Ezt a néhány sort itt valamikor szeptember elején írtam ide, azóta eltelt egy kis idő (holnap már november van). A tervet sikerült nagyjából tartani (bár pont a legelső rész van lemaradásban...), s hamarosan közzé fogom tenni a hiányzó részeket is (Nem: nem rokonom George Lucas, még távolról se...)
Szóval Suffolk. Kezdjünk neki.
2012. szeptember 8. (szombat) Tallinn - Amszterdam - Detroit - Norfolk - Suffolk
Már a városfelsorolásból is látszik, hogy nem akármi utat jártam aznap végig... Még csütörtökön összepakoltam, mert péntek este Lacival meccsre mentünk, de erről már meséltem. A gép 7 óra uán indult, így fél hat körül már a taxiban ültem, nagyon hideg volt...
Az első repüléssel semmi gond nem volt, bár meglepetésemre nem KLM gép volt, ahogy a jegyen írva volt, hanem Estonian Air, sebaj. Amszterdamban nem sok időm volt az átszállásra, s ráadásul 10 perc késéssel indultunk eleve Tallinnból. A WC-t akkor is meg kellett keresnem rohanás közben, ebből nem tudtam engedni... Ahogy odaértem a Delta légitársaság beszállítópultjához, döbbentem néztem, hányan végzik ezt a nemes feladatot. Hogy megvolt a beszállókártya, egy pillanatig nem érdekelte őket, mindenkit egy párperces interjúnak vetettek alá: ki vagyok, mi vagyok, minek megyek, kihez megyek, hol fogok lakni, ki pakolta be a bőröndöt, segített-e a valaki, stb... Mire ezen mind végigértem (még a NATO-s belépőkártyámat is elkérte a fazon...), azt gondoltam tovább már nem megy a történet, de. A fickó után jött a beszállókártya ellenőrzése, olyat sípolt a gép, mint a Thomas a gőzmozdony...
Kiderült, hogy kell nekik néhány adat az online adatbázisukba, ami hiányzott, megadtam nekik (főleg a szállásra vonatkozóan), rögtön kisimultak a ráncaik. Miután ezzel megvoltam, jöhetett az újabb biztosnági ellenőrzés, cipőt, övet, mindent le, és hopsz, kész is voltunk. Az egész nem tartott tovább 25 percnél.:(
Ha valaki azt gondolná, hogy aznapra az ilyen irányú megpróbáltatásoknak vége volt, az nagyot téved ám. Felszálltam a gépre, 8 órás út várt rám Detroitig. Abban a városban sem jártam még soha, no persze most sem volt rá különösebben lehetőség, hogy körbenézzek. A gép középső sávjában ültem a négyes ülésben, egy sorban nyolcan ültünk 2-4-2 megosztásban, már csak 4-es hiányzott a klasszikus felálláshoz.... Sokat így nem láttam a külvilágból, de nem is nagyon vágytam rá... A hosszú út alatt kétszer is hoztak enni, többször inni, így ezzel nem volt gond. Kiosztották a szükséges papírokat, amiket a határvédelmiseknek és a vámosoknak ki kellett tölteni, és ismételten felhívták a figyelmet arra, hogy a csomagunkat fel kell venni a határellenőrzés után.
Időben értünk Detroitba egyébként, így erősen reménykedtem benne, hogy a másfél óra, ami rendelkezésemre állt, elegendő lesz. Sőt, ha jól emlékszem, tíz percet sikerült is hozni a menetidőn. Eddig csak New Yorkból voltak tapasztalataim, milyen lassú tud lenni a határon a beengedés, de Detroit sokkal rosszabb... Nagyjából fél órát álltam sorba, mire odakerültem a bevándorlási hivatal tisztje elé, ő is végigkérdezett mindent, elkérte az összes papíromat, stb. Mikor végeztünk, volt még 40 percem, szólt, hogy ne feledjem felvenni a csomagomat. Nagyon szívesen felvettem volna, de az látványosan nem érkezett meg... A gond csak az volt, hogy ők még egyszer szerették volna átvizsgálni, ott állt a sor a bőröndös emberekkel az átvilágitó készülék előtt. Vártam a biztonság kedvéért azért öt-hat percet a szalag mellett a gazdátlan táskákat nézve, de egyre erősebb lett a gyanú, hogy ez biza Amszterdamban maradt...
Megkérdeztem az egyik közelben álló reptéri alkalmazottat, hogy mi ilyenkor a teendő, ahogy beszélgettünk, szép lassan mellénk lépett egy fekete egyenruhás bevándorlási tiszt. Mondták, hogy semmi gond, majd Norfolkban reklamáljak. De igazából én nem erre lettem volna kíváncsi, hanem arra, hogy bőrönd híján ugye nekem nem kell végigvárni a százméteres sort, valahogy csak ki lehet ezt kerülni. Ingatták a fejüket, hogy nem-nem, nekem is végig kell várni, mert a sor végén ül a vámos tiszt, neki oda kell adnom a cédulát, amit a gépen kitöltöttem, hogy én bizony semmi elvámolnivalót nem hoztam. Kérdeztem tőlük, hogy nem lehetne, hogy előremegyek, és kezébe nyomom? Nem, várjam ki a soromat. (!!!) Kezdtem elveszteni a türelmemet, volt még 36 perc.
Végigálltam, odaadtam, erre jött az újabb sor: biztonsági ellenőrzés megint, ez már a harmadik volt aznap. Hurrá, beálltam. Közben megkérdeztem egy másik fekete egyenruhást, hogy előremehetek-e a sor elejére, mindjárt beszállítás. Persze, bólogatott, ha az utastársak beleegyeznek... Hát azokat az arcokat előttem látni kellett volna erre a megjegyzésre, rögtön rájöttem, hogy annyi esélyem van, mint egy ledér nőnek a jámbor életvitelre... Közben néztem a monitort, két órával később is ment egy gép Norfolkba, hát legfeljebb azzal megyek...
Amikor ezzel is végeztem, 16 perc maradt, meg a rohanás... Természetesen egy másik terminálra kellett átmenni, miért is ne. Hát régen futottam ekkorát, s amikor odaértem, láttam, hogy javában szállítják már be az embereket, tetemes a sor. Szerencsére ott volt egy mellékes helyiség öt méterre, így pótoltam gyorsan egy kis folyadékot, teljesen kiszáradtam addigra.
Norfolkba hamar odaértünk, de a csomagom ott sem lett meg. A Delta ügyfélszolgálatán a kb. 120 kilós fekete fickó irtó rendes volt, azt mondta, hogy másnap meglesz a csomagom, jelenleg Amszterdamban időzik. Kaptam egy kis túlélőcsomagot is, volt benne minden, ami a tisztálkodáshoz kell, és még egy póló is. Azt is mondta, hogy bármi ruhaneműt veszek, amíg a csomag megérkezik, utólag el fogják számolni (épp ma hívtak, tartották a szavukat).
Csomag hát nem volt, eszméletlen fáradt voltam, gyorsan kerestem egy taxit. A reptér belseje légkondicionált, mondhatni hűvös. A tallinni 10-12 fokhoz szokott bőrömet ezek után sokkolóan érte az árnyékban 28 fok, ami odakint volt, de legfőképp a 80-90 %-os páratartalom. Mint akit fejbevertek, úgy kerestem a taxit. Kifogtam egy dumás fekete palit, végig beszélgettünk Chespeak-ig. Itt volt a szálloda, Suffolk onnan száz méterre kezdődött. Mikor a kocsiból kiszálltam, akkor is nagyon mellbevágó volt a hőség, ráadásul itt még egy fa sem volt, ami enyhíthette volna.
Akkor már némileg mutatkoztak rajtam a fáradtság jelei, kis híján délután hat volt ottani idő szerint, Tallinban az közel hajnali egy óra. Gyorsan összeraktam a gépet, szerencsére működött az internet, s felhívtam Nettit. Nem volt már nagyon fitt, de tudtunk pár percet beszélni.
Lezuhanyoztam, aztán kénytelen voltam ugyanabba a ruhába visszaöltözni, mert ezúttal semmiféle csereruhát nem tettem a kézipoggyászomba. Pedig nem szoktam az ilyesmiről megfeledkezni, hát most sikerült. A légkondi valami eszméletlen hangos volt a szobában, másrészt meg olyan hihetetlen hidegre állították, hogy legegyszerűbbnek tűnt első pillanatban kikpacsolni. Mondjuk, amikor elmentem sétálni, visszakapcsolhattam volna, mert mikor este visszajöttem, dögmeleg volt a szobában... Az volt a tervem, hogy ébren maradok, ameddig tudok, s ehhez leginkább az segített volna hozzá, ha ettem volna valamit. Megkérdeztem a rcepciós csajszit, hogy melyik irányba jutok el leggyorsabban egy olyan helyre, ahol enni is lehet, no meg ruhát venni, aztán elindultam.
A jelek szerint ő se nagyon jár gyalog, mert alaposan felülbecsülte a távolságokat. Azt mondta nekem, hogy kb. 15 perc sétára van egy nagyobb bevásárlóközpont, hát az nem volt öt percre se. Nem baj, legalább hamar ott voltam. Gyorsan vettem néhány zoknit, ilyesmit, aztán bevettem magam az első mekdöncibe. Próbálok mostanság normális kajákat enni, itt is salátát ettem inkább, mint valami zsíros-szaftos burgert. Ahogy falatozgattam, nem tudtam nem észrevenni, hogy itt se dolgozik fehér ember egy se, s ahogy a következő napokon mindenféle helyeken jártam, ez a dolog általánosnak tűnt.
Nagyjából nyolc után érhettem haza, s le kellett fürödnöm még egyszer. A légitársaságtól kapott csomagban találtam egy nagyon vékony pólót is, ezt kineveztem pizsamának, vastagabbra nem is volt szükség. Kicsit még olvasgattam, aztán elnyomott az álom. Tapasztalatból tudtam, hogy kb 4-5 óra felé úgyis fel fogok ébredni...
2012. szeptember 9. (vasárnap) Suffolk
Utálom néha, amikor igazam van... Különösen akkor, ha felébredek reggel 5-kor. Pedig vasárnap ez történt, odakint teljes volt a sötétség. A reggelit csak 6 órára írták, addig várni kellett még. Helyette inkább elővettem a Skype-ot, és fel akartam hívni Nettiéket, de konstatálnom kellett, hogy nem igazán jó az időpont... Utána viszont már nagyon korgott a gyomrom, muszáj volt elmenni az étteremig, mit is adnak.
Étteremnek azért túlzás volt aposztrofálni, egy lyuk volt ez kérem a recepciótól balra. A választék roppant egysíkú volt... Volt egy adag bizonytalan kinézetű rántotta (helyenként kék és zöld...), mellé egy adag lapos fasírt. Lehetett pirítani kenyeret és goffrit sütni (kihagytam mindkettőt), no meg volt joghurt többféle ropogóssal. Semmiféle normális felvágott, péksütemény, vaj, zöldség vagy gyümölcs. Ettem egy kis rántottát két fasírttal, ennyi volt a reggeli. Mindehhez műanyag evőeszköz, műanyag pohár. Olyan érzésem volt, mint ha mekiben ennék vagy repülőn, egy szállodától jóval többet vártam volna...
Visszamentem a szobába kicsit olvasni, mert elkezdett szakadni az eső. 9 óra felé indultam el sétálni egyet, azt a Walmartot néztem ki magamnak úticélnak, ami a recepciós csajszi szerint irtó messze volt. Azért erre mentem, mert közbeesett a konferencia helyszíne is, gondoltam egyúttal megnézem azt is. Az "irtó messze" jelen esetben mondjuk kb. 3 km lehetett, mert nagyjából félóra alatt odaértem. Mielőtt elindultam volna a szállodából, kellemes meglepetés ért: megérkezett a bőröndöm. Visszabandukoltam hát a szobába, és kipakoltam mindent, csak utána indultam el.
Kilépve megint sokkolt a meleg, ráadásul még fülledtebb volt az eső miatt, mint szombaton. Készítettem néhány fényképet a séta során, de eléggé jellegtelen környéket sikerült a szervezőknek találni...
A Wallmart mellett volt egy rakás más áruház is persze, nekem már csak egy sportáruházhoz volt energiám. Két nagy szekcióban különbözött egy normál sportárudától, amit mi megszoktunk: volt egy félhektáros terület benne csak golfozók részére, s volt egy külön vadászszekció is. Emitt szemeztem egy nagyon jól kinéző és minőségű kabáttal túrázáshoz, csak ne kértek volna érte 200 dollárt... Rengeteg fegyver is volt itt a távcsöves puskáktól a számszeríjakig, ez az én szememnek roppant szokatlan volt...
Mikor innen is kijöttem, már bőven benne jártunk az ebédidőben, s kiválasztottam a legközelebb lévő opciót, ami megint egy Meki lett. Ebéd után aztán olyan álmosság szállt meg, hogy alig tudtam hazasétálni... Fürdéssel kezdtem, aztán fel tudtam végre hívni Nettiéket, majd ledőltem kicsit olvasni... Elővettem a konferenciaanyagokat is, átnéztem mindent, aztán egy órát valahogy elszundítottam.
Vacsorázni még elballagtam a közelbe, ezúttal vettem egy szendvicset, egy másikat meg reggelire. Úgy döntöttem nem kísértem a sorsot a továbbiakban a szálloda reggelijével, annyira pocsék volt, hogy ilyet még soha nem csináltam... Próbáltam este is ébren maradni jó sokáig, ezúttal már este tízig sikerült.
2012. szeptember 10. (hétfő) Suffolk
Hahh, szuper jó ez a blogolási stílus, amit az elmaradt dolgokra bevezettem. Igaz, hogy eltelt legalább tíz nap, amióta utoljára ehhez a poszthoz legutóbb hozzányúltam, de legalább van kedvem most folytatni, hisz nem fásulhattam bele semmiképp...:) Szóval a hétfő reggelnél vagyunk. Mint írtam korábban, pocsék volt a reggeli, így a szendvicsemet ettem meg reggel 7 körül, amikor felébredtem. Utána szépen felvettem az öltönyöm, aztán elindultam a VMASC felé. Annak dacára, hogy még 8 is alig múlt el, olyan dögmeleg volt, mint nálunk a legnagyobb nyárban odahaza.
Hamar lekerült rólam a zakó, s nem is nagyon került vissza napközben. Nagyjából elsőnek érkeztem a recepcióhoz, a pultnál Sarah ült, akivel már találkoztam Chania-ban (Kréta) 2011 tavaszán, de nem nagyon akart megismerni az ebadta. Holott inkább őt volt nehéz megismerni, mert legutóbbi találkozásunk óta leadhatott vagy 20 kilót, én meg felszedtem nagyjából ennek a felét azóta. (Bár mostanság kezdem újra elveszíteni ezeket a kilókat, az elmúlt pár hétben 6 kilótól már sikeresen megszabadultam...)
No mindegy, megszereztem minden szükséges papírost, kitűzőt, aztán kerestem egy kényelmes helyet a teremben. Az előadások technikai tartalmával nem untatnék senkit két okból se (egyrészt mert nem is volna szabad, másrészt meg pár embert leszámítva nem is lenne érdekfeszítő senkinek...), inkább csak a "színes-szagos" dolgokat említem meg.
Ezek közé tartozott például az, hogy rögtön az előadások előtt még az aktualitások részben a szervezők meghirdettek két játékot, amelyekkel időnként fel akarták dobni a nép hangulatát az előadások közötti szünetekben. Az egyik egy ahhoz hasonló játék volt, amit Vágó még a "Legyen Ön is milliomos!" előtt vezetett, csak már nem emlékszem a nevére. Különböző témakörök voltak, s minden témakörben 5 különböző nehézségű kérdés, különböző pontszámokkal. Ilyet játszottunk három csapattal, csak a végeredményt én már nem tudtam meg, mert az utolsó napi fordulóról lemaradtam.
A másik játék csocsó volt, kétfős csapatokkal. Úgy tudtam, hogy ebben a játékban egész jó vagyok, de dán csapattársammal összekerültünk egy olyan olasz csávóval meg a tudom is én melyik országból jött haverjával, akik szerintem már az anyaméhben ezt játszották napi 14 órában, mert a labdát se nagyon láttuk, simán kikaptunk 5:0-ra....
Délután 5 körül végeztünk, s utána tettem egy kitérőt a Walmart felé ismét. Bevásároltam pár dolgot még, amit haza akartam vinni, aztán hazaballagtam átvedleni. Akkor sem volt 25 foknál hűvösebb, úgyhogy kimondottan jól jött a zuhany...
Utána elmentem vacsorázni, ezúttal valami újat próbáltam ki:
Úgy hívták a helyet, hogy Captain D's Seafood, s ez is egy gyorsétteremlánc tulajdonképpen. Ezt nem tudtam, mielőtt bementem, a weboldal alapján azt gondoltam, hogy európai mércével mérhető "rendes" étteremmel lesz dolgom. Ebben csalódnom kellett, mert itt is pont úgy műanyag minden, mint a Mekiben: az evőeszköztől a tányérig minden. Még csak alkoholt sem tartanak, így a nagy gonddal kiválasztott rántott harcsához (catfish), nem tudtam meginni egy pohár sört se, pedig jól esett volna.
Szóval a körítés igen csak silány volt, s ez nem csak átvitt értelemben értendő. A halhoz háromféle köretet lehetett választnai, ebből az egyik teljesen értékelhetetlen volt, ilyen pocsék rizst még életemben nem ettem... Még a zöldség volt a legjobb, a hasábkrumpli meg csak részben volt ropogós. De legalább a hal finom volt...
Mire végeztem a vacsival, már szinte sötét volt odakint, s azt kezdtem érezni hirtelen, hogy nagyon fáradt vagyok. Gyorsan elolvastam és megválaszoltam az elmaradt emaileket, de csak a munka jellegűekre koncentráltam ezúttal... Magamhoz vettem a könyvolvasót egy órára, aztán szépen elnyomott az álom...
2012. szeptember 11. (kedd) Suffolk
Reggel már rutinosan nyúltam a hűtőbe, s ezúttal korábban ébredtem, mint a telefon... Aznap eső nem volt, a levegő is kevésbbé volt fülledt, mondhatni kellemes volt sétálni. A VMASC-tól kb. 200 méterre megállt mellettem egy autó. Egy negyvenes pali vezette a pickupot, s kiszólt belőle, hogy merre megyek, lerobbant a kocsim?
Mondtam neki, hogy a VMASC-hez, de sétálok, mert szeretek sétálni... Erre vágott egy olyan fejet, mintha a Holdról jöttem volna. Azt mondta, na ne etessem, látta a lerobbant kocsimat párszáz méterrel korábban, ne aggódjak, nagyon szívesen elvisz. Mondtam neki, hogy ő van tévedésben, az a kocsi nem az enyém, és tényleg szeretek sétálni. Lassan magáévá tette az elmondottakat, de rendesen látszott rajta, hogy 1 %-ban sem tud vele azonosulni. Hiába volt minden, ragaszkodott hozzá, hogy az utolsó 200 métert az ő kocsijában tegyem meg...
Bemutatkotunk egymásnak (Mike-nak hívták), aztán kérdezgetett, honnan jöttem, minek, stb. Addig jutottam csak, hogy Hungary, hát ezzel nagy örömet szereztem ám neki! Kiderült, hogy ő is magyar tulajdonképpen, csak ő már a harmadik generáció az újvilágban. Mindenesetre azért tudott magyarul, így alig két perc múlva már az észt és amerikai oktatási rendszer különbségeit tárgyaltuk, ismétlem: magyarul. Hát kicsi ez a világ, de hogy ennyire?
Hát így kezdődött a napom, de sokkal több említésre méltó nem is történt... Tán esetleg annyi, hogy a meló után hazafelé egy másik étteremláncba tértem be, amit eddig még nem próbáltam. Taco Bell a neve, sokak számára biztos ismerős. Sajnos ez a kajálda sem lesz a szívem csücske, eléggé műanyagíze volt a salátának, amit rendeltem...
2012. szeptember 12-13. (szerda, csütörtök), Suffolk - Norfolk - Boston - Párizs - Tallinn
Utolsó nap kissé kényszerhelyzetben voltam. Úgy sikerült repülőjegyet foglalni normális áron, hogy délután egykor már fel kellett szállnom Norfolkból Boston felé. Az utolsó nap programja papíron szintén eddig tartott, ergó esélyem sem volt végig ott lenni. A szombati tapasztalatok alapján a reptérig szükségem volt nagyjából 40 percre a taxival, s ugye nem árt 2 órával korábban kint lenni, visszaszámolva ez azt jelentette, hogy legkésőbb fél 11-kor el kellett hagynom a szállodát.
Az egyetlen értelmesnek tűnő előadás aznap pont 10:30-kor kezdődött, így adta magát a döntés hamar, nem sok értelme van odacaplatnom 9-re azért, hogy 10-kor meg el is jöjjek onann. No erre persze ráébdredtem már előző nap, s így kedd délután búcsút vettem már a szervezőktől, és megköszöntem nekik minden izgalmas előadást...
Rendeltem egy taxit is még előző nap a recepción, így szerdára már tényleg csak az maradt, hogy mindent összerakjak, és semmi se maradjon a szobában szétszórva... A fizetésnél akadt némi fennakadás, ugyanis nem is kellett fizetni. Még a foglaláskor kaptam egy SMS-t a bankomtól, hogy történt egy tranzakció pontosan akkora összeggel, mint a 4 éjszaka ára, de nem törődtem vele, mert a korábbi tapasztalatok azt mutatták, hogy ezek nem tényleges tranzakciók, "mindössze" zárolják csak a pénzt a hitelkártyámon. Nos, ebben az esetben ez másképp volt, a cég, akinek a honlapján a foglalást intéztem, gyönyörűen leemelte a számlámról a pénzt a foglalás napján... Így aztán a szálloda nem is adott nekem számlát, utólag kellett a cégnél kuncsorogni érte.
A taxis két perccel korábban jött, mint vártam, a recepciós éppen nem volt sehol. Mivel az egész környéken más nem volt a hallban, számomra egyértelmű volt, hogy a fekete ipse értem jött (a taxisofőrök között se láttam egy fehér embert se...). Kimentem, ő megkérdezte, hogy én megyek-e a reptérre, másra nem volt kíváncsi. Autókáztunk már vagy húsz perce, amikor megcsörrent a mobilja. Gondolkodás nélkül felvette kihangosító nélkül, s valószínűleg a diszpécser hívhatta. Tán azt kérdezhette tőle, hogy hol a bánatban van, mert méltatlankodva felelt neki, hogy hol lenne, hát a reptér fele megy...
Kiderült, hogy a szálloda előtt kéne lennie, ott vár rá egy kuncsaft. A jelek szerint egy másik vendég is rendelt taxit ugyanarra az időre, csak hát nem volt odalent, s a taxis azt hitte, én vagyok a várt delikvens. Odáig már neki se terjedt a körültekintése, hogy megkérdezze legalább a nevemet, én meg nyilván nem foglalkoztam olyasmivel, hogy bemutatkozzam. Úgyhogy kissé kényelmetlenül érezte magát, s megpróbálta rám hárítani a dolgot egy ravasznak vélhető, de ugyanakkor inkább rettenetsen bárgyú kérdéssel: "Miért nem szóltam neki, hogy ő nem értem jött?" Nem igazán tudtam ebbe a logikai útvesztőbe utána menni, csak azt tanácsoltam neki, hogy a következő utasánál talán kérdezzen rá legalább a megrendelő nevére, de erre csak hümmögött egyet. Különösebben nem izgattam magam a dolgon: a szállodánál ott kellett lennie a nekem rendelt taxinak is, a másik vendég is nyilván kijutott a reptérre...
Megebédeltem kényelmesen a reptéren, s utána mehettem is a beszállításhoz. Szép napos idő volt az út vége felé, így volt alkalmam fényképezni, ezek a fotók Boston környékén készültek a levegőből:
Ezzel el is árultam, hogy az első célállomás Boston volt. Gary-től megkérdeztem utazás előtt, hogy mi a véleménye arról, hogy Bostonban csak egy órám lesz átszállni. Járt már a boston-i reptéren, de nem sok emléke volt róla. Megnéztem a termináltérképet előzetesen, úgy tűnt, hogy nagyjából 20 perces sétával át lehet érni az egyik terminálról a másikra, csak hát ott van még a biztonsági ellenőrzés, meg a potenciális késés...
Késni szerencsére nem késtünk, de a 20 perc alul volt becsülve, a végén már inkább futottam. Kifulladva értem át a nemzetközi terminálra, ahol igen csak hosszú sor kígyózott a biztonsági ellenőrzésnél. Szerencsére viszonylag gyorsan ment, s így még a wc-re is eljutottam a beszállítás előtt. Elsőre valamiért nem tetszett a népeknek a beszállítókártyám, félreállítottak. Egy csajszi elvitte, prümtyögött percekig vele a számítógépén, aztán szerencsére visszaadta, magyarázat nem volt semmi a közjátékra...
A gépen egy olyan nő mellé kerültem, aki 8 órán keresztül folyamatosan nyomatta magára a "friss" levegőt, így persze én is kaptam belőle. Így aztán néha fáztam, hiába osztottak takarót... Próbáltam ébren maradni, s ez volt az első alkalom, hogy Európa felé jövet ez sikerült is. Igazából a Charles De Gaulle reptéren kerültem csak gondba, ugyanis ott majd hat órát kellett még ébren maradva várnom... Reggel hat előtt odaértünk, teljesen sötét volt még. Nem tudom ki járt már a CDG reptéren, nekem ez volt az első alkalom. Nincs igazán reptér kinézete, leginkább egy hathektáros buszpályaudvarra emlékeztet, ami úgy szétterül, mint a rétestészta. Mivel ébren akartam maradni, szaporán szedtem a csülkeimet, de még így is majdnem 40 percig szlalomoztam az embertömegben, mire a terminálomat megtaláltam, pedig el se tévedtem...
Szerencsére nyitva voltak már a büfék, így vettem reggelire egy szendvicset, meg egy kávét. Aztán később egy csokis sütit is, amikor nagyon kezdtek csukódni a szemeim... A check-in-re persze várni kellett, a tallinni gépre csak 2 órával korábban kaphattam meg a beszállókártyámat. Így aztán 4 órán keresztül a homályos előcsarnokban vártam, ez volt a legnehezebb. Aztán szerencsére bejutottam oda, ahol már fény is volt, az már lényegesen jobb volt.
Szerencsésen felszállt a gép is, késés sem volt, sőt, még a bőröndöm is megjött időben! Őszintén szólva voltak kétségeim, mert a boston-i átszállás elég rövidnek tűnt...
Hát ilyen volt ez az út, s igazából már csak arra emlékszem, hogy egy nagy rohanás volt az egész...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése