De visszatérve a szombatra.... Pénteken, mint írtam, egész nap szakadt az eső. Péntek délután, amikor az időjárásjelentést megnéztem, kicsit bíztatóbban nyilatkoztak a jósok Keila-ra és környékére, aminek megörültem, mert oda akartunk menni kirándulni. Szerencsére be is jött nekik a dolog, így tényleg el tudtunk indulni, pedig szombat reggel még hasonlóan szemetelt az eső, és egy merő felhő volt az egész ég. Suli után még hazamentünk, ebédeltünk, s csak úgy indultunk el...
A GPS-nek a legrövidebb út volt beállítva földutak engedélyezésével, így Tallinn szélét elhagyva néhányszor földútra is rávitt minket a készülék, így most kissé sáros az autó. Vicces volt látni, hogy helyenként az ilyen ledöngölt utaknál 70-es tábla van kint, de a kereszteződéseknél is kiteszik a macisajtot. Nem tudom, hogy télen ezek az utak mennyire járhatóak, most egész jól lehetett rajtuk haladni a pénteki esőzés ellenére.
Az első célpontunk a tenger mellett volt, elméletileg a Türisalu klint nevű hely, amely elméletileg egy nagy sziklafal lett volna a tenger partján, a hírek szerint közel 30 méteres mélységgel. A fent belinkelt oldalon észtországi érdekességeket népszerűsítenek, a többségükhöz GPS koordináta is van, mint később kiderült, valószínűleg az autós megállást lehetővé tevő pozíciókat jelölték meg. A szikla esetében viszont valószínűleg egy teljesen más tengerparti látványosság pozícióját tették közkinccsé, ahol ugyanis megálltunk, és leballagtunk a parta, nyoma sem volt sziklafalnak, de több kilométeres körzetben sem...
Azért ez a hely sem volt nagyon csúnya, ahogy a képek is bizonyítják. Szerencsére Nórin gumicsizma szerűség volt, így kedvére gázolhatott a sekélyesben, de hamarosan mindene vizes lett, s élvezettel kente a hordalékos iszapszerű homokot a kövekre. A hattyúk tisztes távolból méregettek csak minket, pedig azt hittem, hogy mihelyst meglátnak minket, felénk fognak törtetni ennivaló reményében.
A partról visszakapaszkodva érdekes dologra lettünk figyelmesek... Az egyik fán ott virított a kék túráról ismerős turistajelzés, így nosztalgikus érzések kezdték melengetni keblemet, felidéződött bennem az az öt év, amikor Bandival végigküzdöttük az 1170 kilométert... Ezzel a tengeres háttérrel pedig ez a jelzés különösen furcsa (a nap további részében még sok helyen összefutottunk ezzel a jelzéssel...)
 |
| A domb aljában még hó is van... |
A Keila folyó vízesése Észtország második legnagyobb vízesése, ennél már csak a Jägala nagyobb, amiről múltkor belinkeltem egy videót. A Keila folyóra a víz esését kihasználandó a XX. század elejétől folyamatos fejlesztésekkel vízierőművet építettek, amely elsősorban a környékbeli birtokokat látta el energiával. Az erőmű hellyel-közzel 1999-ig működött, akkor bezárták. 2005-ben az Eesti Energia gondolt egyet, és felújította az erőművet, akkor épült a látogatóterasz is, így a vízesés teljes panorámában élvezhető. (Jelenleg 365 kwh energiát termel a kiírások szerint.)
 |
| Piros ninja vagyok... |
 |
| Násznép a hídon... |
A további állomáshelyeken többnyire a tájékoztató táblák egy-egy kultikusabb növény, illetve állatfajt mutattak be. Azt gondoltam, hogy a szép időnek köszönhetően rengetegen lesznek itt, de nem volt óriási tömeg (bár valószínűleg jóval többen voltak, mint nálunk odahaza hasonló kvalitású helyeken...).
A jelzett állomásokból egyet vagy kettőt (már nem emlékszem) sikerült kihagynunk, ezek a körről leágazó zsáknyúlványok végén voltak, s a kitérők nem voltak kellőképpen jelölve. Mindegy, így is jót sétáltunk, és szép dolgokat láttunk. Az erdő még csak most kezd éledezni, a fenyőfák kivételével még sem rügy, sem levél nem mutatkozik...
A harmadik megálló aztán tényleg a Treppoja lépcsős vízesés lett, s a koordináta itt sem volt a legjobb, egy bolt előtti parkolót jelölt a vízesésen 600 méterrel túl. Igazából a vízesés az út mellett van rögtön, s ott autóval is meg lehet állni, bár kiépített parkoló nincs, és öt-hat jármű már bajosan férne el. A vízesés némileg a Fátyol-vízesésre emlékeztet, de csak messziről. Az utóbbi (hazabeszélek, tudom, de nem baj...) szerintem látványosabb, de tán az volt inkább a baj, hogy a Keila után ez nem volt annyira látványos.
 |
| A "sziget"... |
A második képen látható látványhoz csúszós ösvényen lehetett eljutni a patak jobb oldalán, de megérte a látvány. A lépcsők aljában a víz egy kis szigetet ölelt körbe (a harmadik fotón jobban látszik), középen egy fával, nem tudom, hogyan alakulhatott ez így...
Amikor innen hazaindultunk, még javában fent volt a nap az égen, így otthon még játszani is tudtunk egy kicsit, és elő tudtunk készülni a másnapi vendégségre. Mint írtam tán, Csabáék jöttek hozzánk ebédre, s a húsleves mellé két főétel is készült. Mediterrán csirkét már régen ettünk (idejét se tudom), s emellett készült egy újdonság is, mandulabundás csirkefalatok. (Köszönet a receptért Jutkának, aki mindig ellát engem valami érdekes újdonsággal...) Ez utóbbi csirkemellből készül, a linken el lehet olvasni a készítési módot. Szerintem megéri kipróbálni, nagy sikere volt másnap.
A mediterrán csirke is finom lett természetesen, no meg volt még szilvalekváros fánk is, úgyhogy extrém kiadós ebédünk volt. Sajnos vendégeink elég hamar elmentek, de odakint olyan szép idő volt, hogy mi még kint maradtunk egy-két órát. De erről már írtam a poszt elején... A héten sok érdekes dolog nem lesz, tán a holnap érdemel csak említést: újra zászlófelvonási ünnepségünk lesz, ezúttal Hollandia csatlakozik a központhoz...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése