Megérkezés és egyebek...

Végre van egy kis időm mesélni, és tán még azt is sikerült elérnem, hogy akárki ne olvasgathassa, amit összekörmölök itt. Mindenkinek jó szórakozást hozzá, de az egyszer bizonyos, hogy minden nap sajnos nem lesz időm ide írogatni. De ki tudja...

Hát akkor kezdjük az elején...

Megérkeztem múlt pénteken időben, ahogy kell. A repülőúton nem volt semmi rendkívüli, egyedül a túlsúllyal volt némi kavar, de az még Pesten. 20 kilóval többet hozhattam ki magammal, így a csütörtök este azzal telt, hogyan lehetne kisakkozni a két bőröndöt 40 kilóra. Egy rakás dolgot végül ki kellett raknom (még a vaníliás karikát is, brühühü...), de a végén még mindig maradt 2 kiló plusz nagyjából. Betudtam mérési hibának, meg egyébként sem tudtam már mit kirakni.

Az előlegnél úgy számoltak, hogy egy kiló túlsúly 6000 forint lesz, hát ez hamar bebizonyosodott, hogy nem úgy van... Vártam jó sokat a reptéren a check-in-nél, és azt hittem meg fognak ölni a várakozó utasok, mert az előzetes hírek szerint a számlát a pultnál kellett volna kérni. Szerencsére nem így történt, így a rituális meggyilkolásom elmaradt, fel kellett mennem az emeletre fizetni. Hát ott derült ki, hogy a 6000 az tulajdonképpen 6900, az euró árfolyamától függ. Érdekes módon egyébként ők 21 kg túlsúlyt mértek, így csak 1 kilóval sikerült túllépni a megengedett határt. Mondjuk azt a plusz kb. 20000 forintot tán majd valaki visszatéríti...

A cseh légitársaság villásreggelije...

Szóval ennyi bonyodalom volt, utána már simán ment minden. A gépen nagyon nem erőltették meg magukat a csehek Prága felé kajailag, a mellékelt muffinnal nyomták ki az éhes utasok szemét. Hát mondhatom, hogy ettől nem ment a falnak senki. Nem is sikerült elcsapnom a hasam. Prágában nem sok időm volt, éppen hogy csak annyi, hogy a fajanszos helyiség beható vizsgálata után bemenjek egy játékboltba. Az András által megénekelt mennyezetre függeszthető, elemes szárnyas malacot ugyan nem láttam, de denevért igen. Ezt azért nem vettem meg, de egy kisvakondos kirakónak nem tudtam ellenállni. Nagyjából egy óra volt egyébként az átszállásra szánt idő, de ezalatt négyszer változtatták meg, hogy melyik kapunál kell beszállni Tallinn felé. A beszállókártyákat még jó előre kinyomtattam otthon, így legalább ezzel nem kellett vesződni.

Tallinn közepe

A tallinni gép egyébként jóval nagyobb volt, mint a prágai, és itt már szomszédaim is voltak két fiatal csajszi személyében (vasággyal, pírszinggel is max 38,5 kg volt per darab), Prága felé menet senki nem ült mellettem. Prága előtt az idő pocsék volt, Lengyelországból már láttam valamit. Mire pedig Észtország felé értünk, egészen kitisztult az ég, szépen lehetett látni a tengert és a szigeteket.

A mellékelt képen már Tallinn van, a tó túloldalán van a munkahelyem. Ezen a gépen már hozzánk vágtak egy sajtos szendvicset is, hogy ne haljunk teljesen éhen. Fél háromra értem Tallinnba, otthoni idő szerint akkor még csak fél kettő volt. A reptéren a megbeszélteknek megfelelően vált R. (inkább nem írok neveket...), a fő személyzetis, a CCD COE logójával a kezében. Kb. velem egyidős fickó, vékony, mint az ujjam, és ultrmaratonista, triatlonista etc. Szóval egy igazi sportman. Pólóban rohangált a 10 fokban, rajtam meg ott volt a nagykabát.

Még az indulás előtt megpróbálkoztam Pesten egy IM-el (impossible mission), gondoltam én kis naiv, váltok egy kis észt koronát az útra. Naná, ahogy ezt Tomika elképzeli. Az első helyen csak szimplán hülyének néztek, a második pénzváltónál már ki is röhögtek. A neten semmi info, gondoltam felhívom az észt követséget (kösz az ötletért Zsuzsának...), hátha ők okosabbak. Hát ott is kiröhögtek, hogy minek kell nekem észt korona, váltani meg nem is lehet, ne is próbálkozzak. Szerintük elfogadják mindenütt az eurót már (január 1-től az lesz a hivatalos pénz), olyan bolt nem is van, maximum a Holdon, ahol elküldenének vele messzire. Jól van akkor, megnyugodtam.

A nemzetek zászlói...

Ehhez képest, amikor R.-t megkérdeztem az érkezés utáni percekben, hogy ugye nem kell váltanom nekem semmi pénzt, akkor úgy nézett rám, mint Jani bácsi a szőlőben a kétfejű borzra kapáláskor. Olyan hülyének lettem nézve, hogy még. Még hogy mindenhol lehet euróval fizetni...  Felvilágosított, hogy tán a nagyobb áruházakban, meg tán a piacon, de mindenhol máshol csakis az észt korona az elfogadott, vagy bankkártya. Jóindulatúlag javasolta, hogy ha jót akarok, és nem akarok szenvedni hétvégén, váltsak egy kevés koronát. Hát be is váltottam gyorsan 50 eurót...

Kocsival mentünk a központba, az egész nem volt tíz percnél több, a fent látható tó innenső felén van a reptér. Pénteken a hivatalos munkaidő négyig tart, így sok idejük nem volt velem foglalkozni. A központ egy tipikus laktanyában van, az épület előtt a zászlók között már a magyart is fel lehet fedezni. Éppen a szlovák zászló mellett van. Megkérdeztem, le lehet fényképezni, úgyhogy lesz majd róla fotó... Egyelőre csak ilyen messzi van.

Megismerkedtem pár emberrel, de nem nagyon volt idejük semmire, mindenkin kitört a hétvége hangulat. Találkoztam a törzsfőnökkel (egy német fickó, nálam kicsit idősebb) és a közvetlen főnökömmel, no meg az adminos részleggel. Kaptam egy szobát (azóta is itt lakom, ezeket a sorokat is innen írom még), viszonylag tágas és van benne fürdőszoba is zuhannyal. Nincs vele semmi baj, csak a fűtés hiányos néha. A múlt hétvégén egész konkrétan 18 foknak sikerült lennie reggelre, arra ébredtem, hogy kissé fázom.

Szóval kaptam egy mágneskártyát, elláttak instrukciókkal, hogy hova mehetek enni a hétvégén, aztán nagyjából ennyi, mindenki elviharzott. Egyedül maradtam a szálláson, és jobb híján elkezdtem kipakolni a két bőröndöt. Van egy szép nagy beépített szekrény, a felső szekrényekbe befért a két bőrönd. Hurrá, kinyitottam az alsókat. Rengeteg akasztós rész volt, de vállfa egy szál se. Így aztán se a a kabátomat, se semmi mást nem tudtam hová akasztani, mert egyszerűen nem volt hozzá hely. Mert ugye kívül sem volt akasztó. Miközben ezzel voltam elfoglalva, kopogtattak, és jött a takarítónő, hogy van-e szükségem valamire. Orosz a lelkem, én meg már olyan szinten vagyok ezzel a nyelvvel, mint Győzike az atomfizikával, hát csoda, hogy nem értettük meg egymást? Ugye, hogy nem. De ez persze nem igaz teljesen, megértettem én, hogy azt kérdi, fel kell-e nyalni a padlót hétvége előtt...

Kipakoltam hát, amennyire tudtam, aztán összeraktam a laptopot, és csiholtam egy kis internetet a falból. Van itt vagy négy végpont, de még szerencsére 4 óra előtt elkaptam a rendszergazdát, és kivertem belőle, hogy melyik az igazi. Konnektor is annyi van, mint egy jobbfajta szerverszobában, éppen csak UPS nincs. Felhívtam anyuékat, Nettiéket Skype-on, és szépen elment az idő. Olyannyira, hogy majdnem elfelejtettem elmenni vacsorázni. Mert itt kérem az is van. Mivel ez egy "rendes" laktanya, van itt egy másik alakulat is, tele soros katonákkal, mert az még itt divat. Mindenki előfizethet a kajára a munkahelyen a számítógépen, egy webes felület előtt ülve. Saját felhasználónévvel, kóddal bejelentkezünk, aztán hajrá, egy hétre előre lehet rendelni. A dolognak csak az a szépséghibája, hogy hiába nemzetközi az egyik szervezet a laktanyában, az étlap akkor is csak észt. Így aztán teljesen lutri, hogy mit eszek, sokszor az észt kollégák sem bírják elmondani, hogy melyik fogás neve mit takar. Mondjuk nekem is nehézségeket okozna elmagyarázni egy észtnek a hortobágyi palacsinta mikéntjét angolul, de ez más történet... A kaja viszonylag olcsó egyébként, ha valaki minden étkezést kér, akkor kb 4 euró naponta.

Szóval a vacsora fél hétkor van, 40 után értem oda. A konyhásnénik egy kukkot nem beszélnek angolul, de azért felfogták, hogy én bizony enni szeretnék. Valami rakott krumpli szerűség volt, de hússal. Volt rajta tejföl bőségesen, sejtettem, hogy baj lesz belőle, de éhes voltam. Nem is kellett rá sokáig várni, csak egy órát....

Sokáig nem voltam fent aznap, álmos voltam, és fáradt.

Másnap lementem reggelizni (előző nap megkérdezték, hogy mit kérek enni hétvégén, én csak a reggelit és a vacsorát kértem), nem kellett volna. Kaptam valami borzadályt, amely valahol a zabkása és a tejbegríz között volt, de hogy miből készült... Még jó, hogy nyomtak rá egy kanál áfonyalekvárt, így legalább az a három négyzetcentiméter ehető volt... Szerencsére volt felvágott is kenyérrel, de mivel későn mentem megint, tea vagy kávé már nem jutott...

Nem nagyon volt értelme elindulnom sehova, mert negyed tizenkettőre le volt beszélve egy találkozóm a laktanya elé egy ingatlanos nőcivel. Az igazság az, hogy lassan másfél éve küzdök a neten, hogy találjak valami normális lakhelyet, de nem egyszerű. Egy idő után rájöttem, hogy a bútorozott lakások ugyanannyiba kerülnek, mint a házak, így egy idő után már csak házakat néztem. Bútorozott ingatlan viszont kevés van, és amikor kiejtem a számon, hogy bútor is kéne, rögtön rátesznek az árra 10-20 százalékot. Ugyanakkor a dolgot nem értem, mert kiadni meg alig tudnak valamit, olyan csekély a kereslet. Van egy rakás ház, amit a világ minden kincséért sem vennék ki, de már tavaly májusban is hirdették őket.

Lelkesen írogattam az ingatlanügynököknek, amíg itthon voltam, a végén már ott tartottunk, hogy az egyik azt írta, hogy úgy tudja, jó kezekben vagyok, egész jó ügynökök keresnek nekem, ő majd csak akkor szól, ha esetleg valami nagyon új kerül a piacra... Nem is szólt semmit, a mai napig. A lényeg az, hogy mikor megérkeztem, nem volt valami bő lista a kezemben, hogy mit szeretnék megnézni. Volt két ház betervezve szombatra, meg egy vasárnapra. Oszt kb. ennyi, a többit rábíztam a jószerencsére, mert nem tehettem mást.

Kiálltam a laktanya elé, de a néni csak nem jött. Aztán feltűnt egy fehér autó, amelyik az egyik irányban pár perce elment, majd megállt a laktanya környékét takarító soros katonáknál. Sejtettem már, hogy ő lesz az én emberem, odamentem. Egy fehér Saab volt, egy korombeli nő vezette. Amíg Pirita felé tartottunk (ez Tallinn északkeleti része a tengerpart mellett), mesélt magáról. Ausztrál volt originálisan, a férje német, észt gyökerekkel. Valahogy a férje visszatalált az észt gyökereihez, így ideköltöztek. Imádja az országot, saját cége van, Ausztráliába meg egyáltalán nem vágyik vissza. Szerinte itt sokkal kényelmesebb élni...

Az első házhoz jócskán kellett autózni, bár a nőci szerint nincs messze a központtól. Az út a tengerpart mellett kanyargott a napsütésben, gyönyörű volt a tenger. A házról nem rakok ide képet, itt meg tudjátok nézni, ha még nem szedték le a hirdetést:
Pirita ház námbör ván
Szép volt a ház, de itt sem volt túl sok bútor. A tulajdonos elment külföldre, és mindent vitt magával szinte, csak amit nem lehetett mozdítani, az maradt. A legnagyobb szépséghibája azonban nem ez volt, hanem az, hogy a tulaj 2013-ban haza fog jönni, mi meg akkor még bőszen itt leszünk. Így magamban erről a házról le is tettem, bár a nőci azt mondta, utána érdeklődik, hogy maradhatnánk-e 2014-ig. Ezt meg is tette egyébként, de a bútorokkal pluszban már rendesen felment az ár, nem fért volna bele a keretbe. Amikor megérkeztünk, a néninek sikerült valamit elbabrálnia a riasztón, fél perc múlva zengett az egész környék. Valahogy sikerült elhallgattatnia, de öt percre rá megjelent a biztonsági cég három erős emberrel...

Megmutatott még egy házat, ez még félkész állapotban volt. Egy szórakozott professzor kinézetű angol pali akarta kiadni. A felújításból még minimum hetek voltak hátra, és előszeretettel alkalmazta a házban az üveget. Számomra már veszélyes módon, nem nagyon tudtam elképzelni, hogy épeszű ember hogyan tud itt lakni. Tipikusan az a ház volt, ahová vendégként szívesen elmennék, dehogy ott is lakjak... Itt is volt persze szauna (itt fával fűthető), no meg jó nagy kert is. A ház maga jó öreg volt, úgy 60-80 évesnek saccoltam. Ahogy kijöttünk, igazából már le is mondtam róla, ráadásul a befejezése is teljesen bizonytalan volt.

Visszafelé még beszélgettünk egy jót a csajszival, és ajánlgatta, hogy van még néhány háza, nézzem meg őket. Mondtam neki, hogy meséljen róluk. Ahogy egyikbe másikba belekezdett, ráismertem a hirdetésekből, elégszer láttam őket. Kicsit megrökönyödött, amikor utca házszám szinten megmondtam neki, hogy most melyikről mesél... Nem nagyon tudott újat mondani, de azt mondta, hogy gondolkodik még otthon, aztán hív, ha tud valamit.

Odahaza még kaptam ajánlatot egy nagyon szép házra, ami egész konkrétan a tengerparton feküdt, itt. Tanakodtunk rajta sokáig, de aztán lemondtunk róla, mert túl messze volt. Nagyjából 25 km a város központjától, tömegközlekedés pedig zéró. Pedig nagyon szép volt, nézzétek csak meg:

Megkértem a nőcit, hogy hajítson ki az óváros környékén, kicsit sétálnék. Ki is tett, rendes volt. Addigra már fél kettő volt, kopogott a szemem az éhségtől. Beszabadultam az első élelmiszerboltba, ami útba került. Meglepődtem, mert egész sok magyar áruval találkoztam. Lehet kapni az összes Törley pezsgőt például (ma tudtam meg, hogy az észtek évi 1 millió (!) palackot nyomnak le a gigájukon belőle, magyarán minden észtre jut egy üveg, szép teljesítmény, gratula rokonok), no meg a teljes Mogyi portfóliót a wasabis napraforgótól a kakukkfüves kesudióig, mindent. Volt látványpékség is, itt minden kilóra megy, még azok a cuccok is, amiket nálunk darabra adnak. Később rájöttem, hogy ez az általános, mindenhol így csinálják.

Az óváros egyik bejárata

A bolttól a városmag már nem volt messze, rögtön két öreg toronnyal találtam szembe magam. Az egyik mellett volt egy Kiosk, gyorsan vettem magamnak egy gyűjtőjegyet. 10 db van benne, 100 EEK, 1 korona nagyjából 17 forint. Azaz 170 forint darabja. Tallinnban metró nincs, de troli, villamos és busz viszont igen. Bérletet sajnos nem vehettem, ahhoz kellett volna az észt ID kártya, de az egy másik történet, arról majd később. A város maga nem kicsi, szép nagy területen fekszik, de viszonylag kevesen lakják, kb. 400.000 a lakosok száma. Ez nagyjából Észtország harmada, és a város lakosságának durván 40%-a orosz. Ők részben nem állampolgárok, ugyanis az észt függetlenség kikiáltásakor nem kapták meg automatikusan az orosz ajkúak az állampolgárságot. Az észtek ezt észt nyelvvizsgához kötik, de ezt sokan nem hajlandók letenni, sőt a nyelvet megtanulni sem. Mivel ez így van, Oroszország vízumkényszert tart fenn az észtekkel szemben, amely kényszer nem vonatkozik az észtországi "hontalanokra", akik természetesen javarészt oroszok. Szép mi? Igazi XX. századi maradvány....

A főtér

A fenti kapun átlépve egy sétálóutcára jutottam, rögtön a sarkon egy autentikus McDonalds van. Ide később betértem röpke email olvasással egybekötött pisilés erejére, de enni itt még nem ettem. Az utcákon sétálgatva hömpölygött a turisták hada, nagyon sokan voltunk. Rengeteg étterem és söröző van, kicsit a magyar árszint felett, de a nyugatitól azért elmaradva. Találkoztam rengeteg pénzváltóval is, érdekes módon ezek még rosszabbul váltottak, mint a reptéren. Érdekes felfedezést tettem egyébként. Magyarországgal ellentétben, itt a bankok váltják messze legjobban a valutákat, nálunk ez éppen fordítva van. Mire erre rájöttem, 150 eurót beváltottam elég pocsék árfolyamon. Sokat mondjuk nem buktam az üzleten...

Az ominózus hőmérő...

Betévedtem a főtérre teljesen véletlenül, itt az egyik templom oldalában észrevettem egy érdekes hőmérőt. Valami azt súgja, hogy az alján a -40 fok nem véletlen, remélem a teteje is használatban van olykor...

A főtér szintén a gasztronómia fellegvára, szerencsére nem csúfítják el mindenféle csicsamicsás bódék. Akad azért néhány ajándékbolt persze, de inkább pénzváltók vannak itt is. Tettem egy kisebb sétát a főtért övező utcákban, aztán egyszer csak a városfalnál kötöttem ki.

Érdekes, hogy a városmag mennyire megmaradt itt egyébként, ha nem leszek lusta, akkor majd utánaolvasok részletesen (némileg már megtettem, de kellő alapossággal akarok eljárni), és meg is osztom veletek a tapasztalatokat, élményeket, of kúrsz. A városfalra "fel is lehet mászni", van egy rövid párszáz méteres szakasz, amit csekély összeg ellenében végig lehet járni. Ha már ott voltam, fel is mentem, nem bántam meg. Viszonylag szép látvány tárul az ember szeme elé, bár pár dolog meglepett.

Ez akár a fejemre is zúghatott volna...

A városfalról lenézve

Az egyik helyen például volt egy rogyadozó kémény a háztetőn. Tesztelhettem az új fényképezőgép zoom-ját (van neki rendesen), mert némi törmeléket véltem felfedezni a kémény aljában. Jól odanagyítva aztán lehetett látni, hogy nem kevés van, és leledzik mindez egy nagyjából négy emeletes ősöreg ház tetején. Csoda, hogy a tetőről nem csúszik le a járókelők fejére. Amikor jobban megnéztem a ház melletti utcát, rájöttem, hogy biza cirka öt perccel korábban elhaladtam a törmelékhalom alatt... Ezek után hogy közlekedjen itt az ember nyugodtan, kérdem én?

Előző este a térképen kinéztem, hogy másnap a 18-as busszal kell mennem, ha el akarok jutni a vasárnapi házhoz. Ahogy az óváros szélét elhagytam, észrevettem, hogy elhúz mellettem a 18-as busz. Nosza. Az ingatlanos néni nagyon próbált lebeszélni róla, hogy ezt a házat megnézzem, szerinte nagyon zajos a környék. Ugyanis ott megy el a Riga-Tallinn főút. Beletette a bogarat a fülembe, ezért kitaláltam, hogy elmegyek ma egyedül, és kifigyelem ezt a nagy zajt. Megvártam a következő 18-ast, és közben bekapcsoltam a GPS-t. Mire megjött a busz, már tudtam, hogy 9 km-re vagyok a célállomástól. Gondoltam, majd ha 1 km-en belül leszek, akkor majd leszállok. Így is tettem, végül 300 méter volt vissza, amikor leszálltam. A buszmegálló tehát nincs messze, ez jó jel. A belvárosból 24 perc alatt értem oda, ez sem tűnt túl tragikusnak.

Tán itt fogunk lakni...

A ház nagyjából 50 méterre van a főúttól, de ahogy befordultam a kis utcába, a főút zaja egyre jobban elült. Az utcából nyílt még egy kis köz, ezen keresztül kell megközelíteni a házat. Ez nagyjából 20 méter, gyanús volt, hogy ezt a részt télen nem nagyon takarítják. Később ez be is bizonyosodott, ezt bizony nekünk kell csinálni a szomszéddal közösen. Mondjuk ez nem kedvtelenített el, az előző házaknál ennél hosszabb szakaszokat kellett volna hómentesíteni. A ház élőben még jobban tetszett, mint a fotókról, ide be is teszek róla egyet, a részleteket meg majd a másnapi események taglalásánál...

Itt a zaj már alig érződött, de tegyük hozzá, hogy vasárnap volt. Elhatároztam, hogy ha másnap megtetszik a ház, akkor fogok csinálni egy hétköznapi tesztet is, kipróbálom úgyis a zajhatást, és a közlekedést is. Visszabuszoztam a belvárosba, és egy ismeretlen helyen leszálltam, visszafelé nem teljesen arra ment a busz. Kitaláltam, hogy lenézek a tengerhez. Gondoltam egyszerű lesz, de nem az. A városnak azon a részén voltam, ahol a kikötő is van, esélyem se volt a vízpartra jutni. A tengerparttól nagyjából száz méterre kordonok vannak, ezeken csak a kompokra ácsingózó utasok juthatnak át. Mennek innen kompok Stockholmba, Helsinkibe, és még ki tudja hova. Majd utánanézek.

A kikötő

Még ha a tengert nem is láttam, egy élmény volt a hazatérő finnek serege. A rossz nyelvek szerint csak azért jönnek át, hogy igyanak, mert otthon sokkal drágább minden. Én ezt nem akartam elhinni, de amikor a mellettem elhaladó tömegben szinte egy józant sem láttam, kezdtem elhinni. Nem elég, hogy berúgtak, mint a csacsi, húzós bőröndökben kartonszámra vitték fel a töményet a hajóra. A parton több piás bolt is üzemel, csak őrájuk specializálódva. Kissé demoralizált a látvány, inkább arrébb is mentem.

A D terminál (Stockholm) mellett találtam egy irgalmatlan nagy bevásárlóközpontot. Ha már megtaláltam, bementem, hátha kapok vállfát, mert nagyon bosszantott, hogy még a kabátomat sem tudom sehová sem tenni. Szerencsére találtam, másnap még vissza is mentem. Így most van 30 vállfám, mindenem elfér.:)

Hazafelé kipróbáltam a 2-es villamost, a kiírás szerint nekem jó irányba ment. Szerencsém volt, nem sikerült elrontani. Éppen vacsorára értem vissza, pontosabban inkább megint a végére. Összefutottam a biztonsági tiszttel, neki köszönhettem, hogy egyáltalán kijutottam a laktanyából hétvégén. Ugyanis a vendégkártya, amit kaptam, a főkapunál nem nagyon akart működni. Szerencsére éppen ő volt az ÜTI szombaton, így tudtak neki szólni, hogy fixáljon már valamit a dolgon. Elbeszélgettünk vacsora közben, aznap valami mirelit pizza volt, de sokkal ehetőbb volt, mint a reggeli.

Na gyerekek, mára ennyi, mert beszűkült az agyam, pár perce csak itt ülök, és bambulok. 2010. 10.08., 1 óra lesz lassan hajnalban...