Madrid először, s remélem nem utoljára...

Jutka reklamált, hogy mi van a születésnapi tortával: hát valóban, arról nem készült sajnálatos módon kép, pedig nagyon finom (még van belőle). Igen, öregebb lettem ismét, immáron 41... Nóri készített nekem egy nagyon szép hópelyhecskét, szívecske mintával, a közepén van egy piros szív, beleírva, hogy "Apa". Ennél szebb ajándék nem is kell...:) Amikor pedig Madridból megjöttem, másnap reggel odajött hozzánk az ágyba, s folyamatosan rá akart bírni, hogy öltözzek fel, vegyek zoknit... Amikor kihúztam a fiókot, ott volt elrejtve egy macis kép, nagyon aranyos, legközelebb beteszem majd ide...

Szerdán Nóri részt vett a suliban egy szavalóversenyen, s nagyon ügyes volt, mert elcsípte a harmadik helyet, s kapott ajándékba egy csomag filctollat (Más kérdés, hogy elég gyatra a minősége, kicsit odafigyelhetnének mit adnak díjként, ha már adnak valamit. Nóri is ugyanerre jutott, függetlenül tőlünk...)

No de csapjunk a lecsóba, ezúttal nagyon rövid madridi útleírás következik...

November 11., Tallinn - Koppenhága - Madrid

Úgy bizony, azok biza pálmafák (és nem is kevés...)

Írtam már, hogy irdatlan korán kellett kelni, ez a reggel négy óra előtti ébredés gyilkos. Mindegy, eljutottam a reptérre, félkómában megérkeztem Koppenhágába, ahol majd két órai várakozás után irány Madrid, s délben már a spanyol fővárosban landoltam. A taxis egy mukkot nem beszélt angolul, szerencsére ki volt nyomtava egy papír a szállodáról, így egész hamar eljutottam oda.

Egy gyors regeneráló zuhany után elindultam a Real Madrid stadion felé, aznapra mást nem terveztem be. Az utcán az emberek téli kabátban jártak, így én is vittem magammal kabátot, de nem kellett volna. Nagyjából 18 fok lehetett (napon 23 tán), így öt perc után pólóban nyomtam, tán mondanom se kell, hogy én voltam az egyetlen ilyen viseletben az utcán, bámultak is rám furán...

A stadion nagyjából fél óra séta, gondoltam eltöltök majd ott egy órát. Nem így lett, majdnem két és fél órát voltam bent. Igazából arra számítottam, hogy nagy tér lesz körülötte, parkoló, stb., de ez nem így van. Rendesen beépített területen fekszik, körülötte házak erdeje. A másik meglepő dolog volt, hogy azt gondoltam, a stadion tetejéről semmit se látni a pályából. Hát ez nem így van, még legfelülről is kiválóan belátni a játékteret!

Nem adják olcsón egyébként a bejutást a nyomorultak, 19 eurót (!) kérnek azért, hogy az ember bejárhassa a stadiont. Mondjuk ha ezt összevetem a 200 euró körüli meccsjegyekkel (sima bajnoki mérkőzés ára...), akkor még olcsónak is nevezhetném... Mindenhová be lehet jutni egyébként, nem csak a múzeumba, voltam az öltözőtől kezdve mindenhol, még magyarokkal is találkoztam... Ezt tán érdemes is elmesélni... Nagyjából a stadion középső szintjén jártunk, s ők ketten (fiú meg egy lány) bőszen fotózták egymást. Szerettek volna közös képet is, de nem tudtak se angolul, se spanyolul. A srác tanácstalanul nézett körül, aztán megszólalt, csak úgy inkább magának morogva:

- Nem igaz mán, azér' csak találunk valami buzit, aki lekattint minket...

No, nem bírtam megállni, szóltam neki:

- Szívesen csinálok rólatok egy képet, de nem vagyok buzi, nem baj?

Hát az arcát a gyereknek látni kellett volna... Még a képen is elég furán nézett ki, amit csináltam róluk, bezzeg a csajszi vigyorgott, mint a Kobe marhák Japánban masszírozáskor...

Minden tiszteletem a spanyol embereké, még 50-60 év elteltével is emlékeznek Puskásra, momentán most egy csak neki dedikált kiállítás is van a Bernabeuban, helyenként magyar (!) nyelven is. Többek közt látható egy jegy az 1954-es VB döntőre is, amit ugye sajnálatos módon elvesztettünk. Itt kellett megtudom azt is, amit eddig még nem hallottam: Puskás az egyetlen, aki az összes valamira való nagy torna döntőjében játszott: EB, VB, Olimpia és BEK (most BL), ez azóta sem jött össze senkinek...

Bizony, 1985-ben még európai kupa döntőjében játszott egy magyar csapat,s még nyertünk is Madridban (aki nem hiszi, nézze meg ezt...)

A mindörökre fájó seb...

Ezt a makettet a boltban lehet kapni...

Menet közben kétszer is fotóztak csinosnak vélt lányok: egyszer a BL trófeával, egyszer meg úgy kellett tartanom a kezem, mintha átölelnék valakit, előtte megkérdezték, ki a kedvenc játékosom. Érdemes felidézni azt a párbeszédet, tanulságos...:)

- Ki a kedvenc játékosod?
- Halmosi Péter....
- ???? Ki? Olyanunk nincs....
- Hát akkor Illés Béla....
- Ő mikor játszott a Realban?
- Soha...

(Tudtam én, hogy csak ottani játékost lehet mondani, előttem a sorban sorra nyögték be Roanldo-t, de egy reggel néggyel kezdődő napon ennyi szórakozás nekem is kijárt.)

- De csak olyat lehet mondani, aki itt...
- Ja, akkor Puskás Ferenc...

(Na itt esett totál kétségbe a csaj...)

- Aki MOST játszik...
- Ja.... Akkor legyen Iker Casillas...

Más kérdés, hogy a látogatás végén a fotókat 30 (A4) meg 17 (A5) euróért akarták adni, kihagytam. Pedig milyen szépen megkreáltak Iker-el Photoshoppal a Bernabeu gyepén, na mindegy...:)

További képek a stadionról és Madridról itt.

A stadiont követően "hazasétáltam" egy másik útvonalon, s arra gondoltam, hogy jó lenne valami vacsoraféle, aztán alvás. Megkérdeztem a recepciós csávót, hogy mi a helyzet a környékbeli étkezési lehetőségekkel, de azt mondta, hogy a hétfő nem a legalkalmasabb időpont, minden vendéglős a hétvégi maradékot melegíti fel majd nekem, friss kaja nem lesz...

Na mindegy, gyáva népnek nincs hazája, én enni fogok, csak előbb lepakolom a cuccaim a szobába. Ahogy a lift felé mentem, Mirek, lengyel barátom szállt ki belőle, akit tavaly ismertem meg Athénban. Addigra már raktam némi kilométert a lábaimba, ő akkor érkezett frissen. Győzködött, hogy menjek vele járni egyet a városba, de nem nagyon akartam. De aztán addig rágta a fülem, hogy elmentem vele, s két óra séta után azért ettünk is valamit.

Puerta da Alcalá

Posta...

Csirkemellfalatok és padlizsán...

A Puerta da Alcalá este

Mint a fenti képek egyikén látszik, kissé sok a szemét az utcákon arrafelé mostanság, mert a szemétszállítók sztrájkolnak. Nagyon szép a város maga egyébként, látszik nagyon az elmúlt évszázadok gazdagsága. No persze tapintható a jelenkori szegénység és nehéz gazdasági helyzet is: szinte mindennaposak a tüntetések a Plaza Puerta del Sol téren. Ugyanakkor elmondható az is, hogy a spanyolok bizony tudnak élni, és élvezni az életet: különösen Észtországgal és Magyarországgal összehasonlítva, szignifikánsan több ember mosolyog ránk az utcán...

Mirekkel még haza is sétáltunk, úgyhogy ha hinni lehet a kütyümnek, aznap 20 km felett kutyagoltam az aszfalton...

November 12., Madrid

Másnap reggel jó kipihenten ébredtem, s reggeli után összefutottam Pisti barátommal az ülésteremben. Ő itt dolgozik Madrid mellett egy másik kiválósági központban. Az első előadás előtt az adminos kolléga sajnálkozását fejezte ki, hogy a szállodában nem lesz ebéd délben, ahogy ők tervezték, mert az étterem csak fél kettőkor nyit. Nem nagy gond tán, mert 26 eurót kértek egy nyavalyás ebédért, ez a többségnek úgyse volt reális opció... Páran indítványozták, hogy akkor kérje meg a recepcióst, vagy valakit, hogy javasoljanak pár helyet a közelben. Meg is tette, aztán a második szünetben szétosztotta a listát fancsali képpel, mert az éttermek sem nyitnak korábban. Nem volt mit tenni, el kellett halasztani az ebédszünetet fél kettőre. Páran elkezdtek nyöszörögni, hogy az már milyen későn van, én meg csak röhögtem rajtuk, no meg mondtam is a körülöttem ülőknek, hogy lenne spanyol főnökötök, ti se járnátok korábban ebédelni...

Pár embernek fenn is akadt a szeme fél kettőre, én meg nagyon éhes se voltam. Pistivel átmentünk szembe egy bárba, hogy megiszunk egy pohár sört, meg max bekapunk egy szendvicset. Akkor ért e meglepetés, mert Madridban a következő a standard:

A pohár Mahou tehát nagyjából két deci, meg jár hozzá egy kis nasi is. S ez az esetek 90 %-ban így van! Néstor barátom elmondása szerint az ország déli vidékein ezen is túlmennek a kocsmárosok. Ezt a kis izét (szendvics, hal, chips, olajbogyó, rántott kombájnalkatrész, bármi) a spanyolok tapas-nak híjják. Hogy mennyire változatos is lehet ez a dolog, arról itt lehet bővebben olvasni meg képeket nézni, de majd én is teszek be később képeket. Szóval Néstor szerint délre némely helyen manapság is a tapas konkrét kaját jelent, amit az első sörhöz vagy pohár borhoz adnak. Itt Madridban viszont inkább étvágygerjesztőnek van szánva, illetve arra, hogy megkönnyítsék a döntést, akar-e az ember még egy sört (pohár bort) inni, vagy sem...

Mindenesetre mi átvonultunk egy másik helyre is még, s ott is megismételtük a dolgot, ebédelni már nem is kellett...

Este Jorge-val találkoztam, nagyon rendes volt, eljött értem kocsival. Kérdeztem is tőle, hogy akkor ő nem iszik ma semmit, nézett rám furán. "Egy pohár sör itt belefér", mondta ő, hát ne firtassuk inkább, mennyi lett a vége. Amikor megérkeztünk a belvárosba, megkérdezte, hogy mit szeretnék, hogy leüljünk valahova séta után enni, vagy vegyünk spanyolosra a figurát, és járjunk végig néhány helyet. Naná, hogy az utóbbit választottam... Letettük a kocsit a főtér mögé (Plaza Mayor), majd körbejártuk a környékbeli utcákat, ahol nagy volt az élet. Egymás nyakába értek a tapas bárok, csak néhány kép az ott kapható dolgokból, természetesen a teljesség igénye nélkül:

Igen, lasagna van a tetején...

Fűszeres kolbászkák krumpliszeletbe csomagolva, rajta fürjtojás tükrösen...

Tőkehal sörtésztában

Nekem ez utóbbi volt a kedvenc, a La Revuelta nevű helyre, ahol ezt adták, s a következő napokban oda többször is visszatértem. Szóval a spanyol módi az, hogy bemegyünk egy tapas bárba, megiszunk egy sört (max kettőt), eltöltünk adott helyen 15-20 percet, aztán irány tovább... Sajnos Jorge-nak másnap dolgozni kellett szintén, így 10 óra körül befejeztük a dolgot, s hazavitt.

November 13., Madrid

Aznap előadást is kellett tartanom ebéd után, szerencsére csak tíz perc volt az egész, hamar túlestünk rajta. Ebédre ezúttal egy másik helyre mentünk, de most konkrétabbat ebédeltem, megkóstoltam a helyi pacalt, amit ők füstölt kolbásszal főznek igen csak finomra, s úgy hívják, hogy callos:

Szinte minden helyen ott van a "sonkavágó" eszköz, de ezt a Serrano sonka hazájában nem is lehet csodálni: olyan hely nincs is Madridban, ahol ne lehetne megkóstolni a helyi sonkákat és kolbászokat, szalámikat:

Aznap este Pistivel jártuk kicsit a várost, ezúttal busszal mentünk be. Ő még annyira se ért rá, mint Jorge, úgyhogy egy idő után már csak egyedül bolyongtam, bár pár dolgot megmutatott, amit addig még nem láttam. Például a turistáknak szánt "piacot", ahova a helyiek a "tapas túra" vége felé térnek be reggel felé:

Kb másfél méter tömény randaság

Tengeri sün, nem pedig "szőrös kagyló", ahogy én gondoltam...

Elkészítve.... Kissé borsos az ára

Voltunk a főtéren is, no meg betévedtünk a "Sonkamúzeum" nevű étteremlánc (Museo del Jamón) egyik egységébe, ahol aztán minden tényleg a sonka körül forog:

Mint látszik, az árak nem alacsonyak... Sokáig húzzák egyébként ezek a sonkák (évekig is), de ha ebből a hálóból kikerül, akkor enni kell. Ezért aztán a spanyolok többnyire azt csinálják, hogy megvesznek egészben egy teljes sonkát, és a személyzettel felszeleteltetik géppel. Utána a szeleteket kívánság szerinti csomagméretben hermetikusan lefóliázva becsomagolják, s ha valaki akarja, viheti a csontot is... Ezután a kész csomagokat többnyire lefagyasztják. Ha sonkát akarnak enni, akkor elővesznek egy adagot, ami elég a családnak, majd beraknak egy nagy tányért a mikróba melegedni. A sonkaszeletek (hajszálvékonyak persze) mennek a forró tányérra, s pár perc múlva lehet falatozni...

Hazafelé menet betértem még arra a helyre, ahol a callos-t ettem délben, s a tulaj megismert, kézfogással üdvözölt. Kértem egy sört, ő meg sorra hordta nekem a tapasokat, már-már zavarba
ejtő kedvességgel:

Ez például egy kis kolbász...

De kaptam ezen kívül egy adag tortillát, egy adag chipset, stb. Angol-spanyol keveréknyelven társalogtunk, s végül megkérdeztem tőle, hogy vehetek-e egy poharat, mert nagyon tetszett:

Azt mondta, hogy egy euróért megszámítja, de aztán a végén odaadta ajándékba... Hát ilyennel sem találkoztam még.

November 14., Madrid, Hoyo de Manzanares, Madrid

Aznapra "csupán" egy buszos látogatás volt betervezve, megnéztük Hoyo de Manzanares-ben (40 km Madridtól...) azt a kiválósági központot, ahol Pisti barátom is dolgozik. Ennek a programnak viszonylag hamar vége lett, egy óra tájban újra Madridban voltunk, így módom volt egy kis múzeumlátogatásra és egyébre.

A királyi palota a katedrális mellett van, oda mentem először. Templomlátogatásért elvből nem adok pénzt, ha csak nem kivételes esetről van szó, de a 6 euró mindenképp soknak tűnt, inkább a királyi palotát látogattam meg:

Ez a katedrális

Odabent a palotában sajnos nem lehetett fényképezni, s erre elég aggresszíven figyelmeztetnek is. Impozáns belülről is, nem csak kívülről, csak kissé sok benne a turista, még ilyenkor is. El nem tudom képzelni, mi lehet ott nyáron. Ezt követően a tengerészeti múzeum felé vettem az irányt, ami a Prado-tól egy köpésre van, de azért közben útba ejtettem a Revuelta nevű helyet (tudjátok, ahol a finom tőkehal van), mert ebédre akkor még nem ettem semmit.

A tengerészti múzeum szintén megér egy látogatást, csak sajnos elég sok benne a sötét helyiség: szinte mindegyik az. Ebből indukálódik, hogy fényképeket elég nehéz készíteni:

Innen már csak pár lépés volt a Prado, s úgy gondoltam belefér még az időmbe, mielőtt Néstor-al találkoznék. Terveztem rá három órát, de többet egyvégtében nem is érdemes bent tölteni: képtelenség ennél hosszabb távon festményekre koncentrálni. Több mint száz terem van odabent egyébként, s a legnevesebb festők alkotásai vannak a falakon. Néhány ismerős volt még az általános iskolai rajzkönyvekből...:)

Itt táblákkal nincs tiltva a fényképezés (nem is szólnak), de olyan sötét van itt is, hogy szinte reménytelen vállalkozás:

A Prado után Néstor-ral a Sol téren találkoztam, addigra ott megint kibontakozott egy szép kis tüntetés, akkor éppen Franco ellen (!), aki már elég régóta hallott. Tán nem mondtam, de Jorge szerint a spanyol történelem legnagyobb szégyene, hogy Franco ágyban halhatott meg...

Néstor volt Rodrigo elődje, így mondhatni jól ismerjük egymást. Vele is a tapas báros túramódszert követtük, s először is elmentünk a piacra, amiről már meséltem. Itt aztán volt alkalmam néhány tengeri dolgot kóstolni, a középső újdonság volt. Sajnos nem jegyeztem meg a nevét, de Néstor szerint nem volt túl friss (nekem azért ízlett):

A következő megállónk a La Pulperia nevű hely volt, a szó polipra utal. S tényleg, ott minden a polipokról szól, lehet nézni, ahogy elkészítik. Érdekes mód nem késsel vágják, hanem ollóval... Néstor szerint nem szabad sokáig főzni, mert akkor kemény és gumis lesz, akkor jó, ha még picikét roppanós még a húsa. Mindenesetre soha ilyen jó polipot nem ettem még:

Ezek után éhesek már nem voltunk, s hogy ne menjünk messzire, rögtön az utca túloldalán lévő ír kocsmában folytattuk, de ott kissé túl hangos volt a zene, s végül egy hangulatos kiskocsmában fejeztük be az estét.

Hazafelé metróval mentünk, s itt ragadom meg az alkalmat, hogy elmondjam, melyik metrómegálló volt a szállodához a legközelebb. Úgy hívták a megállót, hogy Núñez de Balboa, amely egy Vasco Núñez de Balboa nevű spanyol konkvisztádorról lett elnevezve, bővebb info róla itt.

Hogy mi a túrónak emelem ezt ki ennyire? Hát azért, mert eszembe jutott róla Bálint barátom, aki sok évvel ezelőtt egy műveltségi vetélkedő alkalmával (amit persze ő szervezett...) nem átallotta azt állítani, hogy a Csendes-óceánt Magellán fedezte fel, holott azt még egy waldorfos óvodás is tudja, hogy az említett víztükröt elsőként Vasco Núñez de Balboa pillantotta meg 1501. szeptember 25-én, s olyannyira belelkesültek ezen többszáz társával, hogy mindjárt el is énekelték a Te Deum-ot, ahogy az a fenti linken olvasható.

Szóval hiába mondtuk Bálintnak, hogy márpedig ez így van, nem volt hajlandó a pontunkat elfogadni, sőt az említett férfiút simán csak "Balbokának" titulálta, nyilván azért, mert számára csak ennek a szónak volt értelme. Ez egyébként egy "hagyományos" karácsonyi vetélkedő volt, amit a volt munkahelyemen minden év végén valamilyen játékos formában karácsonykor megejtettünk, csapatokba szerveződve. Ilyenkor mindig ki kellett találni valami frappáns nevet a csapatnak, s a következő évben mi Andrással (hogy-hogy nem...) a "VNDBECS" nevet választottuk, Bálint meg nézett, mint a vemhes víziló, mikor meglátta a nevet.:) Akkor is ő volt a vetélkedő mókamestere, s fúrta az oldalát, hogy mi a fenét jelent ez a név... Mikor aztán megtudta, hogy ez nem más, mint Vasco Núñez de Balboa Emlékcsapat, akkor picit elsötétült a hámloka, de sebaj, ennyit megért...:)

November 15., Madrid, Frankfurt, Tallinn

Aznap a délelőttöm még szabad volt, így úgy döntöttem, hogy megnézem az Atletico Madrid stadionját is, ki tudja, mikor fogok újra Madridba eljutni... metróval viszonylag könnyen meg lehetett közelíteni, s pont a múzeum nyitására értem oda. Sajnos a stadionba magába nem jutottam be, mert oda a Bernabeu-val ellentétben csak vezetett túrával lehet bemenni. A következő ilyen túra délután egykor indult, az nekem már késő volt. A múzeum így is megérte, de ezúttal magyar vonatkozású dolgot nem láttam.

A kiállítás szerint 2020-ra teljesen új stadiont fognak felhúzni, amely sokkal modernebb lesz, mint a mostani. Nagyon tetszett a piros-fehér csíkos mezük, még gondolkodtam is rajta, hogy veszek egyet, de aztán a közel 40 eurós ár kissé elriasztott..

Ők is adtak néhány világbajnokot...

Bizony, még a budi is piros-fehér...

A bárban megittam egy pohár sört, s elindultam kifelé. Pontosabban csak mentem volna, mert olyan történt velem, mint még sose: belementem fejjel az üvegajtóba. Szerencsére nem mentem nagy lendülettel, s a nagyobb ütést a térdem kapta, nem a fejem. A térdem egyébként már amúgy is dögrováson volt, mert mikor Pisti hazament két nappal korábban, s egyedül sétáltam, akkor egy vénasszony előzése közben a sötétben belegyalogoltam egy vasrúdba, amit a járdán parkolások megelőzése érdekében süllyesztettek a betonba... Szóval kissé leamortizáltam magam...

Innen a belvárosba mentem egy utolsó sétára, s persze betértem utoljára a a Revuelta-ba egy falat tőkehalra, nagyon ízlett akkor is...

Ide feltétlen menjetek el, ha Madridban jártok...

Sokan keresik ilyesmivel a pénzt arrafelé...

Egy kis séta után újra a metró felé indultam, s a főtéren megint egy tüntetés zajlott, sok volt a rendőr is. Mielőtt a reptérre mentem volna, megebédeltem azon a helyen, ahol a poharat kaptam ajándékba, bár ezúttal fogalmam sem volt, hogy mit fogok kapni, csak kértem a napi menüt. Végül is ez lett belőle:

Ez a fogást úgy híjják hogy rabo de toro. ami magyarul a bika farkát jelenti... A csigolyák mentén szépen fel volt darabolva, s főztek belőle egy pörköltszerű ízletes cuccot, jó puhára főzve. A bal oldalon gazpacho szerű dolog van babbal, az sem volt rossz.

A tulaj persze megismert akkor is, s ismét kézfogással búcsúztunk egymástól. Onnan már a szállodába mentem vissza, aztán a reptérre. Hét közben több boltban is láttam csodaszép spanyol kisruhákat, csak nem Nóri méretében. Szerencsére a reptéren szembejöttek az egyik boltban ezek:

Ebből aztán kiválasztottam a balszélsőt, mint kiderült korábban már, szerintem az a legszebb. Ugyanebben a boltban volt ez is, fogyókúrázó csokiimádóknak ideális választás, nem kell számolgatni:

Szerencsére Frankfurtban az átszállást elértem (késve indultunk Madridból...), de a végén igen csak futnom kellett. A csomagom is megjött, így ezúttal happy end lett az út vége. Ebben az évben ezt az utat élveztem eddig a legjobban, egész biztos, hogy egyszer ide még vissza fogok menni...