Az indulásunk elég nehézkesre sikeredett, pedig első nap csak Pärnuig kellett eljutnunk, ami nem hosszú út, mindössze másfél óra. Még utolsó napra is rengeteg kidobni valónk maradt, meg takarítani való, elképesztő, milyen sok dolog bújt még elő az utolsó pillanatban. A kocsi már olyan szinten tele volt rakva, hogy minden köbcentiért meg kellett küzdeni, így fájó szívvel, de sok mindent ott kellett hagyni, ki kellett dobni, illetve még a szomszéd bácsinak is sok mindent odaadtunk, tányérokat például...
Arminnal azt beszéltük meg, hogy bent hagyjuk a kulcsokat az asztalon, és behúzzuk az ajtót. Nagyon furcsa volt az az utolsó pillanat, amikor benyomtam az ajtót, szívem szerint nem csuktam volna be. Azzal ott lezárult ez a majdnem négy év véglegesen, s addig csak néha voltam szomorú miatta, de abban a pillanatban elöntött egy nagyon mély letargia...
Netti már kint állt a kocsival a kertkapun kívül, én meg zártam a kaput, s közben még készítettem egy utolsó képet (majd lesz ezekből animáció, ahogy ígértem), de közben már sírtam, szégyen ide, szégyen oda...
 |
| Utolsó kép a házról: 2014. július 15., 15:07... |
Nem tudtam mással vigasztalni, csak azzal, hogy minden kilométerrel, amivel közelebb kerülünk Magyarországhoz, már azt fogjuk várni, hogy megérkezzünk... Utoljára láttuk az utcanévtáblát is, ahogy kikanyarodtunk, s nem csak Nórit sikerült vigasztalni, ahogy hagytuk el Tallinnt, hanem magamat is: szűnt egy kicsit a torkomat fojtogató érzés...
 |
| De sokszor fordultam be itt... |
Amint látszik, volt aztán fürdés is, de nem volt valami nagyon meleg a víz, meg a levegő sem. Úgyhogy egy mártózás elég volt, körbenéztünk inkább a parton, ahol az ugrálóváron keresztül a minigolfig minden volt:
A minigolfnak a végénél jártunk, amikor csörgött a telefonom, Tóni hívott, hogy akkor itt van Pärnuban, vacsorázhatunk együtt. Még a búcsúbulin mondta, hogy valószínűleg aznap este itt lesz, találkozhatunk. Elmentünk hát együtt vacsizni, aztán ő még este visszament kocsival Tallinnba...
 |
| Itt találkoztunk utoljára... |
Másnap viszonylag korán keltünk, s mivel csak Litvániáig (Alytus) kellett aznap eljutni, kicsit jártuk a várost, mert előző nap arra nem volt alkalom:
Mivel Alytus tényleg szinte ott volt a szomszédban (csak Lettországon kellett átmenni), ráértünk az indulással, s mielőtt beletaposott volna Netti a gázba, akkor készült ez a kép...
Fura volt "utoljára" Észtországban autózni (én azért még bízom benne, hogy visszatérünk egyszer...), s még inkább fura volt átgördülni a határon, akkor megint összeszorult egy kicsit mindannyiunk torka. Nem is nagyon emlékszem Lettország elejére, de szerencsére egyre jobb lett az idő, s azon a részen, ahol az út közel fut a tengerparthoz, még a nap is kisütött. Megálltunk egy szendvics erejéig, de ezúttal nem fürdőztünk. A környékbeli erdőben rengeteg volt a szamóca, de mivel az eldobált wc papír mennyiség arra engedett következtetni, hogy a szép piros szemeken esetleg a vizen kívül esetleg más folyadék is megfordult, nem engedtünk Nórinak belőle falatozni...
Lettországon szinte "átsuhantunk", bennem csak a gát maradt meg Riga közelében, más nagyon nem... No meg persze ez a tábla, végre sikerült lefotózni sok év után:
 |
| Bár lehet, hogy ez már Litvániában volt... |
Nem emlékszem pontosan, de azt hiszem még Lettország vége előtt megálltunk egy mini "állatkertnél", ahol még étterem is volt, így tudtunk ebédelni is. Nóri legnagyobb örömére két "simogatós" rész is volt, az oroszlánon, tatun, medvén és egyéb egzotikumokon kívül ugyanis volt két elkerített rész, ahová be is lehetett menni. Az egyikben nyuszik és kenguruk voltak összezárva (az egyik kengurut én is megsimogattam, jó érdes volt a szőre...), a másikban pedig egy őzcsalád bujkált a kíváncsi látogatók elől. Nóri persze a nyuszik hajkurászásával töltötte el a legtöbb időt, nem is nagyon akart onnan kijönni. Azt hiszem, ha még egyszer úgy adódik, hogy arra autózunk feltétlenül meg kell állnunk ott megint...
 |
| No mi ez? |
Utána ebédeltünk, kicsit játszottunk a játszótéren, és csak azt követően indultunk el.
Litvániában ezúttal nem Kaunasban álltunk meg, hogy lássunk kicsit mást is, hanem Alytus-ban. Alytus a máosdik világháború utáni litván partizánmozgalom egyik központi területén fekszik, de igazából túl sok nevezetessége nincs. Kinézetre leginkább a szocialista-realista építészet stílusjegyei uralkodnak, történelmi városrész gyakorlatilag nincs.
A "hotel" egy átalakított munkásszálló volt, s Nóri itt ismét tanúságot adott fantasztikus nyelvtudásáról... Történt ugyanis, hogy sikerült kifogni egy olyan recepcióst túl az ötvenedik súlyos élettapasztalatokkal megáldott életéven, aki annyit tudott angolul mint egy átlagos nőstény síkvidéki gorilla két éves korában. Oroszul ellenben kiválóan beszélt, így Nóri segítségével némileg keverék nyelven megérdeklődtük, hogy van-e esetleg reggeli (reggeli nélkül foglaltam le a szállást, de a honlapot böngészve menet közben azt láttam, hogy egész olcsón adnának...), de a néni közelte, hogy "Káfetérija nyema", vagy valami ilyesmi, és bőszen mutogatott az eléggé zártnak tűnő kávézóra, ahol nyilván régebben még reggelit is szolgáltak fel. Gyanúsan kihalt volt az épület egyébként, nem lennék meglepődve, ha rajtunk kívül nem sokan lettek (vagy litvánok, hehe...) volna szállóvendégek...
No mindegy, szóval elhangzott ez az ominózus mondat, s Nóri rögtön levágta a lényeget, mert elhangzott tőle ez az örökbecsű mondat, amit azóta szállóigeszerűként ismétlünk, s leírom ide is, hogy el feledjem. Maga elé morogva ezt találta mondani, úgy, hogy csak én halljam:
- Köcsögök, nem adnak reggelit...
Akkor és ott végképp realizáltam, hogy nagyon vigyáznunk kell, mit mondunk előtte, de az elmúlt hónapok tapasztalatai alapján azt hiszem elmondhatom, hogy ezen a téren az iskolatársak sokkal alaposabb felkészítésben részesítik, s pár hónap alatt sikerült a sokéves lemaradást pótolnia, sajnos. Olyan szavakat is ismer már, amiről nem gondoltam volna...
Kikérdeztem még a nénit, hol lehet a közelben enni, telefonáltunk egy sort, aztán elmentünk vacsorázni. Egy étterem külső teraszán ültünk le, de ott nyilván cigiztek, odabent meg büdös volt és meleg, így nehéz volt optimumot találni. Végül aztán azért ettünk valamit, de nem volt a legjobb gasztronómiai élmény, s akkor még nem is sejtettük, mi vár ránk Lublinban másnap...
Az alvással nem volt gond, pedig forgalmas út mellett volt a szálló, s hogy-hogy nem, másnap nem kaptunk reggelit...:)
A harmadik napra terveztük be a leghosszabb etapot, aznap Lublinig kellett eljutnunk, de ez sem volt azért nagyon vészes távolság. Így simán belefért az is, hogy amikor átléptük a lengyel határt, megálljunk egy tónál fürdeni. Nóri meg is lepődött, hogy micsoda kompromisszumkészség van... De hát nem nagyon fogunk már arra autózni (bár ki tudja...), így megreszkíroztunk egy rövid megállást.
Lublinba délután közepén értünk oda, volt időnk bőven. Játszottunk a szokásos játszótéren, majd elmentünk az óvársoba kicsit sétálni, és a már "szokásos" helyünkre vacsorázni. Nem kellett volna, tavaly nyárhoz képest még jobban esett a színvonal, lassan már az ehető határát súrolva. Még szerencse, hogy a sör jó volt...
 |
| Ez a tál már nem a régi... |
 |
| Debrecen is testvérváros... |
A negyedik napra maradt Lengyelország másoidk fele és Szlovákia nagy része, mert az volt a terv, hogy még Kassa előtt, Sienkovcében megállunk. Ugyanis hosszas egyeztetés után arra jutottunk volt szlovák kollégámmal és barátommal Romannal, hogy meglátogatjuk őket, és ők rábeszéltek minket, hogy aludjunk ott.
 |
| A két Roman... |
Nehéz visszaadni szavakkal azt a vendégszeretet, amivel elárasztottak minket, Andrea (Roman felesége) és Roman, no meg tulajdonképpeni vendéglátóink, Andrea szülei nagyon kedvesek voltak hozzánk. Természetesen ebéddel vártak, előtte és utána meg a kerti medencében fürödtünk. Romannak nemrég született meg a kisfia, s persze őt is meg kellett néznünk:) Andrei, a nagypapa rendületlenül töltötte belénk (Romanba meg belém, no de persze ő se maradt ki...) a pálinkát és a sört, s olyan szót, hogy "nem", vagy "nem kérek" nem nagyon akart meghallani, mindegy milyen nyelven mondtam...:)
A szomszéd telken is rokonok laktak, akik főleg mezőgazdaságból éltek, ott aztán volt mindenféle állat (nyuszi is), úgyhogy Nóri ott nagyon kiélte magát, mondta is, hogy ott marad segíteni:) A délutánt beszélgetéssel töltöttük, érdekes volt megfigyelni, hogy Roman egy év alatt milyen szinten kiesett az angolból, rossz volt belegondolni, hogy rám is valószínűleg ez a sors vár, ha nem lesz napi 8 óra lehetőségem gyakorolni...
Este Andrei és Roman indítványozták, hogy menjünk el sétálni. Andrea nem jött, és nem értette, hogy Netti és Nóri miért mennek kardigán nélkül (27 fok lehetett árnyékban...). Netti csak annyit mondott neki, hogy Tallinnból jövünk... Mondjuk Andrea kissé túlzásba vitte a gyerek öltöztetését is, a dögmeleg házban Romanko teljesen beöltözve, zokniban egész nap...
A sétából végül az lett, hogy a helyi kocsmáig találtunk el...:) Eltöltöttünk a kerthelyiségben egy órát, közben keverék nyelven beszélgetve: orosz-angol-észt-szlovák-magyar-orosz, érdekes pillantásokat gyűjtöttünk be a környező asztaloktól, de nem szólt hozzánk senki, hisz Andrei velünk volt, őt mindenki ismerte...
A második képen Nóri azokkal a gumikkal ügyködik, amiket Andreától kapott, azóta már kicsit több készlet van belőle, és Nóri nagyon kreatív dolgokat hoz össze belőlük...
A házban nagyon meleg volt aludni, de hát ezen az "égövön" ehhez hozzá kell szokni, hiába, ez már nem Észtország... Másnap Romannal és Andrei-el bementünk Kassára. Andrei elvileg csak azért jött velünk, hogy megmutassa, hol lehet ingyen és jól parkolni, ehhez képest megtaláltuk az egyik legdrágább placcot, de sebaj:)
Megnéztük az óvárost kicsit, és persze a dómot, ott én gyerekkoromban jártam utoljára. Fura volt a sok magyar emléktábla a házak falain, magyar szót azonban az utcán nem nagyon lehetett hallani... A dómban Andrei szép csendben szerzett nekünk egy magyarul is beszélő idegenvezetőt, aki levitt minket a Rákóczi kriptába. Nem bírta teljesen a magyar nyelvet, látszott, hogy betanult szöveget mond, de legalább van ilyen lehetőség... Andrei nem jött le velünk, azt mondta, hogy eddig sem járt ott, a hátralévő éveket már kibírja enélkül...
Felmentünk a toronyba is, Andrei oda sem jött fel, inkább addig vett Nórinak egy hűtőmágnest...:) Kicsit sétáltunk még a városban, fagyiztunk, ittunk egy sört, aztán visszamentünk a faluba.
Vártak minket ebédre természetesen, és nagyjából kettő után valamikor elkezdtünk összeszedelőzködni. Tán nem kell ecsetelnem, milyen szinten volt tele az autó a hazaköltözés kapcsán, a köbcentikkel kellett birkóznunk, mint írtam az elején. Ehhez képest s nagyszülők elkezdtek nekünk csomagolni... Először jöttek az ebédről maradt rántott húsból készült szendvicsek, hátha megéhezünk a két órás út közben. Erre még azt mondom, oké, rendben van. Aztán jött egy üveg Becherovka (az még reggel jött igazából, csak azért, mert előző este a Becherovka szó kiejtéséről is polemizáltunk többek között...), két üveg bor (Netti itt már nem nagyon értette hova, de Andrei közölte, hogy majd ő talál helyet...), no meg Nóri ajándékai, plusz még neki édesség, chips, két üveg üdítő. Abszolút nem biztos, hogy minden eszembe jutott, szóval fel voltunk pakolva rendesen, mondhatni érdemeinken felül bántak velünk, hisz először láttak minket az életükben. (Ezek szerint Roman sok szépet mesélhetett rólunk...)
Indulás előtt persze még muszáj volt átnézni még egyszer a szomszédba az állatkákhoz:
Hát így zárult ez a hazafelé út... Romannal azóta is tartjuk a kapcsolatot, időnként küld képeket Romankóról is... Ez például mostanság érkezett:
Ezek után már nem maradt más hátra, mint megírni az utolsó lezáró bejegyzést a bloghoz, ami sokkal nehezebben megy, mint gondoltam. Azt előre mondom, hogy nem nélkülözi az érzelgősséget, de tán ezt majd el lehet nézni... Írom szép lassan, csak gyűjtöm az erőt, hogy be is tudjam fejezni úgy, ahogyan szeretném...
A hazaútról még egy rakás képet találtok itt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése