Estonia: Egy kis formabontás...

A pénteki napsütés...

Elképzelhető, hogy nem csinálok a dologból rendszert, de most úgy döntöttem (nagyjából másfél perce), hogy a mostani bejegyzés kicsit más lesz, mint az eddigiek, mert túl sok jó képet sikerült készítenünk a hétvégén, és a jobbaktól nem szeretnék megfosztani senkit. Úgyhogy a szövegbe beékelődött képek mellett a bejegyzés végén még lesz néhány, akit majd érdeköl, az végigmustrálja önállóan...

A kis éhenkórász...

Hát ennyit bevezetőül... A pénteki napom rövidebb lévén Nóri megkért, hogy siessek haza, mert nagyon nagy ingerenciát érez az uszoda megtekintésének irányába. Nem is késlekedtem hát, de fáradtságunk hiába való volt, aznap délután takarítás volt az usziban, és fél négy után már nem fogadtak senkit. No sebaj, majd megyünk másnap. Szombatra virradó éjszaka kemény szélvihar söpört végig Nõmme városrészen, még az egyik ablakot is kinyitotta rejtélyes módon a szél az alagsorban, és Nóri is arra ébredt, hogy valami kopog a tetőn. Pedig aztán pénteken gyönyörű idő volt egész nap, hétágra sütött a nap, ahogy a mellékelt képen is látható...

Pedig azt terveztük aznapra, hogy elmegyünk a tengerhez, de ebben a szélviharban sok teteje nem lett volna. Hóesés nem volt, de a szél vékony rétegben beterítette azért az udvart, és tűlevelek, ágak hevertek mindenfelé. "Állataink" a hét végére ismét felélték a készleteket, de sajnos a héjas mogyorónk elfogyott, szombat reggel kiraktam az utolsó adagot is. Nem értem miért, de idekint nem lehet kapni földi mogyorót, csak a kemény csonthéjas változatot. Pár perc múlva meg is jelent az első mókus, de hamarosan hárman (!) kergetőztek az ennivaló körül...

Sziasztok!

A napot játékkal töltöttük leginkább. Van a Piatniknak egy "Arcok" nevű társasjátéka, amit már nem forgalmaznak, de szerintem egész jó játék. Nóri ezt választotta most, de fenntartásaim ellenére (azt hittem, még túl kicsi hozzá), egész jót játszottunk vele. Nem akarom elmondani az egész játékot, a lényeg a következő: a játéktérre ki van téve hat egyféle kártya (arcok), ezek lehetnek három kategóriából: férfiak, nők, állatok. A soron lévő játékos húz egy kérdéskártyát, amin például ilyen kérdés van: "Ki az, akinek 14 gyermeke van?". Ilyen kérdés konkrétan van is a pakliban... A kérdés felolvasása után mindenki tippel egyet, és aki eltalálta, hogy a kérdést olvasó játékos melyikre tippelt, az az olvasóval együtt léphet egyet előre. Az olvasó annyit léphet, ahány egyezés van ővele, így neki is érdeke úgy gondolkodni, hogy mit választhat vajon a többség... Ha senki nem találja el, hogy mit tippelt az olvasó, akkor mindenki marad a helyén. Nóri különösen az állatos képeknél szeret tippelni... Annyira megy neki a dolog, hogy vasárnap meg is vert minket.

Délután megpróbáltuk újra az uszodát, ezúttal sikerrel jártunk, és vittem magammal fényképezőgépet is. Szerencsére nem volt nagyon késő, így némelyik kép egész jól sikeredett, és jól látszik az új szemüveg is. Három 25-ös "versenyt" is úsztunk Nórival, ebből kettőt egymás után, de nem panaszkodott. Egyre jobban össze kell kapnom magam mellúszásban, ha odateszi magát, már nem lazsálhatom el a dolgot, ha azt akarom, hogy "szoros" legyen a befutó. Természetsen azért legtöbbször kiengedek a végén...

Ezt akkor se viszi el az szél, még ha
olyan fáradt is vagyok, hogy mindjárt idealszom...

Az uszoda után elmentünk a közeli boltba, mert Nóri két napja pirított fokhagymás kenyérdarabkákat szeretne enni. Busszal mentünk természetesen, bár sikerült a haját szinte teljesen megszárítani. Ott vásároltuk a sörteszt alanyát is, és szerencsére kaptunk fokhagymás cuccot is, bár csak zacskós volt. Van sokféle kiszerelés belőle, a legelterjedtebb a kisméretű műanyagvödör metódus. Innen jött Nórinak az ötlet is egyébként. Amikor nem voltak éppen jó napjai a közelmúltban, Netti egy ilyen kisvödröt készített neki az ágyhoz, hogy ha gond van éjszaka, akkor legyen mihez nyúlni. Ki lett mosva persze a vödör, de ez a fokhagymás zsír beleette magát a műanyagba, ő meg azzal a kis kifinomult orrával persze megérezte, és napok óta erre vágyott...

A boltban egy kis lyukban (tán volt három négyzetméter is...) felfedeztünk egy virágboltot, és Nóri rögtön kitalálta, hogy vegyünk anyának virágot. Nem lehet ilyen kérésnek ellenállni, és hazáig hozta is hősiesen a virágot. Néhol két kézzel kellett fognia, mert a szél újra feltámadt estére, és ki akarta tépni szegénykém kezéből... Mire hazaértünk, olyan fáradt volt, hogy azt hittem leesik a székről vacsora közben. Még maradt az előző napról "piros tészta", de aznap már nem maradt belőle sok..:) Este, amikor a mesét olvastam neki, láttam rajta, hogy alig tud koncentrálni, és hamar el is aludt.

Ez az ortodox templom még viszonylag jó állapotban van

Vasárnap egy fokkal jobb idő volt, mint előző nap, így elhatároztuk, hogy megvalósítjuk az előző napi tervet: megnézzük a tengert. Ebéd előtt levertem a jégcsapokat, és játszottunk még egy partit az "Arcokkal". Táplálkozás után összeszedtük magunkat, és elindultunk a városba. Nettiék hétközben az 1-es és 2-es villamost többször kipróbálták, én még csak a belvárosban közlekedtem velük. A városközpontot nyugati irányban elhagyva a Kalamaja nevű városrészbe mennek, itt többnyire elég rossz állapotban lévő faházak vannak. Itt van egy buszállomás, a vonatállomás, és egy piac is. Lett volna itt is egy óvoda az ajánlatok között, de már nem bántam, hogy nem ezt a környéket választottuk, nem volt túlzottan bizalomgerjesztő. Elmentünk a villamossal egészen a végállomásig, és próbáltunk lekászálódni a tengerhez.

Ezen volna mit felújítani, de szép lenne

A dolog teljesen esélytelen volt, mert a partot embermagas hóbuckák fedték. AHogy próbáltunk egy kicsit közelíteni, rögtön bokáig, térdig süppedtünk. A tenger ezen a partszakaszon partközelben szépen be volt fagyva. Szóval itt nem jártunk sikerrel, próbáltunk átmenni a földnyelv másik felére. A villamosmegállóban lévő térkép szerint ott végig kikötők voltak, s ez így is volt. Teherkikötők ráadásul, s így a dokkok már többszáz méterre a tengertől lezárták a partot, kerítésekkel és épületekkel zárták el a látványt a kíváncsi szemek elől. Mit volt mit tenni, visszasétáltunk a villamosmegállóba, pedig Nóri nagyon szeretett volna kacsákat etetni.

Ezt fényképeztem én...

Őt találtam a neten...

A névadó...

Az 1-es villamos másik végállomása szintén a tenger közelébe esik, Pirita szélétől nem messze. Úgy döntöttünk, hogy elmegyünk odáig, hátha ott közelebb tudunk férkőzni a tengerhez. Szerencsére ott nem voltak akkor hótorlaszok, mint az előző megállónál, itt le tudtunk menni egészen a partmenti sziklákig. Néhány sirály ott kódorgott a part mellett, de a kacsák messze bent voltak. Előszedtük a kenyeret, de arra igazából nem is volt szükség, a madarak rögtön felénk jöttek, amit látták, hogy megállunk nézelődni. Amint viszont bedobtam pár darab kenyeret, elkezdtek özönleni. És nem csak a sirályok és a kacsák, jöttek hattyúk is, varjúk is. Jött egy olyan fekete madár is, amelyről nem tudnék 100 %-osan nyilatkozni, bár az egyik fajta fekete rigó képe nagyon hasonlít rá. Döntsétek el, hogy ez az-e vagy sem... Úgy hívják ezt a másik madarat, hogy Euphagus cyanocephalus, a becsületes magyar neve pedig kékfejű lápicsiröge, ami sokkal szebb, mint az angol brewer's blackbird név. Bár, mint gyakorló sörivó, ebből a névből akár bármire is asszociálhatnék, ugyanis a madár neve szabad fordításban a sörfőző mester fekete rigója (vagy fekete madara) lehetne... No persze sajnos az igazság itt is más régiókban tanyázik, hiába asszociálgat az ember ide vagy amoda. A név eredetének a sörfőzés romatikájához semmi köze nincs sajnos, ha hinni lehet a Wikipédiának. A madár az őt leíró Thomas Mayo Brewer nevű ornitológusról kapta a nevét...

Kacsák hátra!

De visszatérve a madarakhoz: egy komplett hatcsoportos óvodának egy napra berendelt kenyérmennyiség nem lett volna itt elég, pedig aztán Netti is rakott be véletlenül pár szelet kenyeret, meg én is. Mindent megettek volna, csapatostul köröztek körülöttünk a sirályok, a hattyúk végül már majdnem a partra is kijöttek. Szerencsétlen kacsák voltak megint a sor végén, amit a sirályok nem kaptak el a levegőben (a bődületes szélben elég nehéz volt a víz felé dobni), azt a hattyúk szinte garantáltan megették, a kacsáknak nem sok babér termett. Próbáltunk fényképezni is időnként, de olyan szinten fújt a szél a parton, hogy pár perc alatt elfagyott a kezünk a próbálkozás közepette.

Távolban a Szent Olaf tornya...

Nóri persze mélységesen fel volt háborodva a hattyúk viselkedésén, akik menet közben egymást sem kímélték, egy-egy falat kedvéért egymásba is belecsíptek, ha úgy adódott. Miután elszórtuk a kenyeret, nem is maradtunk ott tovább, teljesen átfagytunk. No meg Nóri aznap is szeretett volna uszodába menni. Hát lehet ilyesminek ellenállni? Ugye hogy nem. Visszabaktattunk hát a parkon keresztül a buszmegállóba, a nap pedig kezdett lemenni. Szerencsére felhő alig volt, így nem mindennapi látványban volt részünk. Megpillantottuk a Szent Olaf templomot is a messzeségben, annak idején október végén oda Nóri is felmászott, ha valaki nem emlékezne rá...:)

Elmentünk hát usziba, és Nórit aznap este se nagyon kellett altatni. (Aznap nem feledtük otthon a vízi játékunkat sem: egy "nagyon szép" ajándékot a Mcdonalds-tól... Egy kis kagylóról van szó, eldugom, és Nóri megkeresi a víz alatt...)

A hétfői napot jól kezdtem... Szeleteltem egy kis szalámit a reggelihez, és az utolsó szeletnél sikeresen belemetéltem a nagykéssel a bal hüvelykujjamba. Azóta alig tudok írni, és sok minden egyebet csinálni, ami máskor természetes, de majd csak visszatapad az a kis hús, amit majdnem sikerült levágni... Így aztán egész hangulatos volt megírni Netti kérelmét délelőtt a nyugdíjpénztárról. Tán írtam, hogy az övén még többet gondolkodtunk, mint az enyémen. A 20 éve igazából neki is megvan, tehát nem maradna semmiképpen állami nyugdíj nélkül. Az ő esetére is igaz, ami az enyémre is, hogy valószínűleg megszűnik a pénztár alóla, de ez a mai számok függvényében már nem is olyan biztos. Kicsit több, mint 102 000 tag maradt, ami nagyjából 3%. A Budapest Mnyp-nek 30000 tagja volt, ez az összes pénztártag 1%-a. Így ha az arányok a maradók között is közel azonosak, akkor a maradók közül 1000 kb tartozik az ő pénztárához. Az én esetemben a helyzet még rosszabb, a Honvédnak csak 24000 tagja volt. A lényeg az, hogy csak a 2000 tagot minimálisan felmutató pénztárak maradhatnak az új törvény szerint, így nagy valószínűséggel mindkettőnk alól megszűnik az intézmény. A törvény szerint ekkor jön egy újabb időszak, amikor majd kiderül, melyik pénztárak maradnak meg, és lehet újra választani a megmaraft pénztárak között, vagy az állami rendszer között. Hogy ez milyen hosszú lesz, azt definiálja a törvény, de akik ezzel a témával mint végrehajtók érintettek, nagyon kétkednek a határidő betarthatóságában, azaz a folyamat valószínűleg jóval hosszabb lesz. Ez alatt az idő alatt elképzelhető az is, hogy az Alkotmánybíróság dönt a törvényről, de persze lehet, hogy nem. Mindenesetre ezt a lehetőséget nagyon szépen elhallgatta mindenki, csak az utolsó pár napban derült rá fény. Pedig valószínűleg a kis pénztárak tagságának jóval nagyobb része élt volna ezzel a lehetőséggel.

A helyzetet Netti esetében még az is bonyolítja, hogy a törvény nem szól a tartósan külszolgálaton lévők családtagjairól, csak a kiküldöttekről. Ez a kitétel valami "véletlen" folytán kimaradt a törvényből. Így most aztán nem tudjuk, hogy mit kezd otthon a Nyugdíjigazgatóság az itt leadott nyilatkozattal a követségen, mindenesetre írtam hozzá egy méltányossági kérelmet is. Kíváncsian várom a tavaszi fejleményeket, de ezzel gondolom nem vagyok egyedül...

Nóri szeretett volna persze tegnap is usziba menni, de ezzel a metélt kézzel szóba se jött. Délben Nóri sajtos rozslisztből készült pizzát evett Nettivel, úgyhogy este is azt "kellett" ennünk, de azt már ők készítették, így az még sokkal finomabb volt...

Most pedig, ahogy ígértem, néhány fénykép a hétvégén jól sikerültek közül, ezek a szövegbe már nem fértek bele: