Hiiumaa és Haapsalu

Mivel áprilisban rajtunk kívül álló okok miatt Hiiumma-ra nem sikerült eljutni, így a jó időre és az alaposan betáblázott hátralévő időszakra tekintettel úgy döntöttünk még május végén, hogy mihamarabb meglátogatjuk Hiiumaa-t, s esetleg Haapsalu-t is, ha úgy alakul az élet... A választás végül a június 7-i hétvégére esett...


Az eredeti terv az volt, hogy letudjuk a dolgot egy nap alatt, de mivel ebből csak az indokolatlan sietség kerekedett volna ki, így még a hajóra felszállva úgy döntöttünk, hogy megpróbálunk szállást találni éjszakára. Észtországban mindenütt ingyenes a wifi ugyebár szinte, így ebben nagy nehézség nem volt, sőt még a mobilnet is elég tűrhetően működött a tengeren. Indulás előtt viszont a parton még olyat láttunk, ami nem hétköznapi...

Hiiumaa felé az út azért jóval hosszabb, mint a Muhu felé menő komp esetében, elhajókáztunk egy óra hosszánál is többet, de szerencsére nem volt sem szeles, sem esős idő, így az út viszonylag eseménytelenül telt el. Hiiumaa igazából nem túl nagy sziget, de közlekedésileg nem olyan támogatott, mint Saaremaa. A nagyobb sziget esetében vannak a szigetet keresztül-kasul átszelő utak, de Hiiumaa esetében ilyen nincs, igazából csak "körbe-körbe" lehet autókázni, az esetlegesen fellelhető egyéb mellékutakkal nagyon nem érdekes próbálkozni, ott az aszfalt nem igazán jellemző.

Fő célpontjaink a szigetnek nagy hírnevet szerző világítótornyok voltak, de mivel az első előtt útba esett egy szép nagy vándorkő, először ott álltunk meg. Nóri nagyon szeretett volna már régen "piknikezni", így olyan helyen álltunk meg autóval árnyékban (rendesen sütött a nap), ahol utána falatozni is lehetett. Maga a kő a barna táblától egy erdei úton volt megközelíthető, de szerencsére nem kellett sokáig caplatni odáig.

Mint a képeken is látszik, ez is egy méretes darab, s mókás névre hallgat, úgy hívják, hogy Kukka kivi. Az erdőben sok volt a szúnyog, és sajnos ott is, ahol a tervezett pikniket akartuk tartani. Végül aztán az árnyékból a napra menekültünk a vérszívók elől, s mivel így állva falatoztunk, Nóri szerint nem is volt ez igazi piknik...

Az evészet után Kärdla felé vettük az irányt, ez Hiumaa "fővárosa", de nem túl komoly települést kell ám elképzelni. A városközpontként aposztrofált főtér környéke nem bővelkedik látnivalóban, nem nagyon tudnék hirtelen egyetlen emlékezetes épületet sem felidézni magamban. A Tahkuna világítótorony felé vezető út ellenben jócskán barna táblákkal tűzdelt, ezek a táblák figyelmeztetnek a látnivalókra. Természetesen mindenütt nem tudtunk megállni, de a "Keresztek hegyén" azért leparkoltunk. Hegynek éppen nem nevezhető a Ristimägi, de hát Észtországban az ilyen dolgokban hajlamosak túlzásokba esni. A jelzett hely mentén az út mindkét oldala dimbos-dombos, de ezt úgy kell érteni, hogy a legnagyobb magaslat sem haladja meg a tíz métert.

A hely egy misének állít emléket, amely 1781. augusztus 20-án celebráltatott az akkor még helyi svéd közösség lelki pásztora által. Történt ugyanis, hogy a terület felett akkoriban regnáló Nagy Katalin orosz cárnő valószínűleg bizalmasa, Potemkin sugallatára úgy döntött, hogy a már ötszáz éve a szigeten élő mintegy ezer fős svéd közösség biztonsági kockázatot jelent a két birodalom ütközőzónájában (a Svéd Királyság akkoriban még fenyegetést jelentett), s azt a parancsot adta ki, hogy az egész népcsoportot telepítsék át Ukrajna déli részére. A döntés természetesen fájdalmasan érintette a svédeket, el kellett hagyniuk apáik földjét, de nem volt más választásuk. A nevezetes napon utoljára itt összegyűltek, s egy akkor állított kereszt mellett zajlott az istentisztelet. A dombokat hamarosan számtalan kisebb kereszt lepte el, a távozók igyekeztek mindannyian fájdalmuknak emléket állítani.

Ezt követően ebből általános szokás lett, ha valakinek ilyen vagy olyan okból el kellett hagynia a szigetet, elzarándokolt ide, s állított egy kisebb vagy nagyobb keresztet. Manapság a szokás már kiveszőben van, a keresztek zömét az erre járó turisták fabrikálják, s persze Nóri sem volt kivétel. Van egy másik eredetmonda is, de az már annyira valószínűtlen, hogy én kevés esélyt látok rá, hogy ez lenne az igazi magyarázat. Szóval egyesek szerint a hely közelében egyszer összetalálkozott a keskeny úton egy svéd és egy észt nászmenet. Mivel nem nagyon fértek el az úton, lökdösődés támadt, majd a kardok is előkerültek, s a konfliktus lecsillapodása után a sok halott között ott volt az egyik vőlegény, és az egyik menyasszony, természetesen ellentétes oldalon. Ők aztán faramuci módon frigyre léptek, s hálából s emlékezésből emelték az első kereszteket. Hát eztet hiszi a piszi...


Innen már nem volt messze a Tahkuna világítótorony, ez volt a sorban az első, amit megnéztünk. Az nem volt kérdés, hogy Nórinak lesz-e kedve megmászni, de ezen kívül még volt tervezve kettő, így attól kicsit tartottam, hogy én hogyan fogom bírni erővel.

A Tahkuna torony (meglepő módon) a tengerpart mellett van, kellemes hangulatú helyen. Nincsenek a környéken különösebb magaslatok és sziklák, s maga a torony a közelmúltban lett felújítva (erről lehet látni képeket is az udvarban). Viszonylag gyorsan fel lehetett érni, a torony méretéből azt gondoltam, hogy meg fogunk szenvedni, de nem. Odafentről természetesen szépen nézett ki a kilátás, de a szél miatt hamarosan le kellett jönnünk.


A parton van egy emlékmű is, az Estonia nevű elsüllyedt hajónak, ezzel most nem fárasztalak benneteket, már sokszor írtam róla. A hajó nem messze innen süllyedt el, s az emlékmű maga a fedélzeten lévő gyerekek emlékére készült...

A világítótorony felé vezető úton találtunk egy érdekes "objektumot". 1939 és 1941 között a szovjet hadvezetés számos védelmi célt szolgáló bázist épített ki a határvidéken, többek közt Hiiumaa-n is. Az egyik ezek közül nem messze a világítotornytól helyezkedik el, mára már eléggé rossz állapotban van. Azért mi bementünk, s kicsit körül is néztünk...

A második világítótorony a Kõpu világítótorony volt, s az út mentén egyre sűrűbben tűntek fel futók. Valahol olvastuk menetközben, hogy ezen a napon szervezték a szigeten a maratont, és hát hova máshova tették volna a célt, mint a Kõpu világítótorony mellé. Teljesen érthető, hisz ez a sziget legismertebb szimbóluma, s egyúttal a világ egyik legöregebb világítótornya. 1531-ben készült el, s egészen 1997-ig szolgálta a hajókat, akkor váltották ki a funkcióját csak egy modernebb építménnyel. Teljesen más szerkezet, mint a Tahkuna vasszerkezete, ez kőből épült teljes mértékben. Érdekes módon a tér viszont szűkebb belül, s sokszor vigyáznom kellett, ha nem akartam valamelyik alkatrészemet odacsapni.

A kilátás itt nem volt olyan meggyőző, mint a Tahkuna esetében, a tengert alig, a környékbeli erdőket viszont egész jól lehetett látni. No persze ide is felhallatszott a futóverseny célja köré telepített hangszóróerdő, de a nép szemlátomást fogyatkozott már. Odalent a kávézóban "ebédeltünk", Csaba azt mondta, hogy finom füstölt halakat lehet kapni. Valóban így volt, s lehetett kapni helyi söröket is, de ezek túl erősnek tűntek, inkább későbbi felhasználásra vásároltam be belőlük, a helyszínen pedig egy A. Le Coq sört ittam csak.

Sajnos a hosszabbik hal nevére nem emlékszem, de majd tán Netti eszembe juttatja. Ez volt a finomabb és a drágább, s Nórinak is ízlett. Érdekes módon a gerince mellett kékes-zöldesek lettek a szálkák...
A Kõpu után még volt egy világítótorony, ehhez még nyugatabbra kellett menni, egészen a sziget csücskéig... Ezt a tornyot úgy hívják, hogy Ristna, s mivel vasból van túlnyomóan, nem nehéz kitalálni, hogy a Tahkuna-hoz hasonlóan a fiatalabb generációt gyarapítja (1874-ben lett kész). Ennek az aljában is van egy kávézó, ahol épp egy kisebb társaság lelkesen ünnepelt valamit pezsgővel és vacsorával, de rajtuk kívül más érdeklődő a helyszínen nem akadt. Mondjuk addigra már belekarcoltunk a késő délutánba, nem is csoda.

Szerencsére azért fel tudtunk ide is mászni (Nóri lelkesedése sem csappant), s innen azért szebb kilátás volt, mint az előző toronyból. A toronyhoz vezető úton egyébként érdekes képződmények vannak... Valószínűleg egy szerelmespár indíthatta el a lavinát azzal, hogy kirakták az út mellett egymás nevét fehér kövekből. Mostanra számos név van már kirakva.



A szállásunk a sziget másik felére esett, egész konkrétan a dél-keleti régióba, így a harmadik torony után úgy döntöttünk, hogy ideje lenne arrafelé indulni, s ha aztán közben még látunk valamit, akkor megállunk. Nem találtunk semmi érdemlegeset, bár párszor még ki volt írva, hogy tuletorn (világítótorony), de izgalmas dolog ezekből már nem született. Keresgéltünk még mocsarat is a térkép jelzései alapján, de azzal sem volt szerencsénk, így végül Käina felé vettük az irányt, ahol a Liilia hotel volt. A hotelt Gary és Rodrigo ajánlotta, szerintük teljesen rendben van, bár áprilisban elég furán jutottak be. Mivel még szezon előtt voltak, a tulaj nem tartózkodott az épületben, úgy kellett felhívni. Bemondta nekik a beléptető kódot, választottak maguknak szobát, a pénzt meg otthagyták a végén az asztalon...


Azt gondoltam, hogy ezúttal azért más lesz (nyár volt már...), no meg a képek alapján étterem is volt, kissé éhesek is voltunk már addigra. Ehhez képest teljes kihaltság fogadott minket, kénytelen voltam én is hívni a kifüggesztett telefonszámot. Röviden kiderült, hogy az épületben ezúttal sincs senki, telefonos segítséggel kellett bejutnunk tehát, a szabad szobák kulcsai pedig ott voltak az asztalon. Rajtunk múlt a választás, de a vacsoráról lemondhattunk, az étterem nem üzemelt.:( Kérdeztem a fickótól, hogy mi van nyitva még emberi közelségben, de csak egy éttermet ajánlott és egy bárt. Az étterem kb 15 km-re volt, úgy döntöttünk, hogy megpróbáljuk. Érdekes módon a hotel tőszomszédságában lévő kocsmát, ahol volt négy-öt féle melegétel is volt, valamiért nem ajánlotta, tán nincsenek jóban.

Mielőtt elindultunk volna a javasolt étterem felé, körbejártuk kicsit a hotel mellett lévő romtemplomot, tán megérne egy felújítást... Az étterem maga Kassari nevű faluban volt, úgy hívták, hogy Grill Lest & Lammas. Kassari nevezetes hely a sziget folklórjában, mert Leiger, Hiiumma nagy hőse (állítólag óriás volt), itt kezdett hidat építeni Saaremma felé, ahol testvére Surr Tõll édegélt.

A híd aztán sose készült el, mert valamin összekaptak, a hírek nem szólnak róla, hogy mi volt a probléma. Mindenesetre a kultusza a környéken elég nagy, s van egy méretes szoba is őkelmének az étterem közelében. (Leiger "sírja" Kõpu-ban van, s ha a méreteknek hitelt adunk, nagyjából tíz méter magas lehetett...)

S hogy milyen volt az étterem? A legjobb szó tán rá a felejhtető. Amikor odaértünk, egy éltesebb házaspár üldögélt odakint odabent egy angolul beszélő úr nyúzta a laptopját egy sör mellett, időnként helyi vonatkozású turisztikai információkért nyaggatva a pincércsajt. Szóval nem volt az a kasszarobbantó forgalom, ehhez képest a kiszolgálás sebessége valahol az éti és a meztelen csiga sebessége közötti intervallumban mozgott. Először kint ültünk le a játszótér mellett, de aztán arrébb települtünk a szél miatt (ahogy ment lefelé a nap, kezdett hűvös lenni), ezzel jól össze is zavartuk a leányt. Mire Nóri kijátszotta magát, már az az asztal sem volt túl jó az ücsörgésre, végül bementünk. Tehettük nyugodtan, a szakács valószínűleg még nagyon el lehetett foglalva.

Lepényhal...

Nincs ezzel gond, legalább friss és jó lesz, amit kapunk, gondoltam én. Tán a frissességgel nem is lett volna gond, de az ízekkel már inkább. Nem sok íze volt egyik kajának sem, de legalább szépen voltak tálalva...


Amikor hazaértünk, még akkor sem volt sötét (minek is lett volna), s egész jót aludtunk a hosszú nap után.
Másnap reggel viszonylag korán kellett kelni, mert a komp hamar indult. Szerencsére nem kellett messzire menni (azért tudatosan volt ám a szállás kiválasztva...), kb 20 km volt a kikötő. Mint írtam az elején, az volt a terv, hogy megnézzük Haapsalu-t a délelőtti órákban. Az első megállónk a vasúti múzeum volt, amely a szépen felújított pályaudvar környékén leledzik, a szépségen két tényező ront csak. Az egyik az, hogy maga a vasút ezen a vonalon megszűnt már létezni, a másik meg az, hogy a múzeum gyakorlatilag az épületen belül alig valami, ellenben dárga. Be se mentünk, mert egyrészt látszott kívülről, hogy maximum egy terem az egész, másrészt meg nem nagyon lehetett fizikailag jegyet venni. Megelégedtünk hát azzal, hogy kint a vonítokat megszemléltük, volt egy-két szép darab azért...

Néhány emberrel beszélve a vár nem egy nagy was ist das, de ha már ott voltunk, meg szerettük volna nézni. Maga a vár környéke nagyon hangulatos kis utcácskákból áll, ott is lehet sétálgatni és bámészkodni nyugodtan, a kávézók és mindenféle éttermek pedig egymás nyakába érnek. A vár ezen utca mögött van tulajdonképpen, és a főtéren még parkolni is lehet.

A belépőért nem kevés pénzt elkérnek, s igazából osztanom kell azok véleményét, akik szerint a várlátogatás nem megérős műfaj: össze sem lehet hasonlítani a narva-i, rakverei-i, de még a kuresaare-i várral sem. No persze ha már Haapsalu-ban vagytok, azért érdemes tán bekukkantani, főleg ha nem egy fél napra mentek, mint mi. A várkastély eredendően nem harcászati céllal készült, hanem püspöki palotának, s természetesen, mint minden jóravaló középkori építménynek, ennek is megvan a saját kísértete és legendája.

Nevesül itt a a "Fehér asszony" névjeggyel védett sztoriról van szó, ami némileg hajaz egy korábbi történetre, amit egy korábbi bejegyzésben elmeséltem, ügyesek tán emlékszenek rá... Na szóval a középkori püspökök fejébe (jelzem, ma sem jellemző) nem nagyon fért bele az, hogy a falakon belüli egyházi ügyintéző férfiszemélyek nőnemű státusszal rendelkezőkkel tartsanak fent bármely intim kapcsolatot, s nem volt ez másképp itt se. Ennek ellenére az egyik fiatal munkaerő belehabarodott egy leányba, a dolog kölcsönössé vált, s annak ellenére rábírta beszélni a hölgyet, hogy férfiruhába öltözve költözzön a várba, hogy ez a tevékenység felfedés esetén a halált jelenthette mindkettőjükre. Egy darabig a hölgy lazán elénekelgetett a férfi kórusban, de aztán eljött, amit nem nagyon lehetett elkerülni, valaki kiszagolta az igazságot.

A püspök itt sem volt kíméletes, a férfiút a vártömlöcbe vetették éhhalál céljából, a hölgyet pedig kihasználva az éppen folyó felújítási munkálatokat, élve falazták be egy jó biztos helyre. Egy darabig még lehetett hallani állítólag a halk éneklést a fal mögül, de aztán minden elcsendesedett. Mivel nem volt rendes temetés, a lelke azóta sem talál nyugalmat, s az augusztusi teliholdas éjszakákon az egyik ablakon fény formájában egy fehér női alakot vélnek egyesek felfedezni.

Hogy merre van az igazság, fogalmam nincs, de ez a történet nyilván jól jön, mert egyébként a várra nem sok időt lehet "elpazarolni". Ha gyerekekkel jártok Haapsalu-ban, és annyi időtök van, mint a tenger (több nap), akkor célszerű eltölteni egy kis időt az "Ilon világa" nevű intézményben, mondom ezt annak dacára, hogy mi csak az előtérben voltunk. A belépő ahhoz ugyanis elég borsos, hogy egy fél órára kukkantsunk csak be, ellenben a leírás és az udvar alapján egy fél napot simán el lehet ott tölteni. De ki is ez az "Ilon"? Ilon, alias Maire-Ilon Pääbo 1930-ban született Tartuban, s leginkább onnan hallhattatok róla, hogy Astrid Lindgren számos könyvében az ő rajzai találhatók. Ilon gyermekkorát Haapsalu-ban töltötte, s 1944-ben menekült csak el családjával együtt Svédországba a háború előtt. A "múzeum" az ő munkássága alapján jött létre, de ő maga továbbra is Svédországban él, nem költözött haza az ország 1991-es függetlenedése után.

Szóval Nóri legnagyobb bánatára ide nem tértünk be komolyabban (csak az előtérbe), helyette inkább lementünk a tengerpartra, a "promenádra". Szépen rendben van tartva a tengerparti sétány, le a kalappal, mi természetesen a játszótéren kezdtünk, hol is máshol... Nóri végigjárta az összes kelléket, s amikor már nagyjából mindent kipróbált, lecsúszott egy elég vastag oszlopon. Még örültem is, hogy hosszúnadrág van rajta, mert ha esetleg nem eléggé gyermekbarát a fa, egy szálka jó eséllyel nem megy át a farmeren... Ennek ellenkezőjéről a hamarosan hallható sírás győzött meg... Egy méretes szálka csak megtalálta az utat, s a szöveten keresztül belement a combjába. A probléma ott kezdődött, hogy nem szólt, megpróbálta megoldani saját hatáskörben, s ahogy ki akarta húzni, a vége beletörött.

Megvizsgálva hamar kiderült, hogy ezt bizony segédeszköz nélkül nem fogjuk végrehajtani, elkezdtünk hát ügyeletet felhajtani. Szerencsére a sétány fagyis részlegénél a lányok képben voltak, hova lehet menni vasárnap... A korábban már valahol (valószínűleg a várban) felmarkolt Haapsalu térképvázlat nagy segítségünkre volt az ügyelet megtalálásában, közben pedig folyamatosan nyugtattuk Nórit, hogy minden rendben lesz, mert ő ugye érthető módon zokon vette a várható beavatkozás jellegét... Nagyjából tíz perc séta után ott is álltunk az épület előtt odabent pedig eléggé pangás hangulat uralkodott. Azért pár percen belül ketten is feltűntek, az egyikük angolul is tudott, ő volt a doktornő.

Sajnos nem nagyon sikerült neki nagyobb konkrét fadarabot feltárnia az alapmódszerekkel (csak egy aprócska szilánkot), így jött az, amire én számítottam, tűvel és csipesszel kezdett el barkácsolni Nóri combjában, de előtte beadta az érzésteleínő injekciót, ahogy azt illik. Hát az volt a rosszabbik, utána a turkálást Nóri már csak moderáltan érezhette (no persze kiabált azért rendesen...). A végén a verdikt az lett, hogy a brutális módszer sem hozott sokkal nagyobb eredményt, maradt a leragasztás és a figyelmeztetés, hogy ha bármi rosszabbra fordulna, akkor tervezzünk be még egy hasonló kört.

Lenyugodott mindenki, főleg Nóri, s elindultunk visszafelé a városközpontba. Közben az addig felhőcskés időből rendesen borult lett, és elkezdett finoman esni az eső. Mivel Haapsalu-ból nagyjából mindent láttunk (az utolsó órában olyat is, ami nem is volt tervezve), visszaindultunk Tallinnba.

Aznapra ugyanis volt még egy meghívásunk Balázséktól is, de ezt tán már említettem. Mire odaértünk, addigra ért oda nagyjából mindenki, Tóniék és Laciék is ott voltak. Ha jól emlékszem, ez volt az utolsó olyan eset, amikor náluk teljes létszámban össze tudtunk gyűlni...

Sok-sok kép még a két napról itt.