Võru Tallintól majd 300 km-re van közúton, kevés olyan település van az országban, ami innen messzebb lenne. Csak a miheztartás végett beteszek ide egy térképet:
Jól látszik Võru alul délen, mellette egy kicsit nyugatra van Valga, ez volt a másik nagyobb célpontunk ezen az úton. Võru felé Tartun szélén át vezet az út, bár ezen kicsit meglepődtem, amikor útközben elhaladtunk mellette. Tíz óra bőven elmúlt már, mire elindultunk Tallinnból, így Tartunál már benne voltunk az ebédidőben, megálltunk egy büfénél anyagcserélni és táplálkozni. A kaja felejthető volt, a büfé melletti domboldal viszont érdekes volt. Nem tudom milyen megfontolásból, de valaki ezt a feliratot helyezte el oda:
Tartunak igazából csak a szélét érintettük egyébként, s onnan majdnem egyenesen dél felé tartottunk. Ahogy Võru felé közelítetünk, egyre többet változott a domborzat, de ez mind semmi volt a másnaphoz képest. Csak azt akarom érzékeltetni, hogy ez a vidék már nem teljesen sík, voltak kisebb dombok és völgyek is. Nem beszélve a rengeteg tóról és folyóról, a táj egyre szebb lett, ahogy délebbre mentünk. Lakossággal a környék nincs nagyon eleresztve, Tartu után lakott településsel nem nagyon találkoztunk, félig és teljesen összedőlt házakkal az út mentén annál inkább.
Nagyjából délután 3 körül érkeztünk meg végül Võru-ba a szállásunkra, a Tamula szállóba. A hotel a Tamula tó partján van, viszonylag a város szélén. Nem mintha Võru baromi nagy lenne:
Ha most a térkép jobb szélén lévő ipartelepet nem vesszük figyelembe (legyünk őszinték: turista szemszögből 8 vagy 10 gyárkémény meg 23 csarnok nem oszt nem szoroz...), akkor a város területe kisebb mint, a Tamula tó, nagyjából egy 500x500 méteres terület, ide zsúfolódik össze a mintegy 14.000 lakos túlnyomó része.
A város maga ölég régi gyökerekkel rendelkezik, lelkes régészek ezen a területen ásták ki Észtország legrégebbi koponyáját, egyesek szerint ez a női koponya 4000 évvel Krisztus előttről, de némelyek szerint 6000 évvel azelőttről származik. Hogy kinek van igaza, mindegy is, a lényeg, hogy már elég korán megjelent itt a civilizáció. Komolyabb nyomokat a Tamula néven emlegetett település hagyott itt a környéken, ez a hotelünktől vissza irányban, a híd túloldalán volt anno a II. és III. század között Krisztus előtt. Ide nem jutottunk el, de őszintén szólva nem is biztos, hogy túl sok minden látható ott, bár voltak arrafelé ásatások. Próbáltam megfejteni a tamula szó jelentését, de a jelek szerint (Google fordító...) nem jelent semmi különöset.
 |
| A város címere |
Az erőd fontos határvidéken feküdt, így a lerombolása előtt számtalanszor gazdát cserélt, hol a németek kezén volt, hol az előbb citált két nép kezén. A következő fontosabb momentumot II. Katalin orosz cárnő szolgáltatta a város életében, 1784-ben ő adott tulajdonképpen engedélyt arra a rigai kormányzónak, hogy a területen lévő települést városnak neveztesse, s ő a várost akkor nevezte el Võru-nak. Ezt a napot (augusztus 24.) tekintik a város hivatalos születésnapjának, holott maga a település már régebb óta létezett.
A város a hasonló nevű megye székhelye volt mindig is az elmúlt évszázadok során, s nagyon sokáig német származású polgárainak vezetése alatt állt, csupán 1902-ben választottak először itt észteket is a városvezetésbe. A város leghíresebb lakosa kétségkívül Fr. R. Kreutzwald, aki itt praktizált 1833 és 1877 között. Róla most itt nem tartanék kiselőadást, a linken utána lehet járni (ő felelős a "Kalevipoeg" eposz összegyúrásáért többek közt). Valóban nagy becsben tartják az észtek, Tallinnban szobra is van, utcát is neveztek el róla, Nóri iskolája is abban az utcában van. Võru-ban szintén van elnevezve róla utca, s az utcában neki dedikált múzeum is, amely annak idején az ő háza volt.
Tán ennyit a városról magáról... A szállás tehát a tó partján volt, s rögtön elnyerte Nóri tetszését, mert a szálló mögötti homokos tóparton egy szép nagy játszótér is volt. Amíg megkaptuk a kulcsot, megkérdeztem a recepciós lányt, hogy hány fokos a víz, azt mondta maximum 16. Nóri persze mindenképp bele akarta dugni a lábát, így hamar átvedlett fürdőruhába. A szoba jó tágas volt, a három ágy mellett befért két asztal és egy kanapé is. Volt erkélyünk is, de este inkább csukva tartottuk az ablakot, sok volt a szúnyog. (A következő naphoz mérten mondjuk ez semmi sem volt...)
 |
| A szálloda |
 |
| "Amikor keleti kényelembe' vagyok...." |
Tán az utolsó képen lévő ortodox templom érdemel leginkább említést, de oda sajnos nem nagyon mehettünk be, éppen miséztek. Azon a környéken belefutottunk egy olyan részbe, ahol a felismerhető külső jegyek alapján valószínűleg nagyrészt oroszok laktak. A játszótéren aztán ez igazolódott is, két orosz fiúval futottunk össze. A jó sok sétától mindenki kellemesen elfáradt és megéhezett, így betértünk abba az étterembe, ami a séta során nekem leginkább szimpatikus volt, s korábban már kétszer elhaladtunk mellette:
Kint ültünk le, s rögtön észrevettük, hogy valami szokatlan van az asztalon:
Étlap már volt a kezünkben (szereztem odabent angolt, mielőtt leültünk volna), így előbb át kellett néznünk, mielőtt a gombokat lehetett volna nyomogatni. Nóri persze kifejezett érdeklődést mutatott iránta, így ő kezelte a készüléket végig. A mellettünk lévő asztalnál két fiatal nőci ücsörgött, az egyiknek gyereke is volt, egy nagyjából egyéves kisfiú. Mondjuk csak dísznek volt neki, hogy különösebben nem törődik vele, az látszott rögtön. Valószínűleg a fő cél az volt, hogy a barátnéval rötyöghessen egy órát, ha Nóri nincs ott, akkor a gyerek akár az útra is kiszaladhatott volna meg vissza, ő hozta vissza onnan is... A kisfiúnak volt egy labdája, azzal játszott leginkább: élvezte, hogy eldobta, elgurította, aztán várta, hogy valaki visszahozza. Nóri persze ebben is partner volt, anyuka meg örült, hogy egy gonddal kevesebb...
Nagyon finom ételeket hoztak, majd tervezem, hogy később a sörös blogban írok róluk néhány sort. Most csak a fokhagymás kenyerükről mellékelek egy képet, úgy látszik ez délen is nagy divat:
Kértem egy adag fagyit is a végén, úgy véltem Nóri majd besegít, de nagyon nem akart. Kénytelenek voltunk Nettivel megenni. Amikor onnan eljöttünk, már elmúlt bőven 8 óra, de a nap még szépen sütött. Visszasétáltunk a tópartra, s mivel addigra a szél is elült, hagytuk Nórit egy kicsit még játszani a parton.
Lefekvés előtt Nórinak feltűnt, hogy hiányzik valami. Nem volt meg "Répa", a kedvenc nyuszija, akivel aludni szokott. Stockholmba menet Nettinek eszébe jutott még időben, hogy Nóri a nyulat tán nem rakta el, de akkor megbeszéltük vele, hogy ez volt az utolsó, hogy valaki visszamegy érte, az ő dolga eltenni. No persze nem tette el most se, s kezdett volna már sírni. Nem vagyunk bűvészek, nyulat nem tudtunk varázsolni, pláne nem este tízkor egy hotelszobában... Úgy tűnt, hogy egy idő után megnyugodott, de aztán arra lettem figyelmes félálomban, hogy valaki furakszik fel hozzánk az ágyra... Szerencsére elég széles ágyak voltak, s így elfértünk rajtuk hárman is...
(Tartottam egy kis kényszerű szünetet (nem minttha a fentiek egy menetben készültek volna el...), négy-öt nap után újra nekiveselkedem ennek a posztnak, ha a fene fenét eszik is, akkor is egy bejegyzés lesz ez, és kész... )
A következő nap (vasárnap) volt az az esemény, ami miatt ez az egész dél-észtországi kirándulási ötlet kialakult: el kellett jutnunk Valgába délutánra, Erikkel 3 órára volt megbeszélve a randevú a valgai városháza mellett. Valgáról már írtam korábban, nem nagyon akarom az ottani dolgokat megismételni, illetve újra leírni. A látogatás apropója az volt, hogy Erik meg szerette volna koszorúzni a magyar katonák emlékművét, akik a II. világháborúban Valgában lévő fogolytáborban haltak meg. Megkért engem is még áprilisban, hogy tartsak vele, s én igent mondtam. A dolog mikéntjéről csak az utolsó pillanatban derültek ki a részletek, azt is csak két nappal korábban tudtam meg, hogy hánykor fogunk találkozni...
A reggeli viszonylag egyszerű dolgokból álló svédasztalos rendszer volt. Nóri kicsit szomorú volt, hogy elhagytuk a szállodát, azóta is azt mondja, hogy ez volt a "világ legjobb szállása". Ezzel azért én vitatkoznék, de neki vitathatatlan előnyt jelentett a pár lépésre lévő vízpart, és a hatalmas játszótér...
Valga felé egy kis kitérővel mentünk, útba ejtettük az észtek legmagasabb hegyét, a Suur Munamägit. Egyes források szerint a "hegy" magassága csupán 314 méter, de a hivatalos verzió 318, részben azért, hogy mindenképpen magasabb legyen, mint a lettek nemzeti büszkesége, a Gaiziņkalns (311 méter). (Litvánia legmagasabb pontja nem nagyon szállhat be ebbe a versenybe, még a 300 métert se éri el...)
Hamar kijutottunk Võru-ból, még tán öt percig se tartott... Az urbánus övezetből kijutva hamar a "hegyek" között találtuk magunkat. Fura volt látni, hogy emelkedők, lejtők vannak, a tájat tagolják a dimbes-dombos lankás területek, a völgyekben pedig tavak bújnak meg... A vidék szinte érintetlennek tűnt, embereknek a legtöbb helyen nyoma sem volt, a jelenlétről csak zömmel rég összedőlt házak árulkodtak. Nem mondhatnám, hogy sűrűn lakott vidéke ez az országnak...
Ellenben a táj gyönyörű, a fenti képeken ti is láthatjátok... A "nagy tojáshegy" nagyjából 15 km-re van a várostól, így hamar odaértünk. A GPS egy olyan "szervízútra" akart minket rávinni, ami valószínűleg csak a hegy tetején lévő torony üzemeltetői számára járható, legalábbis az út aljában van egy behajtani tilos tábla, alatta egy észt nyelvű kiegészítő tábla. (Lefényképeztem, de még nem jutottam oda, hogy lefordítsam...) Megálltunk inkább egy parkolóban, és a fáradtságos hegymászást választottuk, pedig az az út felvitt egészen a toronyig...
Mielőtt valaki azt hinné, hogy irdatlan nagy erőfeszítésre lettünk kényszerítve ezáltal, ki kell, hogy ábrándítsak mindenkit: az egész felmenetel nem több 5 percnél. A legegyszerűbb módja a feljutásnak a kiépített lépcső, amely leginkább tán a Bújdosók lépcsőjéhez hasonlatos a Badacsonyi hegynél. A lépcsőfokok nem olyan meredekek azonban, nem beszélve a hosszúságró: nem is mérhető azzal. Nagyjából öt méterenként vannak a pihenők paddal, de őszintén szólva, nem tudom minek. Az egész táv arra nem elég, hogy az ember lélegzete egy kicsit felgyorsuljon (a szúnyogok nagyobb kihívást jelentettek...), és már ott is álltunk a torony tövében:
Sok kirándulóval találkoztunk, szerencsére egy busznyi ember éppen akkor jött lefelé, velük már nem kellett viaskodnunk a kilátó tetején... Mint látjátok, a kilátónak megadták a módját, természetesen fizetős. Fel lehet menni lifttel és lépcsőn, mi a liftes verziót választottuk. A lift kívül megy, így menetközben megcsodálhatjuk a fákat, de a kilátás persze fentről a legszebb:
Szép időben állítólag Tartut is lehet látni majdnem, nekünk akkor nem sikerült. A kilátóknál szokásos módon van egy fémtábla kitéve, rajta a jelentősebb európai városokkal. Köztük volt Budapest is, légvonalban alig több, mint 1300 km csak a távolság:
 |
| Nóri ujja mutatja a július 22-i irányt...:) |
Leérve ettünk egy jégkrémet a napon (bár pár szúnyog ide is utánunk jött), majd engedve Nóri kérésének, a szervízúton mentünk vissza. Nem volt hátrányos, mert az erdőből kiérve virágokkal borított domboldalban gyönyörködhettünk:
Valga onnan még több, mint 90 km volt, így útra keltünk, hogy a koszorúzás előtt még valamit enni is tudjunk. Az út hasonlatos volt az első szakaszhoz, bár itt már többször találkoztunk emberi tevékenységgel. Nem egyenruhában utaztam, úgy gondoltuk, hogy majd ebéd után keresünk egy félreeső helyet, és mindannyian átvedlünk ünnepi ruhába. Valga felé egyetlen olyan hellyel nem találkoztunk, ahol valamit lehetett volna enni (még benzinkúttal sem...), így nem maradt más hátra, Valgában kellett találnunk valamit. A városháza mögötti részen motorverseny volt, néhány út le volt zárva. Találtunk egy kisebb kávézót, ott ettünk egy gyors ebédet, majd elindultunk keresni egy helyet, ahol át tudnánk öltözni.
Autókázás közben belefutottunk az észt-lett határba (Valka a lett rész neve...), azért oda nem akartunk átmenni öltözködni... Végül visszamentünk arra, amerről jöttünk, kimentünk a városból, és egy mellékútra letérve megálltunk. A megbeszélt idő előtt nyolc-tíz perccel értünk vissza a városházához a központba. Valga Võru-nál jóval nagyobbnak tűnt, bár ennek a városnak a lakossága sem haladja meg a 14.000-et. (Valkával együtt kb. 20.000) Érdekes, hogy a népesség 1979-ben volt a csúcson, akkor majdnem 19.000-en éltek itt, a csökkenés eléggé drasztikus...
A történelmi vonatkozásokra most nem térnék ki, a fent belinkelt posztban van erről bőven információ. A polgármesteri hivatal épülete viszonylag impozáns és rendben tartott, a homlokzatán ott látható a jellegzetes Báthory címer... Fura ilyet látni a messzi északon....
Erikék kicsit késtek, a valgai hadtörténeti múzeum igazgatója (Meelis Kivi) és kísérője hamarabb megérkeztek. Sajnos az igazgató nem nagyon tudott angolul, csak a kísérője. Mielőtt velük beszélgetésbe elegyedtünk volna, Nóri elcsórta a sapkámat, no meg Netti kistáskáját is:
 |
| Úgy is áll, mint egy igazi katona... |
Az ő emlékükre állított emlékművet jöttünk megkoszorúzni, és mit ne mondjak, furcsa érzés volt nagyon ott állni egy ilyen emlékmű előtt, a haza határaitól ennyire távol. Nóri mellettünk jött, amíg az ösvényen lépkedtünk, közben a történelem furcsaságairól és meglepetéseiről beszélgetve...
 |
| Elől Erik és a polgármester, hátul a múzeumigazgató és én, jobbra tőlünk Nóri... |
Maga a megemlékezés is csak pár perc volt, igazából körülnézni sem volt időnk.
A rövid koszorúzás után visszamentünk a belvárosba, ezúttal a kultúrházhoz. Nagyjából félórát beszélgettünk az aktuális közös kérdésekről, leginkább arról, hogyan lehetne az országaink között lévő kapcsolatokat szorosabbra fűzni, és ennek kapcsán szóba került a város speciális helyzete is. Megkérdeztem a polgármestert, hogy milyen a viszony a két településrész között, miben tudnak együttműködni... A jelek szerint semmi gondjuk nincs egymással, sok dolgot közösen feljesztenek, illetve a túloldalon lévő meglévő létesítményeket (iskolák, kulturális és sportlétesítmények stb.) kölcsönösen használják, nem pocsékolják a pénzt és erőforrást arra, ami 200 méterre a határon túl elérhető. De jó is lenne, ha hasonlókat lehetne hallani Komáromról vagy Sátoraljaújhelyről.... Azt hiszem, erre még várni kell néhány évet sajnos.
A kultúrházban a nagyteremben egy koncerte készülődtek, a félreeső teremben ahol voltunk, egyszer csak rövidgatyás informatikusok és hangmérnökök csapata vonult át, szemlátomást tudomást sem véve arról, hogy a polgármester ott ücsörög a vendégeivel. Régen láttam már olyan tekintetet, amellyel egy mammutot is el lehetett volna tenni láb alól, de a srácok oda se pillantottak a valgai polgármester szikrázó szemeire, így megúszták e kellemetlen halálnemet...
A jó hangulatú beszélgetés után lementünk a földszintre, ahol végigrohantunk öt perc alatt egy képzőművészeti (leginkább festmények) kiállításon. Zárásképp a polgármester meg akart még hívni minket egy kb. egyórás koncertre, de úgy beszéltük meg korábban, hogy oda mi már nem megyünk be, előttünk volt még egy száz kilométeres autókázás, vissza az ország délkeleti sarkába, ahonnan reggel elindultunk. Elbúcsúztam hát a terem bejáratánál a polgármestertől és Eriktől, a múzeumigazgató és segédje szintén távozóban volt. Nóri pár perc múlva azt mondta, hogy érdekelte volna a banzáj, de akkor már nem akartam hülyét csinálni magamból, lesz még ilyenre alkalom, úgy remélem...
Az idő aznap csodaszép volt, mint a képekből is látszik, jól esett végre levetni a zakót és az egyenruhát. A második szállásunk Võru-n is túl volt huszonvalahány kilométerrel, és elmúlt már fél hét is, mire végre odaértünk. Az utolsó öt kilométert kavicsos földúton tettük meg lépésben, alig akartak vánszorogni a kilométerek.
Ezt a helyet úgy hívták, hogy Piusa Ürgoru (Piusa völgy) turistaház. Egy elbűvölő kis völgy aljában fekszik, a völgybe csendesen kúszik be a Piusa folyó, a hídján át kell kelni Võru felől jőve, és rögtön utána kell lekanyarodni balra a szálláshely felé. A "turistaház" esetünkben kicsit félrevezető, annál jóval magasabb komfortfokozatú dologra kell gondolni. Ezt a helyet is Kristi Valk, Gabi barátnője ajánlotta, szerencsére ezzel sem jártunk rosszul. Szóval a völgybe megérkezik a folyó, és párszáz méter után a folyóparton áll a főépület, ahol a konyha és az "étterem" van, valószínűleg egy régi malomépület felújítva, legalábbis az alapja annak tűnt. Az épület alatt megcsapolják a folyót, onnan csövön át megy a friss víz egy mesterségesen kialakított tavacskába, ahol egymás farkába érően úszkálnak a másfélkilós vagy nagyobb pisztrángok. A tó másik sarkában van a "lefolyó" (a Piusa megkerüli a tavat), az elhasználódott víz ott folyik vissza a folyóba.
 |
| Ebben a házban laktunk |
 |
 |
| A főépület |
 |
| A pisztrángok otthona, háttérben a halfüstölő |
 |
| Madártávlatból |
 |
| A Piusa megérkezik a völgybe |
 |
| Társalkdoó a szobánk mellett... |
 |
| A szobánk |
 |
| Az erkély... |
Amikor felvettem a szálláshellyel kapcsolatot, rákérdeztem a vacsora lehetőségekre, mert sejtettem, hogy későn fogunk odaérni. Azt javasolták, hogy fogjunk pisztrángot a tóból, s majd azt ők elkészítik. A javaslatot némi kétkedéssel fogadtam, mert eddig az összes hasonló kísérletünk kudarcba fulladt, a nyavalyások nem akartak ráharapni a csalira... Mindenesetre egy hibát elkövettem, ami majdnem végzetesnek bizonyult: nem nyomtattam ki a szállásadók válasz emailjét, amelyben nyugtázták a foglalást, pedig erre mindig nagy hangsúlyt fektetek. Szóval nem volt nálunk semmilyen papír, s az első ember, akibe belebotlottunk megérkezéskor, se angolul, se oroszul nagyon nem tudott... Szerencsére egy pillanat alatt előtermett egy fiatal nőci, aki jól beszélt angolul, s ő tolmácsolt a háziasszonynak, aki közben szintén előkerült.
Rövid úton kiderült, hogy valami nem gramek, a foglalásunknak nyoma sincs. Közben volt olyan dezinformáció is a beszélgetésben, hogy nincs szabad szoba sem, de aztán miután tisztázódott, hogy nem csak beállítottunk a semmiből, hanem le is foglaltuk a szobát, a helyzet rendeződni látszott. Mondjuk azt a részét a beszélgetésnek nem nagyon tudtam hovatenni, hogy "nincs szabad szoba", az egész komplexumban szinte mi voltunk egyedül, akik ott akartak aludni...
No mindegy, a hölgyemény többedmagával elment takarítani, azt mondták fél óra múlva lesz szobánk. Addig mi az angoltudós hölgy segítségével becserkésztük azt a fickót, akibe a legelején belebotoltunk, ő volt felelős a horgászati projektért a vállalkozásban. A fiatal hölgy Tartuból jött a gyerkőceivel rokonlátogatásra, valószínűleg a halsütő úriember volt a párja. Nóri az este folyamán mindkét gyerkőccel sokat játszott, elég szomorú is volt másnap, amikor estére nekik hírük-hamvuk se volt...
Érdekes módon a horgászat itt nem rákcsalival folyt, hanem kenyérrel, és szerencsére ezúttal jóval több sikerélményben volt részünk...
Nem kellett hozzá öt percnél több, s máris horogra akadt a fenti példány, nagyjából másfél kilót nyomott...
Horgászat közben olyan szinten támadtak a szúnyogok, hogy az nem volt emberi. No persze meg kellett nézni azt is, hogyan készítik elő a halat, szerencsére a fiatal leányzó itt is segítségünkre volt. Nagy szerencsénk volt, hogy éppen ott lebzselt a hétvégén, meg is jegyezte, hogy ha ő nincs, akkor valószínűleg nem lett volna se szállásunk, se vacsoránk. Hajlok rá, hogy igaza volt...
A halat olyan gyorsan kifilézte a pali, hogy csak néztem. Egy pillanat alatt kibelezte, levágta a fejének az egyik felét, majd továbbvitte a kést a gerinc felett, és végigvágta a farokrészig, az egyik filé meg is volt. A másik fele ugyanígy, utána még belülről a felesleges rosszízű darabokat lenyeste, és eltávolította a nagy szálkákat is. Bevagdosta a húst kétecentinként, jól besózta, utána jöttek az egyéb ízesítők. Az egyik felét majonézzel megkente, és nyers hagymát szórt rá apróra vágva. A másik filénél a halszeletek közé vajdarabok kerültek, erre a sütés utolsó pár percében kaprot szórt. Magát az elkészítést nem bírtuk már megvárni a szúnyogok miatt, vissza kellett menekülnünk a házba.
A képeken jól látszik hogy mennyire vörös ennek a pisztrángnak a húsa, nem is hasonlít a sebes vagy a szivárványos pisztrángra. Odabent hamarosan szóltak, hogy megnézhetjük a szobánkat, bepakolhatunk, a hal pedig nemsokára jó lesz. Behoztuk a cuccokat a kocsitól (a szúnyogriasztót is...), majd visszatértünk az étterembe, addigra már ott várt minket a pisztráng, némi krumplival.... Mit mondjak? Isteni volt...
 |
| Lóétvágyat! |
Tíz óra felé (teljesen világos volt még...) mentünk aludni, előtte azért persze még játszottunk a szobában is kicsit....
Oly jót aludtam, már mint régen, és kipihenten ébredtem. Sajnos az idő rendesen elborult, a szobába nem nagyon sütött be a nap. Sőt, hamarosan esni kezdett, a reggelihez már szemerkélő esőben bandukoltunk át. A néni kitett magáért, volt rengeteg féle ennivaló. Nóri készített magának egy szendvicset, aztán megkóstolta a kását is. Az óvodában csak egy pöttynyi lekvárt kapnak hozzá, hát itt aztán tobzódhatott. Közben megjöttek a tegnapi gyerekek is reggelizni, így egy kicsit játszottak is. Reggeli után ők is összepakoltak, s este ők már nem is kerültek elő.
Amikor elindultunk, még jobban esett, nem nagyon volt remény rá, hogy kitisztul hamarosan az égbolt. Igazából én kinéztem aznapra is egy fürdős programot, de a jelek szerint ezt mindenképp halasztani kellett, legalábbis délutánig. Elindultunk hát a Setomaa régió felé... Setomaa szó szerint azt jelenti, hogy "Seto föld" (bár a maa szó több mindent is jelent észtül...), s a szó egy régiót jelöl délkeleten nagyrészt Észtországban, amely mostanság igazából két ország között oszlik meg:
Mint jól látszik, Setomaa nagy része ma orosz fennhatóság alatt áll, a belső piros vonal jelzi a mai országhatárt, a zöld terület szélén lévő piros vonal pedig a régit, amely az észt állam első függetlenségi korszakában volt érvényben. Sajnos a térség történelméről még a neten sem lehet nagyon információkat találni, így kénytelen vagyok azokra az emlékeimre hagyatkozni, amiket aznap szedtem fel Obinitsa-ban, a Seto múzeumban. Szóval valamikor akkortájt, amikor Sztálin úgy érezte, hogy a balti országok nagyon be szeretnének lépni a Szovjetunió kötelékébe, az "egyesítés" alkalmával az új tagköztársaságok határai is módosultak a birodalmon belül. Így került Setomaa nagy része egy másik tagköztársasághoz, s amikor a '90-es évek elején Észtország újra a függetlenség útjára lépett, újra napirendre került a régió sorsa.
Addigra a régió másik fele gyakorlatilag eloroszosodott. A korábbi regionális központ, Petseri is orosz kézen van, állítólag az ott lévő épületek még idézik a múltat... A seto emberek számára természetesen a "másik" rész nagyon fontos, s persze Észtországnak is. Oroszország (főleg Jelcin idejében) mutatott némi hajlandóságot állítólag minimális határrendezésre, de erre végül nem került sor. Részben azért is, mert az észtek nem akartak félmegoldásba belemenni, a "vagy mindent, vagy semmit" elvet vallják. Közben a túlodalon a rokonság egyre fogy, hovatovább az Észtországban élők már csak őseik sírjait kereshetik fel, persze számukra ez is nagyon fontos. Hogy ezt ne tehessék, az orosz hatóságok mindent elkövetknek szinte: az átalános vízumkötelezettség az itt élőket fokozottan sújtja, sokszor hónapokat várnak a vízumra, ha valakit meg alakrnak látogatni 20 km-el arrébb.
A seto-k észtül beszélnek, de számomra elég durva változatot. Igazából Észtországban két nyelv létezett (létezik), az északi és a déli verzió, amelyek egyre jobban közelítenek egymáshoz, de a múltban igen csak különböztek. Hivatalos nyelvvé végül az északi változat vált, de a déliek őrzik sajátosságaikat, különösen az ország ilyen távoli csücskében. Tallinnban, ha a buszon ülök, vagy ha a várost járom, elcsípek ezt-azt a köröttem folyó párbeszédekből, de azon a környéken egy kukkot nem értettem semmiből. Amikor erről beszélgettünk Obinitsa-ban a múzeumos hölggyel, megnyugtatott: ne aggódjak, a tallinni észtek sem értenek itt semmit az első pár napban...
Ennyit tán dióhéjban a régióról, amit aznap bejártunk. Elsőként a Piusa barlangot akartuk meglátogatni, ha már ilyen pocsék volt az idő. Ez a "barlang" az összes létező programfüzetben, szórólapban megtalálható, amelyekben észtországi nevezetességeket ajánlanak. Valamilyen szinten érthető, mert sok érdekes dolog nem található ebben a kis országban, ha nagyon szigorú akarok lenni... (Azért fogalmazok ilyen keményen most, mert erősen csalódás ért ott minket, de erről majd később.)
Nem természetes barlangról van szó, egy homokbánya tárnáit nyitották meg a nagyközönségnek igazából. A VisitEstonia weboldalon lévő koordináta megint hozta a formáját, párszáz méterrel arrébb navigált minket a látogatóközponttól, de azért nem sikerült túljárni az eszünkön. 10 óra környékén értünk oda, kicsit tán már el is múlt, az eső meg szakadt. Senki nem volt a környéken (gyanús...), kiszálltunk az autóból és csekkoltuk a táblákat. Kiderült, hogy teljesen antiszociális módon a látogatóközpont csak 11-kor (!) nyit, ez már eleve egy fekete pont volt... Kicsit tanakodtunk, hogy megvárjuk-e (volt ott játszótér, de esett az eső), vagy menjünk előbb máshová, s közben jött egy motoros. Egy fiatal srác vezette, mögötte ült egy lány dzsekiben, később kiderült, hogy ő volt a pénztáros. Sietve az esőben megindult az épület felé, ezek szerint kinyitnak aznap, végre egy jó hír, gondoltam én...
 |
| Seto népviselet |
Amiket fentebb leírtam a térségről, mind tőle hallottam, s persze mesélt sok minden mást is. Elmesélte, hogyan nézett ki egy hagyományos seto ház (egy ilyenben van a múzeum is, meg lehet nézni a gyakorlatban is...), közben pedig néha teljesen új szavakat alkotva beszélgettünk. Mesélte, hogy a némettel minden szezon kezdetén bajban van, nehezen szokik vissza a nyelv használatára. Az egyik alkalommal egy német házaspárnak azt találta mondani, hogy "kirchen-candle" (kirche - templom németül, a candle meg gyertya angolul...), amiből aztán lett nagy derültség, de mindenki értette, mi akar lenni ez a tárgy valójában...
Amíg ott voltunk, befutottak a gyerekei is, Nóri nagy örömére. Az egész múzeum tán két szoba csak, mégis eltöltöttünk ott több, mint egy órát. Az eső még jobban rákezdett, s mivel közelítettünk a délhez, kapóra jött, hogy a hölgy megemlítette a seto éttermet a faluban. Tudtam már róla Kristitől, csak azt nem tudtam, hol van pontosan, csak az volt biztos, hogy a főutcán. Egész Obinitsa nem túl nagy (autóval nagyjából két perc alatt végig lehet rajta érni), így szép időben gyalog is megtaláltuk volna hamar az éttermet, de most jobbnak látszott pontosan tájékozódni. A hölgy olyan kedves volt, hogy fel is hívta őket, s megkérdezte az aznapi menüt. Kiderült, hogy a napi különleges ajánlat valamilyen leves, illetve palacsinta...
Beültünk hát a kocsiba (kishíján bőrig áztunk), és átgurultunk az étteremhez. Megtalálni nem túl könnyű, mert egy székelykapuhoz hasonlatos kapu takarja el, sok tábla meg nincs kint. Kedvesen fogadtak bennünket, két öreg néni vitte a boltot. Oroszul beszéltek, de angolul egy kukkot sem. Nem baj, így is meg tudtunk oldani mindent...
Egy régi seto házat alakítottak át, két szobájába zsúfolták be az asztalokat. Mi voltunk az egyedüli vendégek (hétköznap is volt, "gyönyörű" idő is volt...), így gyorsan a tárgyra tudtunk térni. Érdekes módon előbb a palacsintát forszírozta a néni, azt kaptuk meg először. Nettiék lekvárosat kértek, én húsosat:
 |
| Ez a húsos verzió |
Az ebéd végére sem javult meg az idő, sőt. Igaz, amikor kiléptünk az ajtón, akkor nem szakadt annyira, de amikor megérkeztünk a barlanghoz újfent, megint irgalmatlanul rákezdett. Bementünk a látogatóközpontba, csili-vili volt, látszott rajta, hogy nemrég építették. Kértünk jegyet, a kislány adott nekünk "karszalagot". Húha, gondoltam én, akkor itt jó nagy járatrendszer lehet... Volt néhány interaktív játék rögtön a pénztárnál, közben Nóri ezeket vette szemügyre. A csaj eltette a pénzt, majd közölte, hogy meg kell néznünk egy rövid filmet a barlang előtt. Hát jó. Beültetett minket egy kisebb moziterembe, és a laptopjáról lejátszott egy egész érdekes, körülbelül tíz perces mozit a barlang kialakulásáról és élővilágáról.
Már akkor gyanakodni kellett volna... Megjött végül egy idős néni, aki sajnos angolul nem tudott semmit. Oroszul egy kicsit, így Netti fordított nekem. Ő is elmesélt mindent a bányászatról, s kipróbálhattuk az interaktív játékokat. Ezzel az újabb bevezetővel megint eltöltöttünk negyedórát, majd közölte, hogy indulhatunk a barlangba... Ehhez ki kellett menni a látogatóközpont épületéből, átkelni egy hídon, majd a néni kulccsal feltárta a barlangot előttünk...
Belépve egy 10x5 méteres helyiségbe érkeztünk, innen indultak a tárnák. Kicsit fura volt, hogy minden lehetséges utat harminc centi vastag farönkökkel zártak el, vártam, hogy fogja valamelyiket "kinyitni". De nem történt ilyesmi, ha hiszitek, ha nem, nem lehetett onnan továbbmenni! Igen, egyetlen métert se, mindössze annyi volt az attrakció, hogy a tárnák első pár kivilágított méterét be tudtuk látni, s a néni nagylelkűen megengedte, hogy "lehet fotózni"....
A csodálkozástól szóhoz sem jutottam... Elsőzör azt hittem, hogy viccel, de nem. Csodálkozva kérdeztük, hogy kakoj bagoly, most akkor mi van, tényleg ennyi az egész? Akkor kicsit habogva elmondta, hogy mondta ő már odabent is, hogy húsz méterre tőlünk a boltozat beomlott pár éve, s a barlang veszélyessé vált. Előtte bemehettek a turisták, most már nem. Ezt én mind megértem, de akkor minek ez a nagy felhajtás? Miért vezetik félre az összes ideutazót (sehol nincs említve, hogy a barlang tulajdonképpen nem látogatható...), s miért nem hívják fel legalább erre a figyelmet, mielőtt megvenném a jegyet? Arról már nem beszélve, hogy egy ilyen attrakcióra felhúzni egy ilyen minőségű látogatóközpontot, a barokkos túlzás netovábbja...
Mit ne mondjak, csalódott voltam egy kissé...
Az idő mindeközben még rosszabb lett, szabályosan ömlött az eső. A strandolásról végképp le kellett mondani aznapra, már csak azért is, mert a nap legmelegebb periódusában az autó hőmérője 11 fokot mutatott. Terveim között szerepelt rossz idő esetére (mondjuk én csak borús időre terveztem...) az Ilumetsa meteorkráter, és a közelében lévő mocsár is, amely a Meenikunno névre hallgat. Ezeknek a linkjeit és GPS koordinátáit is a VisitEstonia honlapról néztem ki, megint csak hibáztam...
Úgy döntöttünk, hogy megkeressük őket, de mire megtaláltuk a mocsár tanösvényének kiindulópontját, rengeteg más helyen is jártunk, ahol nem is akartunk feltétlenül. Szerencsére az egyik ilyen helyen volt egy bazi nagy információs tábla térképpel az út mentén, ahol a mocsár is jelölve volt, így be lehetett lőni, hol is lehet valójában. Sajnos az odavezető út nem volt a legjobb minőségű, az esőben legalább 20 km-t mentünk földúton, és elég késő lett, mire odaérkeztünk. Az eső megint esett, s már mindenkinek elege volt belőle, nem akartunk kiszállni, és kipróbálni, hogy jó helyen vagyunk-e. Netti lefényképezte a térképeket a parkolóban, valószínűleg onnan indult a mocsárba az út ténylegesen.
Addigra azonban kissé belefáradtunk az aznapi szívásba, inkább elindultunk vissza a szállásra. Gondoltuk, majd legfeljebb másnap visszanézünk ide, ha jobb lesz az idő. Persze ebből nem lett semmi, most már kicsit bánom, hogy nem volt bennem erő az eső ellenére... Nem tudom, visszajutunk-e oda valaha még...
Visszamentünk hát a szállásra, amely olyan kihalt volt, mint a csuda. Sehol nem volt senki, az étteremrész zárva volt. Nagynehezen előbújt egy oroszul tudó bácsika, aki segített a horgászat előkészületeiben, és el is készítette nekünk a kifogott pisztrángot.
Az idő nem lett sokkal jobb, de legalább nem szakadt, csak szemetelt az eső. Vacsora után még játszottunk odafent sokat, kint sajnos nem nagyon lehetett lenni.
Az idő másnap reggel sem ígért túl sok jót, éppúgy borús volt, mint a hétfő reggel. Összepakoltunk nagyjából (ez volt az utolsó napunk...), aztán lementünk megnézni a reggelit. Illetve néztük volna, mert az étteremrész megint zárva volt. Este a bácsival megbeszéltük a fél kilencet reggelire, de úgy látszott, hogy el lettünk felejtve...
Mit volt mit tenni, elkezdtünk pakolni a kocsiba, s közben igyekeztünk nem túl halkak lenni, hátha valaki felfigyel ránk... Nórira ez kimondottan igaz volt, ő aztán végképp nehezen tud csendben maradni ugye... A parkolóban felzavartuk a szúnyogokat ismét, rengeteg utat talált magának az autóba is, sajnos. Mire a pakolással végeztünk, előkerült a néni, és szabadkozott, hogy jól elaludt. Hát aludni tényleg jókat lehetett ezen a helyen, erre nem lehetett semmi panasz...
A reggeli hasonló jellegű volt, mint előző nap, csak most tojást sütött bónuszként a néni, a kása pedig elmaradt. Nóri megkérte, hogy készítsen egy kicsit, pár perc múlva kész is volt. Ahhoz képest, hogy eleinte az oviban mennyire utálta ezeket a különféle kásákat, mostanra egész megszerette őket... Amikor fizetésre került a sor, a néni érdekes módon kevesebbet számolt, mint vártam, de a fene bánta. Valamiért levont 20 eurót a végösszegből...
Induláskor megint Võru felé kellett vennünk az irányt, s a mocsárról hamar letettünk, mert kb. 60 kilométeres kitérő lett volna a hazafelé vezető úton. A Pühajärve tó strandját vettük még tervbe aznapra, hátha addig drámaian megjavul az idő, míg odaérünk. Alig, hogy elindultunk, megpillantottunk egy gólyát jobb oldalon:
Felmerült még bennem, hogy mivel borús az idő, meg lehetne nézni a Vastseliina várromot, amit a kezdetekben elvetettem, mert nem nagyon bíztam benne, hogy Nórit lekötné (van mellette egy múzeum is). A koordinátáját be se írtam a GPS-be, csak azt tudtam, hogy a szállásunktól nincs messze. Így csak annyit tudtam beírni a kütyünek, hogy menjen a településre, aztán majd csak meglátjuk a várat. A faluba beérve találtunk egy benzinkutat szerencsére, benzinnek is fogytán voltunk már, s ezen a vidéken nem építenek túl sok kutat...
A benzinkutas csajszinak megmutattam egy prosiban, hogy mit keresünk, de hamar letörte a lelkesedésünket, mert a várom nem ebben a faluban volt. Van egy Vana Vastseliina (Öreg Vastseliina, vagy Ó-Vastseliina nevű) település is, ahhoz még kellett volna autózni egy csöppet, természetesen kiesett a globális útiránytól, akkora kitérőt már nem ért meg a dolog...
Elindultunk inkább a Pühajärve tó irányába... Ez a tó viszonylag nagy, Otepää mellett van, amely Észtország téli fővárosa. Az észteknek minden évszakra van külön fővárosuk egyébként, s abban egész biztos vagyok, hogy a nyáriról már tettem említést, ez Pärnu, Tallinntól délre, a tengerparton. De ha már itt tartunk: tavasszal Türi a "főváros", ősszel pedig Narva. Narváról már sokszor esett szó (elméletileg júliusban el is látogatunk oda), Türiről kevsébbé: ez a város az ország szívében található.
Nagyjából 11 óra után értünk a tóhoz, addigra egész szépen kitisztult az ég, időnként a nap is sütött, és árnyékban megvolt 15 fok is. Mondhatni nem volt gatyarohasztó hőség, így a parton nem csak azért nem voltak sokan, mert a fák között irtó sok volt a szúnyog. A kiírások szerint a levegő hőmérséklete 18 fok volt (maximum a napon...), a víz pedig 16 fokig melegedett fel... Nóri persze átöltözött fürdőruhába, s ahogy a nap kezdett erősödni, én is felvettem a fürdőgatyámat. A víz nem volt olyan gyilkosan hideg, mint esetleg ezekből a nyers számokból tűnhet, a lábamnak egész elviselhető volt.
Kibontottam egy sört, élveztem a napot, Nóri homokvárat kezdett építeni, Netti meg egy madárkát követett nyomon, aki szorgalmasan hordta a fiókáknak az élelmet...
Nórit a kezdetektől nagyon vonzották a strand csúszdái, sajnos a kanyargós le volt zárva. Eltökélte, hogy valamelyiken le fog csúszni, de mindenképp szerette volna, ha én elkapom a végén. Ehhez nekem derékig be kellett volna gázolnom a vízbe, ami elsőre nem tűnt valami nagyon jó ötletnek. Próbáltam rábeszélni, hogy nem mély ott a víz, nem fog elmerülni, de semmi haszna nem volt. A végén csak be kellett mennem:
Elsőre ez a dolog egyáltalán nem esett jól, de mikor már harmadszor csúszott le, egészen megszoktam a vizet. Olyannyira, hogy a végén bele is merültem, és úsztam benne pár métert. (Erről is van videó, de tekintettel a horrorisztikus elemekre, ezt inkább fedje jótékony homály...) Nagyjából másfél órát eltöltöttünk itt, aztán az idő kezdett megváltozni. Csúnya fellegek jöttek a város felől, összeszedtük gyorsan a cuccainkat, és elindultunk az autó felé. Mire odaértünk (kb. 200 méter) a fellegek oszlani kezdtek, de nem mentünk vissza a partra, mindenki kezdett éhes lenni...
Csak úgy vicc képpen beírtam a GPS keresőjébe, hogy "forell", ez pisztrángot jelent észtül. Gondoltam lesz majd egy nagy büdös 0 találat az eredmény, de nem. Sőt, ajánlott vagy huszat, közülük az egyik pont útba esett Tartu irányába. Mondtam Nórinak, hogy megyünk horgászni, nagy volt az öröm...
Ha esetleg valakit érdekel az észtországi pisztrángfogás, bátran ajánlom ezt az oldalt, itt mindegyik megtalálható, csak válogatni kell. Mi most a Tatra nevű sütöde felé tartottunk, állítólag Tartuban ők elég népszerűek. Nincsenek messze a főúttól, tán ha ötven métert kell letérni, és ez is egy volt vízimalom mellé épült. A vízutánpótlásról itt is egy patak gondoskodik, s hétköznap lévén, itt sem volt eszeveszett tolongás. Hétvégén nagy lehet a forgalom az asztalok számából ítélve, a játszótér mögött pedig már ott állt a máglya a Szent Iván éjre készülődve...
Nóri nagy örömmel vetette magát a horgászatba, s rövid úton sikerült kifognunk az eddigi legnagyobb halat, 2 kilót nyomott:
Kicsit másképp készítették el, mint a Piusa völgyében, s mivel jó nagy volt őkelme, nem is sült át mindenütt rendesen. De azért jól nézett ki:
Csak az egyik felét tudtuk legyűrni, a másikból otthon még a vacsora is kitelt. Ahogy a sütödéből elindultunk, az idő egyre jobb lett, Tallinn előtt már 18 fokot mutatott a kocsi hőmérője.
Így telt el ez a pár nap, s csak remélni tudom, hogy eljutunk még az országnak ebbe a csücskébe.... Sok helyen szinte érintetlennek tűnik a természet, s ma sem lakják túl sokan a vidéket. Rengeteg az összeomlott ház is, azaz a migráció sem lehet jelentéktelen. De mégis tán ez Észtország egyik legszebb vidéke, s egy pár napos kirándulást feltétlenül megérdemel, ha az a szerencse ér benneteket, hogy huzamosabb időt tudtok ebben az országban eltölteni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése