Vasárnap - az Észt Tengerészeti Múzeum

Mára különösebben nem volt semmi tervem, gondoltam olyat teszek, amilyet mióta kiérkeztem még nem: kinyitom valamelyik útikönyvet, és választok valami látnivalót. (Azért otthon már olvasgattam őket, nem teljesen felkészületlenül vágtam neki az útnak...) Délelőtt sikerült szerencsére Nórit is látnom, tegnap nem volt rá alkalom. A Fővárosi Nagycirkuszban volt a papával és a mamával, most aztán mesélte az élményeket, és számolatlanul akarta küldeni a fényképeket. (Ezúttal még rollerező papagájok is voltak, legutóbb ezt a produkciót nem láttuk...:) Most pár napig Tolnán lesz, csak szerdán jön majd újra vissza.

Tehát kinyitottam az útikönyvet, és végiglapoztam a Tallinnról szóló fejezetet. Legizgalmasabbnak az Észt Tengerészeti Múzeumot (Eesti Meremuuseum) találtam elsőre, annak is szabadtéri részét, ahol több kuriózum is ki van állítva. Ez utóbbi a hidroplánkikötőben van, a pontos címe hála az égnek fent volt a múzeum saját honlapján, aminek szerencsére van angol változata is. Így nagy kockázatot nem vállaltam a megkeresésével, és nagyjából be is tudtam lőni, hogy merre menjek, jó darabig GPS-t sem kellett már használnom.



A Hotel Olümpia

 A szokásos útvonalon indultam el, a Jukentali utcán a Hotel Olümpia felé. Nem tudom, írtam-e már erről az építményről, egy hatalmas épületről van szó, a jó ég tudja csak, hogy hány emelet magas. Tán nem meglepő, a moszkvai olimpiára építették. Annak idején az olimpia vizes sportjainak (főleg vitorlázás) veresenyeit itt rendezték Tallinnban, egész konkrétan a Pirita nevű városrészhez közel. Nem csak ez a nagy torony van itt egyébként, van jópár más magas épület is errefelé, az észtek Tallinn Manhattan-jeként szokták ezt a kis területet emlegetni. Armin azt mondja, hogy bár ezek a legmagasabb  épületek, a tenger felől jőve érdekes módon az óváros épületei túlszárnyalják őket, mert azok magaslatra épültek.

Egy régi épület a tornyok tövében

Úgy döntöttem, hogy most egyáltalán nem fogok tömegközlekedni, jó lesz nekem egy kis mozgás. Erősen gondolkodtam rajta, hogy ebédeljek-e előbb, vagy előbb a múzeum irányába induljak, de nem voltam nagyon éhes. Akkor legyen előbb a kultúra, és egy járatlan úton bementem a felhőkarcolók közé. Eltévedni nagyon nem lehet, az egyik jobb támpont, mint a másik, és szerencsére azt már tudom, hogy melyik nagyjából a térképen hol helyezkedik el. Érdekes látványt nyújtanak a lábaiknál megbúvó régi házak, némelyik még fából készült. Úgy emlékszem, az első napok valamelyikén be is raktam a blogba egy olyan képet, amely egy régi ház körbeépítését ábrázolja.

Az egyik óriás

Ez alatt mentem át

Készítettem itt néhány képet, ezeket most válogatás nélkül berakom, csak pár darab az egész. Az utolsó egész félelmetes: a sokemeletes épületrész legalább 10-20 méterre kilóg az utcára a járda fölé, szinte természetellenes, hogy maradhat így. Átmentem alatta, szerencsére nem zúgott a kobakomra...

A Viru mellett elmenve kapcsoltam csak be a GPS-t, aztán meg hamar ki, mert észrevettem azt az élelmiszerboltot, ahol legelőször jártam Tallinnban. Ez is egy Rimi volt, csak kisebb kiadásban, nem egy hipermarket. Vettem némi ellátmányt vacsorára és reggelire, majd továbbindultam a megadott cím felé. A fényképezőgépen is bekapcsoltam a GPS-t pár napja, de most kénytelen voltam kikapcsolni, mert kíméletlenül meríti az akkumulátort. A GPS akkor is keresi a holdakat a leírás szerint, ha maga a fényképezőgép kikapcsolt állapotban van. Ez meg azért egy szobában, bent  a fiókban ütős vállalkozás a részéről, nem csoda, ha szinte nullára esett vissza az akku töltöttsége. Kicsit féltem is, hogy nem fogja kibírni a mai délutánt, hát nem is bírta ki...

Az óváros széle

A tengerpart felé kellett szignifikánsan tartani, és amikor végre pozíciót fogott a nyavalyás, azt írta nekem, hogy 2,8 km van vissza. Hát hogy a redvásba, valami itt nem stimmel. Vissza akart vinni az óváros szélére, majd egy másik úton ugyanoda vissza, ahol én állok. Azt hittem, teljesen meghülyült, amikor végre rájöttem, mi a baj. Legutóbb buszozás közben használtam a stadion felé menet, és a kis hamis rákérdezett menet közben, hogy ne kapcsoljon-e át gyalogos üzemmódról autósra, mert kicsit sokallja a gyalogos tempóhoz a 44 km per órát. Ekkor döbbentem rá, hogy ezért kavart el ez a vacak a meccs után is, autós szemszögből akarta megközelíteni a buszmegállót...

Ez egész jól néz ki...

Átbillentettem hát őkelmét gyalogos állapotba, és hogy-hogy nem, máris csak 720 méter volt a célig. Egy darabig párhuzamosan kellett menni a tengerpart vonalával, majd kietlen utcákon be jobbra, le a kikötők felé. Sötétben nem szívesem jártam volna erre, szeméthalmok voltak helyenként, és erősen lepusztult házak. A mellékelt zöld faház üde színfoltot jelentett közöttük...

Amikor pedig már a cél körül jártunk (már ki is akartam kapcsolni a kütyüt), folyton újra akart nekem tervezni, le is nyomtam, hogy hallgasson el már. Sajnos nem jártam szerencsével, a nagy vaskapu zárva volt. Körülbelül úgy nézett ki egyébként, mint a Jedi visszatér című filmben Jabba palotájának kapuja a sivatagban. Ki volt írva a nyitvatartás (természetesen indulás előtt ellenőriztem a neten), elméletileg nyitva kellett volna lenniük. Az utolsó sor volt a legszebb, ott az volt írva, hogy a múzeum fenntartja magának a jogot a nyitvatartási órák megváltoztatására. Ez rendben is van, de legalább kiírhattak volna valamit, hogy miért tartanak zárva, meddig tart, stb. Ne adj isten a honlapon is közölhetnék (semmi ilyesmi nincs fent). Nem egyedül jártam meg egyébként, volt ott még néhány méltatlankodó orosz família, de ők sem tehettek jobbat, többet, mint én: hagytam a zárt kaput a csudába.

Az egyetlen pozitívum a kikötőben...

A kikötők partján sétáltam vissza az óváros széléhez, sajnos ez a partszakasz nagyon kiábrándító. Széttört betontömbök, beszakadt partszakaszok, szemét szemét hátán. Gazdátlanság, nemtőrödömség mindenütt. Ez tart egészen a terminálokig, ahol a Helsinki és Stockholm felé induló hajók várakoznak. Egyetlen szép dolgot láttam ezen a részen, az egyik öbölben ez a csoda ringatózott a vízen itt balra...

Ha már így alakult a helyzet, úgy döntöttem, hogy megpróbálom a múzeum fedett részét megnézni, ez a Pikk (Hosszú) nevű utcában van a Kövér Margó nevű (észtül: Paks Margareeta) bástyában. Régebben volt ez lőporraktár, de börtön is. Hogy miért ez a neve? Tudja a bánat, talán az alakjáról, vagy valamelyik ágyújáról kapta a nevét, de ezek csak a történészek találgatásai...

A Kövér Margó

Talán látszik a torony jobb oldalán egy kapualj, ez a Virui kapu. Ha hiszitek, ha nem, hajdanán ettől a kaputól pár méterre csapott ki a tenger a partra, így a bástya egész konkrétan a várost védte a tenger felől. De mindjárt rakok be ide közelebbi képeket is, várjatok csak...

Maga a múzeum a kapu után közelíthető meg, a bal oldalon kell bemenni. Szép kis cégér is jelzi a kapu mellett, nem lehet eltéveszteni. Van kitéve egy nagy márványtábla is, ez az észt függetlenségi harcban elesett angol tengerésztiszteknek állít emléket. Ennél sokkal több nincs is a táblán, úgyhogy ennek majd utána fogok nézni, érdekel a dolog.

A Virui kapu

Tallinn címere a kapu felett

Még egy megjegyzés a kapuhoz: amikor bemegyünk, a kapu feletti címer Tallinn címere, nagyjából 500 éve ott van.

A múzeumot minden hajózást kedvelő sorstársamnak melegen ajánlom. Én nagyon szeretem a hajómodelleket például, de itt egyszerűen befogadhatatlan mennyiségű modellel találkoztam

A tengerészeti múzeum "cégére"

A múzeum kiállítása négy emeleten keresztül tekinthető meg, ezen a négy emeleten legalább száz (némelyik több méteres) modell van, részletes kidolgozottsággal. Az egyik szintet csak a halászatnak szentelték, ez számomra nem volt nagyon izgalmas, nagyon papírízűre sikeredett a néhány halászhálót leszámítva. Itt az egyik benyílóban gyerekeknek ki van alakítva egy kis sarok, rajzolgathatnak, hajókat színezhetnek, ha esetleg nem érdekli őket a kiállítás. Bár ezt nem nagyon hiszem, sok érdekeset lehet itt látni...

Azért nem fogom ezt a bejegyzést telepakolni hajós képekkel (bár megtehetném, mert készítettem néhány fotót), csak pár kedvencemet tettem be ide. A modellek nem szorítkoznak az észt portfólióra, megtalálhatók más nemzetek hajói is, például az egyik kedvencem, a Cutty Sark, ezt viszont nem tudom kihagyni, íme:

A Cutty Sark

Téli hajók az üvegben

Édes istenem, ennél gyönyörűbb clipper a világon nincs... Aztán persze voltak a modelleken kívül térképek, búvárruhák, halászati eszközök, meg ami még a témakörbe belefér. Voltak türelemüvegek is, ezeket mindig tüzetesen meg szoktam nézni. Az első ilyenekkel a szombathelyi Schmidt múzeumban találkoztam, akkor is lenyűgöztek. Természetesen itt csak olyanok voltak, amelyekben egy hajót épített fel a lelkes mester, de ez nem is nagyon meglepő, valljuk be. A mellékelt kép egy viszonylag egyszerűbben megvalósítható alkotás...

Árboc a múzeum közepén

Csigalépcsőn kell közlekedni az emeletek között, és folyamatosan lehet látni az alsóbb szinteket is, legalábbis részben. Mivel a csigalépcső körül van egy "rés", ezt a helyet is kitöltötték. Lehet, hogy a mellékelt képen nem látszik jól, ezért elmondom, mit kell nézni. A földszinten felállították egy vitorlás hajó árbocának talapzatát, rátették az árbocot, és még vitorlát is... Hogy hogyan csinálták meg, nem tudom... Szép munka lehetett...

 Még egy dologra térnék ki, aztán nem fárasztalak benneteket, nem biztos, hogy a hajózás mindenkit annyira érdekel, mint engem. Azt hiszem, tán a legfelső szinten volt egy modell, az Estonia nevű hajóé. Nem tudom, ki mennyire van képben, én emlékszem erre a hajóra, annak idején sokat lehetett róla olvasni. Még egyetemre jártam emlékszem, amikor ez a hajó elsüllyedt. Mint a mellékelt képen is látszik, egy becsületes méretű kompról van szó, amelyre természetesen autóval is fel lehetett hajtani. A szerencsétlen végzet 1994. szeptember 28-án éjjel érte a hajót, amikor az Estonia Tallinnból Stockholm felé haladt.


A hajónak reggel 9:30-ra kellett volna megérkeznie Stockholmba. Ahogy az évnek ezen szakában előfordul, a tenger igen viharos volt, 70–90 km/h erősségű széllel és 6-10 méteres hullámokkal. Némely jelentések szerint a szél akár a 30 m/s (108 km/h) erősséget is meghaladhatta, mintegy 15 méteres hullámokkal.  A többi hajótól eltérően az Estonia teljes sebességgel haladt.

Az Estonia makettje

A katasztrófa fő oka az orrkapu meghibásodására vezethető vissza. Bár az Estoniát eredetileg partközeli forgalomra tervezték, ennek ellenére a Tallinn-Stockholm közötti útvonalnak maximum 30%-40%-a húzódott partközelben, a többi pedig a nyílt tengeren. A nyílt vizű viharban a hajó orrkapu zárja eltörött az erős hullámok ütéseitől, és a kapu levált a hajóról. Ez szabaddá tette a felhajtórámpát – amit a leváló orr-rész is megrongált – az erős hullámzás számára. A víz betört a rakodótérbe az autók közé, ami destabilizálta a hajót. Az ezután következő események eredményeképpen a hajó elsüllyedt.

Az első figyelmeztető jel hajnali 1 óra körül egy furcsa fémes zaj volt az orrkapu felől. Ekkor az Estonia a turkui szigetvilág szélétől kb. 50 km-re járt. A személyzet megvizsgálta az orrkaput, de semmit nem találtak. A helyzetet súlyosbította továbbá két másik tényező is. Az Estonia nem rendelkezett első és hátsó kapuk előtti vízelválasztó zsilipekkel, amik a kapu leszakadása esetében - ha zárva tartják - igaz, megállásra kényszerítik a hajót, de a vizet nem engedik be. Ezen felül, tervezési hiba miatt, a hídról az orrkapu leengedett pozícióban nem volt látható, így a hídon nem is tudták, hogy a hajó orrkapuja leszakadt. A szerkezetek úgy szakadtak ki a helyükről, hogy az érzékelők a helyükön maradtak, így a kapitányi hídon nem jeleztek a műszerek nyitott ajtót. Csak miután a becsapódó vízmennyiség miatt először megdőlt a hajó - és a gépház jelentette, hogy víz van az alagsorban - vették vissza a sebességet, és a kapitány megfordította hajót.

Az Estonia harangja

Kicsivel később a hajó erősen (30-40 fokot) jobbra dőlt, ettől kezdve gyakorlatilag lehetetlen volt a hajóban közlekedni (az ajtók és folyosók halálos vermekké váltak, mivel a vízszint már nem volt vízszint többé). Azok, akik később megmenekültek, eddigre már a kinti fedélzeten tartózkodtak, vagy pedig a kinti fedélzetre vezető ajtók közelében másztak. A tömeg, a pánik, illetve a falakon és lépcsőkorlátokon való mászás szükségessége miatt csak az erősebbek, a higgadtabbak (valamint a szerencsésebbek) voltak képesek ekkor már a külső fedélzetre kijutni. Sokan ittasak is voltak. Akadtak, akik ekkor még nem ébredtek fel a dőlésre vagy pedig a helyzet veszélyességét meg nem értve társalogtak a kabinjaikban. A menekülők közül sokan a mászástól kifáradva, illetve a magasról leesés miatt eszméletlenül feküdtek vagy vérezve, sérülten ültek, és várták, hogy történjen valami.


Az Estonián tartózkodó 989 személyből mindössze kb. 250-nek sikerült kijutnia a hajó belsejéből a külső fedélzetre, de közülük is csak 138-at sikerült kimenteni a vízből élve. Egy ember a mentés után egy svéd kórházban halt meg, így 137 lett a túlélők száma. A szerencsétlenség 852 emberéletet követelt, kik javarészt svédek és észtek voltak. Az áldozatok vagy még a hajóban a falakhoz, lépcsőkhöz csapódtak a hirtelen dőléskor, vagy megfulladtak (a vízben vagy a hajó belsejében), vagy pedig a hideg tengerben - a víz csupán 10-12 fokos volt - a hipotermia miatt kihűltek. Csak 95 holttestet találtak meg. A legfiatalabb túlélő egy 14 éves norvég és egy 16 éves orosz fiú, a legidősebb pedig egy 65 év körüli finn férfi volt. A hajón utazó nők 5%-a, valamint a férfiak 22%-a élte túl a szerencsétlenséget. A kompon magyarok nem voltak.

A mellékelt képen látható harang is a hajóé volt, egy utas adományozta a múzeumnak 1995-ben. A földszinten van egy ajándékbolt szerűség, itt majdnem elcsábultam, de végül is nem vettem meg a szimpatikus Tallinnos kulcstartók egyikét (ez az egyetlen ártalmatlan gyűjtőszenvedélyem van, az egész gyűjtemény elfér egy kis dobozban...). A fényképezőgép viszont megadta magát, nem tudtam többet fényképezni. Pedig gondoltam rá, hogy a főteret megnézem, és ott is kattintok párat, de az most elmaradt.

A főtértől lefelé ballagva megálltam az első napon már kifigyelt mandulás finomságot áruló sátornál. Van belőlük néhány, szép régi ruhákban öltözött fiatalok készítik a csemegét. Armin szerint nem igazán autentikus észt finomság ez, inkább a Hansa időszakba nyúlik vissza az eredete. Karamellizált manduláról van szó tulajdonképpen, a karamellbe viszont kevernek fűszereket is, a szegfűszeget kiválóan lehet érezni. Csak erős fogsorral rendelkező vállalkozóknak ajánlom, nem könnyű elrágcsálni. A fele még itt van asz asztalomon...

Miközben ezt majszolgattam, sor került a hét legmeglepőbb beszélgetésére a városlakókkal. (Időnként megszólítanak koldusok, de ez nem érdekes...) Szóval ballagott mellettem egy viszonylag szép kinézetű lány, kezében egy szatyor, a másikban még valami, már nem emlékszem. Amikor mellém ért, motyogott valamit észtül, de én ráztam a fejemet mosolyogva, és mondtam neki angolul, hogy nem értem. Gyorsan váltott, és megkérdezte, hogy nincs-e egész véletlenül szükségem némi "pleasure"-re (élvezet). Hát nem kapcsoltam rögtön, mert a kinézetéből, és a kezében tartott felszerelésekből nem igazán tudtam arra asszociálni, hogy azzal foglalkozik, amivel... Megkérdeztem tőle, hogy ugyan már milyen élvezetre gondol, akkor azért tovább szűkítette a kört, úgy, hogy már nekem is egyértelmű legyen. Szelíden elhajtottam, nagyon nem örült szegény....

Nem ettem ma semmi meleget még, így úgy döntöttem, hogy egy késői ebédre (már öt óra felé jártunk...) beugrom a Lido-ba, ez a Solaris-ban van. Már emlegettem egyszer, de akkor nem mentem be. Körülbelül hasonló árszinttel dolgoznak, mint a Vapiano, nagyjából 100 koronáért meg lehet ebédelni, vagy vacsorázni. Ez egy önkiszolgáló étterem kis feltupírozással, egész sok mindent lehet enni. Én most saslikot ettem sültkrumplival és salátával. Az egyetlen gyenge pont a fizetés, mire az ember kifizeti a kajáját, garantáltan kihűl, én is így jártam.

Mára még azt terveztem be, hogy megpakolom az egyik bőröndöt, és holnap elviszem magammal a házba. Talán Armin se bánja, de nem is bánhatja, 15-től írtuk a szerződést...