Tán itt a tavasz végre (remélem nem kiabálom el)

Napok óta olyan idő van, mint ami nálunk odahaza március elején normálisnak tűnne, úgyhogy kezdek bizakodni, tán tényleg itt a tavasz. Vasárnap már biciklizni is voltunk Nórival, szabályosan izzadtam. Utána a kertben meg különösen, az egyik réteg kabátot le is kellett fejtenem magamról, amikor nekiálltam a zöldszemét összeszedésének.

Szombaton viszont elég pocsék idő volt, a péntek délutáni esős időt sikerült az időjárásnak átmentenie, pont olyan idő volt, amikor az ember legszívesebben nem menne sehová. Nem is mentünk, bár ebben némileg Nóri is ludas volt, mert olyan komiszan viselkedett a suliban a barátnőivel a szemünk láttára, hogy hirtelen felindulásomban azt mondtam neki, hogy nem megyünk sehová a hétvégén.

Pedig azt terveztem már szombatra is, hogy a tél alatt felgyülemlett zöldhulladékot elkezdem összekaparni, de nem lett belőle semmi. Másnap valahogy a jobb térdem bedurrant (igazából már előző este), jólesett volna kicsit megmozgatni, próbáltam Nórit rávenni egy kis sétára. Nem volt rá vevő, pedig szép idő lett nagyon, helyette inkább biciklizni akart. Kicsit próbálgattam a térdemet, aztán ráálltam a dologra. Felpumpáltam a bicikliket, és elmentünk a Janseni melletti játszótérre. Egy hónapja kb. vettem egy "kerékpárkompjútert", ami a kerékpáros fülzsírvastagságának kivételével szinte mindent mér, már épp ideje volt kipróbálni. (Felszerelni már felszereltem pár hete.)

A műszernek "hála" kiderült, hogy a játszótér 1517 méterre van tőlünk... A játszótéren egy német nagymama volt egyedül az unokájával (hallottam nagymamát beszélni, onnan tudtam...), köszöntem neki németül. Erre ő angolul válaszolt, és megkérdezte, hogy mennyi az idő. Aztán azzal folytatta, hogy bátran meg mert szólítani, fixre vette, hogy nem vagyok észt. Kérdeztem tőle, hogy miért, erre csak legyintett, hogy az észtek nem szoktak köszönni...

Jaj apa, mindjárt leesek...

Igazat kellett adnom neki, a szokásos élethelyzetekben az észtek nagyon nem nagyon szeretnek köszönni, még visszaköszönni sem. Egy boltban, vagy olyan helyen, ahol potenciális ügyfélként jelenek meg, a szituáció kicsit más, ott köszönnek, de más esetekben nagyon ritkán. Még azok a kollégák is, akikkel jóban vagyunk idebent, napi rendszerességgel beszélünk, teljesen rapszodikusan köszönnek vissza, s nem egy olyat tudok (különösen nőket), akiknek másfél év alatt egyetlen alkalommal sem sikerült a köszönésemet fogadni, s nem hiszem, hogy az észt kiejtésem lenne a probléma gyökere. Félre ne értsen senki, nem vagyok az udvariasság mániákusa, egyszerűen kicsit furcsa a dolog. Mint ahogy az is, ahogy a tömegközlekedésben részt bírnak a helyiek venni. Már tán említettem, de itt nem divat megvárni, míg az utasok leszállnak, mindenki tolakszik felfelé. Szombaton a sulinál egy öregasszony majdnem letolta Nórit a lépcsőről, ahogy törtetett felfelé, na annak keményen odaszóltam, pislogott is nagyot. Egy ideje meg abból kifejezetten sportot űzök, hogy ha engem próbálnak meggátolni a leszállásban, akkor én is hasonló lendülettel és elszántsággal megyek lefelé. Az alkatom itt megteszi a hatását, mindenki visszakozik, de azokért az értetlen bárgyú szemekért megéri... (No meg ennyi szórakozás nekem is jár, hátha néhánynak leesik a tantusz.) S ha már itt tartunk, a harmadik, számomra elég bosszantó szokás, hogy itt nem szokás tartani az ajtót senkinek, olyan, mintha mindenki egyedül érezné magát ebben a városban, buborékban közlekednek, mintha a másik nem is létezne. Az a baj, hogy belém idegződött ez a dolog az elmúlt évtizedekben, és én marha, még mindig arra számítok, hogy nem fogják a súlyos ajtókat a fejemnek engedni, pedig de. Az meg végképp nehezemre esik, hogy ne tartsam meg az ajtót arra a 0,24 szekundumra, míg a mögöttem jövő elkapja...

Mint kiderült, a néni igazából lengyelországi német volt, s a '90-es német határnyitás után került át Németországba, azóta is ott él, illetve szerteszét a világban, tudományos kutató volt. Átbeszéltük, hogy milyen az élet Észtországban, milyen az emberek mentalitása, s fura volt éppen egy német szájából hallani, hogy az észtek milyen ridegek, túl racionálisak és távolságtartók. Egyre többen érkeztek a játszótérre, így a témáról hamarosan le kellett szakadnunk, no meg Nóri is igényelte, hogy játszunk...

A délutánt otthon töltöttük játékkal nagyrészt, s örömmel jelenthetem, hogy Nórival immár limitált üzemmódban lehet játszani Egri János népszerű játékát, a "Kérdezz! Felelek" című játékot. Ugyanis már ismeri a betűk nagy részét, így fel tudja olvasni a meghatározásokat. A bonyolultabb dolgokat (pl. évszámok) persze még ki kell hagynunk a játékból, de már így is élvezetes...

A mai napra megint visszatért a télvégi hideg, süvít a szél, egy merő nagy felhő az ég, s pont úgy néz ki, mintha hóvihar akarna kialakulni. Nekem ez marhára nem tetszene, megjegyzem... Végezetül egy kép az elmúlt időszak óvodai munkásságából: