere három részre oszlik: vannak szép számmal faasztalok, van egy félig meddig önkiszolgáló pult, a sarokban pedig házi készítésű kézimunkák, ruhák, fajátékok és egyéb haszontalanságok eladására szakosodott kereskedelmi tevékenység.

Mindenki kellőképpen éhes volt, így a helyfoglalás után a pultot vettük célba. Volt két-három leves, nagyjából kétszer ennyi főétel, de mindenki talált magának valamit az étlapon. Nem volt különösebben drága sem, így egy egész jó hangulatú ebédet költöttünk el ott, s közben a nap is kisütött szép óvatosan...

Ebéd után odakint kipróbáltuk a nagy hintát, ilyenfajta szerkezetek szinte minden faluban találhatóak szerte az országban, de a gyerekek fájdalmára leginkább a felnőttek szórakoztatására. Kipróbáltuk úgy, hogy Laci és Netti volt az egyik oldalon, én meg Verával a másikon, egy idő után elég nehéz volt rajta kapaszkodni, mert még az én lapátkerékméretű tenyerem se érte át rendesen a rudat...

Mivel az idő ilyen szépen feljavult, elindultunk megnézni még egy kastélyt, Sagadi-ba. Nincs Viitna-tól messze, kb. 10 km ha lehet, hamar odaértünk. Akkor éppen ott sem volt szinte senki, de amikor végeztünk, ott is valahogy sokan lettek... A kasély és környezete ha lehet, még impozánsabb szerintem, mint Palmse esetében, de majd ítéljenek a képek...

A bejárat

Ez már egy picikét nagyobb épület, itt már szó sincs "élhető" méretekről, inkább főúri kastély ez már. A kastély történetéről sajnos az interneten sok mindent nem lehet fellelni, mindössze annyit, hogy több, mint 500 éve építették. Fel lehet menni csigalépcsőn a padlástérbe is, bár ott sok látnivaló nincs. Meg lehet nézni azonban a "kabátkémények" tetejét ott, ezek jellegzetes motívumai a késő középkori építészetnek. A kémény kürtője szélesen indul alul, ott lehet főzni általában, az alja nyitott. Ha valaki alááll, szépen látszik az ég, s a kémény felfelé szűkül, ezért nevezik az észtben "kabátnak". Volt még odafent egy zongora is, ami nem volt lekerítve, fel volt nyitva, így Zora és Nóri azonnal rácsaptak. Érdekes, hogy itt Észtországban a kastélymúzeumokban alig-alig kerítenek le valamit a látogatók elől, s a kiállítási tárgyak egy része, beleértve a bútorokat is, kipróbálható, senki nem szól érte...

Van néhány nagyon szép terme a kastélynak, s néhány különlegesség is persze. Fűtőtest, kandalló sehol, állítólag a két gigászi kémény által leadott hő fűtötte be a kastélyt. Az egyik terem két oldalán rejtőzködő kis ajtók mögött pottyantós árnyékszékeket fedeztünk fel, de van a kastélyban XIX. századi fürdőszoba is...

A kék szalon, tán ez a legszebb terem

A "kabátkémény" teteje a tetőtérben

Itt mentünk le

A pénztáros hölgy által adott angol ismertetőben volt néhány helyi legenda, ezekről érdemes mesélni egy kicsit... Kezdjük mindjárt egy kis borzongással, az első rögtön egy kísértethistória. Történt egyszer, hogy a kastély urai a fiukat össze akarták házasítani az egyik környékbeli nemes család megfelelő sarjával. Az eljegyzési partit télvíz idején tartották, s a meghívottak között volt egy gyönyörű fekete ruhás leányzó is, akin történetesen megakadt az ifjú vőlegény szeme. Az első látásra létrejött vonzalom kölcsönös volt, de hiába gerjedt fel bennük a vágy, a kertbe mégse tudtak kimenni, mert szétfagytak volna, mint a német géppisztolyok zárszerkezte Leningrádnál. Maradt hát rejtekhelynek a fegyverszoba, ott próbálták meg egymást kicsit közelebbről megismerni. Az ifjú arajelöltnek egy idő után feltűnt, hogy a vendégseregből hiányzik egy készlet vőlegény, és néhány önjelölt segítővel a keresésére indult. Félreérthetetlen helyzetben talált rá a párra a fegyverszobában, s a fekete ruhás rivális annyira elszégyellte magát, hogy fogott egy pisztolyt, s a helyszínen megöngyilkolta magát, nem tudván elviselni a szégyent. Azóta a kastély nyugati szárnyában állítólag időnként feltűnik egy fekete ruhás lány árnyéka. A dolog nekem ott sántít egy kicsit, hogy ha ez valóban így lett volna, akkor minimum egy teljesen (vagy legalább részben) meztelen nőnek kéne arra flangálnia...

A vadászterem

A második sztori a kastélyban uralkodó házastársi szexről tájékoztatja a nagyérdeműt, a középpontban pedig a hálósipka áll. Központi szerepe volt a ruhatárban ennek a jelentéktelennek tűnő ruhadarabnak, ugyanis túl azon, hogy a kabátkémények elégtelen teljesítményét ellensúlyozandó védte a háziúr fejét a megfázástól, volt némi szerepe abban is, hogy a ház urának jutott-e némi öröm vagy sem. A ház ura és úrnője a kastély különböző részeit használták, hálószobájuk is külön volt. Ha az úrnak eszébe jutott, hogy az alváson kívül is lehetne kéne valamit kezdeni, akkor felszerelkezve az éjjeli edényével átcsoszogott a másik szárnyba. Itt jött a fontos rész. Ugyanis nem volt mindegy, hogy a hálósipkát vagy a bilit hajítja-e be... A hálósipkát kellett bedobni az ágyra, s ha azt az úrnő nem vágta hozzá vissza, akkor sóhajtva lerakhatta a bilit, és felkúszhatott az ágyra...

Az utolsó sztori a kastély parkjában lévő tóról, illetve annak keletkezéséről szól. Számomra ez a leghihetetlenebb... A XVIII. század során a kastély ura maradandó ajándékot szeretett volna nyújtani a ház úrnőjének születésnapjára. A nevezetes nap előtti éjszakára minden emberét összehívatta titokban, s megparancsolta nekik, hogy a lehető legnagyobb csendben ássák ki azt a tavat, amit ő megálmodott. A tó a végtelen jel alakját formázza, ezzel szimbolizálva az úr végtelen szerelmét. Mivel a tó elég nagy, erősek a kétségeim, hogy egy éjszaka ezt ki lehetett ásni, illetve fel lehetett tölteni vízzel. Arról nem szól a fáma, hogy a hölgy elégedett volt-e az ajándékkal...

A legendás tó...

A kastély egyik legkülönlegesebb terme a "vadászterem", fent látható. Itt minden bútordarab lába agancsokból készült, nem volt merszem kipróbálni, hogy engem is kibírnak-e... Természetesen itt is sétáltunk egy nagyot a parkban, majd megnéztük az egyik épületben lévő erdészeti múzeumot is. Ha
erre jártok, szerintem feltétlen érdemes bekukkantani, az ára meg úgyis benne van a kastélybelépőben.

A képen látható kis játszósarok a múzeum felső szintjén van, ide Zora nem akart feljönni, mert megijedt a lépcsőt vigyázó kitömött medvétől...

Van még egy kastély a közelben, a Vihula, elmentünk oda is. Ez a kastély nem látogatható, szálloda üzemel benne. A parkjába viszont minden további nélkül be lehet menni, itt is szépen el lehet tölteni az időt. Van limitált nyitvatartású vodkamúzemum (nem mentünk be, várni kellett volna, és elég drága is), vízimalom, amiben most kávézó üzemel, de félig-meddig múzeum, no meg egy minigolf pálya.

A kastély története nagyon gazdag és hosszú, nem akarom most taglalni. Elég annyit tudni róla, hogy jóval messzebbre kell visszamenni az időben, mint az előző kettő esetében, ennek alapjait valamikor a XII. század végén vetették meg, első tulajdonosa pedig egy dán báró volt, aki elévülhetetlen érdemeket szerzett a pogány észtek megregulázásában mint keresztes lovag, így a dán uralkodó neki adta ezt a környéket. Sokáig különböző német családok birtokában volt aztán, többször át, illetve újjáépítették, mert a háborúk viharai persze ezt az országrészt sem kímélték. Szerencsére szépen fel lett újítva ez is, így a környék egyik gyöngyszeme.

A minigolfpálya volt gyerekek számára a legérdekesebb, ugyanis itt a Baltikum néhány híres épületét lehet megtekinteni kicsinyített formában, bár nem túl kidolgozottan. Némelyikbe be is lehet mászni, így elég nehezen sikerült innen elindulni.:)

Itt is volt tó...

Ekkor már fél öt felé járt az idő, s gondolkodóba estünk hogy hová menjünk még esetleg. Kifelé jövet azért sikerült még lekapni a kastély bejáratánál lévő csodaszép szélmalmot:

Szóval tervbe volt véve, hogy egy esetleg elnézünk Võsu-ba vagy Käsmu-ba (közeli tengerparti falvak), de itt Veráék már jártak. Végül arra jutottunk, hogy megnézzük azt a halászfalut, ami a Sagadi kastélynál volt kitáblázva. Visszamentünk hát a kastélyhoz, és lekanyarodtunk jobbra a tenger irányába.

Az egész vidék a Lahemaa nemzeti park területete, de ez a rész különösen szép volt, erdei utakon vágtunk keresztül, ahogy a mellékelt térképen is látszik:

Nagyobb térképre váltás

 

A halászfalut úgy hívták, hogy Altja. Meglehetősen régen foglalkoznak itt halászattal (manapság azért annyira nem, nagyjából azóta állt le a tevékenység, hogy szovjet határvíz mellett feküdt), legelőször a XV. században említik valahol az itteni halászokat. Tipikus egy utcás falu, némelyik ház egészen eredeti állapotában maradt meg az utókornak:

 

 

Egy parkolóban álltunk meg a helyi kocsmával átellenben, ahol térkép is volt. A GPS alapján tudtam, hogy merre van a tenger, így nagyon nem álltam meg nézegetni. Netti vetett rá egy pillantást, és mondta, hogy amerre elindultunk, egy kisebb túraösvény van, ami tesz egy nagyobb kört, és a kocsmához tér vissza. Nem jártuk körbe az egészet, az már kicsit sok lett volna aznapra, de a tengerig persze lementünk.

 

Útközben azért láttunk néhány modernebben felújított halászházat is, a modern szó azért itt erőteljesen idézőjeles, a hely hangulata cseppett sem károsodott:

 

Ahol az út jobbra elfordult, találtunk négy házat, s vége volt a partszakasznak is, volt egy kis sziklafok. Érdekes volt, hogy a kis földnyelv két oldalán mennyire más volt a szél erőssége, az egyiken alig lehetett megmaradni...

A tengerhez elég nehéz volt egyébként odaférkőzni, a parton végig nádas volt, egyedül a fenti házak mellett tudtunk a vízhez közel kerülni. A vízben több helyen "vándorkövek" voltak, egy szép nagy darab látszik a következő képen. A lahemaai tengerpart - ahogy az Észak-észt parti síkság is - gazdag nagy vándorkövekben és kőmezőkben. Ezek a mai Finnország és Skandinávia területéről a hatalmas szárazföldi jégtakaró által kerültek ide, értékes információt adnak a jégnyelvek mozgásának irányáról és kiterjedéséről. Nagy kőmezők vannak a Juminda-félszigeten Tapurla közelében és a käsmui erdőben és parton. A lahemaai vándorkövek közül a legismertebbek a jumindai Majakivi, a kassipeai Jaani-Tooma Suurkivi és a vősui Ojakivi, egyszer jó lenne ezeket is megnézni...

Sok vándorkővel kapcsolatban szólnak legendák Kalevipoegről, például a Suurpea és Pärispea közötti tengerparton levő Odakiviről ("Parittyakőről") pattant vissza a legenda szerint Kalevipoeg parittyaköve, amit a loksai partról ez ellenség felé hajított. Most kicsit utánaolvasva a dolgoknak, kicsit bánom, hogy nem mentünk végig az altjai tanösvényen, de még tán lesz rá alkalom. Ugyanis, keveset láttunk belőle, a további részei a parti települések életébe nyújtanak betekintést, s itt található Észtország egyetlen szabadtéri geológiai múzeuma is, ahol megtekinthetőek a legfontosabb vándorkő típusok és az azokat felépítő kőzetek. Tán azért eljövünk még ide, Võsu és Käsmu úgyis kimaradt...

A földnyelv másik fele

Addigra, mire a kocsmához visszajutottunk, szépen elment tulajdonképp a nap, s mázlinkra a "kocsmában" enni is lehetett. A berendezés hasonló volt a viitna-i  egységhez, de itt nem volt önkiszolgáló pult, a söntésnél kellett rendelni. Az alant lévő étek tűnt leginkább helyi specialitásnak, erdei gombás, sonkás tejszínes szósz, de nem rizzsel, hanem árpával.

Kívülről

Este nyolc körül volt már, mire összeszedtük magunkat indulásra, bár Nóri nem nagyon akart hazamenni. Indulás előtt találtunk egy miniatűr békát a fűben, alig akarta elengedni. Ahhoz képest, hogy a palmse-i kastély parkjában délelőtt alig akarta megfogni a békát, amit Laci felvett neki a földről, elég hamar barátságba került ezekkel az állatokkal... Egészen indulásig azon sopánkodott, hogy mennyire szeretne otthonra egy kisbékát, kissé el volt fáradva...

Mi is, alig beszéltünk hazafelé az autóban, Nóri meg el is aludt, Tallinn előtt ébredt csak fel. Este fél tíz felé értünk haza, tartalmas nap volt...