Csak kezdenek alakulni a dolgok...

Azt hittem, hogy ma én ide nem írok semmit se, olyan fáradt voltam még tíz perccel ezelőtt is, mint akit fejbe vágtak. Pedig feldobottnak kéne lennem, hisz ma végre kedvezőbben alakultak a dolgok, és mégis, valahogy nem az igazi a kedvem. De valahogy fürdés után erőre kaptam, ki tudja meddig...

Ahogy a cím is mutatja tehát, ma már alakult valami, de kezdjük a tegnapi nappal:

Munka végeztével megpróbáltam megtudni, hogy mi a helyzet lakásfronton, de azt meg is írtam kedden, hogy akkor még nem volt előrelépés. Hogy a kedvem még jobb legyen, a laptopom egere is bemondta az unalmast. Azt csinálta, hogy az egérmutató össze-vissza ugrált a képernyőn, anélkül, hogy én bármit is csináltam volna. Mindezek tetejébe amikor hozzányúltam az egérhez, semi reagálást nem éreztem. Hát, nosza, akkor vegyünk egyet…

A legközebbi bevásárlóközpontba mentem, ott van egy számítástechnikai bolt, fantáziadús neve van, úgy híjják, hogy Klick... Kiválasztottam gyorsan egyet, majd megkerestem a sportboltot. Úgy döntöttem, hogy nem várok én ezzel a nadrágvásárlással, ha ma este meccsre megyek, szökségem lesz rá, télen meg úgyis kell. Ez egy olyan nadrág, amely három rétegből készül. Legbelül egy polarszerű lélegző anyag van, de nem teljesen az, mert nem rohadok bele. A köztes réteg nem tudom mi, kívül pedig egy víztaszító réteg van.  Meleg nagyon, és kényelmes is. Mindezek tetejébe a farmer alá is felvehető, nem túl vastag. Utána el is indultam hazafelé, csak még beugrottam egy Hessburgerbe. Ez a McDonalds helyi konkurrenciája, szerintem egész jó. Olcsóbbnak nem mondanám, de ez másodlagos.
Visszaérve a szállásra tettem egy kísérletet, hogy mindenkit felhívjak telefonon (Skype), de Nettiéket nem sikerült. Viszont el kellett indulnom, mert fogalmam sem volt, hogy meddig lehet jegyet venni a meccs előtt. (Armin azt mondta, hogy kb. fél órával kezdés előtt zárnak…)

Szóval elmentem a meccsre tegnap, és nem bántam meg... Előzetesen megnéztem a közlekedést, szerencsére el tudtam úgy jutni az A le Coq (a név egy Tartuban főzött sörmárka...) arénához, hogy nem kellett átszállnom egyszer sem. A megvett nadrág jól vizsgázott, hiába fújt a szél, a megállóban egyáltalán nem fáztam. Ami még jól jött volna, az egy kesztyű. Akartam venni azt is, de a Rademarban (a sportbolt, ahol a kabátot ás a nadrágot vettem) finoman szólva drágán adják őket, és leginkább csk síkesztyűket tartanak. Nagyjából 20 percet utaztam a 17A jelzésű járművel, és egy bevásálóközpont mellett szálltam le a sötétben. Botor módon azt nem néztem meg indulás előtt, hogy nagyjából merre kell indulni a stadion felé, ha leszálltam, rábíztam magam a GPS-re. Viszont ez a nyavalyás nem volt hajlandó kommunkálni a műholdakkal, így úgy döntöttem, megkérdezek valakit.

A kezemen, ahogy a telefont tartottam műholdakra várva, éreztem, hogy 0 alatt vagyunk rendesen, így a meleg cuccaim dacára rögtön végigfutott rajtam a hideg, amikor a bevásárlóközpont mellett megláttam egy negyvenes palit rövidujjú ingben cigizni. A bárból jött ki csak pár percre dohányozni, de rossz volt ránézni...
Megkérdeztem tőle, hogy az aréna merre, szerencsére ő is éppen oda készült, így képben volt az elhelyezkedéssel... Jó irányba indultam volna egyébként magamtól is, de jobb a biztonság.

Madártávlatból a C3 szektor tetejéről

Nagyjából öt perc séta után már a stadion szélénél ácsorogtam, kerestem, hogy hol lehete jegyet venni. Az első biztonsági ember, akit megkérdeztem, valószínűleg jól ki akart velem szúrni, mert elküldött jobbra. Holott ha balra mentem volna, nagyjából húsz méterre tőlem ott lett volna a pénztár. Így szépen körbekerültem az egész stadiont, időnként megkérdezve a kapunál álló biztonságiakat, hogy mi a helyzet. Egy bódéban folyt a jegyárusítás, kicsit illuzióromboló volt a stadionhoz képest. A jegyek magyar viszonylatban sem voltak drágák, 125 és 200 korona között voltak. Úgy voltam vele, hogy valószínűleg ez lesz az első és utolsó meccs, amit itt élőben megnézek, hát akkor üljünk a legjobb helyre, megvettem a legdrágább jegyet.

Az észt lobogó érkezik

Érdekes, hogy nem csak a stadion nevét adták a támogatóknak, az egyes szektorok nevei is hozzájuk kötődik, például van Eliza és Nike szektor is. Én a Nike C3-ba kaptam jegyet, a lépcsők útvesztőjében kihívás volt megtalálni. Volt még hátra fél óra kezdésig, addig a bemelegítést néztem, no meg próbáltam néhány fényképet csinálni. Meglepetésemre elég használható képek születtek, még a legnagyobb zoom tartományban is élvezhető volt. A stadion maga nem túl nagy egyébként, még 10.000 néző sem fér be, de legalább modern.

21:30 volt a hivatalos kezdés, ehhez képest csak 21:24-kor jöttek ki a csapatok, és akkor még hátra voltak a himnuszok. Szerencsétlen gyerekek, akik a két csapat és az UEFA zászlóit kihozták, kijöttek már tíz perccel korábban, és ott feszítettek a lobogókkal a fűben. De a csapatok csak nem akartak érkezni, a zenekar is majdnem odafagyott a gyepre...

Készen a himuszra

Az észt közönség nagyon kulturált volt, semmiféle huhogás, bekiabálás nem zavarta meg a szlovén himnuszt, sőt, felállva hallgattuk végig, utána taps. Az észt himnuszt természetesen még nagyobb lelkesedés fogadta, szinte az egész stadion énekelte. Ezt a „dalt” már jól ismerem: minden este nyolckor megafonról lejátszák a laktanyában... Kezdés előtt még sikerült lekapnom az észt csapatot. Ilyen messziről nem is lett rossz...

Teljesen nem telt meg az aréna a kezdőrúgásra, viszont a kilátogatók nagyon lelkesek voltak. A szurkolótárbor tőlem balra volt a kapu mögött, a többségen kabát sem volt (!), pulóverben érkeztek a meccsre. Kezdtem azt hinni, hogy túlöltöztem magam, de bizony az első félidő derekára, amikor már nagyjából egy órát ültem a helyemen, éreztem, hogy bizony jó döntés volt részemről a dupla nadrág. A játék nem hozott nagyon izgalomba...

Az észtek legjobbjai

Az észtek nem tartoznak a világ élvonalába finoman szólva (85. a helyezésük a FIFA listáján, bár mi sem büszkélkedhetünk az 51. pozícióval...), de ahhoz képest nagyon szervezetten, viszonylag kevés hibával játszottak. A szlovénok sem brillíroztak, bár az látszott, hogy ha náluk van a labda, akkor gyorsabban gondolkodnak egy leheletnyivel, mint az északiak, és többnyire pontosan is játszottak. Volt egy jó öt percük az elején, de aztán az észtek bemelegedve már át tudták tolni a küzdőteret a középpályára, onnan viszont elfogyott a tudomány. Meddő középjátékkal telt el az első félidő, a maroknyi szlovén szurkoló egyetlen észt lövést látott 45 perc alatt.

Vajon nekik ez kötelező program?

Alig vártam, hogy felkelhessek, kissé átfáztam. A közönség között szép számmal voltak katonák és haditengerészek is, ahogy a bíró belefújt a sípjába, egyszerre álltak fel, és tömött sorokban elindultak a stadion melegebb részei felé. Én is így tettem, elhatároztam, hogy iszom valami meleget, és megkóstolom, amit a stadion zöme rágcsált. Nem tudtam, hogy mi az, de jó fokhagymás illata volt, ki kellett próbálni...

Először a WC-t vettem célba, szerencsére ebből több is van, itt hamar végeztem. Viszont a büfét megközelíteni már nehezebb vállalkozás volt. Olyan masszív tömeg haladt arra, hogy fél percenként egy lépés tempóval jutottam csak előre. Azért végül sikerült, és vettem egy kávét, plusz a rágcsálnivalót. Valamilyen barna kenyeret felszeleteltek szerintem csíkokra, aztán megpriíthatták fokhagymás, sós zsírban, nagyon finom volt. Egy baja volt szegénynek, masszívan kemény volt, alig lehetett elrágni.

Ez vajon mi...

Ők sem ülnek...

A második félidő elejét nem láttam, a tömeg miatt pár perc késéssel értem vissza a lelátó tetejére. Sok mindenről nem maradtam le, az állás továbbra is 0-0 volt. A helyemet már elfoglalta valaki, de nem is akartam én igazából leülni. Inkább álldogálni akartam, így kevésbbé fáztam, és tudtam mozogni is. Megálltam hát a legfeslő széksor fölött, innen úgyis jobban lehetett látni. No nem álltam itt sokáig, mert a biztonságiaknak hamar szemet szúrt ez a kirívó renitens viselkedésforma, udvariasan felkértek, hogy üljek vissza a helyemre, mert az UEFA szabályok szerint az ülő szektorokban tilos állni. Kissé vicces volt a dolog, megmutattam nekik a B közép szektorát. Ott egy ember sem ült, mindenki állva hajtotta az észteket. A pali széttárta a kezét, és megkért, hogy akkor is üljek le. Mondtam neki, hogy a helyem is már foglalt, akkor üljek máshová.  Nem akartam én ott veszekedni, minek is, visszamásztam a széksorok közé (voltak rendesen üres helyek), aztán első adandó alkalommal felálltam, ott már nem szóltak rám.

A meccs továbbra sem volt nagyon izgalmas, a szlovénok még kevesebbet kezdeményeztek. Aztán néhány szerencsés passzal egyszer csak az észt tizenhatoson belülre értek, de a helyzetet megelőző három passz mindegyike csak a szerencse dolga volt. No mindegy, odakerült a bogyó a szlovén csatár, Zlatko Dedič elé, aki csinált egy cselt, aztán elakadt a védőben. Visszapattant hozzá a labda, ellőtte, de megpattant egy észten (Andrej Szidorenkovon, szép északi neve van, nyilván orosz ő is...). Ezt a pattanást már nem bírta lereagálni a kapus, bement, a gólt meg öngólra adták. Eszembe jutott Armin, azt mondta, hogy az olaszok ellen hazai pályán hasonlóan „jól előkészített” gólokkal verték meg az észteket Tallinnban az olaszok.

Szerencsére az észtek nem estek össze, támadtak tovább, ez a periódus volt a legjobb a meccsben. Igazi helyzetig viszont nem jutottak el egyszer sem. Én nem akartam a meccs legvégét megvárni, mert a buszmegállót meg kellett keresnem. Ugyanis nem ugyanoda kellett visszmennem, körjárat a busz, amivel haza kellett jutnom. Amikor bemondták, hogy mennyi lesz a hosszabbítás, én szépen elindultam, a GPS már tíz perce be volt izzítva. Nem tudom mi történhetett, de úgy elvitt a vakvilágba, hogy buszmgállónak még a nyomát sem láttam.

Ne kérdezzétek, mi a neve...

Na jól van akkor, beállítottam célállomásnak a laktanyát, megyünk gyalog. 3,2 km-t írt, az nekem kb 25 perc, akkor séta. Szerencsére hamar rátaláltam a 4-es útra, ami Parnuba visz, onnantól kezdve már a kütyü sem kellett, éjfélre haza is értem. A séta egész jót tett, legalább ledolgoztam az aznapi kalóriamennyiség egy részét. Menet közben lefényképeztem egy éjszakai kivilágítású templomot, íme:

Akkor most térjünk át a mai napra hirtelen fordulattal. Reggel sikeresen felkeltem, bár fél órát még az ágyban kellett töltenem, nagyon fáradt voltam. A délelőttöt a kapott anyagok olvasgatásával töltöttem, de nem tudtam odafigyelni, folyton a személyes dolgok jártak az eszemben. Próbáltam időnként elérni idehaza az illetékeseket, de sikertelenül. Délben ebéd előtt lejöttem a szobámba. A folyosóra is, ahol a szoba van, csak belépőkártyával lehet bejutni. Masszív vasajtót képzeljetek el, a hang sem nagyon jut át rajta, ha bezáródik. Mindezek tetejébe, itt már megvalósult, ami nálunk nem: ha egyszer egy ajtón bementem, akkor kijönni csak úgy tudok, ha előtte a kártyát bemenetkor lehúztam. Magyarán: nem működik az, hogy ha egy kedves kolléga után megyek, és ő udvariasan tartja az ajtót, én meg megyek utána lehúzás nélkül,. Ha így tennék, akkor a rendszer nem enged ki, hisz szerinte be se mentem...

No ez még nem elég. Van ez még tovább is. Ha rányomok egy ajtóra a kártyával, akkor nem lehet rögtön rángatni, mint Mari néni a koszos gatyát, mert a zár csak pár másodpercre nyit. Viszont kb. annyi idő alatt zár is, azaz igencsak jól kell eltalálni az ütemet, ha ki akarok menni. Mert ugye, ha nem sikerült, akkor bezártam magam. Ahol a szobák vannak, a folyosónak két ajtaja van. Minden hétvégén attól félek, hogy sikerül az időzítést elrontani, ugyanis akkor nincs itt senki, bőszen telefonálgathatnék, mire valaki kienged. Mielőtt valakinek eszébe jutna az ablakon kimászás: nem segít, visszajutni nem tudnék a szobába, addig van három ellenőrző pont, és mindegyik lezár ilyenkor.

No, de hogy az ebéd környéki történésig visszalépjünk, hisz emiatt ragoztam itt ezt az egészet: ahogy a szobából kijöttem, és az ajtóhoz mentem, gyönyörűen elrontottam az ütemet, bezártam magam, mint Hudini. Naivan megpróbáltam a folyosó másik végét, természetesen az is locked. Elvileg az egyik ajtó mellett üldögél napközben egy biztonsági őr, elkezdtem dörömbölni, semmi válasz. Mit volt mit tenni, hívtam a titkárnőt. Szerencsétlen már ebédelt, miattam visszasétált. Amikor kiengedett, akkor láttam meg, hogy a biztonsági ember is ebédelni ment, várhattam volna egy darabig...

A délután már eseménytelenebbül telt egy darabig, de aztán kettőkor be kellett ülnöm egy értekezletre. Nem gondoltam, hogy sokáig tart, délután még akartam nyomozni lakásügyben. Ehhez képest fél hatkor jöttünk ki a teremből, a munkaidő vége meg 17:15, but who cares... Szerencsére akkor még idehaza csak fél öt volt, így megpróbáltam még egy kört futni a telefonnal. Szerencsére elértem végre, akit kellett, és kiderült, aláírták végre a lakással kapcsolatos papírt, és az lett a végleges, amit én javasoltam.

Örülnöm kéne, hogy elindult végre valami, de sikerült olyan későn elindulnia, hogy már kétségeim vannak aziránt, hogy jövő pénteken én útra tudok kelni Magyarország felé. Addig viszont sok mindent el kéne intézni. Legelőször is szerződést kell kötni, aztán bútort intézni (mondjuk ez közös dolog...), kiszállítattni a cuccainkat...  De holnap tán még közelebb jutok mindezekhez, most már viszont újra megint nagyon fáradt vagyok.
Jóccakát.