Vilnius tán nem utoljára...

A tavalyi évben decemberben Vilniusban jártam ismét, néhány napra, s persze megint munkaügyben...

2013. december 9., hétfő

Az utolsó pillanatban szerencsére győzött a józan ész, s az előzetes tervekkel ellentétben nem busszal kellett mennem a litván fővárosba, hanem repülővel. Busszal Tallinnból röpke 9 óra alatt lehet odaérni, úgyhogy azért ez nagy könnyebbség volt. Amikor odaértem délután, már sötétedett, s mire a szállodába elértem, már korom sötét volt.

Ezúttal sem a folyó óvárosi oldalán volt a szállásom, hanem az újabb részen (Šarūnas hotel), de szerencsére az óváros onnan negyedóra sétával elérhető. Amikor odaértem végre, csak egy dologban voltam biztos: valamit ennem kell, mert már jó ideje (reggel óta) nem nagyon ettem semmit. Mivel az óváros közel volt, adódott a lehetőség, hogy arrafelé kéne tendálódni, de mivel nem volt nagyon hideg (momentán olvadt a hó...), ezért egy kicsit tovább mentem, s visszatértem a 2012-ben már bevált helyemre az Alaus namai-ba...

Sörbarátoknak (mint amilyen én is vagyok...) egyenesen kötelező látogatási pont a litván fővárosban, szerintem kihagyhatatlan. Ezúttal is kellemes másfél órát töltöttem ott, s dacára annak, hogy igyekeztem mértéktartóan rendelni, sikerült megint degeszre ennem magam...

Egy hibát követtem el megint, hogy nem vettem a fent látható pohárból. De remélem lesz még legközelebb. Amióta nem jártam itt, bevezettek egy újdonságot: immáron van kóstolási szeánsz és okítás, a probléma csak az, hogy indifferens, hányan akarnak a programban részt venni. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy ha egyedül szerettem volna egy ilyet, ugyanazt az összeget kellett volna fizetnem, mint egy húszfős csoportnak. Szerintem ez cseppet sem fair, pláne úgy, hogy az összeg kb. 30 ezer forint. Így aztán nem éltem ezzel a lehetőséggel, pedig csütörtök délután éppen belefért volna...

Kissé nehézkes volt tehát hazasétálni, s közben megeredt a hó is rendesen. Mire visszaértem a hotelhez, kb. 10 centi leesett. Sikerült még Nettiékkel nagy nehezen Skype-olni, aztán szépen elnyomott az álom...

2013. december 10., kedd

Másnap munkás nap jött, busszal jöttek értünk. Érdekes mód a reggeliző hely a hotelben ritka mód setét volt, alig láttam el a tányérig, ablak meg nuku. Hosszú nap volt, de a busznak hála legalább láttam Vilniusnak olyan részeit, amit eddig még nem: jelzem nem vesztettem semmit, csupa beton és üveg, ráadásul legalább húsz évvel korábbról.

Az este is a kollégákkal telt, mert ice breaker partit szerveztek a szálloda bárjába, s tekintve a részvevők csekély számát, nem lett volna ildomos a távolmaradás. Így aztán este tízig kihúztam ott udvariasságból, s utána persze már csak az ágy után kívánkoztam...

2013. december 11., szerda

Ez már némileg érdekesebb napnak ígérkezett, mert munka után elvittek minket múzeum nézőbe. Vannak lehangoló múzeumok a régiónkban jócskán (nem kell messzire menni, ott van mindjárt a Terror háza Pesten ugye...), miért lenne Vilnius kivétel: itt leginkább a KGB múzeum érdemli ki ezt a címet. Az utcafronton az épület teljesen olyan jellegű, mint az Andrássy út 60., s belülről is....

A kiállítás a partizán mozgalomnak állít emléket, az alagsorban pedig megnézhetjük a korabeli börtöncellákat a kivégzőhelyiséggel egyetemben, ahol még egy sokkoló videót is lejátszanak, ha esetleg valaki nem tudná elképzelni, hogyan is zajlott le a dolog. Mi szerencsések voltunk, mert kaptunk egy nagyszerű vezetőt, aki a kiállításon túlmenő ismertetőt mondott, nem túl hosszan, de érdekes történeteket mesélve.

A partizánkorszak Litvániában hasonlóan hosszú volt, mint Észtországban, az '50-es évekig folyt a harc. A szovjet hatalom természetesen minden eszközzel igyekezett megállítani, s számomra a legdöbbenetesebb módszer az volt, ahogy a már harcban megölt partizánok holttesteit kezelték. Természetesen a partizánok mindent megtettek azért, hogy élve ne kerüljenek hurokba, s arra is nagy hangsúlyt fektettek, hogy véletlenül se lehessen őket azonosítani. Így aztán nem volt ritka, hogy közvetlenül az arcuk mellett robbantottak kézigránátot, ha már nem volt más választás. Ha viszont ez nem sikerült, s úgy lőtték le őket, hogy az arcuknak semmi baja nem volt, a hatóságok többnyire akkor sem mentek semmire, mert a híres vezetőket leszámítva nem nagyon tudták, hogy ki kicsoda.

Személyi igazolvány természetesen nem volt náluk, így a következőt csinálták: kirakták közszemlére a halottakat valamelyik forgalmas térre, s beépített ügynökök figyelték a járókelők reakcióit. Ha valakinek csak akármilyen apró jel is átsuhant az arcán, máris vitték vallatásra, hátha rokona, vagy ismerőse valamelyiknek. Ha nem jártak sikerrel, akkor a testeket tovább vitték a következő városba, s ott is megismételték a kísérletet...

Magánzárka, felhajtható (rögzíthető) ággyal. Itt csak néhány órát lehetett fekve tölteni...

Itt alul jéghideg víz volt, cipő nélkül kellett a középső domború fémen egyensúlyozni. Az ablak a járdaszintre néz...

Az udvar...

Ezt követően szükségem volt egy kis sétára, friss levegőre, így nem tartottam a többiekkel, akik visszabuszoztak a szállodába. Akkor jártam először a belvárosban a héten, a katedrális mellett egy a tallinninál szerényebb karácsonyi vásár volt.

A séta után beiktattam egy-két helyet, amelyekről majd a sörös blogban lesz érdemes értekezni, most csak néhány kép:

A Katedros főzde (és étterem) rézeszközei...

Ez volt ott a legjobb sör...

Végül azért enni is kellett valamit, így a már sokszor emlegetett Forto Dvaras-ban kötöttem ki, hiába, a szokások és ízek rabja vagyok...:) Már emlegettem többször, hogy a litvánok tradicionálisan nem a reformkonyha és a zöldségek elkötelezettjei, bár ezt a fiatalabb generációból kikerülő ismerőseim cáfolják, szerintük az ilyen helyekre csak az idősebbek és a turisták járnak. Fene tudja, én sok fiatalt is látok ezeken a helyeken, s amennyire korlátolt litván beszédfelismerési képességeim sejtetni engedik, a többségük litván, vagy csak litvánul nagyon jól beszélő spanyol turisták...

Mindenesetre én életmódváltás ide vagy oda, Vilniusban azért helyi dolgokat ettem, de természetesen igyekeztem mértéket tartani, ha már ebédre úgysem ettem semmit:

Alul darált hús, hagymával lepirítva, fölül krumplipüré és sajt

Ezt követően visszasétáltam a szállodába, s konstatáltam, hogy a hó nagy része el is olvadt...

2013. december 11., csütörtök

Aznap csak "félnaposak" voltunk már, ebéd után befejeztük a munkát. Mivel gépem csak másnap délben volt, így volt egy szabad délutánom és délelőttöm másnap. Természetesen a délutánt városnézéssel töltöttem az eső ellenére, a fene fog a szállodában ücsörögni...

A feni kapu után elhagytam az óváros területét, és a falra nézve azt hittem, hogy rosszul látok:

Bizony, Sólyom László itt is járt... Jó sokat sétáltam, legalább három órát, s vacsorára ismét ugyanott állapodtam meg. Hátha még valaki nem evett ma:

Az utóbbi egy kis adag zeppelin, de ennyi elég is, főleg hogy előtte a Stroganoff is lecsúszott...

2013. december 11., péntek

Azért péntekre is maradt érdekesség, sőt, leginkább akkor tudtam értelmesen barangolni. Először is megnéztem a technológiai múzeumot, ami 2012 őszén zárva volt, amikor családilag voltunk Vilniusban. Sokat nem vesztettünk, így kár érte bánkódni. Az épületben régen egy ipari létesítmény volt, így az ottmaradt gépeket is meg lehet nézni, ez a kiállítási anyag durván 57,34 %-a. Van egy fűtetlen csarnok még,. ahol különféle járművek vannak, a teljesség igénye nélkül (vannak még fotók, link a bejegyzés végén):

Ilyeneket is nehéz együtt látni manapság...

Bizony, Barkas lakókocsi...:)

Ami igazán érdekelt minket ebből a múzeumból 2012-ben, az a legfelső szinten volt. Azt hirdetik magukról ugyanis, hogy a gyerekek is megtapasztalhatják játékos formában a fizika törvényeit, s ebből én azt gondoltam, hogy olyasmire kell számítani, mint a Csodák palotája. A dolog részben így is van, de ez a része a múzeumnak egyetlen helyiségre koncentrálódik, s nem csak mennyiségi oldalon vannak problémák, de a minőséggel is. Nem olyan nagy baj, hogy nem jutottunk be ide, sok időt nem bírtunk volna eltölteni ott Nórival...

Itt elméletileg megtudhatja mindenki, hány kilót is nyomna az adott égitesten...

Itt először egy speciális szemüveggel kell dobálni, aztán anélkül. Elvileg másodjára senki nem talál a gyűrűbe, nekem mégis ment...

Ezeknek mind különböző hangja volt...

Azt hittem, hogy majd órákat töltök itt el a múzeumban, de aztán elég rövidkére sikerült.... A második tervem az volt, hogy átballagok a hídon, és végre felmászok a három kereszthez, Vilnius jelképéhez. Eleddig még egyszer sem sikerült, bár 2012-ben elég közel jártunk hozzá, de végül nem találtuk meg az ösvényt. Hogy némi erőt gyűjtsek, betértem ebédelni a szokott helyre, s magamba tömtem néni infarktus-pozitív egyveleget:

Az utóbbi egy érdekes képződmény, olyasmi mint a tócsni, csak belül a biztonság kedvéért még van húsos töltelék is. Külön mondtam a pincércsajszinak, hogy egy bőven elég lesz, naná, hogy kettőt hozott...

Mindenesetre elégséges kalóriamennyiség volt bennem ahhoz, hogy akár a Kékesre is felmenjek, de ilyesfajta kihívásoknak itt nem kellett megfelelni. Ezúttal a patak bal partján próbálkoztam meg, s hamar kiderült, hogy ez az egyszerűbb megoldás a domb megközelítésére. Az úton felfelé számos tábla segíti a művelődést, így megtudtam, hogy a történelem folyamán volt olyan pusztító árvíz itt a XIX. század elején, amikor a "hegy" fele úgy ahogy volt, eltűnt. Érdekes lehetett ez a városnak, az óváros gyakorlatilag 50-60 méterrel alattam terült el...

Van magyar vonatkozása is a hegynek egyébként. Sokszor emlegettem Báthory Istvánt már ebben a blogban, neki volt egy kedves hadvezére, akit úgy hívtak, hogy Bekes Gáspár. Ő itt lelte meg az örök nyugodalmat, ezen a hegyen temették el Vilniusban. Báthory nagyon tisztelhette őt, mert egy 20 méter magas (!) síremléket állított neki. A táblák tanúsága szerint azonban síremlékét az előbb említett árvíz elmosta:

Érdemes megemlíteni azt is, hogy ezt a hegyet a mai napig Bekesh hill-nek hívják (Bekešo kalnas). A keresztekhez egyébként nem kell sokat gyalogolni, az óvárosból nagyjából 20 perc alatt fel lehet érni.

A kilátás pedig egész pazar, bár gondolom felhőmentes időben még jobb lehet. Kinézelődtem magam, aztán visszasétáltam a szállodába, ideje volt indulni a reptérre...

Legközelebb majd Varsóról mesélek... Vilniusról pedig még több fotó található itt.