Szentpétervár

Ezt az utat már nagyon régóta terveztük, s igazából már előző évben (2013-ban) el akartunk ide menni. Sok minden elhangzott pro és kontra az ügyben, sokak véleményét meghallgattuk, aztán úgy döntöttünk, hogy az utolsó évben csak azért is elmegyünk, ilyen alkalmat nem lehet kihagyni. Így utólag visszagondolva, hiba is lett volna, bár ha nem megyünk el, nyilván úgyse tudnék erről most nyilatkozni...:)

Mivel a júniusi időszak volt megcélozva, erről tudnotok kell, hogy ez a szentéptervári turistaszezon csúcsidőszaka, ilyenkor özönlik a legtöbb nép a volt orosz fővárosba. Ekkor vannak ugyanis a híres "fehér éjszakák". Igazából mi mehettünk volna máskor is, de két szempont motiválta a döntést: ekkor már nem volt iskola, másrészt meg július közepén haza kellett jönni...

Ebből következően azonban ez nem a legolcsóbb időszak ott, sőt. S hogy még súlyosabb legyen, igazából szállást is nehéz találni, e szzel már szembesültem egy évvel korábban is, részben azért lett lemondva a dolog akkor. Idén már február végén (!) lefoglaltam a szállásunkat, s így viszonylag kedvezményesen (!) sikerült kb 90 euróért szállást találnom éjszakánként reggelivel. Ennél sokkal olcsóbb nem volt, s adtak még reggelit is. No persze nem valami csúcsszuper szállodát kell ezért a pénzért elképzelni, a "hotelünk" egy bérház egyik szintjén helyezkedett el, egy nagy lakást alakították át egy kvázi hotellé, volt benne vagy 3-4 szoba összesen.

No de térjünk vissza az előzményekre... Mivel speciális útleveleünk volt, nem kellett vízumot kiváltanunk, csak a buszjegyet kellett megvenni. Kiválasztottunk egy olyan buszt, ami nem indult túl korán, de cserébe már délután ott volt, a teljes menetidő nagyjából 7-8 óra. A határátkelő Narva, ott már jártunk tavaly nyáron, s akkor a várból fentről néztük, hogy milyen lassan is zajlik a beléptetés...

Igazából arra számítottam, hogy orosz oldalon fognak velünk tovább szőrözni, de nem így volt. Észt oldalon begyűjtötték az összes útlevelet először, aztán nagyjából 45 percig nem történt semmi... Leszállni nem lehetett, a sofőr lekapcsolta a motort és vártunk... Szerencsére az ülések háttámlájában a Lux Expresstől megszokott LCD panel ott figyelt, így Nóri szerencsére nem unatkozott, nézte a meséket, s közben folyamatosan készítette magának a kakaókat az automatánál, mert az is volt... Biztos emlegettem már ezt a céget, mindenesetre mi még nagyon messze vagyunk idehaza ettől a szolgáltatási színvonaltól... Ja, és minden ülés mellett volt 220-as konnektor is...

Szóval nagyjából háromnegyed óra megfőlés után továbbmentünk, jött egy újabb ellenőrzés is, mielőtt orosz oldalra léphettünk volna. Ott azonban már az egész busznak le kellett szállnia, s beigazolódott, amire számítottam, hogy nem nagyon lesz fogalma senkinek a határon, hogy milyen útlevelünk is van nekünk tulajdonképpen... Én mentem elsőnek, s máris fennakadtam a rostán, a nő nagy szemeket meresztett rám, s érdeklődött, hogy hol a vízum. Elmondtam neki, hogy ebbe a formátumú útlevélbe ilyen nem kell, erre félretette, engem félreállíttott, s hívta a következő delikvenset. Mondtam neki, hogy a következő kettővel pont ilyen problémái lesznek, így leadtuk Nóriét és Nettiét is, és félreálltunk. Szépen elhaladt mindenki, végül a komplett busz csak ránk várt, végül aztán kigyúlt a fény odabent, mert visszakaptuk az útleveleket, és szállhattunk vissza a buszra, tényleg nem kellett a vízum...

A Szentpétervárig tartó útszakasz nem Oroszország legszebb része valószínűleg, bár sajnos még csak az ország ezen vidékén jártam, így nincs túl sok összehasonlítási alapom. Lepusztult falvak váltogatták egymást elhagyatottnak tűnő régi betonépületekkel, s ahogy a nagyváros széle fel haladtunk, egyre nőtt a szemét mennyisége is.... Szentpétervár külvárosa magán hordozza a régi szocialista építészet ismérveit, kívülről befelé haladva rengeteg lakótelepen kell átverekednünk magunkat.

Azzal tán nem árulok el nagy titkot, hogy Szentpétervár irgalmatlan nagy város, több mint 5 millió ember lakja, tehát majd' háromszor akkora, mint Budapest. A szállásunkat úgy választottam ki, hogy metróhoz közel legyen, így nem az első megállónál szálltunk le (vasúti pályaudvar), hanem a buszpályaudvaron. Az idő nem volt a legjobb, kissé borongós volt, amikor végre leszálltunk a buszról.

Az utca és a miliő kicsit engem a '80-as '90-es évek budapesti utcáira emlékeztetett, de a tömeget gondolatban nyugodtan szorozhatjuk kettővel. A szállásig a GPS segítségével könnyen eltaláltunk, csak a bőrönd húzkodása volt egy idő után már fárasztó. Összességében nagyjából 20 perc séta lehetett, s később rájöttem, hogy lett volna a közelben egy metrómegálló is, ahova csak két percet kellett volna caplatni. De a tervezés során ez nem tűnt fel...

A szállás (Hotel Park Linn) egy viszonylag békés kis utcában volt, "minihotelként" feltüntetve, de igazából egy bérházi lakás lett átalakítva, s volt benne 3-4 szoba. Középen volt egy közös helyiség, ahol lehetett reggelizni, s mögötte volt a recepció. A kapunál egyébként odalent csak a kulcs odaérintésével lehetett bejutni (ha jól emlékszem), majd odafent az emeleten az ajtónál egy kódot kellett bepötyögni, amit sűrűn cseréltek, mert harmadnap vagy másnap már nem működött, reggel meg nem szóltak a változásról... Amiről még érdemes szólni, az a lift. Találkoztam már néhány őskövülettel, de ez túlment azokon, az a csattogás még most is a fülemben van, ehhez társítsatok még félhomályt, szűk helyet (hárman alig fértünk be), és enyhén korrodálódott fémszerkezetet, bizonytalan eredetű szürke festékkel.

Itt volt a hotel, balra az első ajtó...

Az már a levélváltások kapcsán lejött nekem, hogy hadilábon áll a személyet Shakespeare Vilmos anyanyelvével, de azért az szíven ütött, hogy szinte semmilyen szinten nem tudtam velük angolul kommunikálni, csak oroszul.

Próbáltam volna a magyar kártyával fizetni, nem ment, közben észrevettem, hogy a netes foglalás kedvezménye valahogy elfelejtődött, no mindegy, az is megoldódott, végül az észt kártyával is próbáltam, az se ment, maradt a készpénz. A kedvezményt is már készpénzben kaptuk vissza nyilván, s vissza kellett volna adnom tíz rubelt, de akkor még nem volt semmilyen fémpénzem. Viszont a nő csak legyintett, tíz rubel úgy látszik semmiség arrafelé...

Lepakoltunk végre, ettünk pár falatot, majd útra keltünk... Akkor már bőszen néztem a térképet, s belőttem magamnak a metróállomást, ami tényleg nem volt messze. Próbáltam információt szerezni az út előtt, mennyire érdemes napijegyet vagy ilyesmit venni, de mindenki azt mondta, hogy nem érdemes ilyenbe invesztálni, olcsók a jegyek, s a metróban konkrétan addig érvényes, amíg fel nem jövünk a föld fölé újra, annyiszor szállunk át, ahányszor csak akarunk.

A metró egy külön világ Szentpéterváron, minden állomás egy művészeti alkotás, pár képet láthattok itt fent.

Papír vagy plasztik jegyet a metróban senki ne várjon, "tantuszokat" kell venni, s tényleg nem volt drága, egy zseton 28 rubel volt, ami akkortájt nagyjából 150 forint volt. Ezeket mindig Nóri vette a következő napokban, nagyon élvezte a vásárlást... Így nézett ki konkrétan:

A metróban a beharangozotthoz képest nem volt akkora a tömeg, pedig a munkaidő vége felé járhattunk. Aznapra nem volt más tervünk, csak hogy kicsit kinyújtóztassuk a lábunkat a hosszú utazás után, és sétáljunk, vacsorázzunk, ilyesmi... Már csak azért is, mert akkor majdnem hat óra volt, s ilyenkor már nem volt nyitva semmi a neten található leírások szerint. Ettől függetlenül, amikor leszálltunk a Nyevszkij sugárút végén a metróból, a látótávolságban lévő Szent Izsák templom felé vettük az irányt, ami kimagaslott a környékből..

Mire odaértünk, pont elmúlt hat, s éppen zárták a templomot. Ettől függetlenül a biztonsági őr azt mondta, hogy öt perc múlva újra nyitnak "esti árral". Nem mondom, hogy olcsó volt (az alapár sem az...), de mint hamar kiderült, Szentpéterváron semmi sem az, így az anyagiakkal nem törődve bementünk. Jól tettük, mert valószínűleg mostanság nem fogunk arra járni, a templom pedig gyönyörű. A "toronyba" mászásért "természetesen" külön fizetni kellett volna, de ezt kihagytuk. A különleges érmék itt is divatosak, szinte minden nevezetességnél lehet ilyeneket gyártani, Nórinak van is néhány... (Na jó, nekem is.)

Érdekes egyébként az idegenforgalmi nevezetességek árképzése. Szinte mindenütt töbféle árat alkalmaznak, néhol három-négy félét is. A legáltalánosabb az, hogy az orosz állampolgároknak van egy olcsó ár, van egy speciális ár a volt Szovjetunió utódállamainak, és van mindenki más. Mondanom sem kell, alapértelmezésben mi az utolsó csoportba kerültünk, s ezen csak ott lehetett változtatni, ahol nem kértek semmilyen dokumentumot, és sikerült olyan orosz kiejtéssel kérni a jegyet, hogy nem bukott ki rögtön, hogy turisták vagyunk. Mondtuk Nórinak, hogy ő fog kérni mindent, s ha valamin sikerül spórolni, akkor az a pénz jégkrémre megy... Ez a trükk nem mindenütt jött be, de azért vettünk néhány olcsóbb jegyet is...

A Szent Izsák templom nyitvatartásán felbuzdulva elindultunk a Vérző Megváltó Temploma névre hallgató templomhoz. Gyalog mentünk, mert nem volt túl messzire, így volt alkalmunk kicsit körbenézni a Nyevszkij sugárúton. Rendkívül széles út, ami időnként keresztezi a Néva mellékágait is, ezeken hangulatos kis hidak ívelnek át. Iszonyatos az autóforgalom, s minden cirill betűkkel van kiírva (mily meglepő...), még a Starbucks, McDonalds és hasonló márkanevek is.:)

Ez már a katedrális boltja...

Természetesen ez a templom is nyitva volt, s ha lehet, ez még szebb volt belülről, mint az előző. Az utca elején volt egy harmadik templom is egyébként, s ha már ott voltunk, persze azt is megnéztük. Gondolkodtunk rajta, hogy elmenjünk-e még aznap sétahajózni a Néva csatornákon, vagy sem, aztán elnapoltuk a döntést vacsora utánra...

Éttermet nem nehéz találni, főleg a Nyevszkij proszpekt környékén, így hamarjában beültünk egy szimpatikusnak tűnőbe, ahol a belső udvaron ültünk le végül, nem odabent. Nóri kijevi csirkemellet választott, és ízlett neki szerencsére.

Igen, ez egy Starbucks...:)

Fújt a szél a Néván..

Kávéház:) (Coffee house fonetikusan...)

Igazából utána már nem nagyon akartunk volna hajózni, de Nóri meg igen, így végül beneveztünk az egyik "szolgáltatónál" (rengeteg hajó van...). Beburkolóztunk plédbe az egyik hajón (hideg volt már...), de az első száz méter után átültettek minket egy másikra, mert csak harmadig töltöttük meg a csónakot.

Hozzáteszem, ez sem olcsó, sőt. A hajók nagyjából másfél órát keringenek a csatornákban, és van olyan szakasz is, ahol a Néva fő ágán közlekednek, ahol viszont kegyetlenül fúj a szél. Ott szépen látszik a Péter Pál erőd, az Ermitázs, és a többi nevezetesség is (utólag kiderült, hogy az Auróra kéményeinek teteje is látszott, de csak később, a képeket visszanézve vettük ezt észre...), de az ismertetőkből sajnos nem sokat értettem, mert végig oroszul szólt "természetesen"...

Nóri a végére teljesen elpilledt, az utolsó tíz percben konkrétan aludt. Utána természetesen nem terveztünk már semmit, metróval "hazamentünk"...

Jó sokat aludtunk és jó mélyen, s még előző este leegyeztettük a recepcióssal, mit is szeretnénk reggelire. Rántottát kértünk elvileg, de nem volt túlzottan meggyőző, amit kaptunk. Ezen felül még volt fűrészoporos virsli, meg pár szelet felvágott és sajt, még ezek voltak a legehetőbbek. A kávéért külön fizetni kellett, első nap még voltam is olyan bátor, hogy kértem, de egy alkalom elég is volt...

Aznapra az volt megcélozva, hogy megnézzük először is az Ermitázst, s mire ott pár óra alatt kifárasztjuk magunkat szellemileg, Nóri is le fog épülni annyira, hogy elmehessünk a vidámparkba, és ott tölthessük a délutánt. A vidámpark nem nyitott korán, úgyhogy ez a tervezés nyugodtan megállta a helyét, legalábbis nálunk.

Az Ermitázzsal kapcsolatban a neten az a hír járta, hogy bődületes sorok bírnak összejönni nyitás előtt, így célszerű korábban odamenni, ha nem akarjuk az egész délelőttöt azzal tölteni, hogy bebocsátásra várunk. Oda is mentünk tehát, és még a hivatalos nyitás előtt beengedték a népet jegyet venni. Rögtön két sor alakult ki, az egyikbe azok álltak, akiknek már volt jegyük, a másikba azok, akiknek még meg kellett venni.

Voltak az udvaron automaták is, Nettiék elmentek megnézni, s utána meg elmentem én jegyet venni. Megvettem a három jegyet, csak a hibát ott követtem el, hogy Nórira nem kellett volna fizetni. Kérdeztük a biztonsági őrt, azt mondta, hogy odabent kérdezzük meg a pénztárban, hogy lehet megoldani, mert helyből ő erre nem tud mit mondani... Kiderült, hogy élből ott sem tudják visszaváltani, valahova el kéne menni, de 0-ás jegyet tudnak adni, az mindenképp kell Nórinak, hogy be tudjon menni. Szerencsére a sorban mögöttünk állók átvették a jegyet, pedig emlékeim szerint az automatában váltott jegyek kicsit drágábbak voltak annál, amit sorbanállás után lehetett venni... No mindegy, bejutottunk, Nóri legnagyobb örömére...:)

Körülbelül fél órát bírta lelkesedéssel, utána nagyjából öt percenként kérdezte meg, mikor is nyit a vidámpark. Mindent összevéve természetesen egy rossz szavunk nem lehet rá, ez a képtár/múzeum nem egy két-három termes épület, de gondolom ezt senkinek nem kell ecsetelnem... A látogatásunk alkalmából volt egy időszakos kiállítás is a cári családhoz kapcsolódóan, az a rész még Nórit is érdekelte viszonylag... No de aztán a 134. terem, ahol festmények voltak, az már nem annyira, s ha őszinte akarok lenni, két óra elteltével az én befogadóképességem is elérte a határát....
Tavaly novemberben Madridban a Pradoban hasonló képpen jártam, két óra után akkor is elég volt, el is mentünk sörözni akkor Néstor barátommal...

Netti is készített itt egy rakás felvételt, ide most csak az enyémek közül párat teszek be, a linken persze továbbiakat is tudtok nézegetni... (Csak az igazán elszántak kattintsanak, mert egész konkrétan 684 (!) db van a galériában, és ez csak a fényképezőgép, nincs benne a telefonokkal készített mennyiség, pedig Netti is kattintgatott bőszen...)

Az Ermitázs után ettünk egy keveset, aztán visszasétáltunk a metró felé. A vidámpark mindössze pár megállóra van a Nyevszkij sugárúttól északra, de már egy másik szigeten. Arról még nem meséltem, hogy hogy milyen hosszúak a mozgólépcsők arrafelé, volt olyan megálló, ahol több, mint 3 percig (!) mentünk lefelé, és az csak az egyik lépcső volt. Érdekes módon minden lépcső alján van egy üvegkaltika, ahol egyenruhában üldögél egy hölgy, úgy látszik az ő feladata az, hogy felügyelje a mozgólépcső működését... A megállók közötti távolság is úgy tűnik, hogy nagyobb, a vidámpark felé haladva volt olyan, hogy 5-6 percig is suhant a szerelvény, pedig nem ment lassan...

Ott ül a néni...

Nagyjából negyedóra alatt el lehet oda jutni a belvárosból, s mikor kiszálltunk, már hallottuk is, hogy merrefelé lehet a park... Sok információval nem szolgált előzetesen a vidámpark honlapja, így a Google térképén néztem meg felülnézetből, méretre szép nagy volt... Belépőt nem szednek, lehet venni karszalagot, illetve a játékokra, attrakciókra külön jegyet. A karszalag megvétele abszolút nem gazdaságos, ugyanis a drágább játékokra nem érvényes, csak a gyógyegér üzemmódú cuccokra, a durvulatokra mindenképp külön ki kell csengetni a szép kis belépti díjat külön. Ráadásul aznap (hétköznap) egy csomó játék nem ment, s a relatíve rossz idő miatt eszük ágában sem állt tenni az ügy érdekében, ahogy elnéztem...

Így aztán hamar realizáltuk, hogy karszalagot nem veszünk, körbejárjuk a parkot, s ami megtetszik, és az uzsora+120%-nál kicsit rentábilisabb, akkor kipróbáljuk, vagy Nóri egyénileg felül. Ebből tán lejön mindenkinek, hogy az árképzés nem túl baráti, simán eléri, sőt üti a finn vagy svéd színvonalat, a szolgáltatás és minőség ugyanakkor távolról sem...

Mi nyitás után érkeztünk rendesen, de alig voltak népek, igazából négy óra felé kezdtek el szállingózni, amikor mi meg már mentünk volna haza... Szóval nem volt az a hű de nagy élmény, így négy óra felé leléptünk, és átmetróztunk átszállással a város másik végébe megnézni egy makett "kiállítást", amit még Laci ajánlott a figyelmünkbe. A Grand Makett Rosszijaról van szó, amely egy óriási teremben elhelyezkedő hatalmas terepasztal tulajdonképpen. Megjeleníti Oroszország összes régiójának nevezetesebb tájait, épületeteit, mindamellett egy rakás vonat és más közlekedési eszköz mozog rajta, tele interaktív cuccokkal, váltogatja magát a nappal és éjszaka.... Szóval modellezőknek fenomenális élmény, de mi is eltöltöttünk ott vagy másfél órát...

Ez volt a vezérlő...

 Onnan visszamentünk a belvárosba, s hosszú tépleődés után, amikor már az eső is esett, végül a szállásunktól nem messze találtunk egy éttermet és sörözőt, ahol még kiszolgáltak minket kajával is... Aznap sem kellett altatni senkit sem.

A harmadik nap is Szentpéterváron talált minket, aznapra is volt néhány ambíciózus tervünk. Egyrészt az Aurora cirkáló, másrészt pedig a Péter-Pál erőd, ami a cirkálótól gyalog is viszonylag gyorsan elérhető. Ismét mteróra szálltunk hát a reggeli után, s Nóri ismét vehetett egy rakás érmét... A metrómegállótól egy kellemes parti sétányon lehetett eljutni a cirkálóig, de rggel azért elég csípős volt a szél a Néva partján. A belépő nem kevés itt sem, s sajnos nem volt szerencsénk, mert az aktuális csoportba pont nem fértünk be, az orrunk előtt engedték le a láncot. A látogatás egy nagyjából 30-35 perces idegenvezetésből áll, utána lehet elvileg csak szabadon bóklászni a hajón, s addig, amíg mindenki le nem jön a "csoportból", újabb látogatókat nem engednek fel, egy csoport cirka egy óra...

Így aztán nagyon tanakodni kezdtünk, hogy megér-e nekünk egy egész órát várakozni, aztán hátha a következő körbe sem férünk be. Végül Nórira hallgatva maradtunk, ő nagyon szeretett volna felmenni. Addig végignéztük az összes szuvenír árust, bár a kínálat elég hasonló volt mindenütt. Nóri a zsbpénzén vett egy nyakba akasztható órát, ami a hajó után már nem is járt pontosan (még jó, hogy kiderült hamar...), így a cirkáló után visszamentünk a sráchoz kicserélni.

A hajón tehát múzeummal kezdtünk, ez bent van a hajó gyomrában, rengeteg kép és kiállítási tárgy, zömében a forradalom és a hajó története kapcsán. Kiderült, hogy az eredeti hajóból már nem sok minden van meg a felújítások kapcsán: teljesen új testet kapott, kicserélték az összes deszkát, így némileg ambivalens érzéseim voltak... Arról meg már ne is beszéljünk, hogy egyesek szerint az egész csak legenda, hogy ez a hajó bármilyen jelet adott volna a Téli Palota ostromához...

No de mindegy is, azért maga a hajó egész dekoratív.... A Péter-Pál erődbe átsétálva konstatálhattuk, hogy ott is minden entitásért, múzeumért külön kell perkálni (részben tudtam ezt már előre is...), de az nem volt benne a pakliban, hogy gyakorlatilag alig volt nyitva valami. Tulajdonképpen a katedrálist lehetett megnézni, meg még egy jelentéktelen dolgot, így Nagy Péter sírja után (a katedrálisban van), nem nagyon maradt más megnézendő a hatalmas területen...

Nórit megkérdeztük, hogy van-e kedve esettleg tenni még egy kört a Vidámparkban a felszabaduló időben, bár lehet, hogy ezt ő maga vetette fel, de mi már korábban Nettivel beszéltünk róla. De hát végülis nem ez a lényeg, visszamentünk az előző napi helyszínre, némileg az idő is jobb volt aznap.
De előtte még azért jócskán sétálni kellett a metróig, s átkeltünk a Néván is gyalog...

Aznap több játék is üzemelt így, s kipróbálhattuk a durvábbik hullámvasutat is, ami kívülről annak tűnt, de benne ülve nem volt valami nagy szám. Mintha szándékosan minden ilyen szerkezetet lelassítottak volna, voltak beépített fékek a durvább szakaszok előtt. Itt már készültek videók is...

Nóri azért felült még pluszban is rá, meg még pár dologra, eltöltötünk ott ismét egy-két órát. Úgy gondoltuk, hogy vacsorára kipróbáljuk azt a halas éttermet, amit a vidámpark melletti sétányon reklámoztak. Nem emlékszem már pontosan, hány méter volt írva a táblára, de annyi bizonyos, hogy jóval többet gyalogoltunk, mire odáig elértünk. Az étterem egy nagyobb komplexum része, "szórakoztatóközpont", vagy valami ilyesmi egy óriási park végén. Volt ott még egy kajálda, és egy nagy játszótér gyerekeknek, körülbelül ezt értették ez alatt a központ alatt...

Vadaspark is van...

Az étterem nem olcsó, s láthatólag a szentpétervári elitbe tartozók jártak oda, s a tálalás is elég flancos volt. Az kissé idegesítő volt, hogy a pincércsaj pár méterre mögöttünk ácsorgott folyamatosan, és nagyon gyorsan el akart vinni minden tányért, holott néha csak megálltunk pár percre pihenni kicsit... Ezt szívós szemmel verést végrehajtva sikerült olyan tökélyre fejlesztenie, hogy a végén nem is kapott borravalót, pedig nem szoktam szőrösszívű lenni.....

A vacsi után visszasétáltunk arra, amerről jöttünk, csak közben csúnyán beborult az ég. A nap is sütött, így szép fények voltak a parkban, de kissé kísérteties volt... Aznap egyébként sikerült megdöntenünk a lépésszámlálós rekordomat, több mint 30000 lépést sikerült megtenni, ami azt jelenti ugye, hogy Nórinak is, aki a nap végére azért panaszkodott is... Én ugye nagyjából 70 centiseket lépek, úgyhogy közel jártunk (vagy túl is léptük) a 20 km-es sétához...

Utolsó nap már csak egy programpont maradt hátra, reggeli és fizetés után leadtuk a bőröndöt a recepcióra, és elindultunk a Téli palotához, ugyanis az Ermitázs mögül indult a hajó Peterhofba, az egyik legszebb cári rezidenciára. Van még egy látogatásra érdemes palotaegyüttes, az Carszkoje Szelo névre hallgat, de az is kb. 30 km-re van Szentpétervár központjától, s kevésbé lehet jól megközelíteni, mint a Peterhofot, meg nem is fért volna bele semmiképpen az időnkbe...

A Peterhof is csak azért, mert oda szárnyashajóval is el lehet jutni, bár természetesen ennek is rendesen megmérik az árát. A hajó brutálisan gyors, de így is eltart nagyjából 35 percig, míg a hajó kiköt a park szélénél. Többféle társasági is szállít oda utasokat, s a jegyünkre rá volt nyomtatva, hogy mikor kell újra a kikötőben lennünk. Mi óvatosan választottuk ki a visszautat, hogy semmiképp ne legyen gondunk azzal, hogy hogyan érjük el a hazafelé menő buszt, de a végén mégis akadtak problémák... De majd sorjában. A hajó egyébként ilyen brutál módon haladt:

A kikötő után következett rögtön a jegypénztár, a parkba már csak érvényes tikettel lehetett bejutni. Itt semmiféle trükk nem működött, a pénztárosok egyszerűen turistáknak néztek minket és kész, hiába kérte Nóri szépen oroszul a jegyeket. A pénzsóvárság leginkább itt ütközik ki egyébként, amit itt lehúzásban előadnak, túlmegy minden határon. Kezdődik ott, hogy maga a parkbelépő ára is durván borsos. A park területén rengeteg kisebb palota, múzeum van a főépületen kívül, s a többségét csak egy külön jeggyel lehet látogatni (mindenhova külön jegy!). A pénztárban tehát olyan jegy nincs, ami mindegyikre érvényes lenne, mindenhol külön kell venni...

A főépület külön extra szívás, oda külön sorbanállás van a jegyvásárlásra (csak fix számú jegyet adnak el egy nap, s lehet online is venni előre...), s ha valaki olyan szerencsés, hogy egy óra sorbanállás után megvan a jegye (vagy még több...), akkor kezdhet újra sorban állni a bejáratnál, ugyanis egyszerre nem lehet bent millió ember, ez csak érthető...

Úgyhogy mi közel egy óra ácsorgás után a sorban, mikor mindez kiderült, letettünk az egészről, időben ez nekünk nem fért volna bele. De ez még hagyján... A palotakert alsó és felső kertből áll. Mi a tenger felől érkeztünk ugye, meg nem mondom, hogy ez most az alsó volt-e vagy a felső. A választóvonal a főépület, fölötte van a másik kert, ahová elvileg a tengernél váltott jegyünk érvényes volt.

De ugye a másik kertben is lehetett jegyet venni a parkba, ahol mi most ácsorogtunk , mert a főépület feletti rész alapból ingyenes mindenkinek, az kvázi közterület, vagy mi. Nos, amikor Netti az első biztonsági őrrel próbált arról tárgyalni, hogy kimennénk a külső részbe megnézni az ottani parkot, az unott pofával elhajtotta, hiába mutogatta a jegyünket. Persze-persze, érvényes az, de ha kimegyünk nem fog visszaengedni. Na Netti ezen jól felhúzta magát, aztán arrébb mentünk a beengedő kapukhoz, ahol már normálisabb őrök álltak. Mutattuk a jegyünket, meg hogy majd hajóval mennénk vissza, simán kiengedtek, csak szóltak, hogy visszafelé mutassuk a hajójegyet is, hogy visszaengedjenek a parkba.

Óriási a Peterhof parkja egyébként, sietve jártuk végig kb a kétharmadát, de órákat el lehetne ott tölteni, csak a parkban sétálva. A főépület környéke egész pazar módon rendben van tartva, de ahogy kijjebb megyünk, egyre kevésbé törődtek a szökőkutak és a szobrok állapotával.

Félelmetes mennyiségű szökőkút van a parkban, meg sem nagyon tudtam számolni őket már a végére... Kicsit nehéz felmérni a méreteket is, így a végén rendesen rohannunk kellett, hogy elérjük a hajónkat. A mólón szembesültünk vele, hogy többféle társaság szállítja az utasokat, s hiába volt ráírva a jegyünkre a konkrét időpont, mólóról mólóra küldözgettek minket, mindegyik a másikra mutogatott. Végül aztán az egyik csajszi hosszas telefonálgatás után kegyeskedett minket beengedni a hajóra, ahol mi rögtön önfeledt kekszrágcsálásba kezdtünk, s csak az utolsó pillanatban vettük észre, hogy elvileg ezeken a hajókon pusztán egészségügyi szempontokból a kiírások szerint nem tanácsos enni...

Visszaérve a városba még ebédeltünk egyet a mekiben, aztán visszaindultunk a szállodába a csomagunkért, és irány a buszpályaudvar. Hazafelé gyorsabban átértünk a határon, bár az észt oldalon kisorsolták három utastársunkat, akiknek le kellett szállni, és meg kellett mutogatniuk a csomagjaikat...

Az utolsó metróállomás, kicsit 4-es metró szerű...

Összességében én nagyon örülök neki, hogy végül eljutottunk Szentpétervárra is, nagyon szép város, rengeteg látnivalóval, csak hát még több időre lett volna szükség... Ami nem tetszik az a különféle árazás, és a többszörös lenyúlás intézménye, amire mindenkinek fel kell készülnie, ha odamegy. Én egy darabig számolgattam, mennyi pénzt is hagytunk ott, de nem érdemes: iszonyú drágaság van úgy nagy általánosságban, és nem is ajánlom senkinek, hogy számolgasson, mert rosszul lesz...

Az útról még sok-sok kép van itt.