Tartu és más apróságok...

Tán a múlt hét utolsó rezdüléseivel érdemes folytatni, mielőtt a hétvégébe belevágnék. A hét vége felé Netti és Nóri voltak a tengerparton is, no meg jártak a nõmmei piacon is. Az előbbihez kapcsolódóan: a víz továbbra sem volt túl meleg, túl hosszúra nyílt a hideg periódus. Nóri azért megmártózott benne, de erről ezúttal nincsenek képek, csak a Kadriorg parki famászásról... Itt le is potyogott szegény, szerencsére komolyabb következmények nélkül.

A piacon vásárolt termékek közül legemlékezetesebb a hal volt, amelynek nevére tán Netti még emlékszik, én már nem. Pici kis apróhalakat vettek, amelyeket aztán ropogósra megsütöttek ebédre. Hozzá egy kis sárgaborsóleves tolnai kolbásszal, hmmm... Még nekem is maradt belőle. Hétközben egyébként én is ettem halat egyszer ebédre odabent. Nagyon jóízű fehérhúsú hal volt, megkérdeztem hát a büfést, hogy ugyan már hogy hívják, vennék a boltban. Az angol nevét természetesen nem tudta, észtül meg én nem jegyzem meg míg hazaérek: leírattam hát vele egy papírra. No, sok sikere ennek se volt, az internet nem hallott ilyen nevű halról... De visszatérve a kishalakra, némelyik kisebb volt, mint Nóri kisujja, és este a lefényképezettnél is találtunk kisebbet megsütve. Csak jelzem ismételten, ez a tenyér a család legkisebb tagjáé...

Ennyit még a múlt hétről. Szóval Tartu. Hétközben lefoglaltam tehát a szállást, a honlapon jelzés értékűen fel volt tüntetve, hogy ha angolul kíván valaki foglalni, inkább írjon emailt. Telefonálni úgysem akartam, nekem ez a megoldás kényelmesebb is volt. Más kérdés, hogy amikor megérkeztünk, megértettem ennek az okát is, szállásadónk ugyanis annyit beszélt angolul, mint Böbe baba...

Family room...

Szombaton indultunk tehát, rekkenő hőségben. Ez az idő egész Tartuig kitartott, bár elég nehezen akartunk odaérni. Szép hosszú az út, és Nóri közben elég sokszor türelmetlenkedett. Sok lakott településsel nem találkoztunk, pusztasággal annál inkább. Úgy látszik Észtország középső része sem túlzottan lakott tehát. Valamikor 11 óra után értünk Tartuba, és minden gond nélkül megtaláltuk a szállást is. A szállás egy magánház volt tulajdonképpen, a néni a felső szint szobáit adja ki. Mi a "családi szobát" kértük, ebben három ágy volt. Mondjuk ebből kettő egy emeletes ágy két darabja volt, és eléggé rövidek, de egy napra ez nem zavart senkit...

A szállás kívülről...

Ezen a képen itt jobb oldalt két ágy össze van tolva, de amikor megérkeztünk, mind a három ágy külön volt. Lepakoltunk nagyjából, megpróbáltam a néninek elmondani, hogy mi most elmegyünk a városba, ő pedig rákérdezett, hogy mikor akarunk reggelizni. Azt terveztük, hogy a magyar lángososnál fogunk ebédelni, de sajnos ez nem jött össze. Nem azért, mert nem találtuk meg (lehetetlen eseménynek hívják ezt valószínűségszámításban...), hanem azért, mert nem volt nyitva. Nem nagyon derült ki, hogy miért nem, egyszerűen zárva volt és kész. Lehet, hogy szabadságra mentek, de az is elképzelhető, hogy a dalfesztiválra mentek Tallinnba.

Elkövettünk ugyanis egy hibát. Tán már írtam a négyévente megrendezett dalfesztiválokról... Igazából ebben az évben nem kéne lennie, mert tavaly volt. Csakhogy Tallinn idén Európa kultúrális fővárosa, és ennek örömében idén is volt dalfesztivál. Ez sajnos már csak múltidő, mert ezen a hétvégén volt. Gyanús lehetett volna pénteken, hogy sok népviseletbe öltözött embert látok flangálni az utcákon, de nem fogtam gyanút... Így aztán úgy néz ki, hogy erről végérvényesen lemaradtunk.

Szóval a lángosos nem volt nyitva, mi viszont nagyon éhesek voltunk. Nóri nagyon szeretett volna már a folyópartra menni fürdeni (a Google Maps szerint a szállásunktól nem messze volt egy homokos strand..), de erről akkor még szó sem lehetett, izzott a levegő és az aszfalt. Megebédeltünk egy McDönciben, majd a belváros felé vettük az irányt. Utánanéztem már előre, hogy hétvégén ingyenes a parkolás, így megállhattunk bárhol. A játékmúzeum volt a kiszemelt úticél, így annak közelében parkoltunk le, de előbb pár szót a városról...

Tartu Észtország második legnagyobb városa, egyben Dél-Észtország legnagyobb városa. Kultúrális központ, Tartuban van az ország legrégebbi egyeteme, melyet 1632-ben alapítottak, továbbá itt van az ország legrégebbi színháza, melynek neve Vanemuine. Érdekes az is, hogy Tartuban működik az észt Legfelsőbb Bíróság és 2001 óta az Oktatási és Tudományügyi Minisztérium is...

A város már nagyon régen létezett, de komolyabb eseményekről akkor kezdhetünk beszélni, amikor a Szentföldről kiszoruló lovagrendeket a lengyelek és más, már keresztény államok a térségbe telepítették, hogy a pogány lakosságot (poroszokat, letteket, észteket) keresztény hitre térítsék. A Livóniai lovagrend, vagy másnéven a Kardtestvérek 1224-ben foglalták el Tartut, a várost innentől Dorpatnak hívták. 1234-ben megalakult a város püspöksége, amely a mai Észtország területének jelentős részén irányította az egyházat (Dán-Észtország, benne Tallinnal a lundi érseknek volt alárendelve). 1262-ben Dimitri novgorodi fejedelem, Alexander Nevski fia megpróbálta elfoglalni a várost, de nem sikerült bevenni a várat. 1280-ban Tartu csatlakozott a Hanza-szövetséghez. A kivitel jelentős részét a borostyán alkotta, ami gazdagon fellelhető volt a balti-térségben. A város lakosságát szinte kizárólag németek alkották, és a kereskedelem révén a német dominancia a városban sokáig fennmaradt. A svéd, majd az orosz uralom alatt a város inkább német nyelvű volt, beleértve a kultúrát, az egyetemen is a német nyelv dominált. Ez a dominancia csak a XIX. század végére ért véget.

A város sokszor cserélt történelme során gazdát, számunkra legérdekesebb tán a következő eset: a Jam Zapolski béke értelmében a város és Livónia jelentős része Lengyelországhoz került. A város mai, piros-fehér zászlaját az akkori lengyel királytól, Báthory Istvántól kapta. 1600-ban aztán háború tört ki Svédország és Lengyelország között a terület birtoklásáért. A svédek még a háború első évében elfoglalták a várost, majd a lengyelek 1603-ban visszafoglalták. 1625-ig a város lengyel kézen van, majd a svédek végleg elfoglalják. 1629-ben a háború véget ér, és a mai Észtország svéd fennhatóság alá való kerülésével zárul. 1632 fontos év a város történelmében. Ekkor alapította meg II. Gusztáv Adolf svéd király a város egyetemét, az Academia Gustavianát. (Ő volt tán a legnagyobb svéd uralkodó, amikor Stockholmban jártam, döbbentem tapasztaltam, mekkora szarkofágot rittyentettek neki abban a templomban, ahol az uralkodók nyughelye van....) Az 1656-1661 közötti svéd-orosz háborúban a város három évre orosz kézre került, majd az 1704-1721 közötti Nagy északi háborúban szinte teljesen elpusztult. A város a mai Észtországgal együtt Oroszország része lett az 1721-es Nystadti béke szerint. A várost innentől kezdve Derptnek hívták...

A várost a háború után szinte teljesen újjá kellett építeni. Ezt még tetőzte, hogy a városban két nagy tűzvész is tombolt, 1763-ban és 1775-ben. Az újjáépítés során nyerte el az óváros jórészt mai formáját. A legtöbb épület késő barokk vagy klasszicista stílusban épült. A város egyeteme 1802 után újra működik, s a XIX. század második felében a város az észt nemzeti ébredés központja lesz. 1869-ben itt rendezik meg az első dalfesztivált, majd egy évvel később itt alakul meg az Észt Nemzeti Színház, a már emlegetett Vanemuine. 1872-ben szintén itt alakul meg az Észt Írók Társasága.

Amikor Észtország kikiáltotta függetlenségét, a város német megszállás alatt volt. Az Észt függetlenségi háborút lezáró békét a városban kötötték meg 1920. február 2-án a Szovjetunióval. Az egyetem 1919-től újra működött, most már teljesen észt egyetemként ( az orosz fakultáns elköltözött Voronyezsbe). 1920 október 14-én a városban kötötték meg a szovjet-finn békét is. A város neve Tartu lett, lakossága 50 ezer fő volt. 1940 júniusában a Szovjetunió megszállta Észtországot, Tartut is beleértve. Becslések szerint a városból és környékéről tízezer embert deportáltak. A második világháborúban a város 1941-ben és 1944-ben is súlyos károkat szenvedett, különösen 1944-ben. A háború után újabb deportálások voltak. Ennek ellenére a város lakossága, jórészt a betelepülő munkások miatt növekedett, az 1949-es 57 ezerről az 1990-es évek végére 100 000-re ugrott, tehát megduplázódott. Az egyetem ma is működik, kilenc fakultással. Magyar szempontból ez az egyetem nagyon fontos: a szovjet időkben egyike volt azon kevés felsőoktatási intézményeknek, ahová magyarul lehetett felvételizni. Utána az oktatás már nem magyarul folyt, de legalább a bejutás könnyebb volt. Sok kárpátaljai fiatal itt próbált hát szerencsét, ők alkotják most az észtországi magyar nemzetiségű kolónia zömét. Magyar katonai vonatkozása is van a városnak. Hosszú éveken keresztül évente egy magyar katonának volt lehetősége egy éven keresztül itt tanulni, néhányukat ismerem is...

Nagyjából ennyit érdemes tudni a városról elöljáróban, a többiről majd menet közben... Első célpontunk tehát a játékmúzeum volt, amely gyakorlatilag a belvárosban van. Egy régi klasszicista épület ad neki otthont, és a hozzám eljutott hírek alapján feltétlenül érdemes volt megtekinteni. Tallinnban sincsenek elszállva a múzeumok jegyárai, de itt meg főképp nem, ráadásul családi jegy is van... Az alsó szinten tematikus rendszerben lehet böngészni a régmúlt játékait, rengeteg szép és érdekes dolgot lehet látni... Pár kép a teljesség igénye nélkül:

Vajh, mit játszanak a babák?

Bizony, libatársas...

Ez meg a létrás játék őse...

Ki nevet a végén...

Ez is...

Mozgott is...

Kinek volt még ilyenje?

Majdnem 250 éves....

A kiállítás meglehetősen interaktív, több játszósarok is van az épületben, le lehet ülni, és ki lehet próbálni néhány játékot. Többek közt a táblás játékokat is, és megörültem, hogy annál az asztalnál volt libatársas is, és létrás társas is. Gondoltam, akkor tán a múzeum boltjában ezeket a reprinteket tán meg is lehet venni, de sajnos nem így volt... Egy másik ilyen jellegű szobában a játékokon kívül rajzolni is lehetett, no meg persze mesét nézni... Nóri innen ki sem jött egy darabig. A múzeum udvara sem áll üresen: itt kinti játékok és homokozó kapott helyet a kicsik és nagyok örömére...

Most egy kissé bosszús vagyok, mert ez a nyomorult blogger szolgáltatás megint hozta a formáját, eltűnt innen egy csomó munkám úgy hirtelen. Ha majd lesz kedvem, akkor újraírom, most elment, de nagyon... Lehiggadtam, megpróbálom újrateremteni, amit eltüntettek... Szóval ott tartottam, hogy játékmúzeum. A felső szint néhány terem kivételével egy nagy játszószoba. Ide kicsit későn értünk fel, négykor ugyanis bezárták. Alig egy órát tudtunk itt eltölteni, pedig lehetett volna többet is:

Akkor is felviszem...

Sikerült!

Nagyon komoly...

- Nézd csak, vendégek jöttek Magyarországról...

A múzeum után még bekukkantottunk a város híres templomába (Szt. János templom - Jaani kirik). A toronyba is fel lehetett volna mászni, de ezt ezúttal kihagytuk. Piros téglákból épült gótikus templom egyébként, valaha állítólag több ezer terrakotta szobrocska díszítette, mára legfeljebb párszáz maradt belőlük.

Innen már hazamentünk, Nóri már nagyon szeretett volna a strandra menni. Átöltöztünk fürdőruhába, s amikor a néni megtudta, hová készülünk, mindenképp akart adni Nórinak homokozós játékot. Hiába mondtuk, hogy hoztunk, egy öntözőkannát csak ránk testált. A part tényleg nincs messze, nagyjából ötszáz méter séta. A strand tulajdonképpen egy élő folyó partja, a városon folyik keresztül Észtország legnagyobb folyója, az Emajõgi. Körülbelül Bodrog méretű folyót tessék elképzelni, bár ez egy kicsit koszosabb. A folyón fel és alá közlekednek mindenféle méretű hajók, motorcsónakok, a hullámokat kedvelő fürdőzők (köztük Nóri...) legnagyobb örömére. Homokos és részben kavicsos a part, és hirtelen mélyül. Hat-nyolc méter után Nórit simán, néhány helyen engem is elnyelt...


Nórit leginkább a sarazás fogta meg, de a játszótér is nagyon tetszett neki. Két komoly hiányosság viszont van: nincs hideg sört, fagyit, jégkrémet és egyéb hideg dolgokat árusító büfé, valamint roppant nagy igény lenne itt egy lángososra is, aki palacsintát is tud sütni. Halsütőről meg már ne is álmodjunk... Ahogy a jelenlévő tömeget elnéztem, mindezek egészen biztosan rentábilis vállalkozások lennének... Még az volt a szerencse, hogy én vittem magammal hideg sört...

A "Tisztasági Világnap" reklámarca 2011

Nórit alig tudtuk a strandról felrángatni, nagyon tetszett neki... Ahogy a partól visszafelé jöttünk, a partmenti út melletti sziklákat nagyon szépen megsütötte a nap, pár fotót ez is megér. Közel menve hozzá, szinte az egész partoldal "dongott", olyan volt, mint egy gigantikus darázsfészek...

A szálláson mindannyian lefürdötünk, nyolc óra felé járt az idő. Nóri a fürdés után már nem nagyon akart menni sehova, pedig nem ártott volna vacsorázni valamit. A nagymelegre tekintettel nem hoztunk Tallinnból száraz kaján kívül ennivalót, így be akartunk menni a városba harapni valamit. Nórit nagyon nehezen vettük rá, de abban biztosak voltunk, hogy ha nem eszik, akkor egy óra múlva hallgathatjuk, hogy mennyire éhes... Délután a múzeumban begyűjtöttem egy Tartu turista ingyenes térképet, azon reklámoztak egy jó nagy bevásárlóközpontot. Boltba is be kellett ugranunk, no meg bíztam benne, hogy akkor ott lesz néhány kajálda is. Az ötlet jó volt, csak arra nem számítottunk, hogy 9-kor minden bezár. Egyetlen bolt, vagy étterem sem volt nyitva benne, leszámítva a nagy szupermarketeket... A Rimiben volt egy kis kávézó sarok is, ahol elvileg enni lehetett volna, de hat órakor az is bezárt... Mit volt mit tenni, elmentünk a melegkajás pulthoz, és vettünk elvitelre sült csirkecombot és némi salátát... Csak a pénztár után derült ki, hogy a zárásra tekintettel (ők is zárásra készültek már...) milyen olcsón jutottunk hozzá ezekhez az étkekhez... Nóri olyan étvággyal evett, csak néztem... Ahhoz képest, hogy fél órával korábban keksszel beérte volna, betolt egy csirkecombot, meg hozzá egy adag tésztasalátát... Nem is mondta éjszaka egy percre sem, hogy éhes lenne... Mást viszont mondott, megpróbálom szó szerint idézni.... Ez már akkor történt, amikor mind a hárman az ágyban feküdtünk, és próbáltunk volna aludni. Netti és Nóri egymás melletti ágyakon feküdtek, köztük kb fél méter távolság...

- Anya...
- Tessék... hmm...
- Anya! Jól vagy???
- Igen, miért?
- Mert zöld a fejed....

Na erre én is felröhögtem félálomban.. Éjszaka nagyon meleg volt, alig aludtunk valamit. A reggelink nem volt valami hatalmas, de ha Nettit kérdezitek, kielemezné rendesen. Kipakolta a néni, amit talált a hűtőben, hozzá meg némi szárazkenyér, nehogy megfeküdje a hasunkat a friss péksütemény. Legközelebb reggelit nem kérünk, hiába adták Nóriét harmadáron... Aznapra azt terveztük, hogy megnézzük a város "vízi vidámparkját", ahogy Nóri hívja... Sajnos csalatkoznunk kellett, mert felújítás miatt zárva volt július 20-ig. A honlapon erről mit sem írtak, legalábbis az angol változaton. Ez a programpont tehát kimaradt, és gondolkodtunk, mit csináljunk helyette...

Úgy döntöttünk, hogy bejárjuk kicsit a belvárost, mert reggelre az idő is kissé elromlott, a napot nem lehetett látni sehol. Végigjártunk hát sok helyet, játszótéren is jártunk... A játszótér a dóm dombján van, ez a domb az egyetem épülete mögött van. Az egyetem megalapításában egyébként Báthory István is segédkezett, kollégiumot létesített a diákoknak. A dóm maga elég romos állapotban van, jó sok pénzt kéne költeni rá, ha fel akarnák újítani. Állítólag pogány szentély helyén emelték a gótikus épületet. Hihető, mert valamivel arrébb áldozati követ találtak a régészek.

A pogány áldozókő

Az egyetemi múzeum érdekes módon a dóm szentélyében van, nyitva volt akkor is, amikor a dómnál voltunk. A dóm dombja, a Toomelmägi egy nagy park tulajdonképpen, és tele van szobrokkal. A mély völgyecskéket két híd íveli át: az Angyal- és az Ördög-híd, ezeket is lefényképeztem... Állítólag onnan kapták a nevüket, hogy a diákok késő éjjel inkább az Ördög-hídon mentek haza a mulatozásból, minthogy az Angyal-híd közelében lakó professzorokat felébresszék.

Az Ördög-híd

Az Angyal-híd...

A dóm melletti parkban is dívik a szerelmesek lakatos mániája, bár még nem öltött olyan mértéket, mint Bygdoszczban... A szobrok mennyisége pedig tényleg elképesztő, még az egyetem pecsétjének is van szobra...

Ha átmegyünk az Angyal-híd alatt, akkor jutunk le a főtér környékére, ez Tartu legszebben felújított része. Itt áll a városháza is természetesen, az éttermek pedig akkortájt kezdtek kinyitni. Átsétáltunk az egyik hídon a folyó túlsó partjára is, és szerencsére kezdett felszakadozni a felhőzet... Ebédre beültünk az egyik főtéri étterembe, majd mindenkit meghívtam egy fagyira. Az éttermek és egyéb vendéglátóipari egységek teraszait egyébként ellepik a madarak, de nem a verebek és a galambok a legpofátlanabbak, hanem a szekció utolsó képén látható madár, amelynek meghatározásában nem vagyok teljesen biztos...

Mintha el akarna dőlni...

Az éhenkórász...

Fagyi előtt újra elsétáltunk az egyetem épülete mellett, végre sikerült róla egy szép képet készíteni:

Az ebéd előtti séta közben Nóri az egyik parkban kiszúrt egy ugrálóvárat, feltétlenül meg szerette volna nézni. A parkban volt egy nyilvános wc, gondoltam be kell mennem ide, meg jó lett volna Nórinak fagyi után kezet is mosni. Pénzbedobós rendszerben működik, teljesen automata. Dobtunk be pénzt, és bementünk. Odabent tisztaság volt, csak a csapból nem folyt víz... Ezek után nem nagyon értem, hogyan működik az öntisztítási folyamat, pedig minden használat után elvileg tisztítja magát...

A légváron kívül találtunk még egy nagyon jó játszóteret is, ahol aztán Nóri nehezen tudta eldönteni, hogy a strandra menjünk-e inkább (közben nagyon jó idő lett...), vagy maradjunk. Végül persze a vízpart mellett döntött... Még egy érdekesség: ahogy az ugrálóvárnál vártuk, hogy Nóri kiugrálja magát, a felügyelő srác egyszer csak felkelt, és megkért, hogy vigyázzak a laptopjára és a cuccaira, elmegy kaját venni, öt perc... Ebben az öt percben megjelent két haverja, leültek a horgászszékébe, és elkezdték nyomkodni a laptopját...

Katicák..

Délután a parton kötöttünk ki tehát ismét, de ezúttal csak két órát maradtunk, haza is kellett érni. Hat óra felé összeszedtük magunkat, és egy vacsora beiktatásával elindultunk Tallinnba. Nóri az úton persze elaludt, kissé kiugrálta magát aznap...

Az utolsó videón Nóri "kacsát etet"...

Azóta a héten sok minden történt, de erről majd később...