Szombat - Látogatás a "Kapten Tenkeš" nevű intézményben, no meg bútorvadászat...

Késő éjszakáig írogattam a blog előző bejegyzéseit, így a felkelést mondhatni nem kapkodtam el, fél tíz is elmúlt, mire sikeredett. Arminnal abban maradtunk, hogy hétfő délután nézünk bútorokat (bízva abban, hogy a főnökök rábólintanak a bérlésre), meg is nevezte, hogy melyik bútorboltba akar menni. A nevezett komplexum (Aatrium) nincs messze a háztól, abban a bevásárlóközpontban van, ahol előző vasárnap elváltunk egymástól. Úgy döntöttem, hogy előzetesen körülnézek ott, hogy hétfőn legyen már valami átfogó képem, aztán majd meglátjuk, hogy mit tudunk kinézni a házban történt méretvétel után.

Az étterem portálja az út túloldaláról

Az ebédet lemondtam hétvégére, és eszembe jutott a reggeli ásítások közepette, hogy megnézhetném a város híres magyar éttermét. Armin is hallott róla, sőt többször volt is ott, szerinte most már nem olyan népszerű, mint pár évvel ezelőtt. A "Kapten Tenkeš" nevű helyről van szó, amely tán nem meglepő a leírt név alapján, a Tenkes kapitánya című film alapján kapta a nevét. Az irodában két fickóval vagyok együtt, egy litvánnal és egy észttel (tán egy török lesz a negyedik nemsokára), velük is beszélgettünk erről az étteremről. Elmondásuk szerint a szovjet időkben a szünidő nyáron úgy telt, hogy a Tenkes kapitányát tuti, hogy levetítették, minden évben. A történetre magára már nem nagyon emlékeztek, csak arra, hogy ment a harc a magyarok és a gaz elnyomók között. A másik biztos pont az életükben a tavaszi szünetre időzített "A négy páncélos és a kutya" című lengyel eposz volt, mondtam nekik, hogy ez nálunk is volt sokszor...

Itt mérték a sörömet...

Eltökéltem hát, hogy ezt a helyet én bizony meglátogatom, ha törik, ha szakad. Nincs túl messze a szállástól, kicsit tovább kell menni a banknál, ahol szerdán és hétfőn voltam. A "Kosmos" nevű buszmegállótól egy köpésre van, a Parnu felé vezető úton (Parnu egy tengerparti város délre, nyáron ez a város a főváros, még a "főváros kulcsát" is átadják nekik hivatalosan. Állítólag ott 25 fokos a tenger nyáron... Bizony, Észtországban hivatalosan van olyan, hogy "Nyári főváros"...), egész konkrétan itt ni. Hogy hogyan jutott valakinek eszébe Tallinnban magyar éttermet nyitni, fogalmam sincs, de most, hogy itt vagyok, igazán jó ötletnek tartottam.

Odaérve azt láttam, hogy az étterem csak délben nyit a nálunk szokásos standard 11 óra helyett. Szerencsére éppen elmúlt dél két perccel, így nyugodt szívvel benyomtam az ajtót. Nagy tolongás nem volt odabent, egy ismerősnek látszó pali beszélgetett a pincérrel, már túl volt a gulyásán és a kávén. Úgy látszik az ismerősök azért hamarabb is bejöhetnek. Megkérdeztem angolul, hogy nyitva vannak-e már, beljebb tessékeltek, hogy naná.

Ez se nem csillár, se nem ventilátor...

A pincér sajnos magyarul nem beszélt, csak angolul, de ezen nagyon nem csodálkoztam. Tiszta feketébe volt öltözve, haja semmi, de legalább nagyon szívélyes volt. Az étterem uralkodó színe a sötétbarna, a falak és oszlopok telis tele magyarnak gondolt motívumokkal, jelképekkel, térképekkel. De hát a fotókon úgyis látjátok...

Ahogy leültem máris hozta az étlapot, és bekapcsolta a zeneszolgáltatást. Leginkább az utóbbi esett nagyon jól. Egy hete nem hallottam magyar zenét egy taktust sem, és akkor, amikor megszólalt a Tízezer lépés, hát tényleg majdnem könny szökött a szemembe. Gondoljatok szentimentális borjúnak vagy marhának, de akkor is bevallom, nagyon jól esett. A zene egyébként változatos, az Omega, LGT és más rockslágerek vegyítve szólalnak meg a keserédes magyar nótákkal. Meglepődtem, mert az utóbbi műfajból leginkább Koós János és Bessenyei Ferenc hangjával találkoztam, pedig aztán nem ők a hazai nótaéneklés oszlopai, de lehet, hogy tévedek.

Ezt kaptam....

Az étlap is tartogatott meglepetéseket, szerencsére magyar információk is voltak rajta. A helyesírást inkább hagyjuk, szerintem egy Grétsy László, Lőrincze Lajos, Balázs Géza álomtriumvirátus (ebben az all stars összetételben soha az életben össze nem állnak, az igaz) a kivégzőosztag elé vitte volna az elkövetőt, ebben biztos vagyok. Na félre a morbid tréfát, a lényeg inkább az, hogy olyan ételeket találtam az étlapon, amelyeket életemben addig soha nem hallottam. Lehet, hogy én vagyok gasztronómiailag alapműveletlen, ez esetben kárba veszett az a négy év az államnak, amit a képzésembe invesztált anno. A fenti linken a húsételek angol neveit linkeltem be, nézzétek meg, ha van türelmetek. Például ott van ez a Sárvári palacsinta... Hallott már valaki ilyet? Hát biz isten belenézek a Google-ba, egy pillanat.

Jól néz ki, de minek a tejföl...

Huhh, megnyugodtam, nem kell elkérni a szakközépiskola számlaszámát, ilyen kaja egyszerűen nincs. Aztán ott van még a Soproni sertésszelet, meg sorolhatnám. Gondolkodtam erősen, hogy mit egyek, miközben a jó hűs Krusovice barna sör már ott gyöngyözött a pohárban előttem. Sajnos magyar sört nem tartanak. Borok vannak, de sajnos a harmadosztály alját súroló kategóriákból, az árképzésük viszont a hazainak háromszorosa, így eszembe se jutott bort inni. A szokásos történelmi régiókból válogattak egyébként, egyedül Villány rítt ki nekem egy kicsit, de úgy látszik már Észtországban is ismert ez a név. De onnan sem hoztak be semmi jót, így maradt a Krusovice. Ehhez aztán egy pörköltet választottam, amint a képek bizonyítják, úgy gondoltam, leginkább ezen tudom lemérni majd, hogy érdemes lesz-e idejárni ezentúl, vagy sem. Leadtam a rendelést, belekortyoltam a sörbe, és szerencsére a zene is váltott a magyar nótás blokkról LGT-re, éppen a Neked írom a dalt szólt...

Senki nem jött be az égadta a világon, egyedül költöttem el az ebédemet. Amíg a kajára vártunk, próbáltam beszélgetni a pincérrel, láthatóan eléggé unta magát. Próbáltam tőle részleteket megtudni az étteremről, de nem nagyon volt fogékony, csak általánosságokról beszélgettünk. Kis idő múlva megjött az étel, gőzölgött, olyan forró volt. A pörkölt már kész lehetett, valószínűleg a nokedlire kellett várni, az is elég frissnek tűnt. Tettek némi zöldséget a tányérra, a savanyított almával (rózsaszín szeletek, alul) nem voltam kibékülve, de a többi jól jött. Az uborka például kovászos volt...

A tejfölt nem nagyon értettem, de csak díszítés jellege volt, és nem volt végül is zavaró. Nem tudok mindent lehengerlő katarzisról beszámolni, de összességében nézve egy nagyon korrekt pörköltet volt módom elfogyasztani, ezt be kell vallani.Sajnos, idehaza ettem már sokkal rosszabbul elkészítettet is, úgyhogy fogok ide járni, majd szépen végigkóstolok mindent.

Kértem még egy kávét lezárásképpen (sokkal nagyobb adag a presszókávé, mint idehaza, a cukor (kocka), pedig külön be volt csomagolva), és egy óra után távoztam. Akkor sem volt még senki, úgy látszik, nekem kell felvirágoztatni ezt a helyet.

Végiggondoltam még egyszer, hogy van-e nekem kedvem bútort nézni, de aztán realizáltam, hogy ez most nem kedv kérdése, végig kell nézni és kész. A 18-as buszra nem kellett sokat várnom, hamar odaértem az üzletközponthoz. Ott is van Eliza kirendeltség, gondoltam, ha már ott vagyok, megkérdem a mobilinternetet, mi bajom lehet belőle. Kb 6000 ft körüli áron árulnak 21 Mbit/s sebességű korlátlan csomagot, ez már megérősnek tűnik. Csak... Megint ez a nyomorult észt ID kártya. Természetesen ezt sem engedik anélkül megkötni, nagyon sajnálják, stb. Én meg mérgelődhetek.

Végignéztem a tengernyi bútorboltot, volt legalább hat. Ráment két órám, csináltam egy rakás képet is. Idehaza aztán összeraktam a képek alapján egy Excel táblát, és az jött ki, hogy a szükséges bútorok ára bizony veri az 5000 eurót, és akkor a hiányzó gépeket még meg sem néztem. Hát kíváncsi vagyok mi lesz ebből hétfőn...