Oberammergau, 2018. november 4-9.

Hát akkor megint tekintsünk vissza kicsit a múltba, és akkor már csak egy dolog maradt el a tavalyi évről, de tán az is hamarosan pótlásra kerül... November elején egy tanfolyamra Németországba kellett utaznom, ahol olyan sok kép nem készült, mint legutóbb előtte Portugáliában, de azért egy albumnyi összejött, itt lehet böngészgetni...

Az utazás müncheni átszállással valósult meg, és kissé korán kellett kelni, így nem túl frissen érkeztem meg a müncheni reptérre. Mentem az automatához jegyet venni a vonatra, de meglepetésemre az oberammergaui desztináció le volt tiltva izomból az applikációban (technikai hibára hivatkozva...), így csak Murnau-ig tudtam a jegyet megvenni. Hogy teljes legyen a kép: Oberammergauba két átszállással lehet eljutni a reptértől, először is be kell vonatozni a főpályaudvarig (kb 45 perc), ott át kell szállni egy Innsbruck vagy Garmisch felé menő vonatra, amiről le kell szállni Murnauban (kb másfél óra). Onnan már egyszerű az élet, fel kell szállni az Oberammergau felé menű vonatra, ami egy szárnyvonal, így a végállomásig lehet aludni, mert Oberammergau a vége...

Hát ez az utolsó rész látszott meghiúsulni (ez is kb 45 perc), és nem értettem miért, mert előző nap még semmi gondot nem írtak a német vasút honlapján a keresőben... No mindegy, vettem jegyet Murnauig, aztán vártam a jó szerencsét... Kellőképpen kómásan szálltam át a főpályaudvaron, és a második vonaton betámadtam a kallert, hogy mi is lesz majd Murnauban... Szerencsére megnyugatott, hogy busz vár majd minket az állomáson, ami továbbvisz Oberammergauba...

Így is lett, alig voltunk a buszon. Kellemes idő volt, amikor megérkeztem a falu vasútállomására, és taxival rögtön a szállodába mentem (Hotel Arnika). Akkor még éreztem magamban az erőt, hogy kiránduljak egyet, és Gary tanácsára elindultam a Kofel irányába, hogy jól felmászok a tetejére...

Tävolban a Kofel csúcsa a kereszttel...

Egy darabig nem is volt gond, csak mivel az út eléggé emelkedős volt, kissé lassan haladtam. Már elmúlt fél kettő, amikor elindultam, és elmúlt három óra, amikor a lent látható orom aljára értem...

A térkép alapján innen még jócskán volt vissza, és úgy saccoltam, kb fél négy és négy között érnék fel. Ez azt jelentette volna, hogy igen csak bele szaladtam volna a sötétségbe lefelé, és elég meredek volt az út. Pedig akkor még az igazi rondaságokat még nem is láttam, ahonnan visszafordultam, onnan kezdődtek a meredek dolgok.... De ne szaladjunk ennyire előre, aznap délután szépen visszafordultam, és visszasétáltam a városba. Először a suliba, felmarkoltam minden szükséges papírt, utána pedig a hotelbe. Hat óra környékén lementem a hotel éttermébe vacsorázni, nem nagyon volt kedvem besétálni már a városba...

Májgombócleves, egyetlen gombóc...:)

"Kis adag" gombás szarvaspörkölt...

Megehetetlen mennyiségű párolt káposzta...

Másnap megkezdődött a tanfolyam, és csak este volt szabadidőnk... Litván barátomat a nap végén megkérdeztem, hogy hová menjünk enni vacsorázni, mert egész nap rágta a fülemet, hogy menjünk majd el valami jó helyre. Azt hittem, hogy majd valami jó kis bajor kocsmát néz ki, de nem, egy mexikói étteremben vacsoráztunk... Egye fene, a borda nagyon finom volt, csak kissé nagy adag, a hozzá kapott csirkeszárnyak már alig látszanak a tányéron...:)

A keddi napon vacsorázni vittek minket fel a hegyre a szokásos helyre (Kobenalm), a menü is a szokásos volt, erősen kétséges, hogy még egyszer jelentkezzek egy ilyen programra... A szerda délutánunk viszont érdekes mód szabad volt, így a litván és belga kollégával újra megpróbálkoztunk a Kofellel, hátha most szerencsénk lesz...

Minden rendben is volt kb eddig a pontig, de az utolsó párszáz méteren csak drótokba kapaszkodva lehetett volna továbbmenni, engem meg elfogott a szédülés... Úgyhogy ezt a részt köszöntem szépen, de nem vállaltam be...

Itt még kapaszkodó se volt...

Kilátás lefelé, nem volt kedvem itt lecsúszni...

A többiek felmentek, én meg szépen bevártam őket... Visszafelé másik úton mentünk, de sajnos egy kb hétszáz méteres szakaszon egy jó nagy korábbi vihar nyomait kellett kerülgetni. A vihar nem kevés fát kidönthetett, az összedarabolt törzseket jobb híján egyelőre a tursitaösvényen tárolták...

Vissazérkezéskor megérdemelten megittunk egy sört, majd este vacsorára megint nem bajor jellegű helyre mentünk (nem az én ötletem volt...), hát ennyit (45 perc) sült kolbászra még életemben nem vártam...

Utolsó esténken a hazai bevásárlást követően sikerült litván barátomat rábeszélnem végre, hogy valami bajor egységet látogassunk meg, így azon az estén az általam már korábban többször is meglátogatott Zauberstube-t néztük meg közelebbről...

Mivel most ketten voltunk, Vlado, a tulajdonos hozzánk is leült néhány trükköt mutatni (hogy miért van ez, ahhoz javaslom a fent belinkelt sörös posztot áttekinteni). Szerencsétlen Rimantas-tól elkérte az utolsó 20 eurósát, ő meg csak gyanakodva merte odaadni... Végül persze semmi baja nem lett a pénznek, viszont fel alá mozgott egy pohárban, látszólag úgy, hogy semmihez nem volt hozzákonnektálódva...

Mind a ketten csülköt kértünk, s mivel szerencsére nem az überbrutál méret kategóriába tartozott, egy túrósréstest is meg mertem kockáztatni. Jól tettem, mert ilyen finom rétest már rég ettem, ugyan a fagyit meghagytam...

A hazautazás napján volt Münchenben pár óránk, így bementünk a városba, sétáltunk egyet a Marienplatz környékén, és még a Hofbräu sörözőben is ittunk egy sört...

Jó későn értem haza, már elmúlt éjfél. Kipakoltam a bőröndöt, és amikor kinyitottam, igen csak meglepődtem... A bajor rendőrség ugyanis kibontotta a csomagot, és benne hagytak egy jegyzőkönyvet (szépen vissza volt zárva a számzár is...). Azt írták, hogy láttak benne valami gyanúsat, de végül nem vettek ki semmit. Gyanítom az a kb 25 centis pengéjű tőr lehetett a ludas, amit az amerikai boltban vettem a sulinál, de végül visszarakták. Gondolom azért, mert látták a sok egyenruhát a csomagban... Mindenesetre elég morcos lettem volna, ha eltüntették volna: