Lezárás

Hát valahogy le kéne zárni ezt a blogot... Igazából egyrészt azért nyújtottam ilyen hosszúra az utolsó bejegyzések megírását az időhiány mellett, mert még mindig nem tudom magamban ezt a majd' négy éves korszakot lezárni. Ha eszembe jutnak egyes momentumok, még mindig az az első gondolatom, hogy legszívesebben visszamennék, de hát ahogy Nóri találóan megmondta, s már én is sokszor idéztem őt: "nem lehetünk egyszerre két helyen"...

Még fél év után is ébredek néha például úgy, hogy jobbra próbálok felkelni az ágyból, pedig itthon arrafelé csak a fal van. S akkor már nem is keresem az ablakot, ahonnan a szomszéd fenyőfáinak csúcsa látszódott...

Eszembe jut sokszor az óváros, amire mindig úgy gondoltam, hogy ráérek még minden szegletét bejárni, ami persze aztán nem úgy lett. A folytonos munka mellett nem sok idő volt a várost járni, s elmaradt sok minden, de ez tán nem is annyira fontos...

Eszembe jut a hol sziklás, hol homokos tengerpart, s persze a tenger is, ahol igenis lehet fürödni, legalábbis nekünk nem is egyszer sikerült...

Eszembe jut Dél-Észtország is sokszor, főleg az első alkalom, amikor ott jártunk, az a vidék nekem maga volt a csoda, különösen a Piusa völgye és Setomaa. Még érzem az ízét a számban annak a pisztrángnak az ízét, amit ott ettünk, azóta sem kóstoltam olyan jót...

S ha már itt tartunk, ne feledkezzünk meg a Peipsi tó vidékéről sem, az ottani erdőkben látott szamócamennyiséget például még soha sehol nem láttam még megközelíteni sem...

Sokszor eszembe jut Saaremaa és Hiiumaa is, s vele együtt az is, hogy milyen jó, hogy végül eljutottunk oda is, bár ha nem láttuk volna, nyilván azt sem tudnánk, hogy miért is volt jó ott lenni. No ez kicsit paradoxon, de sebaj, ennyi logikátlanság most belefér ebbe az érzelgős utolsó szösszenetbe...

Sorolhatnám még végestelen végig a különböző helyszíneket, városokat, folyókat, falvakat, még sok lenne belőlük, s nem csak Észtországból, hanem Litvániából, Lettországból, Finnországból, Svédországból is, s ahol csak jártunk ebben a pár évben. Igazán sok élményben volt részünk, s őszintén remélem, hogy Nóri is emlékezni fog ezekre még később is, s ebben tán nagy segítség lesz ez a blog is a maga több ezer képével és a videókkal...

Visszatérve a bejegyzés elejére: nagyon sokszor eszembe jut a ház, és a szűkebb pátria, a környékbeli utcák és az erdő. Rossz (helyesbítek: nagyon rossz...) belegondolni abba, hogy valószínűleg soha nem fogok bekanyarodni a Lemmiku utcába, de úgy biztos nem, hogy "hazamegyek", és mindjárt otthon vagyok...

Még egy fontos dolog van, amit feltétlenül meg kell említeni, az pedig a tallinni időszak alatt megismert baráti kör. Nem voltunk sokan, s tán nem is sikerült olyan gyakran találkoznunk, ahányszor szerettünk volna, de mindig jó volt tudni, hogy a közelben vannak olyan emberek, akikkel jó volt együtt lenni, s meg tudtuk osztani egymással bánatot, örömet, vagy ami éppen akadt.

Remélem velük is tudjuk majd tartani a kapcsolatot, s azt is nagyon remélem, hogy sikerül majd találkozunk is velük a jövőben is.

Végezetül egy kis montázs meglepetés, amit már korábban is említettem, hogy fog ilyesmi készülni. Az évek során sok kép készült a házról, a kis videó ezeket az időszakokat próbálja meg bemutatni, a télen át az őszig...

S mit mondhatnék zárásként? Nagyon hiányzik Észtország. Hiányoznak a barátaink, akiket ott megismertünk...

Hát ahogy most a végére értem ennek a pár sornak, konstatálhatom azt hiszem, hogy illúzió volt azt gondolni, hogy sikerült ezt a korszakot lezárni. De tán majd egyszer az is sikerül...

VÉGE