Chania (Kréta)

Április 11., hétfő (Tallinn - München - Athén - Chania)

Hogy mi a túrót kerestem én Krétán? Elmesélem belőle azt, amit el lehet. A dolog még tavalyra nyúlik vissza, akkor kaptam egy olyan feladatot, hogy jó lenne kialakítani a központnál a távoktatási képességet (eLearning). A fő csapás ezirányban az lenne, hogy összegyűjtve a felgyülemlett tudást a központot érintő területeken oktatási anyagokat készítsünk globálisan az egész NATO közösségnek, másrészt pedig a saját tanfolyamainkról is. Sokkal többet erről itt nem nagyon lehet mesélni, és ezzel kapcsolatosan volt egy pár napos tréning Krétán. Hogy miért pont ott, azt nem tudom, de igazából lehetett volna a világ bármely más pontján is, mert magából a szigetből, a városból szinte semmit sem láttunk, reggeltől délután ötig ment a munka, és hat óra körül értem vissza a szállodába... De inkább nézzük a dolgot részleteiben.

Kel fel a Nap...

Reggel a gépem nagyon korán indult, így Nórit nem is keltettem fel, a taxit 5 óra körüli időpontra kértem, már nem is emlékszem hányra. Az első úticél München volt, és gondoltam mielőtt felszállna a gép, még megnézem a leveleimet. Nem jutott rá idő, mert megjelent egy észt kolléganő, aki szintén erre a tréningre utazott. A fent jelzett témakörben már sokszor konzultáltam vele, mert ő az észtek eLearning szakértője, csak sajna nem a központban dolgozik, hanem a minisztériumnál. Így aztán vele beszélgettünk, amíg várakoztunk a beszállításra. Elég körülményes eljutni Tallinnból Krétára, kétszer is át kell szállni, elmegy több mint a fél nap utazással.

Ahogy a levegőbe emelkedtünk, szépen lehetett látni, hogy nem minden tiszta hó már, kezd engedni a tél végre. A napkelte viszont nagyon szép látvány volt... Mint írtam, München volt az első megálló majd két órás repülés után, ahol busszal vittek be minket a terminálra, jó hosszú buszozás volt.

Leszállás előtt egyébként köröztünk egy jót a reptér körül, még arra is volt bőven időm, hogy lefényképezzem:

A müncheni reptér madártávlatból

Tallinn és München között sok mindent nem lehetett látni a repülőből, de Münchent elhagyva annál többet. Itt már nem volt olyan felhős az ég, és az Alpokon átrepülve pazar volt a látvány. Nóri azt kérte, hogy ha átrepülök Magyarország felett, akkor nézzek le, és fényképezzek, de sajnos nem arra mentünk, a gép a Svájc-Olaszország-Szlovénia-Horvátország vonal mentén haladt.

Az Alpok hegyei

Athén volt a következő állomás. Itt a levegőből kiválóan ki lehetett venni az olimpia idejére emelt létesítményeket, az idő pedig káprázatos volt: szikrázóan sütött odakint a nap, a tenger pedig gyönyörű kék volt. Nehéz volt elképzelni, hogy igaza lenne a gép fedélzeti számítógépének, ugyanis azt írták ki, hogy -56 fok van odakint. Athénban át kellett esni még egy biztonsági ellenőrzésen, de nem igazán tudom, hogy miért. Utána elég sokat kellett várni, majdnem két órát, mire fel lehetett szállni a harmadik gépre. Kissé belefeledkeztem az olvasásba, még szerencse, hogy az észt kolléganő rámszólt, hogy menjek velük a kapuhoz.

Ilyet Tallinnban nem látni...

Az Athén-Chania repülőt összemérhető a Tallinn-Helsinki járattal, tán 5 perccel hosszabb az előbbi. Igazából épp hogy csak felszálltunk, és hamarosan landoltunk is, átszeltük a tengert Kréta irányába. Valamiért én azt hittem, hogy Kréta sokkal messzebb van, de nem. Chania-ban a szállásom az utolsó héten módosult, mégsem abban a szállodában laktam, ahol magyar csajszi lett volna a recepciós. Áttették a csapat egy részét más helyekre, én is ebbe a körbe kerültem. Nagyon nem bántam, mert így közelebb kerültem a városközponthoz, és ráadásul ingyen internet volt a szobában. A taxisofőr bepróbálkozott egy csellel, nem akart számlát adni. A szállodánál találta ki ezt persze, de nem tágítottam, a recepcióssal végül rábírtuk közös erővel, hogy hozzon csak szépen számlát. A recepciós szerint szinte mindig ezt csinálják, s miközben a pali elhajtott, szépen felírta a rendszámát, majd elkezdte hívni a társaság diszpécserét. Állítása szerint ez fontos, mert enélkül a sofőrök hajlamosak elfelejteni visszajönni a számlával...

Hogy-hogy nem, mire átöltöztem, kipakoltam (2-3 perc), feltelefonált, hogy itt a számla... Felhívtam mindenkit, s mivel ez volt az egyetlen "szabad délutánom" (sok időm akkor sem volt, már fél öt felé járt az idő), elindultam sétálni. Az utcák a brüsszeli török negyedek hangulatát idézték, pont annyira voltak koszsosak és szemetesek, és pont olyan hangos volt a forgalom, illetve a lakóközönség. A tenger felé haladva némelyst tisztult a kép, de nagy rendezettséget itt sem lehet várni. A város igazi mediterrán hangulatú kisváros, de némi odafigyeléssel (és nem kevés pénzzel) sokkal szebbé lehetne még varázsolni. Bebarangoltam az "óvárost", ahol sok látnivaló nincs. Van egy viszonylag nagy templom, és néhány hajózáshoz kötődő múzeum, de nagyjából ezzel ki is merült a dolog.

A legszebb attrakció a kikötő, de ez jórészt a természeti adottságok miatt van így, a lakosság ehhez vajmi kevesett tett hozzá. Amikor először értem le a kikötőbe, éppen elég borult volt az idő, így a fényképeken nem nagyon látszik napsütés. A fenti utolsó kép ékes példája annak, amit mondtam: nem újítják fel a szép partmenti épületet, helyette elkövették ezt a vizuális borzalmat. Beburkolták gipszkartonnal az épületet, aztán szépen befestették, a tengerről érkezve még akár háznak is látszik messziről... Tán hamarosan nekiesnek a renoválásnak...

a Lithos

Végigjártam az összes környező utcát, ajándékboltok és éttermek végtelen sorával találkoztam. Hat óra felé meg is éheztem, így leültem találomra az egyik étterem teraszára, rálátással a kikötőre. A Lithos étterembe tévedtem be, és hogy ne lőjek nagyon mellé elsőre, egy gyrost kértem.

Kérdeztem a tulajnak látszó ipsét, hogy létezik-e náluk valamilyen lokális sör, de krétait nem tudott ajánlani, csak a Mythost, amit a tenger túlpartján készítenek. Sebaj, az is görög, hát kértem azt. Hogy milyen is volt, erről bővebben a sörös blogban olvashattak itt. Most csak annyit jegyeznék meg, hogy életmentő volt, kissé ki voltam száradva. Megérkezéskor ugyan megittam egy 3 decis kólát a hűtűből a szállodában (még sose csináltam ilyet...), de addigra már nagyon szomjas lettem ismét. Azért egy képet beemelek ide róla, kihagyhatatlan:

Mint a fenti képen is látszik, nem ez volt életem legnagyobb gyros-a, épphogy jóllaktam vele. Ízre sem volt a topon, de azért megjárja. Mindenesetre nem ez volt a legjobb étterem, ahol jártam, a többiek jobbak voltak. Miközben komótosan elfogyasztottam a vacsorát, a nap végre kisütött, és hirtelen sokkal melegebb lett. Nem mintha addig nem izzadtam volna szanaszét magam... Reggel Tallinnban még -5 és -6 fok volt, Chaniban pedig 20, de az origótól jobbra, ami azért egész más... A vacsora után teljesen meglepődtem, mert amikor elvitték a tányért, hoztak egy kis digestifet:

Igazából nem tudom, hogy pontosan mi volt ez. Valószínűleg uzo, de volt benne valami szörpszerűség is, aminek nem jöttem rá az alapanyagára. Vacsora után még bóklásztam egy kicsit, és készítettem pár képet napsütésben is, így azért egész más volt a látvány:

Hazafelé menet nyitva volt a templom is, így ide is benéztem. Nem túl gazdagon díszített, visszafogott belsővel:

Vittem magammal dobókockát, és azt beszéltük meg a lányokkal, hogyha értelmes időben hazaérek, akkor játszunk virtuálisan társasjátékot. Nálam nem volt webkamera, így el kellett hinniük, hogy mit dobtam. Mondjuk cserébe én meg nem láttam, hogy mit lépnek...:) Így telt hát az első nap, gyorsan elment. A második napi események taglalásánál ígérem szánok pár mondatot a városra is...

Április 12., kedd (Chania)

Az az igazság, hogy egy bő hete nekiveselkedtem az aznapi történések leírásának, de a bloggernek hála, az egész befektetett energia eltűnt a nihilbe, az a pár oldal bizony eltűnt. Most megkísérlem újra ezt megtenni, most tán nem tűnik el. Reggel eléggé lassan ébredeztem, alig volt időm reggelizni. Néhányan már lézengtek lent, mint később kiderült, mindannyian ugyanarra a rendezvényre jöttek, mint én. A reggeli nem volt valami nagyon érdekes, a szokásos svédasztalos rendszerben folyt, de alig volt olyan dolog, amely helyi vagy legalább görög specifikum lett volna.

A Nefeli hotel, itt laktam

A busz nem a mi szállodánk elől indult, el kellett zarándokolni a Samaria hotelig, de ez csak párszáz méter volt. Nem igazán értettem az indulási pozíciót, ugyanis abban a szállodában senki nem volt a csapatból elszállásolva. Előző este a boltból hazafelé jövet (vettem pár sört kóstolni, részletek a másik blogban...) azért leellenőriztem, hogy hová is kell majd másnap menni, így esélyem sem volt eltévedni. Én voltam az első utas, hamarosan megjöttek a többiek is a reggelizőtársak közül. Egy barátságos görög őrnagy fogadott minket, kiosztotta mindenkinek a belépőjét...

Átbuszoztunk Chania-n, és még két helyen szedtünk fel embereket, s most érzem elérkezettnek az időt arra, hogy egy kis áttekintést nyújtsak Nektek Chania-ról.

A Lefka Ori (fent is)

A városnak számos neve van: Chaniá (görögül leírva Χανιά, kiejtve: [xaˈɲa], de használják a Chania, Hania, Xania neveket is. A letűnt időkben volt Chanea is, a velencei időkben pedig Canea. Ha valaki Törökország felől közelít, akkor találkozhat az ottomán korból fennmaradt névvel is: ,خانيه (Hanya). Ez a város Kréta második legnagyobb városa, a sziget északi partján fekszik, Herakliontól nyugatra. A város lakossága nagyjából 55 ezer fő, de ha ebbe belevesszük a vonzáskörzetet is (hét kisebb település tartozik ide, köztük Souda, ahol a programunkat bonyolították), akkor már 80 fölött járunk.

A város történelme nagyon gazdag és színes, vége-hossza nem lenne, ha mindent elmesélnék. Természetesen az ókori görög időkbe kell visszamennünk, ha a civilizáció első jeleit kutatjuk, de volt itt velencei uralomtól kezdve ottomán fennhatóságig minden. Ez utóbbi dőlt meg utoljára, egy görög lázadás vetett véget neki. Az összecsapások mondhatni nagyon kemények voltak, a vége az lett, hogy a muszlim lakosságot kegyetlenül legyilkolták, akik pedig megmaradtak, elmenekültek. 1922-ben az ügyet a két ország közötti lakosságcsere rendezte le, de az ellentétek azóta is fennállnak...

A város sokat szenvedett a II. világháború alatt is, de az '50-es évektől a fejlődés töretlen. Mindez még akkor is igaz, ha a sziget "fővárosi" címét 1971-ben át kellett engednie Heraklionnak. A környéket a görög válság kevésbbé érintette, a turizmus és az olívabogyó kellően erős pillér a helyieknek. Mindezek ellenére a város infrastruktúrája sokkal jobban is karban lehetne tartva: a pár napos felületes szemlélődés során bizony sok javítanivalót tudtam felfedezni...

A buszból egy igazán érdekes dologra lettem figyelmes. Hóval borított hegycsúcsok tűntek fel az egyik kanyarban, azt hittem rosszul látok. Megdörzsöltem a szemem még egyzser, de a hó nem tűnt el. Utólagosasn utána nézve derült ki, hogy ezek a Fehér hegyek (Lefka Ori). A legmagasabb csúcs a Pachnes, amely 2453 méter magas. Ezen a hegyen kívül még van 30 csúcs, amely 2000 méter feletti, így a hó egyáltalán nem véletlen. Azt hittem, hogy legközelebb havat csak Tallinnban fogok látni... 

Az első nap elméleti előadásokkal telt, egy kis színfoltot csak az ebéd hozott. A tengerpart melletti bázis területén volt egy amerikai stílusú étterem, valószínűleg amerikai tulajdonban, mert az árak eredendően dollárban voltak megadva. A legtöbb étel is amerikai stílusú volt, csak a görög saláták jelezték egy kicsit, hogy hol is vagyunk. Délután öt óra felé végeztünk, így majdnem hat óra volt, mire visszakeveredtünk a városba. Nettiékkel úgy beszéltük meg, hogy az esti sétám után játszunk még egyet, ha értelmes időben haza sikerül érnem.


Kicsit jobb idő volt, mint előző nap, de az egész napos okítás után csak néztem ki a fejemből, róttam az utcákat, és alig-alig jutott el némi információ az agyamig abból, amit láttam. Jó, ez egy kicsit így túlzás, de nagyon fáradtnak éreztem magam. Aznap is a velencei kikötőben lyukadtam ki végül éhesen, de aznap az Amfora étteremben (egyben szálloda) állapodtam meg. A honlapon az étteremről magáról sokat nem lehet megtudni, és néhány véleményt elolvasva a nyugati turisták nem nagyon vannak vele megelégedve. Én az voltam, így visszamentem ide később is, de erről majd később.


Sokan nem lézengtek odabent, így a pincér hamar megtalált. Hamar átböngészve az étlapot egy szürke sügér (gray snapper) mellett döntöttem, halat akartam enni. Mellé kértem egy Mythost, de sajnos itt csapolt nem volt, csak a szezonban lesz. Mivel alig volt vendég, a pincér is nagyon unatkozott, s amíg az ételre vártam beszélgetni kezdtük. Előétel gyanánt hozott olívapasztát friss kenyérrel, isteni volt, különösen sörrel. Hamar kiderült, hogy melyik országból jöttem, ő pedig lelkesen bemondta a legnagyobb tévedést, ami a régióban lehetséges:

- Á, Bukarestből?
- Majdnem, Budapestről...

Fogta a fejét rendesen, azt meg már nem is akartam az orrára kötni rögtön, hogy most egész máshonnan jövök. Jót nevettünk a dolgon, aztán megkérdezte, hogy tudom-e hol van Novi Sad. Hát persze, magyarul Újvidék, valamikor Magyarország része volt, mondtam én. Hozzátettem még szerencsére, hogy ez ma már történelem, de miért, ismer valakit onnan? Kiderült, hogy odavalósi, de nem a város magyar részéből való, hanem a szerbből. Jól elbeszélgettünk, amíg elkészült a hal, mondhatni majdnem barátságos viszony alakult ki, olyannyira, hogy még a halat is szakszerűen felvágta nekem. Nagyon finom volt a sügér, alig volt benne szálka, és nagyon ízletes volt a hús.

Az étek lezárása után kaptam egy helyi édességet, úgy hívják, hogy Loukoumades. Kis fánkocskákat kell elképzelni, amelyeket megforgatnak egy nagyon édes szirupban (Mito, a pincér szerint méz nincs benne, pedig tisztára úgy tűnt), és esetleg valamilyen magban, mondjuk szezámmagban. Kaptam még egy kisebb üveg rakit is, úgy látszik a digestif erre nagy divat. Én nem bántam, jól esett egy minimális pohárkával inni...

Az első fotó nem az enyém, azt a neten találtam. Nehezemre esett felkelni, valószínűleg azért is, mert egy sör nem volt elég a vacsorához... Odahaza a szállodában még tudtunk egyet a lányokkal játszani, megírtam még néhány képeslapot, de hamarosan elnyomott az álom...

Április 13., szerda (Chania)

Az aznapi munka már gyakorlati foglalkozásokkal telt nagyrészt, rohamtempóban próbáltunk megoldani egy komplex feladatot.Csapatokra osztottak bennünket már előző nap, szerencsére az észt kolléganővel kerültem egy csapatba, és hozzánk csapódott még egy olasz srác. Ismét csak az ebéd törte meg egy kicsit a nap monotonságát, de sajnos az ebédszünet nem volt elég hosszú. Az étterem a kikötő mellett volt, és amikor nagyjából mindenki befejezte az ebédet, az egyik tengeralattjáró éppen akkor készült indulni. Sajnos az indulást pont nem tudtuk megvárni nagy bánatomra...

Vacsora előtt...

Aznap estére vacsorát szerveztek a görög fiúk, ezúttal nem a velencei kikötőbe, hanem egy másikba. Majdnem az egész csapat részt vett rajta, nagyon hangulatos estére sikeredett. Én a szlovén, montenegrói, moldáv, görög társaság asztalához kerültem, jól elbeszélgettünk. Az egyik szlovén srác rendelt magának "zöldsalátát", de valami moszatszerűt kapott helyette, rendelt is rögtön gyorsan még egy Mythos-t, hogy meg tudja enni. Én maradtam a halnál, ezúttal tőkehalat ettem paradicsomsalátával. A saláta kissé nagy adag volt, kaptam egy negyven centi hosszú ovális tálat, rajta legalább fél kiló paradicsommal meg lilahagymával... Szép lassan mondjuk elfogyott...

A tőkehal...

A halhoz kaptam fokhagymaszószt is, ami olyan finom volt, hogy utána kértünk még magában kenyérrel. A szlovén csajszinak, Szandrának nem nagyon ízlett, amit kapott, és ezt a pincérek is észrevették. Felajánlották, hogy elviszik, és hoznak helyette ingyen és bérmentve valami mást. Kíváncsi lennék, ezt odahaza hány étteremben tennék meg. Bőven este tíz után is ott ültünk még, de akkor már nagyon kezdtem fázni. Amikor már minden rajtam volt, és úgyis vacogtam, szépen elindultam haza, altatni nagyon nem kellett...

Április 14., csütörtök (Chania)

Ez volt az utolsó "munkás" nap, de aznap sem fejeztük be a dolgokat túl hamar. Elkészültünk nagyjából délután kettőre a vizsgafeladattal, de utána be is kellett még mutatni. Mire mind a 15 csapat prezentálta a munkáját, kissé elment az idő... Miután visszaértem a szállodába, gyorsan átöltöztem, és elindultam az utolsó sétára, ekkor jutottam el a legtöbb helyre. Meg akartam keresni a strandot is, de nem nagyon sikerült. Csak a sziklás partig jutottam, de ott legalább sikerült készítenem néhány jó képet és videót.

Cica a piacnál...

Elmentem a piacra is, bejártam az egészet. Nagy választék mondjuk nem volt, a zöldséges , szuveníres, illatszeres bódék mellett néhány édességárus és ruhás bontotta meg a harmóniát. Vettem végül Nórinak egy pólót, pár szappant és krémet, no meg olívabogyó pasztát. Régen nem nagyon szerettem ezt a krémet, de az Amfora étteremben megkedveltették velem. Végigjártam az óváros utcáit a velencei kikötő felé, és eléggé éhesen érkeztem meg a velencei kikötőhöz. Utolsó nap nem akartam kísérletezni, elmentem a bevált Amfora étterembe.



Mito, a pincér megismert, kézfogással üdvözölt, nemkülönben a séf, meglepődtem a szívélyes fogadtatáson. Halat szerettem volna enni ismét, de a séf rábeszélt az aznapi specialitásra, csirkét sütött hagymával és citrommal. Ebből csak kisadagot kértem, hátha még utána tudok halat enni... A csirke hamarosan megérkezett, és szerencsére beváltotta a hozzá fűzött reményeket, bár jól nem laktam vele. De nem is ez volt a cél... A séf is odajött hozzám beszélgetni (nem csak Mito), kiíváncsi volt, hogy milyen a csirke.

A séf ajánlata

Igazából nem szeretem, ha ilyenkor nagyon nyaggatnak, de valahogy úgy csinálták, hogy sem Mito sem ő nem volt kellemetlen társaság. A séf egyébként egy igazi nyelvzseni volt: nem jött zavarba akkor sem, amikor németek vagy svédek jöttek be, de hamarosan jött egy csapat brüsszeli fiatal is. Ezekkel olyan szinten társalgott franciául, ahogy én sose fogok, az bizonyos. Amikor legközelebb az asztalomhoz jött, megkérdeztem tőle, hogy ezt a tudást ugyan honnan szedte magára, és kiderült, hogy mindössze fél évet töltött el Le Havre-ban, és annak is már harminc éve. Hmm... A többi nyelv meg csak úgy ragadt rá. Tudott néhány mondatot magyarul is, az alapvető éttermi szókincse a mi nyelvünkből is megvolt...

Éhes maradtam hát egy kicsit, így rendeltem egy kisadag vörös márnát (red mullet) is. Nem voltak túl nagy halak, és az elmúlt napok halai közül ez volt a legkevésbbé ízletes, ráadásul elég szálkás is. Látványnak azonban nem utolsó:

Vörös márna...

Miután ezt is megettem, derekasan jóllaktam, de Mito nem engedett el desszert nélkül... Kicsit még beszélgettünk, de aztán elindultam, még össze is kellett pakolni. Hazafelé menet még vettem Nórinak egy szívalakú ékszerdobozt kagylókkal díszítve, azóta is ebben tartja az ékszereit. A pakolás nem ment valami gyorsan, a taxit pedig öt órára kértem...

Április 15., péntek (Chania - Athén - Frankfurt - Tallinn)

Lassan végére érek ennek a rövid összefoglalónak... A felkelés nem ment valami könnyen, fél ötkor már rég talpon voltam. Sokan jöttek ugyanezzel a géppel a társaságból, de nekem nem nagyon volt erőm beszélgetni, tulajdonképpen alvással töltöttem azt az időt, amíg a gépre vártunk. Athénban most sokkal több időnk volt, és újra át kellett esnünk a biztonsági ellenőrzésen. Vettem egy-két görögösnek vélt dolgot (csokit, ilyesmit), de egy idő után elfogyott a látnivaló. Séta közben egyszer csak az egyik görög takarítónő mondott nekem valamit, amit nem értettem. Ezzel kapcsolatban eszembe jutott valami. A tréning alatt az egyik amerikai azt találta modani az egyik görög srácnak nagy plénum előtt a görög okfejtésére, hogy "it's greek to me" (ez nekem görögül van...). Ez nagyjából ugyanaz náluk, mint amikor mi azt mondjuk valamire, hogy ez nekem kínai. Csak hát kissé kínosan jön ki ez egy ilyen szituációban, amikor a másik fél éppen görög. Nagy derültség nem lett a dologból, inkább csak kínos, félszeg csönd... De vissza a takarítónénire. Szóval valamit mondott, de nem értettem belőle semmit, ő meg nem nagyon próbálta meg érzékletesebben elmondani, mi is történt. Mondjuk hamar rájöttem, megnéztem a zsebem (gondoltam csak arra gondolhat, hogy elhagytam valamit...): hiányzott az egyik beszállókártyám. Ráadásul pont az a kártya, amelyik a frankfurti gépre szólt... 

Alant Frankfurt...

Gyorsan visszamentem hát, amerről jöttem, és megláttam a kártyát tőlem tíz méterre a földön feküdni. Éppen két légikisasszny ment el mellette, és felvették a földről. Messziről láttam, hogy ráadásul ezen van rajta a csomagom ellenőrző vonalkódos matricája is... Amikor odaértem, éppen a nevemet betűzték, gyorsan elkértem tőlük. Ezek után jól becipzároztam a zsebem, hogy még veletlenül se essen ki megint, huhh...

Franfurt felé csak kevesen mentünk a csapatból, a többség München felé indult jóval később. Észt kolléganőm is arra a gépre várt, elmondása szerint csak éjfélre ért haza... Frankfurtban viszont nem sok időm volt, majdnem rohannom kellett a következő járathoz. Éppen hogy csak el tudtam menni pisilni, de utána indultunk is. Kicsit aggódtam indulás előtt, hogy hol járhat a csomagom. A sok apró ajándékot szinte mind a bőröndbe tettem, nem esett volna jól, ha elkavarják. Megnyugodhattam hamar, mert pont olyan helyen ültem a gépen, ahonnan rálátásom volt a rakodómunkásokra. Egyszer már láttam Ferihegyen, hogy milyen humánusan bánnak szerencsétlen bőröndökkel, szerencsére ezek a fickók nem voltak olyan brutálisak. A fekete bőrönd az enyém:

Az út szerencsére eseménytelenül telt Tallinn felé, nem kerültünk légörvénybe, vagy ilyesmi. Délután öt körül már otthon is voltam, és az út vége felé kíváncsian nézegettem ki az ablakon, mennyire tartja magát a hó. Nettiékkel beszélgetve abban reménykedtem, hogy kevés havat fogok már látni, mert Tallinnban is konstans plusz 10 fok felett volt a héten. A tenger azért még helyenként kissé jeges volt:

A megérkezésről már írtam, egy dologról emlékeznék meg még itt, amit akkor elfelejtettem. Mielőtt elindultam Chania-ba, előtte pár héttel jelent meg odahaza az Ossian legújabb nagylemeze, amit meg akartam rendelni. A lemez a zenekar 25 éves jubileumi koncertjére készült el (éppen holnap lesz a Petőfi Csarnokban...), az a címe, hogy "Az lesz a győztes". Azt már csak mellékesen jegyzem meg, hogy megjelenésének hetében a MAHASZ lista élén nyitott, ez magyar rockzenekarok közül csak a Tankcsapdának és a Lordnak szokott sikerülni... (Sajna azóta nincs az első 40-ben sem...) Ajánlom mindenki figyelmébe. Szóval, a lényeg az, hogy meg akartam rendelni ezt a lemezt. Ezzel nem is volt semmi gond, csak hát a kiszállítási költség ide Tallinnba elég magas, így akkor már rendeltem egy rakás másik lemezt is, amelyeket már régóta meg akartam venni, vagy hallgatni, így a költség jobban eloszlott.

A megrendelés maga egyszerű volt, de utána nemzetközi átutalással kellett fizetni, mert a magyar webshop nem szerette a PayPalt. Ezzel csak az a baj, hogy ez a leglassabb módszer mind közt, és a csomagot persze csak akkor indították útjára, amikor a pénz megérkezett a magyar számlájukra. Így sajnos a csomag nem jött meg, mielőtt elindultam volna Görögországba, csak a hét közepén érkezett meg. Netti elment Nórival a postára, hogy átvegyék, nekem nem szóltak, meglepetésnek szánták. Elég esélytelen volt, hogy odaadják, hisz az én nevemre szólt, nekik meg nem volt sem meghatalmazásuk, sem más papírjuk, hogy ezt átvehetnék. Elővették a másik útlevelemet (az is kint van szerencsére...), és azzal tettek egy próbát. Így sem volt egyszerű, pláne úgy, hogy a postáshölgyek nem nagyon beszélnek itt idegen nyelveket. Végül nagy küzdés árán megkapták, így otthon örülhettem a csomagnak... De miért is mesélem ezt?

A csomagban volt a Pokolgép együttes Oblatio című lemeze is, amivel már régóta szemezek. Ez a lemez a zenekartól szokatlanul akusztikus alapokon nyugszik csak, elektromos nyüzgetés nincs benne semmi, 2006-ban jelent meg. Új melódia sincs rajta, csupán régi nóták, többek között a Hol van a szó című szám is, amely szerintem az elmúlt húsz év egyik legjobb magyar rockballadája, de én elfogult vagyok természetsen. 1991-ben jelent meg az Adj új erőt! című lemezen, ez volt a zenekar első lemeze azután, hogy széthullott a régi banda, és a régi énekes, Kalapács József és Nagyfi László eltávoztak. Ez a lemez már Rudán Józseffel készült, az ő hangja szólal meg az Oblatio-n is (ma már nem ő az énekes).

Szóval meghallgattuk a lemezt másnap, vagy tán még aznap, és elérkeztünk a fent jelzett dalhoz, annak is a következő soraihoz:

Mondd hol van a szó,
ami elmondaná,
amit érzek belül,
miért hajt a vágy!

Mondd hol van a szó,
ami nem mondta el,
amit érzek belül,
egy egyszerű, tiszta, őszinte szó!

Ez így tán egy kicsit száraz, ajánlatos megtekinteni a videót alant, illetve inkább meghallgatni a zenét, hisz ez nem egy igazi videoklip, valaki csak betette a lemezborítót a zene alá. Nóri ott ült az ölemben, és nagyon meghatotta a dolog, mert keservesen elkezdett sírni, és csak azt mondogatta, hogy haza akarok menni Magyarországra. Nem mondhatnám, hogy sokat sírt az elmúlt félévben, mióta kint vagyunk, és nagyon nehéz kitalálni, vagy inkább megérezni, hogy mi zajlik a kis fejében, illetve a lelkében. Szegénykém nem is nagyon tudja tán elmondani pontosan mi bántja, sokszor csak ül szomorúan, és úgy kezd el pityeregni. Vagy nem is pityereg, csak látszik rajta, hogy bántja valami. Azt hiszem rám is igaz ez valamelyest. Hiába vagyok felnőtt, és hiába tudom kifejezni magam viszonylag elég jól (talán...), hazudnék, ha azt mondanám, hogy én is pontosan el tudom vagy tudnám mondani, mi hiányzik otthonról, és hogy hogyan. Azt hiszem egyszerűen minden, és erre nincsenek igazából szavak. Ebben a dalban, ebben a pár sorban fent különösen pont erről van szó, és hihetetlen, hogy erre Nóri is így ráérez... Azóta sajnos ezt a dalt nem hallgatjuk, nem akarom fájdítani a szívét.

Ha esetleg tetszett, még két dal, tán érdemes meghallgatni ezeket is. Az első "A túlsó part" című dal, amely "K.J." emlékére íródott, de sajnos nem tudom ki ő... A második az egyik kedvenc József Attila versem 1928-ból, a zenekar által megzenésítve (Tedd a kezed):