Péntektől vasárnapig

Péntek délutántól aztán rendesen elromlott az idő, ömlött az eső egész délután. Még szerencse, hogy estére Csabáék meghívtak minket vacsorára, így eszem ágában sem volt biciklivel jönni... Villamossal mentünk ezúttal, Kopli felső végében laknak ugyanis. Ira nagyon kitett magáért, kirakott egy rakás előételt az asztalra a vacsora (piláf) előtt, no meg még torta is volt... Nóri leginkább mesét nézett, meg a gép előtt ült, amíg mi beszélgettünk, sajnos a játszópajtás (Nóra) már a tengerparton süttette a hasát Anikóval egyetemben... Este nyolc körül jött még egy baráti házaspár, akik még nem jártak náluk, így ők is kerengtek egy darabig, amíg megtalálták a házat... Jó későn jöttünk el végül, az utolsó buszt csíptük el a Virunál. Nóri a buszon még elővette a matekkönyvét, pár példát megoldott, hogy honnan volt hozzá energiája...

Másnapra Laciékhoz voltunk hivatalosak (ebédre), így nem is volt olyan egyszerű összeszedni magunkat. Azért persze odaértünk, még Tóniék előtt, ők csak pár perccel később jöttek meg. Vera nagyon finom sajtlevest főzött, szerencsére Nórinak is ízlett, de a recept még nincs meg.... Ha meglesz, legalább még egy leves, amit ő is meg fog majd enni. A délutánt lent töltöttük beszélgetéssel az udvaron, közben a Dalfesztivál területéről "ingyen" hallgathattuk a Rock Summer fesztivál hangjait. Kétnapos "rock" fesztivál volt ugyanis, a leghúzósabb név Bryan Adams és a Skidrow voltak, rajtuk kívül a listán nem sok ismerős nevet bírtam felfedezni. Nagy érdeklődés nem volt, tán alacsonyabb jegyárakat kellett volna szabni... Aznap délután egész kellemes volt az idő (reggel szintén esett), így csak hét óra felé mentünk újra vissza a lakásba.

A tallinni meleg nyár hozadéka...

Nórinak a leves annyira ízlett, hogy megkérte Verát, hogy melegítse meg neki a maradékot.:) Estefelé jöttünk el, s Nóri megint elég későn került ágyba. Szerencsére vasárnap nem kellett annyira hajnalban kelnie, hogy a délutáni születésnapi bulira odaérjünk.... Hát igen, ez a hétvége tele volt meghívásokkal, alig győztünk mindnek eleget tenni.:) Mása, az egyik osztálytársa hívta meg szülinapi partira, jó messzire tőlünk. Laiaküla nevű új városrészben laknak, ami a Viimsi "területen" (vald) van. Hogy teljes legyen a káosz, Tallinnhoz közel van egy Viimsi nevű falu is... Ez a Laiaküla nevű rész egy viszonylag új terület lehet, tele újépítésű házakkal. Elég az hozzá, hogy a GPS-nek próbáltam településként beírni Tallinnt, Laiküla-t, egyikben sem találta a Seedermänni utcát, ahová mennünk kellett volna. Beírtam hát egyet Laiaküla-ban (öt utca volt a GPS szerint...), s mentünk arra. Előtte a Google térképen megnéztük, hogy a település nem valami nagy, ráadásul ez az utca félkörben kanyarog, nem lesz nehéz megtalálni. Szerencsére a Google Street View-al is megnéztük a házat, de aztán ennek ellenére nem találtuk meg. Végül a Maardu-ban lévő Maxima áruház parkolójában lyukadtunk ki, az már egy másik település... Netti itt próbált meginterjúvolni pár embert (erre inkább oroszok laknak), végül egy észt segített rajtunk, aki megnézte a telefonján az utcát, mondanom se kell, hogy nem voltunk messze...

A legszebb azt volt az egészben, hogy amikor odaértünk, a GPS szerint is egy utcában voltunk, s az utca neve is stimmelt, tehát rajta voltunk a térképen.:) Kiderült, hogy "Viimsi vald"-ot kellett volna településnek írni, ami totális hülyeségnek tűnt, s elhatároztam, hogy utána fogok nézni. Meg is tettem, kiderült, hogy tényleg nagyon hülye az Igo, a "Viimsi vald" egy közigazgatási egység (nem is kicsi), nem Tallinn része, s magában foglal jópár települést:

Többek közt Viimsi-t, Maardu-t, no meg persze Laiaküla falut, is s ha már úgy benne voltam, megnéztem őket a wikipedia-n. Sok minden nem derült ki, csak annyi, hogy nem egy metropolisz, 762-en lakják, kb. 60 % az észt. A vége az lett a dolognak, hogy nagyjából fél órát késtünk, de sokan még utánunk is jöttek, így nem volt különösebb probléma.

Arrafelé is dívik az az érthetetlen szokás, hogy úgy építik a házakat, mintha a mediterrániumban élnének: lapostető teljesen, semmi lejtés. Mivel már túléltem itt néhány telet, van némi fogalmam a hó lehetséges megjelenési formáról, így az utolsó dolgok közé tartozna az, hogy ilyen típusú házat építsek magamnak. El nem tudom képzelni mi jó abban, hogy minden télen az ember havat lapátol a saját háza tetején, rosszabb esetben hívat egy céget, ami gépekkel ezt megcsinálja...

Amíg Nóri játszott a gyerekekkel, addig mi elmentünk Nettivel Piritára vacsorázni, már nem is tudom mikor volt utoljára ilyen, hogy kettesben vacsoráztunk volna...

Mikor hét felé visszaértünk, ezt láttuk az udvaron:

A szülők béreltek valahonnan egy pónilovat, szerencsétlen fáradhatatlanul rótta a a köröket... Kaptunk mi is egy szelet tortát, s elbeszélgettünk egy teljesen ismeretlen orosz házaspárral (valószínűleg egy barát szülei lehettek, nem osztálytársé...) Fél nyolc felé jöttünk el az utolsók között, Nóri persze maradt volna még...