Áprilisi havas tréfa...

Tán nem meglepő amit írok, szakad a hó. Szerencsére a hétvégénket megkímélte az időjárás, egy programunkat sem kellett annullálni miatta. Szombaton bevittük Nórit a suliba, s mialatt ő ott volt, elmentem a halpiacra. Tán érezték az emberek a tavaszt, nem tudom, de ennyi embert már régen láttam ott. Bespájzoltam kohából, sajnos pucolt csuka nem volt, a pucoláshoz meg sok hangulatom aznap nem volt. Szofia az órák után eljött hozzánk, apukája elhozta kocsival. Akkor épp szép napos idő volt, így ebéd előtt kicsit kint játszottak, segítettek nekem a kertben összegyűjteni a tél alatt felgyülemlett zöldszemetet. Nem nagy meggyőződéssel álltam neki a dolognak, féltem tőle, hogy a hó majd betakar újra mindent...

Szofianak ízlett az ebéd (húsleves és rántott csirkemell), mindketten jól belaktak. Közben sok mindent megbeszéltek, én meg csak döbbentem hallgattam, néha egy igent és hasonló szintű bonyolult szót elcsíptem, de a beszélgetés 94%-a teljesen titokban maradt előttem. Pedig aztán csacsogtak rendesen, Nettivel csak kapkodtuk a fejünket. Később, mikor Szofia már nem volt ott, agyba-főbe dícsértük Nórit, hogy milyen szépen és ügyesen beszél már oroszul. Egy idő után elkomolyodott a dícséreteket hallgatva, és érdekes következtetésre jutott. "lehet, hogy el is felejtek majd magyarul". Mondtuk neki, hogy ez nem fog előfordulni, de a hangulata kicsit megváltozott, szomorú lett. Nem tudom, hogy van-e összefüggés, de éjszaka egyszer csak sírásra ébredtünk, Netti átment hozzá. Én nem nagyon értettem mit mondott, miért sírt, másnap Netti mondta, hogy azt mondogatta, szeretne hazamenni Magyarországra. Tán arról álmodott, hogy milyen jól érezte magát aznap Szofiával ("száfijának" kell ejteni, de leírva az írtó hülyén nézne ki...), és kissé bűntudatos volt tán miatta, hogy nem magyarul folyt le ez a jó kis nap, nem tudom...

De térjünk vissza a délutánhoz. Ebéd után a két kiscsaj nagyon jól érezte magát, végigpróbálták Nóri szobájában a teljes arzenált, aztán négy óra felé kicsit elültek pihenni, tortát enni. Előtte kipróbálták a játszószobát is, egy órát biztos rohangáltak ott is. A süti után játszottak még egy kicsit kettesben, aztán Netti bevonta őket egy kis ügyködésbe, koronát készítetek maguknak, ízlés szerint...

Hat óre felé jöttek a szülők Szofiáért, kicsit beszélgettünk a kertben, a lányok pár perccel korábban mentek ki még egy kicsit szaladgálni. Szofianak nagy kedve lett egy kis hólapátoláshoz, de a jéggé fagyott kupacmaradványokkal nem sok sansza lett volna, ha ásóval nem töröm szét egy kicsit. Nóri persze szomorú volt, hogy elmegy a játszópajtás, de a szülők megígérték, hogy elhozzák máskor is...

Másnapra kicsit átterveztük a programot, úgy volt eredetileg, hogy otthon maradunk, és Eszter jön hozzánk vendégségbe. Gary, amerikai kollégám volt a felelős a változásért, pénteken délben mondott egy érdekes megnéznivalót. Tallinntól, 30 km-re van egy "boszorkánykút" (Tuhala Nõiakaevu), amely heves esőzések után, illetve olvadáskor érdekes látványosággal szolgál a lelkes turistáknak. Nagy valószínűséggel a környékén föld alatti folyók illetve patakok folynak, amelyek ilyenkor rendesen megtelnek vízzel. Olyannyira, hogy a "medrük" a terhelést nem bírja el, s a víz az összes lehetséges módon próbál távozni a mélyből. Erre a kutak kiváltképp alkalmasak, valószínűleg ez történik itt is. Az elmúlt századokban azonban a környékbeliek sokkal inkább a boszorkányok jelenlétére vezették vissza a jelenséget, de ezen nem is kell meglepődni...

Gary küldött még pénteken egy GPS koordinátát, de később erről kiderült, hogy nem ér semmit, egyszerűen a kúthoz legközelebb eső település (Tuhala) koordinátáját küldte el, hiába kerengtünk másnap a faluban a jelzett pont körül, sehol sem volt a kút. Esztert is elhívtuk egyébként, ő is ott ült az autóban Nóri mellett hátul. Még szerencse, hogy észrevettem egy táblát a faluban, amin a kútneve volt észtül, alatta meg az, hogy 4 km. A biztonság kedvéért azért meg is akartam kérdezni valakit (akkor már húsz perce keringőztünk), de nem jött senki. Így elindultunk a jelzett irányba, s meg is találtuk a kutat, egy rakás ember volt már akkor ott.

Útközben kicsit szállingózott a hó, s mire odaértünk, néhol a füvet hó borította, de nem volt vészes. A boszorkánykút gőzerővel üzemelt, csak egy kép róla jelzésképpen, hogy hogy is néz ki nyáron, amikor minden a normális kerékvágásban halad.

A kút körül helyenként 20-30 ceti mély lehetett a víz, Nóri persze folyton a szélén táncolt, de szerencsére nem esett bele.

A kút környéke szépen el van látva tájékoztató táblákkal, de sajnos a kút becsült "üzemelési" időpontjainak kivételvével minden csak észt nyelvű. Vananak rövid kis turistautak is, az egyik egy közeli forráshoz vezet, ami a jelek szerint csak 300 méterre van. Ez nem volt túl messze, elsétáltunk oda.

A forrás valahol a víz alatt lehetett, egy helyen furán bugyogott a víz, mintha valami hőforrás lett volna alatta:

A kúttal szemben az út túloldalán van egy kisebb "állatkert", hangsúlyozottan idézőjeles, mert állat nem sok van. Ha már ott voltunk, bementünk egy családi jeggyel, de az árfekvése összemérhető a tallinni állatkerttel, ami azért barokkos túlzás. Nórinak persze így is tetszett, az istállóban meg is etetett minden állatot (a többi gyerekkel együtt), amíg ránk nem szóltak. Még tán a strucc és a gyűrűs maki volt a legegzotikusabb állat, a struccnál megint le kellett szűrnöm, hogy nem túl okos állat. De mit is lehet elvárni egy olyan állattól, amelynek a szeme szemlátomást nagyobb az agyánál...

Közben az időjárás kissé hektikus lett, a tűző nap és a hóesés váltakozott, néha a kettő együtt járt, lásd a középső fotó fent, ahol Netti és Eszter épp a pávák lakhelye felé tartanak. A látogatás vége felé jutottunk el ebbe a házba, odabent egy vietnámi csüngőshasú malac is volt, aki lusta ki volt kijönni a tuhalai tavaszba, bent horkolt az ólban, nem is kicsit:

Innen a viking falu vettük az irányt, ahol tavaly mi már jártunk nyár elején. Ezúttal nem foglaltam asztalt (szombaton már kissé késő lett volna, meg nem is akartam vele vesződni). Az meg végképp meg sem fordult a fejemben, hogy "el fog fogyni a hal", ugyanis saját halastavuk van a faluban, az étteremtől öt méterre rángatják ki a halakat a vízből. Most is kipróbáltuk a horgászást Nórival, ezúttal a jégről, mert a tó fele még be volt fagyva. Most csak öt percig tartott a lelkesedés, utána inkább a falu felfedezésére indultunk, ahol sok minden nem változott tavaly óta.

Utána mentünk be az étterembe ebédelni (szerencsére nem voltunk farkaséhesek, mert Netti előrelátóan készített rántott husis szendvicseket, amiket az állatkert előtt megettünk). Nagy volt a tömeg, de a hátsó termek egyikében gond nélkül le tudtunk ülni. A kiszolgálásunkra egy elég frusztrált nőszemély érkezett (egy tipikus HP, ahol a rövidítés nem a házipálinkát, és nem is a nyomtatós céget takarja...). Már attól transzba esett majdnem, hogy angolul kell kommunikálnia, de az meg aztán végképp meglepte, hogy halat akarunk enni. Közölte, hogy irtó nagy halaik vannak, két kilósak, s közben olyan kínnal gesztikált, mintha legalábbis sült anakondát rendeltem volna zsiráfszósszal. Mondtam neki, hogy relax, meg fogjuk enni...

Csirke mindenféle dologgal...

Megnyugodott, elment, aztán visszajött öt perc múlva, hogy elfogyott a hal. Nagyon furán nézhettem rá, mert elsimételte még egyszer, és bökdösött az étlap azon részére, ahol egyéb ételek is voltak, köztük grillezett lazac. Tekintve, hogy a törzsközönség 99%-a a pisztráng miatt jár ide, nem igazán értettem, hogyan fordulhat ez elő. Már majdnem a számon volt a klasszikus visszaszólás, hogy "ha nincs, akkor szerezzetek", de ilyet egyrészt nem szoktam mondani, másrészt el voltam keseredve, ezért jöttünk ide, a pisztrángért. Mit volt mit tenni, kértünk mást, Nettinek például lazacot.

Nem fogjátok elhini, de újabb öt perc múlva visszajött, és közölte, hogy a lazac is elfogyott. (Azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy az első akciója után, miután közölte, hogy nincs hal, kétszer-háromszor is visszatért a rendelést újból felvenni, kissé sürgős volt neki. Mi persze nehezen találtunk valamit (pisztrángra voltunk beállva), s mire végre választottunk, akkor meg felénk se nézett, nekem kellett a pulthoz mennem érte...)

Végül azért nem volt rossz, amit kaptunk, de a fentieken felül a kiszolgálás sem volt a legjobb, mostanság nem jövünk ide vissza, azt hiszem... A kaja után végigjártuk a falu kimaradt részeit, a színpadnál Nóri egy kis előadásban is részesített minket egy bizonyos kis csorbafogú kisegérről:

Hazavittük Esztert, s otthon még játszottunk egy kicsit az udvaron, de irtó hideg volt. Igazából egész nap 0 fok körüli volt a hőmérsklet, akkor volt kellemes, ha éppen kicsit sütött a nap.

Így aztán sokáig nem maradtunk kint, fél órát se tán. A komolyabb hóesés akkor kezdődött el, de olyan pici "pelyhekben", hogy szabad szemmel nem is nagyon lehetett látni, csak az eredményt (én nem is láttam, hogy őszinte legyek). Reggelre aztán ez a kép fogadott, s azóta csak több esett:

Remélem nem lesz tartós, mert egyébként szerencsétlen húsvéti nyúlnak a hóba kell pakolnia mindent. Erre egyébként minden esély megvan, ugyanis mára és holnapra is havat mondanak, s a heti minimum elérheti a -12 fokot. Egy dologban lehet bízni, hogy napközben sokat fog sütni a nap, és olvasztja majd a havat.

Ez a hét egyébként rövid lesz, csak négy nap. Pénteken (Nagypéntek) itt nincs munka, Zarát is áttettük péntekről csütörtökre. Utána a hétvége szabad, én meg kivettem három napot utána, hétfőtől szerdáig. Úgyhogy végre lesz egy kis hosszabb pihi, konkrét program még nincs. Ma Nórinak az oviban "bohóc nap" lesz (volt tavaly is), arról még biztosan teszek fel képeket. Végezetül két alkotás a múlt hétről:

Tán nem kell bemutatni ki ő... (mostanság sűrűn feladványa a barchoba játéknak nálunk)