Egy bolond nap története - avagy hol a bánatban fogunk mi lakni???

Oly nagy kísértést érzek, hogy a címben szereplő drámai fordulat elemzésével kezdjem, de nem. Azért sem. Haladjunk szépen a kronológia útján. Mára két dolgot terveztem be: bankkártya és bútornézés. Az előző volt a kevésbé fontos, de ma már át lehetett venni, így el akartam intézni. Arminnal a találkozót délután egyre beszéltük meg, így fél 11 körül elindultam, hogy kényelmesen odaérjek. A fiúknak szóltam a szobában, hogy elmegyek és megkezdem a kétfrontos harcot, sok sikert kívántak. (A közvetlen főnökömnek már pénteken szóltam a hétfői programokról, erre ő majdhogynem leszúrt, hogy mi a túrónak számolok én be neki minden lépésemről, nem az anyám ő, hogy tudja merre csatangolok. Finoman próbáltam neki vázolni, hogy létezik egy olyan hülye dolog, hogy chain of command (szolgálati út nálunk a szép neve), amit illik betartani, és értesíteni a feljebbvalót, ha valami történik, etc. Mondjuk a spanyolokkal kapcsolatban engem már semmi sem lep meg, tapasztaltam velük már ezt azt Brüsszelben...)

Kellemes fás udvar

A bankkal kezdtem hát, ráhagytam az ügyintézésre egy órát, OTP-n és Postabankon nőttem fel, hiába vagyok nyolc éve CIB-es. Nem kellett volna, tíz perc alatt végeztem, megvolt a kártya, PIN-kód minden. Sebaj, kitaláltam, hogy ha már ennyi időm lett hirtelen, akkor benézek egy műszaki áruházba, ugyanis néhány gépezetre is szükségünk lenne. Jelesül takarítógépre, mikróra, no meg egy tévére. A Risti bevásárlóközponthoz mentem, ez a 18-es vonalán van, a bútorboltok is itt vannak, amiket hétvégén megnéztem. Sok műszakis bolt nem volt, mindössze egy. Nagy választék nem volt semmiből, vizes takarítógépből is mindössze kettő volt, de azok közül az olcsóbbik szerintem kiváló lesz nekünk. A mikrók viszont nagyon drágák. Tévé az van rohadásig, de a katódsugárcsöves megoldás errefelé nyugdíjba ment, a sláger most a ledes LCD tévé, azt nyomatták minden boltban...

Kicsit közelebbről

Hamar végignéztem ezeket is, még mindig volt egy óra egy óráig. A ház onnét 4,8 km a GPS szerint, így úgy döntöttem, sétálok egy kicsit, felfedezem a környéket. Nem is tettem rosszul, mert elhaladtam egy óvoda mellett. Persze semmi garancia rá, hogy Nóri ide fog járni, de egy-két képet azért beteszek ide róla.

Az úton továbbhaladva egy viszonylag új építésű iskolát is láttam, mindkét intézmény belül van három kilométeren. Amikor már csak 2 km volt vissza, akkor azért buszra szálltam, nem akartam elkésni.

Ilyen egészben

A jobb oldali tólóajtó elhúzva...

Armin már a házban várt, ő is kinyomtatta a listát, amit küldtem neki. A fenti szobákkal kezdtük. Nem tűnt fel vasárnap, hogy a mi leendő hálónkban komód és polcok is vannak, így oda plusz komód nagyon nem kell. Voltak olvasólámpák és függöny is, így ide majd csak az ágy kell, meg esetleg mellé egy-két éjjeliszekrény. A hálószobák előtti nagy szekrényt cserélni fogjuk, lemértük, hogy mekkora a maximális hely, szerencsére ide az általam kinézett 250x216x70-es szekrény pont befér. Irgalmatlan nagy, nézzétek csak meg. Ebbe aztán annyi cucc fog elférni, hogy a fele üresen fog tátongani. Képzelem én. Persze ez nem így lesz, mert nincs az hely, ami meg ne bírna telni...

A gyerekszobákkal kicsit gondolkodóba estünk. A nagyobbik szobát szeretném Nórinak, azzal viszont az a kis baj, hogy ott bedől a tető az egyik oldalon, ott a belmagasság csak 150 centi. Pontosabban annál a magasságnál kezdődik a dőlésszög. Az emeletes ágy pedig, amit ő nagyon szeretne, csak arra a falra férne el.

Nóri választása...

Úgyhogy ezen még agyalnom kell, a dolgot egyelőre függőben hagytuk. Azóta elmentem a Jysk-be még egyszer, lemérni az ágyat. Végül is, ha nagyon akarom, akár arra a falra is tehetném az ágyat, mert az ágy maga 120 centi magas, de a matrac teteje a földtől csak 1 méterre van. Magyarán simán fel tud ülni, ha akar. No mindegy, ez még ráérős dolog, azért a Nóri által választott ágyat is berakom ide:

A hálók előtti előtérben találtunk egy nyitott polcos bútort, ez majd két méter magas, erre sem emlékeztem. Erre is lehet egy rakás játékot pakolni, valamint a másik hálóban szintén van egy méretes bútor, ennyi tán a beépített szekrényt is számbavéve, több, mint elég.

Armin próbált rábeszélni, hogy a másik gyerekszobát használjam inkább dolgozószobának az alagsori helyiség helyett, mert az kis lyuk elég sötét, kicsi ablak van csak rajta, hisz a pincében van. Hajlok rá, hogy igaza van, de nem zárkózott el az elől a megoldás elől, hogy itt is legyen egy ágy, meg odalent is, a vendégek kényelme érdekében.

Fent így végeztünk is, mentünk lefelé a nappaliba, amikor egyszer csak megcsörrent a telefonom. Itt kezdődik a mai dráma, itt romlott el az egész napom... A nagykövetségről hívtak. A nagykövet volt az, és elmondta, hogy a külügy és a HM megegyezett, mehetünk a nagykövetségre lakni. Függesszem fel a házkeresést, most már teljesen szükségtelen. Tán említettem korábban, hogy volt egy ilyen verzió is, de mielőtt kijöttem, nekem azt mondták, hogy ez a változat elejtve, mert előnytelen a konstrukció a HM számára.

Csak Armin arcán tudtam lemérni, hogy valószínűleg falfehérré váltam a pár perc alatt, mert elég ijedten nézett rám, ahogy telefonáltam. Amikor letettem, megkérdezte, hogy milyen szörnyű hírt kaptam, mi történt. Elmondtam neki a szituációból, amit lehetett, és marha kényelmetlenül éreztem magam. Lehet, hogy nem is jól mondom, ilyen rosszul már nagyon régen nem éreztem magam. Hogy mondjam el egy vadidegen embernek, aki eddig minden kérésemet teljesítette, marha rendes volt hozzám (jó, elemi üzleti érdeke a dolog...), hogy bocsánat, de itt a fejem fölött döntenek, tárgyalnak, meggondolják magukat, aztán újra döntenek úgy, hogy ebből én alig értesülök? Szörnyű helyzet volt, nem tudom, mit szűrt le belőle magának.

Mindenesetre próbált vigasztalni, tartotta bennem a lelket, hogy ne vegyem a szívemre, ezt nem én döntöttem el, nem tehetek róla. Hirtelen angolul is elfelejtettem, pedig most volt csak igazán szükség arra, hogy mindazt, ami történt diplomatikusan próbáljam meg elmagyarázni, úgyhogy közben senkit nem égetek le, mert ha nagyon magasról nézzük, ebből aztán ő csak azt látja, ezen fogja lemérni, hogy hogyan viselkednek a magyarok, ha ki akarnak bérelni egy házat...

Összehajtotta a papírjait, és kérdezte, hogy akkor most befejezzük, mi legyen. Én nem tértem magamhoz még mindig, de aztán muszáj volt, és azt javasoltam, hogy ha már mindketten itt vagyunk, most már csak öt perc, mérjük fel még amit kell, de bútort nézni együtt szerintem most nincs értelme. Ki tudja, mennyire 100% ez a döntés, de órákat elvenni az idejéből ezek után nem akartam. Összeírtuk, mi kell még, aztán felajánlotta, hogy bevisz a városba. Én közben próbáltam hívni a HM-es kollégákat, de nem jártam sikerrel. A kocsiban a fociról beszélgettünk, próbált felvidítani, jobb kedvre deríteni, nem sok sikerrel. Kiderült, hogy nagy futballrajongó, és holnap válogatott meccs lesz, EB selejtező a szlovénokkal. Ő sajnos nem tud most kimenni, pedig kíváncsi lenne, mert nemrég Belgrádban 3:0-ra elintézték a szerbeket. Ami azért nem semmi, szinte senki nem tud ott nyerni...

Kitett a Kosmos-nál, és fújtam egyet a hideg napsütésben. Most mi a bánatot csináljak? Én már nem bántam volna azt sem, ha a követségre megyünk, csak dőljön már el biztosra, mert ez a bizonytalanság felemészt. Megpróbáltam még egyszer a HM-es kolléga mobilját, kicsöngött. Felvette, vázoltam neki a helyzetet, de nem értette. Elmondta azt, amit pénteken már hallottam, hogy az én általam javasolt verzió a támogatott. Akkor elmondtam neki még egyszer, hogy mit mondott nagykövet. Akkor megértette, hogy mi a bánatom, de azt mondta, hogy ott van az asztalán a Külügy ajánlata is, de az annyira kedvezőtlen, hogy nem fogadták el. Nem tudja, hogy ki mondhatott ilyet a külügynek, de csak holnapra tud ígérni hivatalos választ. Hát most legyen valaki okos...

Igazából az egész helyzetben az a legrosszabb, hogy a fontos információkról, döntésekről az értesül legkésőbb, aki leginkább érintett: én. Nincs nekem azzal semmi komolyabb bajom, ha ide vagy oda kell menni lakni. Elfogadom. De akkor miért nem lehet ezt előre megmondani, hogy ne töltsem én is feleslegesen az időmet azzal, hogy felhajtsak olyan házakat/lakásokat, amelyeket úgy sem bérelhetek ki? De ezek csak költői kérdések.

Akkor már közel három óra volt, nagyjából fél órára voltam a munkahelytől. Le voltam törve, mint akinek nem adnak pecsétet a kéktúrán, nem igazán láttam értelmét visszamenni dolgozni arra az egy órára. Még előttem van egy rakás angol anyag elolvasása, de most egy sor se rögzült volna belőle, az bizonyos. Fújt a hideg szél, egy parkolóban álltam, és járt az agyam, mi történhetett? De aztán rájöttem, hogy semmi értelme ezen törnöm magam, úgysem fogom megfejteni. Lesz, ahogy lesz, oda költözünk, ahova tudunk. És akkor rám tört az éhség, reggel hét óta nem ettem.

Ilyenem lesz télire...

Először egy McDonalds került az utamba, hát nem érdekelt, akkor most ezt fogok enni. Gépiesen falatozgattam (alig bírtam kommunikálni a pultossal...), és elment ezzel majd egy óra, közben csak gondolkodtam. Végül csak sikerült pozitívan felállnom az asztaltól, akkor sem fogják elvenni a kedvemet. Lesz, ahogy lesz. Elmentem egy sportbolt mellett, és benéztem, hogy van-e az a kabát, amit kinéztem magamnak pár napja. (A kihozott kabátomban már kezdek fázni, pedig elvileg az is télikabát. De a szelet nagyon nem szereti, az már feltűnt...)

Szerencsére volt itt is, és volt a méretemben is, gyorsan megvettem. Ide rakok róla egy képet, de itt bővebben meg is lehet nézni. Elvileg szélálló, vízálló, és lélegző, hát majd meglátjuk. A bolt után fel is vettem, és csodák csodája, hiába fújt a szél, én már nem fáztam. Az Icepeak nevű finn cég gyártja, az észt kollégák ajánlották. Volt hozzávaló nadrág is, de ezt egyelőre nem vettem meg. Bár lehet, hogy a hólapátoláshoz majd jól jön. Ha egyáltalán lesz majd hol havat lapátolni...

Idehaza aztán megettem az egyik napok óta itt álló csokit. Narancsos étcsoki, azt hiszem ebből majd haza is fogok vinni. Azóta kicsit jobb kedvem van. Olyan szép a papírja, muszáj megmutatnom nektek. A Kalev nevű cég gyártja, egyelőre nem tiszta még előttem, hogy melyik balti nációhoz tartoznak, de majd kiderítem.

70 gramm sajnos az egész tábla, hamar elfogyott. Azért, hogy ne legyen már annyira negatív ez a bejegyzés (elnézést érte, nehezen térek magamhoz...), a csokiról eszembe jutott még valami. Nagy lesz az ugrás, de asszociálni aztán tudok. A tömegközlekedésről pár gondolat, aztán majd meglesz a csokis kapcsolat, ígérem. Szóval vannak itt trolik, buszok, és villamosok. A buszokkal sok gond nincs, Scania mindegyik, nem egy rossz márka, és belül is egész kényelmesek. Ha jegyet akarunk érvényesíteni, akkor viszont csak középen szabad felszállni, mert különben a tömegen keresztül esélytelen megközelíteni az egyetlen, középen elhelyezett automatát. A trolikról sok tapasztalatom nincs, azzal még nem utaztam. A gyenge láncszemek a villamosok, ezek tűnnek a legrégebbieknek. Leginkább fapadosnak nevezném őket, de legalább változatosak. És itt jön a kapcsolat, ma láttam egyet lilára mázolva, le is fényképezem Nórinak. Már látta a képet, és azt mondta "meg is enném". Búcsúzóul ezt még ide is beteszem...