Szombat, pihenés, fő attrakció: Finnugor est...

Viszonylag korán lefeküdtem, hogy most aztán egy jót alszom, nem fog zavarni semmi. Gondoltam én, kis naiv. Nem tudom, hány óra lehetett, amikor az ablakom alatt ismét elkezdődött az ordenáré üvöltözés... Nem gond ez, majd visszaalszom, gondoltam még naivabban. Ekkor egészen az ablakom alatt állt neki üvölteni a vezénylő katona szakember, ennek már a fele sem volt tréfa. Felemeltem a telefonom, még 8 óra se volt. Hát normálisak ezek??? Hát azért is ágyban maradtam, és sikeresen visszaaludtam, fél tíz körül keltem fel.

Egy darabig tettem-vettem, reggeliztem, aztán eszembe jutott, hogy nem ártana megfürdeni, mert az előző esti mosakodás viszonylag gyalázatosra sikeredett. Na nem én miattam, bennem megfogalmazódott a kérlelhetetlen igény a tiszta víz iránt, de aziránt is nagyon fogékony lettem volna, ha a zuhanyból érkező víz hőfoka átlépte volna a bűvös 18 fokos álomhatárt. Hát nem lépte át, s mivel a szobában is konstans 20 fok körüli a hőmérséklet, ezért a vízzel való tegnap esti találkozásom nem haladta meg egész biztosan a két percet sem. Valószínűleg szomszédaim elhasználhatták az összes meleg vizet, vagy ki tudja... Szerencsére reggel már nem ez volt a helyzet, jól kiáztattam magam a forró zuhany alatt.

A jól eső mosdás után belenéztem a leveleimbe, de a lengyelországi szállástól Bielsk Podlaski-ból egy szó választ nem kaptam, pedig írtam nekik még előző este fél 11 körül. Micsoda? Hogy hétvége van? A recepción akkor is ül valaki, az email cím pedig látványosan odamutatott. Most néztem meg az előbb, továbbra sincs semmi válasz. János ajánlotta őket a követségről, de ma is ismét megerősítette, amikor találkoztunk, hogy ők soha nem foglaltak oda szobát, de olyan még nem volt, hogy ne lett volna...

Megpróbáltam az internet bankon keresztül pénzt tenni a feltöltős Elisa-s telefonomra, mert tegnap lemerült rendesen, amikor Imrével beszéltem. Az Elisa-tól kaptam egy frankó leírást, amelyben leírták, hogy kell csinálni, elmondom, mert pofon egyszerű: internet bankba bejelentkezünk, indítunk egy átutalást, beírjuk a nevünket, számlaszámukat, majd jön a varázslat, a referencia mezőbe jön az én ügyfélszámom. Hogy mi az, tök egyszerűen kiderül, fel kell hívni egy elvarázsolt számot (csillag, kettőskereszt, minden hülyeség van benne), majd 2 másodperc múlva jön egy emészthetetlen észt nyelvű üzenet, beleágyazva az ügyfélszámmal. Na ezt kell oda beírni, megnyomni a Submit gombot, aztán kész. Gondoltam én kis naiv, megint. Utána az jött, hogy elő kellett szednem a PIN kalkulátort újra. Nem tudom, írtam-e róla, ez egy jó kis csodamasina. Kicsit nagyobb, mint egy kulcstartó, van rajta 11 gomb. 10 a számoknak 0-tól 9-ig, meg egy bekapcsológomb. Amikor bekapcsolom, akkor kéri a bankban megadott ötszámjegyű PIN kódot. Ha elfogadta, akkor meg kell nyomnom az 1-es gombot, olyankor kiköhög a kijelzőre egy baromi hosszú számsort, a bankba bejelentkezéskor ez a jelszó. De mint most kiderült, nem csak erre jó, ha tranzakciót indítok, akkor ugyanezt el kell játszani, de most a 2-es gombot kell megnyomni... Kapok egy üres mezőt, oda be kell írnom a képernyőn megadott kódot. Ha beírtam, generálódik a kis kütyü képernyőjén egy újabb kódsor, azt kell odabiggyeszteni a képernyőre a tranzakció végére. Egyszerű, nem?

Megnyomtam az újabb Submit gombot, aztán vártam a csodát. A csoda nem jött el, helyette kaptam hibaüzenetet, mely szerint nekem nincs is észt korona a számlámon. Milyen igaz, a kis ügyes, de én naivan azt gondoltam, hogy lesz olyan rendes a rendszer, és értelmes, hogy észreveszi, euróm viszont van. Hát nem, nem vette észre, vagy ha észre is vette, automatikusan nem volt hajlandó konvertálni. Hát akkor gyerünk vissza, indítsuk a tranzakciót euróban, ott egye meg a fene. Végigjátszottam az előző rövidke folyamatot újra, ismét vártam a csodát, de újabb hibaüzenetet kaptam: a tranzakció végrehajtásához nincs elég korona a számlámon, ugyanis a tranzakciós költséget mindenáron koronában akarta levonni a kis hamis. Akkor már kezdtem azt gondolni, hogy rossz bankot választottam...

Kísérőnek nem rossz...

Nagy szerencséjükre találtam olyan funkciót, hogy a számlán lévő eurót átváltsam koronára, váltottam párszáz eurót, és újra nekifutottam a fenti műveletsornak, immár harmadjára. Ezúttal sikerült, és legalább elmondhatom, hogy már készség szintjén kezelem ezt a nyavalyás PIN kalkulátort. Ezen a sikeren felbuzdulva ránéztem az órámra, már fél egy felé járt az idő. Gondoltam ma is elmegyek a magyar étterembe ebédelni (a múlt héten nagyon bevált...), de lassan igyekeznem kellett, mert Jánosék vártak fél négy körül, el akartak vinni egy finnugor dalestre.

Gyalogolni szerettem volna, hogy kicsit fárasszam magam, no meg hogy kicsit edzésben maradjak. Szerencsére az idő nem volt pocsék, sütött a nap, csak a szél fújt egy kicsit. Elsétáltam egész az étteremig, nagyjából 25 perc séta innen, ahol dolgozom. Ezúttal nem voltam egyedül, ültek három asztalnál is. A pincér nem ugyanaz a pali volt, mint múlt héten, de ő sem beszélt magyarul, hiába kérdeztem rá. Viszont miután megtudta, hogy magyar vagyok, hozott nekem egy szép képeskönyvet nézegetni, amíg megjött a leves. Ezúttal tehát levest is kértem, elméletig tyúkhúslevesnek volt írva, egy érdekesnek tűnő betéttel, a magyar leírás szerint "sajtgaluska" volt benne...

A tyúkhsúleves

A cigánypecsenye

Alig tudtam belenézni a képeskönyvbe (Budapestről szólt, nagyrészt képek voltak benne), már jött is a leves. Észt nyelven íródott, de Budapesten adták ki, valószínűleg valami propagandakiadvány lehetett. A levesben volt sokféle zöldség, érdekes módon még pirított hagymakarika is a zöldborsó és a sárgarépa mellett. Pakoltak bele húst is rendesen, csirkemellet daraboltak bele, de volt egy olyan érzésem, hogy ezt a húst nem ebben a levesben főzték meg. Inkább párolt jellege volt. A sajtgaluska érdekes ízű volt, de sajtnak nyomát sem tudtam felfedezni. De mivel jól át voltam fagyva, egy rossz szavam nem lehetett a levesre, kitűnő volt.

Egy kicsit közelebbről...

A leves után visszatértem a könyvhöz, hát találtam benne bizony olyan épületeket, helyeket, amelyeket soha nem láttam azelőtt. Azt hittem, hogy lesz időm végiglapozni, mert cigánypecsenyét kértem másodikra, azzal azért el kell molyolni egy kicsit. Gondoltam én, de alig értem a könyv feléhez, már jött a pincér az étekkel. Az angol tudása elég limitált volt egyébként, a levesnél csak annyit mondott, hogy "leves", semmi jó étvágyat, vagy valami. Most sem volt bőbeszédű, letette a tálat, és azt mondta, hogy "the meal" (az étel). Hát gondoltam mindjárt, hogy nem egy multifunkciós nyomtató-szkenner-faxgép, amit lerakott elém...

Érdekes az elképzelésük a cigánypecsenyéről a fiúknak. Jól meg volt fokhagymázva, addig rendben is volt (későn jutott eszembe, hogy ennek aztán Jánosék nagyon fognak örülni, hogy ezt ettem...), csak mi a túrónak kellett beletűzni például ezt a fogpiszkálót aszalt szilvával és meggybefőttel? Hát ők tudják, azért a meggyet meghagytam. (Nóri biztos megette volna...) Aztán még ott volt mellette egy paprikával és fokhagymával kikevert tejföl alapú mártás. Hát ez is érdekes egy kiegészítés, de nem volt rossz egyáltalán. Sajnos a szalonnát nem úgy pirították meg, ahogy én szeretem, ropogósra, ráadásul nem is igazi szalonna volt, hanem valami vákumcsomagolt bacon szalonna.

Ettől függetlenül ez a fogás is elnyerte tetszésemet, nem tudnék rá rosszat mondani. A zene ezúttal inkább a magyar nótás vonulat felé tolódott el, talán egy-egy Omega és Illés számot sikerült elcsípnem. A kávéjuk múltkor is nagyon ízlett, azzal zártam az étkezést ismét.

Majdhogynem kapkodnom kellett a lábaimat, szépen elment az idő a komótos ebéddel. Még útközben a követség felé beugrottam a Solaris aljába a boltba, hogy legyen valami vacsorára és reggelire otthon, aztán haladtam tovább a Narva mante felé. Egész jól kiismerem már magam egyébként, a belvárosban már nem nagyon tévedek el. Jó iránymutatást nyújtanak a felhőkarcolók, és a templomtornyok. Gondolkodtam raja, hogy buszra szálljak, de végül letettem róla, olyan szép az a rész, amikor az út a tenger mellett kanyarog. Nem volt olyan farkasordító hideg, mint amit ígértek mára, a pulóvert majdnem feleslegesnek éreztem, de a plusz egy nadrágot mindenképpen. (Felvettem a farmer alá az új nadrágot is...)

Úgy írtam Jánosnak, hogy fél négy felé érek oda, mert ő azt írta, negyed négy körül fog hazaérni a reptérről. (Kiment az egyik kolléga lányáért...) Pont akkor értem oda a követséghez, amikor ők is megérkeztek, még jó, hogy nem mentem hamarább. János próbálta rábeszélni az újonnan érkezett ifjú hölgyet, hogy jöjjön el velünk a finnugor zenés estre, de nem nagyon volt kedve, fáradt volt a repüléstől. (Végül azért eljött...)

Felmentünk Jánosékhoz, a két gyermek is otthon volt. Ha jól emlékszem, Máté és Bálint, az egyik 8, a másik 11 éves. Kicsit bajban vagyok a nevekkel,. mert ma egy rakás magyar embernek mutatott be János, és szégyen gyalázat, néhányuk neve nem maradt meg. Felmerült bennem még egy csomó kérdés hét közben, ezeket próbáltam meg megkérdezni Jánostól, no meg elmeséltem neki a hét történéseit. Az egyik legfontosabb jó hír, amit megtudtam tőle, hogy vannak magyar orvosok Tallinnban, őket is lehet háziorvosnak választani. Legalább ezek a dolgok kicsit könnyebbek lesznek...

A két kisfiú igazi csibész, de nagyon összehaverkodtam velük. Kérdezték, hogy nekem van-e kislányom, vagy kisfiam. Mondtam nekik, hogy van egy lányom, de majd jól kiosztja őket, csak várjanak... János említette egyébként, hogy van több kisgyermekes magyar család is az ismeretségi körükben, jó lenne majd velük megismerkedni. Fél öt tájban elindultunk a dalestre, de csak mi ketten mentünk, Gabi és a gyerekek maradtak. Pontosabban a lakásból ketten, a követségről még jött János kollégája, a felesége, és a lányuk, aki egy órával korábban érkezett. Kocsival mentünk, pedig pár perc séta lett volna az egész...

Hogy ők honnan jöttek, ne kérdezzétek...

A dalest már 3 órakor elkezdődött, mi a közepébe csöppentünk bele. Állítólag évente egyszer rendezik csak meg, és minden finnugor nyelvterületről érkeznek énekesek, illetve hangszeres együttesek is. A magyar zenekarral és sok más magyar emberrel volt szerencsém beszélgetni, de mindenkivel csak néhány szót, János igyekezett mindenkit bemutatni mindenkinek. János barátai hamar elmentek, de Jánosnak is mennie kellett egy idő után, vendégek jöttek hozzájuk. Én még maradtam egy darabig, a magyar együttest mindenképpen meg akartam várni. Felvettem az egész koncertjüket, és gondoltam ideteszem a bejegyzés végére. Sajnos két videó feltöltése után (vettem fel másokat is), nem enged többet ehhez a bejegyzéshez, a többit majd megpróbálom külön. Találkoztam a tartui egyetem magyar tanszékének vezetőjével is, János bemutatta őt is. Próbált minket invitálni, hogy igyunk vele egyet, de nem nagyon akart senki. Utolsó mentsvára én voltam, de nekem se hiányzott most semmilyen ital, kissé fájt a fejem. Mondtam neki, hogy tán később, erre ezt mondta vigyorogva, hogy "ő még olyan katonát nem látott, akit ne lehetett volna rávenni egy pohár italra." Ezek szerint kiábrándítottam szegényt.... Sajnos nem volt műsorfüzet, a konferáló úriember nyelvét pedig nem értettem, így fogalmam sem volt, hogy éppen milyen náció tagjai adnak elő a színpadon. Sokat segített volna, ha néprajzot végeztem volna prog-mat helyett, ott talán a jellemző motívumokat csak belém verték volna...

Egyetlen papírt osztogattak, de az inkább a rendezvényt szervező Fenno-Ugria szervezetet népszerűsítette. Volt benne egy felsorolás, amely a nyelvcsaládba tartozó népeket vette számba. Ott vagyunk a lista élén, továbbra is a magyar nép a legnépesebb a maga 15 milliós népességével, az utánunk következő finnek is csak 5 millióan vannak.

Ők a magyar csapat...

A magyar együttes fellépése volt a záróaktus, utána elindultam vissza a városba. Hívtak minket az együttes tagjai korábban, hogy menjünk be velük a városba a koncert után bulizni, valamelyik kultúrintézményben (gy.k.: kocsma) akartak némi alkoholtartalmú italt elfogyasztani. János azt mondta, hogy a vendégek után odamegy, nekem mára ennyi elég volt, inkább pihenésre vágytam, és egy kis sétára. Nem sok levegő volt a koncertteremben, jó lett volna egy kis friss levegő.

A nap már lemenőben

Irány Helsinki

Lementem egész a tengerpartig, ott sétáltam végig egész a kikötőig. A nap még nem ment le egészen, lélegzetelállító fények játszottak a vízen. A part menti homokban kacsák kerestek táplálékot a szelíd hullámok között, a mellvédről nem sikerült megállapítanom a szürkületben, hogy mennyire jártak sikerrel. A Tallink társaság egyik óriási kompja éppen akkor indult meg a finn alkoholistákkal Helsinki felé, a nagy monstrum hang nélkül szelte a habokat.

A D terminál környékén már nem lehetett a parton menni, fel kellett kanyarodnom jobbra. A Norden bevásárlóközpont mellett lyukadtam ki, bementem kicsit melegedni. Vettem egy hőmérőt, mert amit vettem korábban, az sajnos nem az igazi, remélem ez jobban fog szuperálni. Ezt az egyik kisebb boltban vettem, de aztán bementem a Rimi-be (ez az élemiszerbolt lánc neve), úgy gondoltam, hogy egy sört megérdemlek ennek a hétnek a végén. (Aki nem így gondolja, az inkább ne is írjon megjegyzést ebben a témában, mert a választ nem teszi ki az ablakba...)

Finom volt...

Ezúttal a Saku Original nevű sörre szavaztam, akit bővebben érdekel, a mellékelt linken olvasgathat róla, a sörgyárról pedig itt. Ez az egyik legismertebb sörmárka Észtországban, minden nagyobb áruházban lehet kapni.

No comment...

Szerencsére itt már lehetett kapni Leffe-t (sajnos csak blonde van) és Duvelt is, ez utóbbit aranyárban mérik, 44 koronát akarnak kérni egy palackért (44x17= 748 magyar pénz, bár itthon se olcsóbb...). Ami viszont nagyon megfogott, az a mellékelt képen látható Zsiguli márkájú sör, hihetetlen. Gondolom oroszok gyárthatják, én még ilyet nem láttam...

A boltból kijőve egészen felfrissültem, új erőre kapva megindultam Szent Olaf tornya felé, gondoltam ha már itt vagyok, és besötétedett, készítek egy-két éjszakai képet az óvárosról. Hét közben egyszer sem vitt rá a lélek, fél hat után mindig lusta voltam egy ekkora sétához. Legelőször a fent nevezett torony irányába indultam el, érdekes módon a pár héttel korábban még kerthelyiséggel is rendelkező söröző (ahol a torony után a fenséges Budweisert elfogyasztottam) már felhagyott a kültéri portál fenntartásával, már csak odabent lehetett kulturáltan alkoholtartalmú italokat fogyasztani.

A Szent Olaf tornya

Végigsétáltam egészen a főtérig, és közben bizony elkezdett esni a hó, milliméteres hódarák potyogtak az égből, apró kopogásokkal jelezték a kabátomon, hogy jön már a tél...  Némelyek nagyon fel voltak készülve, mert esernyővel rohangáltak fel s alá. Mondjuk engem sem ért váratlanul, volt nálam sapka, sál, kesztyű, nemkülönben a kapucni, úgyhogy nagyon nem aggódtam.

A főtéren

Azt hittem, hogy a főtér pazarabb látványt fog nyújtani, mint amilyenben végül is részem volt, de ott sok minden nem volt kivilágítva, tán az egy mellékelt templom kivételével.

Az óváros szélét őrző torony

Amikor az óvárosból kiértem, inkább villamosra szálltam, bíztam benne, hogy Nórit még ébren találom odahaza, és láthatom azt az aranyos kis pofikáját. Sajnos nem így történt, állítólag eléggé nyűgös volt, meg Netti azt hitte, hogy csak későn fogok hazaérni. Na sebaj, majd holnap.

Még egy megjegyzés az utolsó képhez itt jobbra. Még mielőtt valaki azt hinné, hogy azok a fehér izék ott képhibák, meg kell mondanom, hogy nem. Az ott bizony hó, amin megcsillan a vaku fénye. Egyre jobban tetszik ez a fényképezőgép egyébként, kézből fényképezve, állvány nélkül, nulla fényviszonyok között, egész jó képeket csinál.

Végezetül pedig két videó a dalestről, a többit megpróbálom betenni egy másik bejegyzésbe...