Hát akkor újra itt... A szabadság nagyjából a terveink szerint zajlott, egy baj volt vele: nagyon gyorsan eltelt. Autóval jöttünk és mentünk, de a két nap az utazásra hazafelé eléggé szűkösnek tűnt. Főleg úgy, hogy másnapra maradt a táv nagyja. Bialystokban szálltunk meg ismét, ami Tallinntól 800 km-re, Budapesttől viszont 900 km-re van. Mivel az első nap ráadásul a zónaváltás miatt nyertünk egy órát, viszonylag hamar megérkeztünk a lengyel városba, este fél hét körül ott voltunk. Netti szerint mehettünk volna még, és alighanem neki volt igaza... A szállásunk egy panzióban volt, ami mellett egy tollaslabdacsarnok is volt, a ház pedig tele trófeákkal. A tulaj lánya Lengyelország legjobb női játékosa, ez a reggelinél derült ki.
Még arra is volt idő este, hogy felkeressünk egy éttermet, amit a GPS javasolt a közelben. Már a neve is érdekes volt, Hókusz Pókusz... Egy bevásárlóközpont szélén volt, magában bent a fogyasztói társadalom szentélyében nem kódorgott senki: kihalt volt szinte az egész épület. Kértünk másnap reggelit, így később indultunk, mint előző nap. Nem figyeltem kellőképpen a GPS-t, így nem Lublin irányába vitt el minket, hanem Varsó felé, de mire ez feltűnt volna, mögöttünk volt már 30 km nagyjából, nem volt megérős megfordulni. Így Varsó felé mentünk, és be kellett iktatnunk egy 30 km-es szakaszt a cseheknél is. Közben rengeteg felújításba szaladtunk bele (előző nap a letteknél is), no meg az eső is esett. Felhős volt előző nap is, ideális utazóidő volt, amikor éppen nem zuhogott. Még egy kellemetlenség történt Lengyelországban, az esőben egyszer csak kinyílt az egyik döccenőnél a csomagtartó, szerencsére csak résnyire, tartott a zár... Már régóta lötyögött az alsó pöcök, akkor megadta magát, alig tudtuk rögzíteni. Csavarunk persze nem volt, az útbaeső Auchanban meg nem árultak...
A cseh határnál érdekes kalandunk volt, de előbb az előző napi észt-lett határt mesélem el. Netti ott épp azt ecsetelte, hogy milyen jó is már Nórinak, benne már nincs és nem is nagyon lesz az az érzés, mint bennünk, amikor egy határt átlépünk. Ellenőrzés már szinte sehol nincs, és erre mi történt? Egy egyenruhás tárcsás ember szépen leintett minket útlevélellenőrzésre.... A cseh határnál meg egy melegítős koma kezdett nekünk eszementen fütyülni, hogy álljunk meg. Nem tudtuk mit akar, így Netti megállt, jó száz métert futott utánunk... Elkezdte mesélni, hogy milyen rosszul fogunk járni, ha nem veszünk cseh autópálya matricát, szerencsére ő árul ilyet. Kinéztem előre, hogy a cseh 30 kilométeres szakaszon mi nem fogunk éritneni egy méter autópályát sem, nem akartam venni. Végül otthagytuk, és úgy döntöttünk megkérdezzük a következő benzinkutast. Ja, jó ötletnek tűnt. Csakhogy a következő kút valahol huszonvalahány kilométernél jött... Bementem megkérdezni, naná, hogy nem kellett semmiféle matrica...
Szlovákiában a Tátra nagyon szép részein vágtunk át, de amikor sötét lett, újra esni kezdett, és leszállt néhol a köd is... Nem volt egyszerű előrejutni, és az egyik faluban a kezdődő sötétségben és esőben a rendőrök kint álltak mérni... Nagyon ráértek ők is szombat este.Magyarországra végül este tíz óra körül értünk át, nagyon fura volt, hogy minden magyarul van kiírva... Az meg még furcsább volt, hogy a benzinkúton a hölgy így köszönt: "Jó estét kívánok...".Épp azon voltam, hogy kipréseljek magamból valahogyan egy angol mondatot, de nem kellett...
A szabadságot hosszan nem akarom ecsetelni, ahhoz írhatnék vagy harminc oldalt. Kicsit pakoltunk a lakásban meg intéztem az adminsztrációs ügyeket, no meg Nórit elvittük orvoshoz, hogy lássa szemész is, fülész is, és a háziorvos is. Mindez két napig tartott, utána indultunk anyuékhoz. Nagyjából egy hét után mentünk onnan Tolnára, addig elég pocsék idő volt. Nóri ott maradt, mi másnap mentünk Kecskemétre orvosi vizsgálatra. Onnan Pestre délután újra pakolni (most már van lakó a laksában, úgyhogy össze kellett némileg rántani a cuccunkat...), majd 7-én újra Tolnára. Közben szerencsére Bandival is sikerült találkozni, no meg félúton Várpalota és Tolna között Balatonaligán Zsuzsáékkal is pár óra erejéig, hogy el ne felejtsem... Imrével még az első pakolós pesti periódusban beszélgettünk egy jót, ja és akkor találkoztunk Bálinttal is, eljött hozzánk egyik este. Kicsit sűrű? Hát az... Ja, azt már el is feledtem, hogy Nóri még Várpalota előtt Lucával, volt óvodás társával is össze tudott jönni egy délutánra...
Szóval 7-én Tolnára mentünk, akkor jött egy kicsit nyugisabb periódus. Ott is alig telt el olyan nap, amikor ne csináltunk volna valamit, vagy ne mentünk volna valahova. Szombaton például sikerült úgy szerveznie a dolgokat tolnai barátainknak a szilveszteri csapatból, hogy az ország minden részéről odaszervezzék a társaság többi tagját, ezúton is köszönet érte! Jó kis buli volt, tíz felnőtt és nyolc gyerek, utóbbiak napközben aztán rendesen kijátszották magukat... Hamar eljött sajnos augusztus 16., akkor indultunk vissza Pestre. Közben Velencén még megálltunk bátyókámnál délutánra, csak este mentünk Káposztásmegyerre. A másnap pakolással telt teljesen, délután még Nóri beiktatott egy Lucás, Szonjás játszóteres bulit, ahonnan csak este szabadultak el. No meg délelőtt voltak az oviban is... A csomagtartó utolsó köbcentije is megtelt ismét, tele volt az ülések alja, a hátsó ülés, a kalaptartó, minden. Készen álltunk az indulásra, de erről majd holnap, ezt a bejegyzést is három napig írtam, vagy mi...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése