Első hétvége folytatás...

Szóval még csak az előző vasárnapnál tartok, és most már a rákövetkező szombat van, de lassan tán utolérem magam...

Kellemesen elfáradtam hát szombaton, altatni nagyon nem kellett. Én botor, vasárnap is lementem reggelizni a kantinba, de ismét csak valami kásaszerű löttyöt dobott a gép. A lekvár nem maradt el most sem, de nem segített semmit. Volt szerencsére felvágott is, vajjal, ezt minden reggel adnak. Körülbelül olyan, mint a turista, sok íze nincsen, és mindig ugyanaz van ebből is. Kenyérből van vagy négyféle, de azok sem nagyon változnak. Megjegyzem, ez még mindig sokkal változatosabb, mint otthon, és azt sem elfelejteni, hogy a soros katonák is ezt kapják. Van tea is, és kávé is, hozzá tej, cukor, citrom (igazi!), ki mennyit kér.

11 órát beszéltünk meg Armin Kõomägi-val a találkozásra, ő a háztulajdonos cég vezetője. Vele már elég régóta levelezek, a stílusa alapján érdekes embernek tűnt, hát még akkor, amikor ránéztem a weboldalára, belinkeltem az előző sorban. Író, forgatókönyvíró, de előtte volt még sok minden, ahogy mondani szokás: csak akasztott ember nem. A házhoz eljutnom nem volt túl nehéz az előző nap után, de a leszállást a 18-as buszról mégis csak sikerült elvétenem, kettővel korábban ugrottam le, ismerős volt a megálló neve. Így aztán sétáltam plusz egy kilométert, a tulaj pedig várt rám pár percet. Elkéstem, pedig nagyon nem szeretek, pláne első alkalommal.

A leni beépített szekrény

Wass Albert egyik könyvében ír a késésről, sajnos már nem tudom felidézni, melyikben. A lényege az, annak a pár sornak, amikor a nagypapa kiosztja a késésért nem nagyon mentegetőző unokáját, hogy a késésnél nagyobb bűn kevés van. Ugyanis olyat veszünk el a másik embertől, amiből neki is, és mindenkinek minden pillanatban egyre kevesebb van, az időt. Az időt, amit ő (aki várt ránk), más értelmes dologra is fel tudta volna használni, de így elveszett, örökre, és vissza nem adhatja neki senki sem. Hála az égnek, Netti megtalálta. Itt elolvasható, de majd készítek erről egy újabb bejegyzést... (Wass Albert: Nagyapám tanítása)

Szerencsére Armin nem orrolt meg nagyon rám (tegeződünk már egy ideje), ő már pár perce ott volt. Szép napos időben tudtuk megnézni a házat hála az égnek. Belülről nagyjából olyan volt, amilyennek a fényképek alapján elképzeltem, csak pár meglepetéssel szolgált a túra. Kiderült, hogy alagsorban is van egy jó nagy beépített szekrény, az is jó sok mindent el fog nyelni. Az emeleten lévő fehér gardróbszekrényt azonban Armin szerint cserélni kell, kissé lejár az ajtaja. Veszélyes, mert majd két méter magas tólóajtóról beszélünk, amin tükör is van.

A nappali

De túlságosan előreszaladtam a részletekben, nézzük inkább, hogy mi is van a házban. A házba a közbülső szinten lehet bemenni, ezen a szinten van a garázs, és a nappali+étkező/konyha közös légtérben. Van itt egy előszoba is, de ott sok minden nincs. Nem mintha a nappaliban túltengenének a bútorok, a tv állványon és a dohányzóasztalon kívül üres még ez is. A konyha is itt van, ezzel sok gond nincs, már csak egy mikrohullámú sütő kéne bele, aztán minden lesz, ami kell. Az étkezőből hiányzik az asztal és a székek, de ezek pótolva lesznek szintén. Amikor megemlítettem korábban Arminnak, hogy be kéne bútorozni a házat, mert engem mást nem engednek bérelni, ő volt az egyetlen, aki nem azzal kezdte rögtön, hogy árat emelt. Sőt, a viszonylag hosszú idő hallatán (eredetileg 4 évről volt szó, de most már jó, ha három és fél lesz belőle...) az árból is engedett.

A konyha

A padló egy kicsit nyikorog, de talán majd hozzá lehet szokni. Az emeleten (ami tulajdonképpen csak félemelet) van három hálószoba, azok sincsenek túlzottan bebútorozva. A szülői hálószobában van egy beépített szekrény, meg az egyik gyerekszobában is. A Nórinak szánt szobában van egy szekrény, és egy asztal, ha majd suliba megy, jó lesz...

Na ez vajon mi?:)

Odafent van a fürdőszoba is, bár a földszinten is van egy wc, azt elfeledtem mondani. A fürdőben láttam egy kerek ablakot korábban a falon, amely előtt volt egy mintás előtét belülről. Most kiderült, hogy miért van ez: a szomszéd házból könnyedén át lehetne látni ide, így azt hiszem, marad a helyén... A pincerészben van egy viszonylag nagy helyiség, ott akár rossz időben komolyabb sporttevékenységet is lehet végezni, majdnem akkora, mint a nappalis rész egyben. Emellett van egy kisebb tárolószoba, amit fogalmam sincs, mire fogunk még használni, továbbhaladva pedig a szaunás területre érünk. Itt van a mosógép is, és van egy zuhany is. A szauna elektromos, nem fával kell fűteni, de nekem ez így jobb is. Az előző napon az ingatlanos néni nagyon leszólta az elektromos szaunákat, de én azt hiszem, jól megleszünk ezzel is...

Körülbelül hárman-négyen kényelmesen el lehet benne férni, de többen nagyon úgysem akarunk majd bemenni. Hacsak nem lesz egyszerre harminc vendégünk... A ház elektromos fűtésű, és a fűtőtesteken kívül padlófűtés is van. Működik egy szellőztető rendszer is a házban, ezt még meg kell tanulnom kezelni. A garázsba két autó fér el, és az egyik fal mellett mementóként ott álltak a hólapátoló eszközök. A legkisebbtől a legnagyobbig mindenféle méret megtalálható, már csak erő kellene hozzá...

Az egyik szomszéd egy orosz fickó, vele közösen kell majd a szervízutat takarítanunk az utcáig. A másik közvetlen szomszéd egy ötvenes észt nő, de az ő háza viszonylag messze van a kerítéstől. Összességében nagyon jó benyomásokat szereztem, és Armin is eléggé megnyerő figurának tűnt. Amikor végeztünk, azt mondta körbevisz egy kicsit. Először is megmutatta, hol lakik, nagyjából öt percre a háztól épített egy másikat. Kérdeztem miért költözött el, igazából csak annyi indoka volt, hogy nagyobb házat akart, ezt meg nem adja el, mert a lánya nagyon szereti, később itt szeretne majd lakni. Megmutatta, hogy hol van a városrész központja, és a piac, majd elvitt a legközelebbi bevásárlóközpontig, és itt elváltunk. Mondtam neki, hogy a héten visszajelzek, és elbúcsúztunk.

Vettem egy kis ebédet odabent (péksütemény), és megnéztem a halakat. Itt sem nagyon árultak édesvízi halakat, csak tengerit. Miből fogok én halászlét főzni? Bepakoltam két bográcsot is, aztán sehol semmi? Szerencsére ez nem így lesz, de erről majd később. Vettem egy csomag szárított tintahalat is (nagyon finom volt), majd kis bóklászás után visszamentem a városba a 18-as busszal.

Nem volt más címem (előző este is megnéztem a www.city24.ee-t a legnagyobb ingatlanos észt portált, de semmi új), így nem volt más hátra, kicsit nézelődtem, hogy mi merre van. Az óvárost vettem célba ismét, tegnap csak egy kis szeletét sikerült bejárnom. Az észt útikönyvek Tallinnt taglaló részeit jó régen olvastam már, és nem vett rá a lélek, mióta kint vagyok, hogy újra elővegyem őket. Inkább az első nap kapott észt nyelvkönyvet forgatom este lefekvés előtt. Egy kis nyelvlecke, hátha belejöttök. Azt, hogy "jó reggelt", ők így mondják:

"Tere hommikut!"

Ez a "tere" egy általános köszönés egyébként, minden köszönést ezzel kezdenek, de leginkább csak ezt az egy szót mondják. Bármelyik boltba ha bemegyek, mindig ezzel köszöntenek (még a bázis kapujában a katonák is)

Ezután a kapualj és torony után indul a "Hosszú láb"

De térjünk vissza a belvárosra. Ma feltűnt a főtér környékén, hogy sokkal magasabbra is lehet kapaszkodni itt, mint amerre én tegnap jártam. Az egyik kapualjon át meredek út indult felfelé, mint később megtudtam, ezt az utat "Hosszú lábnak" hívják, mert ez visz fel hosszabban a fellegvárba, itt annyira nem kell szenvedni. Ezt választottam hát... Azt persze nem tapasztaltam, hogy az
út ne lenne meredek, így is rendesen kapaszkodnom kellett. Szerencsére időnként belebotlottam önjelölt festőkbe, akik művészetüket a városfalon mutatták be, rögtönzött kiállítás formájában.

A "Hosszú láb"

Megálltam én is pihegni, és közben hallgattam a lelkes amerikai turistákat, hogy mennyire "amazing" ez a kortárs európai kultúra, bezzeg odaát.. Aztán levonták a konklúziót maguk között, hogy biztos azért festenek az észtek ilyen szépen, mert a téli sötét időszakban úgysem tudnak mást csinálni, unatkoznak. No persze... Ágota Bandiiii barátom biztos tudna nekik még két programot javasolni az ilyen időre, az egyik a borfejtés, a másikat kérdezzétek meg tőle...:)  Az észt festő is értette a némberek okfejtését nagy valószínűséggel, mert úgy elhúzta a száját a végén, mint a krokodil foghúzáskor.

Kortárs művészet...

Hamarosan bekapcsolódott az utcába balról a "Rövid láb", és hiába fújtattam, revidiálnom kellett az előbbi nézeteimet. Jó hosszú lépcsősor volt, és két izmosabb fiatalember egy babakocsit hozott felfelé. Később feljöttem itt, de ilyen perverziót azért én nem vállalnék...

Az út végén már látni lehetett, hogy az ortodox székesegyházhoz fogok kilyukadni, de előtte láttam jobb oldalt egy nagyon kellemesnek kinéző kávézót/sörözőt. Erős kísértést éreztem, hogy egy ilyen kaptató után leüljek, és igyak egy sört az egészségemre. Ebből a pillanatnyi hangulatból egy utcazenész zökkentett ki. Történt ugyanis, hogy feljebb tán húsz méterrel elkezdett énekelni. Igazából az énekhangja ragadott meg. Próbáljátok magatok elé képzelni Charlie, Jennis Joplin és Zámbó Jimmy hangját, és vegyítsétek össze. Nagyjából kijön belőle egy oktávokat átugráló, kellemesen szétmart hangú valami. Mindehhez még párosítsátok a méltán nagyon népszerű Boney M együttes "By the rivers of Babylon" című számát, némi orosz akcentussal. Hát ez maga volt a művészet, nem is tudtam otthagyni, míg be nem fejezte. A pali kb. ötven éves lehetett, és nem csak engem gyökereztetett a földbe, hanem az elébb megénekelt két amerikai művelődéstörténészt is. Ők nem is hagyták szó nélkül a produkciót, megint előkerült az "amazing" kulcsszó, úgy látszik az "a" betűnél megrekedtek az óvodában...

Az Alexander Nyevszkij katedrális

Innen már nem nagyon tudtam feljebb menni, jobbra egy kis térre jutottam, ahonnan kilátás nyílt Tallinn déli részére, és kis részben a tengerre is. Volt ott egy kisméretű térkép itt a belvárossal, ezen kinéztem magamnak egy kellemesen lejtő utat az óváros felső széléig.Gondoltam lesétálok odáig, aztán onnan talán letalálok a tengerhez végre.

Ehhez először újra a "Hosszú lábon" kellett lemennem, érdekes, lefelé egész más érzés volt... Utána egy szép hosszú utcán kellett továbbmenni, sajnos elfeledtem a nevét, de ez egészen levitt a Szent Olaf templomig. Ne aggódjatok, apránként úgyis minden ilyen információnak birtokába fogtok jutni, előbb vagy utóbb megismerem Tallinnt töviről hegyire...

A templom előtt jobbra megint ingerelt egy söröző, de erős voltam megint, nem mentem be. Ez a templom azért jobban megragadt bennem, mint Tallinn többi nevezetessége, annyi minden érdekeset írtak róla a könyvek, megpróbálom felidézni.

A Szent Olaf tornya

A Szent Olaf-templom (az észt neve Oleviste kirik, legalábbis ez volt kiírva) jó régi, még valamikor a dán hódítás előtt épült, tán már a XI. században elkezdték felhúzni. Történelmet most nem kezdek firtatni, most se kedvem hozzá, se erőm, majd később. Szóval, arra még emlékszem, hogy a nevét (Olaf) valamelyik norvég királyról kapta. Amikor elkészült végre, a  legenda szerint az egyik építője leesett a tetőről és halálra zúzta magát, és amikor a földön feküdt, szájából egy kígyó és egy béka mászott elő. Brrr...

Jó magas egyébként, amíg egy villám bele nem vágott, és le nem égett, ez volt a világ legmagasabb épülete. A tornyot valószínűleg azért húzták ilyen magasra, hogy jelzésül szolgáljon a közeledő hajók számára, mivel a tengerről messziről látható volt. A templomtoronyba aztán még sokszor csapott a villám, a templom többször is teljesen porig égett. Most már csak 123 méter, most néztem meg. Állítólag eredetileg 150-nél is több volt. Azt tudtam, hogy a toronyba fel lehet menni, hát egy életem egy halálom, gondoltam én, felmegyek, mi bajom lehet. Fizetni kell érte persze, de nem vészes (30 korona, ha jól emlékszem). A kezembe nyomtak egy papírt, mielőtt elindultam volna, kicsit átfutottam. Kiderült belőle, hogy 1944 és 1991 között a szovjet KGB a tornyot rádiótoronyként és figyelőállásként használta. Hmm...

Az óváros madártávlatból

Csigalépcsőn kell felmenni, és elég szűkös. A lépcsőfokok elég nagyok, és hamar elkezdtem fáradni, levegő nem volt semmi. Az előttem haladók hangját elég tompán hallottam, ebből arra következtettem, hogy jó messze vannak. Így is volt... A dolgot nehezítette, hogy a kölni dómmal ellentétben, itt bizony sehol nem lehetett megállni pihenni. Visszafelé megszámoltam a kőlépcsőket, több, mint 300 van. Mert vannak falépcsők is, de azok már nagyon a tetején csak, onnan már ki lehet menni a torony szélére erősített fémpallóra. Minden szenvedés ellenére azt mondom, hogy menjetek fel, a látvány megéri. Innen lehet a legjobban belátni Tallinnt. Sajnos a palló nem valami széles, két ember nem fér el egymás mellett, nem is tudom milyen lehet ez nyár közepén, a nagy turistaszezonban...

Ez a komp tán Helsinki felé megy majd

A tenger felé néző oldalra is átverekedtem magam, a nagy vizet és a kikötőt mindenképpen látni akartam. Tesztelhettem ismét a Panasonic TZ-10-es zoomját, jól teljesít bizony. Ez a batár nagy komp itt balra tőlem elég nagy messzeségben volt, de a kép szerintem önmagáért beszél.

Miután kigyönyörködtem magam, és készítettem egy párról néhány képet (szigorúan saját kérésükre...) lefelé vettem utamat, és lefelé még rosszabb volt majdnem, mint felfelé. Teljesen elszédültem, mire leértem. A templomba azért bekukucskáltam, de elég puritán berendezése volt. De hát kinek lenne kedve egy idő után olyan templom berendezésébe invesztálni, amibe már nyolcszor belecsapott a villám? Tuti, hogy a biztosítók se kötnek erre az épületre semmiféle biztosítást...

Meg is izzadtam, el is fáradtam, nem tudtam tovább ellenállni a csábításnak, visszamentem a sörözőhöz. Volt az itallapon Krusovice és Budweiser, de sajnos az előbbi kifogyott, kénytelen voltam beérni a Budweiser-el. Azért nagyon nem kell sajnálni...:) Lesétáltam a tenger közelébe, és itt végre egészen a tengerig le tudtam menni. Elsétáltam egész a kikötőig, sajnos ez nem a legszebb partszakasz. Nem is nagyon tartják karban, a víz is piszkos, és a szemét is sok. A nyomokból ítélve ez a környékbeli fiatalság kedvelt éjszakai találkozóhelye lehet, a használt óvszerektől kezdve, az üres sörösdobozokon át minden megtalálható itt...

A régi és az új összefonódása

Ekkor már kellemesen elfáradtam, de úgy döntöttem, hogy hazáig sétálok (útközben vettem még húsz vállfát...), de nem bántam meg, mert érdekes építészeti megoldásokkal találkoztam. Érdekes kettősség van bennem Tallinn kapcsán eddig. A belvárost viszonylag rendben tartják, tiszta, és rengeteg itt az újépítésű modern épület is, a felhőkarcoló szerű sokemeletes üvegpaloták sem ritkák. De ha ezt a részt elhagyjuk, és nem kell sokat menni, csak párszáz métert, találkozhatunk olyan romhalmazokkal is, amelyekből már húsz éve eltűnt az élet utolsó szikrája is. Rengeteg  a szovjet időkből megmaradt lakótelep itt is, és látszik, hogy semmi remény a felújításukra...

No mindegy, ez a kép még biztos árnyalódik bennem, egyelőre ez az első benyomás. Egy képet még iderakok arról a napról, ez is jól mutatja a kettősséget... Azt hiszem holnaptól egy kicsit nagyobb léptékkel fogom taglalni az eseményeket,. mert soha nem fogom utolérni magam... Jó éjszakát.