Húsvéti szünet

Egy hétig szabadságon voltam otthon, sajnos gyorsan elment. A mai nap az első munkanapom múlt hét csütörtök óta (no persze ezt a bejegyzést nem fogom ma befejezni, az tutkó...), egész jól sikerült elszokni a dolgoktól. De Gary rögtön reggel ráébresztett, hogy mennyire is hiányoztam neki az elmúlt napokban, a nyakamba zudított annyi dolgot hétfői határidővel, hogy csak kapkodom a fejem. De mit lehet tenni, ezzel is megbírkózom valahogy, mint minden mással, nem hagyom magam, na....

Nóri "ebédje" (pirított kenyérdarabkák fokhagymás zöldfűszeres szósszal)

Szóval ott hagytam legutóbb abba, hogy kínosan sok hó esett a múlt hét elején, de a hét közepére úgy tűnt, hogy normalizálódik tán a helyzet. Péntekre megint havazást mondtak, amit én hittem is meg nem is, de végül megint bejött nekik, egész pénteken szakadt a hó, s részben szombaton is. A pénteki napon így hát sok értelmes kinti tevékenységre nem futotta, de szombaton el kellett indulnunk a suliba. Utána elvittem a lányokat az F. Hoone nevű étterembe, ami a vasútállomástól nem messze van. A sörös blogban már írtam róla, de lesz még róla szó ott is újra...

Képzeljetek el egy leharcolt sok évtizedes gyárépületet hat-nyolc méteres belmagassággal. A tulajdonosok ekkora térbe álmodták bele az éttermet, ahol tágasan elfér elég sok ember. Van benne egy kisebb játszószoba is, ahová Nóri nagy örömmel ment be. A nagy örömből hamar sírás lett, mert sikerült kifognunk a napnak azt a periódusát, amikor a játszószoba törzsközönségének 30 százaléka az irgalmatlanul tapír kategóriába esett. Volt néhány fiú, akik se nem észtek, se nem oroszok voltak, ellenben nagyon bunkók, és nem igazán hagyták Nórit érvényesülni, nem rettenve vissza a fizikai ráhatásoktól sem. Nem értettek semmilyen emberi nyelven, de a sokadik alkalomnál elővettem a mindenki számára érthető jelbeszédet, és sikerült számukra olyan drasztikus következményeket vizionálni, hogy elment a kedvük minden további agyagedény jellegű tevékenységtől...

Szóval én már pár hónapja jártam ott, s a lazac akkor nagyon ízlett, ezt ajánlottam Nettinek. Neki sajnos nem jött be annyira, mint nekem. Magamnak egy töltött káposztára külsőleg hasonlító fogást rendeltem, de csak kinézetben emlékeztetett távolról rá, például paprikáról szó sem volt benne. A fényképek (a fenti kivételkével) a telefonommal készültek, mert a fényképezőgép akkumulátora pont lemerült.

Csak hasonlít a töltött káposztára...

A délután újra hóeséssel nyitott, kezdett már kissé elég lenni belőle. Igazából titkon abban reménykedtem, hogy a szabadságom alatt egyrészt összetakarítom a téli viharok hordalékát a kertből, és arról is ábrándoztam, hogy leporolom a bográcsot egy halászlé erejéig. Mindezeket télapó szakálla rendesen keresztülhúzta, az öreg rendesen rángatta a bozontját a képse felén, és szombatra húsz centi hó gyűlt össze szép lassan az udvaron. Mit volt mit tenni, elmentünk hát szánkózni, nem hittem volna, hogy még egyszer lesz rá sanszunk a "tavasz" során...

A domboldal a szánkózás helyszínén...

Nem volt iszonyú hideg, benne voltunk egy hatalmas hófelhőben, Nóri pedig élvezte a délutánt. Egy órán belül csuromvíz lett mindenütt, mondjuk ebben közrejátszott az is, hogy párszor oldalvást gurult le a lejtőn. Próbáltam a telefonommal videózni is, de nem lett az igazi:

Estére abbamaradt a hóesés, és sikerült az udvart is nagyjából megtisztítanom. Nóri addigra realizálta, hogy szerencsétlen húsvéti nyuszinak nulla esélye van ajándékait az udvaron elrejteni, ugyanis a hómennyiségból lassan a virágaink sem látszottak ki. Az előző napok során egyébként érdekes beszélgetést folytattunk a húsvéti nyúl problémakörről. Nóriban teljesen jogosan felmerült az a feltételezés, hogy a húsvéti nyúl tulajdonképpen ember kell, hogy legyen. Tán mondanom se kell, hogy első alkalommal, mikor ezt felhozta, kissé meglepdőtem, és kértem, hogy körvonalazza már egy kicsit jobban, hogyan is kell ezt érteni.

Akkor aztán kifejtette, hogy mivel az őáltala eddig testközelből ismert nyulak átlagos IQ szintje valahol a matchboxok és a lábtörlők szintje között volt valahol, számára evidens, hogy egy ilyen jószág képtelen lenne megjegyezni, hogy ki mit rendelt meg tőle, arra meg aztán végképp alkalmatlan lenne, hogy mindezeket le is szállítsa. ("Apa, a nyuszik, akikkel eddig találkoztam, azok mind nagyon hülyék... Honnan van a húsvéti nyuszinak esze?") Innen aztán már logikusan következett amit fentebb írtam, szerinte itt be kell lépnie valahol a folyamatba egy magsabb szintű intelligenciának, s ez csak az ember lehet. Kezdtem beletörődni, hogy logikai úton bukjuk el ezt az ideológiát, s nem pedig úgy, hogy valaki kíméletlenül közli a tényeket, de aztán Nóri megnyugtatott: az emberi faktor még csak úgy jön szóba, hogy a kézbesítéshez olyan ember szükségeltetik, "mint a Télapó vagy a Jézuska". Huhh... Este aztán lefekvés előtt az volt az utolsó program, hogy Nóri megírta  a következő levelet, s nekem el kellett helyeznem az ajó elé a nyuszinak:

Reggelre a levélnek nyoma sem volt, s szerencsére őkelme megszívelte a leírtakat, mert Nóri reggel azzal ébresztett, hogy a nappaliban a kisasztal eléggé tele van....

Míg el nem felejtem, az előző napokban sok mindent alkottunk odahaza, a tojások és a sonka is egész jól sikerültek (csülköt sikerült vennem a piacon, nagyon finom volt, nem volt túl sós). A tálca jobb felső részén "sárga túró" van, ami javarészt nyers tojásból és tejből készül, kissé édes:

Készül a kalács...

Mint a fenti képekből látszik, Netti szép nagy adag kalácsot gyártott le Nórival, még mindig van belőle. Miután kiörömködtük magunkat a nyuszi ajándékain, megnéztünk Nórival pár mesét az orosz mese DVD-ről, amit szintén a nyuszi hozott. Érdekes, hogy az oroszok leforgatták a saját verziójukat Micimackóból, s megkockáztatom, sokkal jobb, mint a Disney féle...

Ez a belinkelt videó a nyuszinál tett látogatást eleveníti fel... Reggeli után felkerekedtünk, s elindultunk vendégségbe, Laciék hívtak meg minket ebédre. A nap végre kisütött, de az udvarunkat teljesen ellepte a hó:

Ott volt Eszter is, kicsit korábban érkeztünk. Zora nagyon megörült Nórinak, órákon keresztül nyúzták egymást, nagyon jót játszottak. Huba már mászik, apukája szerint kiköpött Rambo:

Adjátok má'!!!!!

Öt óra körül jöttünk el, addigra Zora már teljesen lefáradt, ő még alszik délutánonként. Nórival elmentünk odahaza szánkózni, ritka szép idő volt hozzá. Sajnos a szánkóval nagyon nem lehetett csúszni, a csúszkával meg már Nóri szokott terepét legyalulták a jégrétegig, ott már kifejezetten veszélyes volt csúszni (meg is ütötte egyszer Nóri a fenekét, másnap is fájt neki). Nóri előző nap begyűjtött egy méretes hógöröngyöt, és kinevezte a "pólyásának". Ezzel még önmagában nem lett volna baj, de amíg csúszkázott, letette mellém, és a lelkemre kötötte, hogy "meséljek neki". Erre egy idő után nem voltam hajlandó, amit nagyon nehezményezett... Vasárnap is bepróbálkozott ezzel, de aztán inkább hógolyógyűjtésbe kezdett:

Raktározódik a D vitamin...

Jól megdobálok mindenkit...

Több már nem fér a kezembe...

Még jó, hogy a legnagyobb szánkót hoztuk ki...

A szánkózás végét Nórinak sikerült elrontani. Megegyeztünk egy idő után, hogy elindulunk haza. Nem is pnaszkodott, majd félúton szabályosan elkezdett sírni, hogy ő még csúszkázott volna. Persze nem mentünk vissza, de próbáltuk neki elmagyarázni, hogy ezt tán elébb is mondhatta volna, s legközelebb próbálja meg úgy. Én előrementem, mert a szánkót már nem lehetett a földön húzni, és kissé nehéz volt cipelni. Mire Nettivel a házig elértek, úgy bedurcizott, mint a nyuszika a viccben, aki elment kölcsön kérni a fűnyírót. Be se jött a házba, szóba se állt velünk. Egy idő után aztán becsöngetett, godolom addigra már fázott. Mire túltette magát a történteken, este lett, játszani már nem tudtunk semmit... A legfőbb baja az volt, hogy "folyton azt kell csinálni, amit a felnőttek mondanak..."

Másnap volt a fényképezkedés az oviban, bementünk. Azt gondoltuk, hogy nem tarthat egy óránál tovább, hiú ábránd volt: 11 óra után jöttünk el onnan. Nóri nagyon csinos volt, s végre felvett egy olyan szoknyát, amit Netti már nagyon régen rá akart adni (mostanra már szinte ki is nőtte).

Hazafelé megálltunk ebédelni egy büfénél, ahol még nem jártunk, s szerencsére a nap egyre jobban sütött. A kertben megpróbáltam a virágokat kiszabadítani a hóból, nem volt egyszerű, a nárciszok feje teljesen be volt eleinte temetve:

Szerecsétlen tulipánok...

Odabent Nóri táncbemutatóra készült, de ehhez először tekintélyes méretű közönséget mozgósított:

Kapnak jegyet is...

A nap hátra lévő része hamar eltelt... Este aztán Nóri előállt egy remek ötlettel: mi lenne, ha elmennénk játszóházba másnap. Magam is gondoltam rá, de kicsit aggódtam a sejhaja miatt, amit odavágott a jéghez előző nap, így nem hoztam szóba. Megállapodtunk, hogy másnap tartunk egy fájdalomtesztet, s meglátjuk. No persze nem volt semmi baja másnap (vagy inkább nem vett róla tudomást, ez így tán korrektebb), így elindultunk a Rocca el Mare-ba, csak mi ketten.

Amikor elhagytuk a házat, ellenőriztük a postaládát, s nagy lett hirtelen a boldogság, mert a ládában megtaláltuk a Nóri nevére szóló értesítőt: csomagja jött Magyarországról. No persze így előbb oda kellett mennünk, s szerencsénkre már át is lehetett venni:

Tolnáról érkezett a kis csomag, volt benne egy matricás füzet néhány csokival és egy ügyködős csomaggal karöltve, de ami rögtön megtetszett Nórinak, az a sapka volt:

Azóta ezt a sapkát hordja, a régiek szóba sem jöhetnek. Amíg buszoztunk a játszóház felé, a matricás füzet felét ki is végezte... A játszóházban természetesen nagyon jól érezte magát, már régen voltunk ilyen helyen. Talált orosz játszótársakat is, fiatalabbak voltak nála legalább egy évvel, így megpróbálta a korát dominanciára felhasználni, de aztán végül fellázadtak, nem akarták mindig azt csinálni, amit mondott nekik. Hozzám jött persze panaszra, de hát nem folyhat mindig minden úgy, ahogy az ember akarja... Sajnos ezekben a játszóházakban többnyire van tévé is, ahol mindig valamilyen mese megy, Nóri pedig egy idő után mindig odatelepszik. Ebből már sok vitánk volt, mindig oda lyukadunk ki, hogy ezért felesleges játszóházba jönni, mesét otthon is lehet nézni... Szerencsére most hamar sikerült erről meggyőzni, inkább felment a légvárakhoz, ahol éppen akkor kezdték felfújni a többi légvárat is (eleinte csak egy volt).

A játszóház után megebédeltünk, meglehetősen jó étvágya volt. Szerencsére most inni is ivott rendesen, mióta elindultunk otthonról, több mint egy liter folyadékot magába döntött. Az ebéd után már nem sokat késlekedhettünk, indulnunk kellett az iskolába, éppen hogy odaértünk kezdésre. Másnapra kirándulást terveztünk, kinéztem egy jó kis vízesést 30 kilométerre Tallinntól, a Jagala vízesésről van szó:

Az alapító atya

Nem mentünk el végül, csak azért raktam be ide, hátha valaki kedvet kap hozzá, ha erre jár. Helyette Nõmme városrész (ahol lakunk) egy számunkra még ismeretlen részét jártuk be, a Glehn parkot. Ez a park Nyikolaj Von Glehn-ről lett elnevezve, aki nem csekély dolgot vitt véghez: ő alapította Nõmme-t amely akkor még teljesen független volt Tallinntól. (Nevéből ítélve orosz és német gyökerek valószínűsíthetők...) Ezen a területen élt, és itt építtett fel számos dolgot. Viszonylag közel van a park hozzánk, de sétálva körülményes odajutni, keresztben fut ugyanis a Tallinn - Keila vasútvonal, amelyen nem sok helyen lehet szabályos körülmények között átkelni, így jó sokat kell gyalogolni. Így busszal mentünk, de még át is kellett szállnunk.

Az időjárás aznap nem volt annyira kegyes hozzánk, mint előző nap (akkor szikrázó napsütés volt), szerdán egész nap borult volt, folyton azt kellett nézni, mikor kezd el szakadni, de ezt azért szerencsésen megúsztuk. A park szélén szálltunk le a 10-es buszról, és elindultunk a havas, vizes csapásokon a park belseje felé. Először az obszervatóriumhoz érkeztünk meg, amely teljesen kifogástalan állapotban maradt fent, s állítólag a mai napig használatban van. (1910-ben építették.) A kiírás szerint a műszaki egyetem gondozásában van, bemenni akkor éppen nem lehetett.

A dombról lejőve lehet eljutni a park központi részére, ahol először a szobrok tűnnek a látogató szemébe. 1880-ban kezdte el "építeni" őket Glehn. Az egyik egy sárkányt ábrázol (bár a helyiek csak krokodilnak nevezik), a másik pedig Kalevipoeg szobra, aki észt mitológiai hős volt. Mindkét szobor ugyanazzal a "technikával" készült, a szobrász a kődarabokat és tán betondarabokat is malterral és egyéb kötőanyagokkal összetapasztotta, az eredmény meg lett amilyen lett:

A legszebb látványoság még tán a kastély, ami szintén Glehn vázlatai alapján lett megépítve. A történelem viharai nem kímélték, így a '60-as évekre romhalmazzá vált (hasonlóan a "pálmaházhoz", de azzal nem sokat kezdtek), így 1967-től kezdve tízéves munkával szinte újra fel kellett építeni.

A kastély mellett van az említett pálmaház, amelyben hajdanán trópikus növények élték békés életüket, de most csak a hajléktalanok tanyája a jelek szerint. Nem tudom, miért nincs felújítva, kicsit faramuci a helyzete ennek a képződménynek. Belülről a lépcsőket helyenként korlátokkal látták el (bár lehet, hogy ezek még eredetiek, de nem hiszem), ugyanakkor hagyják teljesen lepusztulni. Ha újra eredeti funkciójában üzemelne, alighanem sokan látogatnák.

A kastélytól lefelé nyugati irányban meredek domboldalon kellett leereszkednünk, azon a részen van a kalandpark, illetve a sportcentrum uszodás része. A városrész ezen része a sportok szerelmeseinek mekkája: a kalandpark mellett medencék, röplabda, foci és kosárpályák, sifútópályák (több nyomvonalban), síugrósáncok, szánkópályák, soroljam még? Mindenki megtalálhatja itt a számítását, nyáron azt gondolom, hogy a medencékhez sűrűn el fogunk látogatni...

Innen egy jó nagy sétát tettünk a piac irányába, és a visznylag rossz idő dacára a sífutók mellett sok futóval, biciklistával és gyaloglóval találkoztunk. Errefelé nagy divatja a "nordic walking"-nak, ami első ránézésre roppant vicces kívülről, de megkockáztatom, hogy másodjára is. Először én ezzel a "sporttal" a Bükkben találkoztam még 2003-ban, akkor Ágota András barátommal csak "kissé eltévedt sífutóknak" tituláltuk őket. Ugyanis ezek a tempósan haladó emberek két síbotot használnak gyaloglás közben, a mozgást kicsit támogatandó. Elsősorban az idősebbek között népszerű ez, de gyakran látok itt a közeli erdőben fiatalokat is botot ragadni. Mint írtam, az első pár alkalommal felhőtlenül mulatam rajtuk (én sose használnám), de manapság már inkább azt gondolom, hogy inkább ezt csinálják, minthogy semmit, a tespedésnél már ez is jobb.

A piac mellett találtunk egy játszóteret is, ahol a hazaút előtt eltöltöttünk egy kis időt, s ezzel vége is lett a jól megérdemelt szabadságnak. De legalább a "munkahét" is csak kétnapos volt. Hétvégére különösebb tervünk nincs...