Hétközben volt még az emlékezetes ukrán - angol meccs, ahol a magyar bírói csapat maradandót alkotott, ezt persze odabent sem hagyták szó nélkül.:) Szerdán Gabival elmentünk a Hell Huntba meginni egy sört, és vacsorázni, már vele is elég régen találkoztunk, de a jelek szerint nyár végéig nem is nagyon fogunk... Itt ettem egy olyan dolgot, amit ott még sose, sült oldalast (érdekes mód Gabi bordának hívja, anatómiailag értelemszerűen igaza is van...):
Csütörtökön volt odabent a hét legérdekesebb napja. Christian, az egyik német a csapatból hazamegy nyáron, s ezen alkalomból az észt vezérkari főnök adományozott neki egy kitüntetést. "Meglepetésszerűen" a központ állománya is részt vett a csütörtöki ünnepségen (ezt persze nem Christian kedvéért rendezték, észt ünnep is volt...). Szerencsére jó időt fogtunk ki, és nem áztunk meg. Az én díszegyenruhám a valgai akció miatt még otthon volt, így csütörtök reggel még azt is be kellett hozni...
 |
| Középen az ünnepelt, piros sapiban |
Hétvégére végig pocsék időt mondtak, csak péntek délutánra nem, így a rövid napra tekintettel (délután egyig dolgoztunk csak...), kitaláltuk, hogy elmegyünk kirándulni. Már többször is szó vólt róla, hogy megnézzük a Jägala vízesést, most végre eljutottunk oda. Elhívtuk Romanékat is, hogy jöjjenek velünk, ha akarnak, naná, hogy akartak.
Biztos impresszívebb látványt nyújt a vízesés tavasszal, amikor több benne a víz, de azért így sem volt rossz:
 |
| Tán még a szivárvány is sejthető... |
A vízesés másik oldala sokkal lepusztultabbnak tűnt, ezen az oldalon, ahol mi voltunk, sokkal jobban jártunk. Nem voltunk egyébként egyedül, sokan jöttek kirándulni és sütögetni valamit. A vízesés utánra kinéztem egy másik programot, meggyőztem Romanékat is, hogy menjünk el "horgászni". Még kb. 15 kilométert kellett autózni ugyanis, hogy eljussunk egy ilyen helyre, bár útközben voltak táblák egy másikhoz is...
A helyet, ahová tartottunk, úgy hívták, hogy JÕEKÄÄRU PEREPUHKUS, bent van rendesen az erdőben. Amikor kiszálltunk a kocsiból, a szúnyogok azonnal elkezdtek támadni, gyorsan mentünk a napra. A néni, akivel először találkoztunk, igazából csak észtül beszélt, oroszul nem nagyon szeretett volna megszólalni (pedig tudott), angolul meg pláne nem. Később előkerült egy fiatal srác, és két fiatal csaj is, ők már beszéltek angolul.
Megkaptuk a botot, és Nóri rögtön a tettek mezejére lépett. Szákot nem kaptunk, így gyorsan kértünk egyet, de addigra egy agresszív pisztráng eltépte Nóri zsinórját, és a horgot is elvitte. Roman nem nagyon hitte csütörtökön, hogy Nóri képes lesz egy helyben maradni, amíg kifog egy halat (jellemzően ehhez azért türelem kell...), hiába mondtam neki, hogy ezeken a helyeken annyi hal van, hogy szinte lehetetlen, hogy valaki hal nélkül távozzon, de a tavat elnézve rájött, hogy igazam van.
Folyamatosan haraptak a halak, és pár perc múlva ki is fogtuk a vacsorát (immáron a második bottal):
 |
| Ezeket nem mi fogtuk, de szépek... |
Mint a videóból látszik, volt egy óriási ugrálóasztal is, aminél eleinte semmi konkurrencia nem volt (mi voltunk az elsők, akik halat fogtak...), így Roman, Andrea és persze Nóri is letesztelte. Ahogy vártunk a halra, egyre többen jöttek, némelyek több napra berendezkedve, szemlátomást a szombat-vasárnapot is ott akarták tölteni. Gyerekek is voltak, így Nórinak játszópajtásai is akadtak, alig akart elindulni estefelé haza...
Roman miatt folyamatosan húzódtunk a napra, szinte betegesen irtózik a szúnyogoktól. Hiába mondtam neki, hogy ne rinyáljon, mert Dél-Észtországhoz képest a helyszínen tapasztaltak gyakorlatilag a zéró kategóriába tartoznak. A hallal egész sokat elvacakoltak, azt mondták, hogy az egyik felét füstölni fogják. Közben folyamatosan jöttek tovább a népek, s realizáltuk, hogy igen csak jó pillanatban érkeztünk a helyszínre.
Mindenki elég éhes volt már, mire végre megkaptuk a halat, de a mellékelt köret és saláta igen csak szegényes volt. Tekintettel csapatunk létszámára, három adag kruumplit és két adag salátát kértünk, ezzel szemben katpunk egy kis tál krumplit és egy kis tál salátát. Két helyi dolgozót is megkérdeztem, hogy ez most mi, de állították, hoyg ez bizony három adag krumpli összerakva egy tányérra, a saláta pedig szintén így lett összeállítva... Azt hiszem, ide se jövünk többet...
A hal maga egész jó volt, bár az egyik fele nem igazán sült át, pedig rengeteget kellett várni rá. A hagymás verzió viszont egész jó volt:
Nóri nem nagyon evett, tán pár szelet krumplit, halból szinte semmit. Inkább játszott a gyerekekkel... Már majdnem hét óra volt, amikor elhagytuk a sütödét, ideje volt indulni, ha még értelmes időben haza akartunk érni. Nóri persze maradt volna még, nehezen értette meg a szikrázó napsütésben, hogy már elég késő van.
Hazafelé elhaladtunk Kiiu nevű települése mellett. Az úton ki volt téve a szokásos tábla, amely errefelé nevezetességeket jelöl, láttuk már idefele is. Az volt ráírva, hogy "Kiiu Torn", Netti úgy emlékezett, hogy a torn észtül tornyot jelentett. Roman állította, hogy nem... Hazafelé bekanyarodtunk arra, amerre a tábla mutatta, a kiírás szerint csak 600 méterre volt. Meg is találtuk hamar:
A torony melletti padon egy nénike ült egy bácsival, jöttünkre a néni felállt. Kérdeztem tőle, hogy beszél-e angolul, meglepődve tapasztaltam, hogy igen. Szemlátomást nyitva volt a torony, a néni pedig egy rögtönzött kétperces (bár biztos gyakorolta...) előadásba kezdett a torony történetéről. Viszonylag régi építmény, 1517-ben építtette lakótoronynak Tiesenhausen német báró, félve az észt parasztok lázadásaitól. A félelem nem volt oktalan, a német földesurak házait az elégedetlen parasztok számos alkalommal feldúlták, így tán az sem véletlen, hogy az alsó szinten (négy emelet van...) a fal vastagsága 1,8 (!) méter. Ez Észtország legkisebb lakótornya, és kevés van ilyen szép állapotban. Arról azért a néni szemérmetesen hallgatott, hogy a livóniai háborúban a tornyot lerombolták, s csak 1974-ben építették újjá. Manapság egy kávézó üzemel benne, ahol helyi likőröket is megpróbálnak eladni a turistáknak.
Felmentünk persze, s a néni rendes volt, Nóriért nem is számolt fel semmit...
Amikor az autóból kiszálltunk, már akkor hallani lehetett, hogy az út toronnyal átellenes oldalán a parkban valami buli van. Ők is s Szent Iván éjre gyúrtak már, a máglya is elő volt készítve. A színpadnál vicces műsorszámok mentek, kicsit belenéztünk mi is a programba. A lenti képeken lévő táncos produkciók között volt némi árnyalatnyi vizuális különbség, sajnos a második volt a rövidebb...:)
Hazafelé még egyszer megálltunk, az út jobb oldalán egy kő volt:
Sajnos a kövön lévő szövegek fordítása elég ködös, de a legvalószínűbb az, hogy a kő az 1919-es függetlenségi harcoknak állít emléket. Hazavittük Romanékat, nagyon szép kilátás van a lakásuktól a tengerre. Még a talaj szintjéről is látszott a tenger kékje, de ők fent laknak a negyediken, onnan még szebb lehet. Föl akartak hívni minket, de már 9 is elmúlt, ideje volt hazamenni.
Másnap megígértem Nórinak, hogy addig maradhat fent, ameddig akar, s titkon bíztam benne, hogy valamilyen szabadtéri programra is el tudunk majd menni. Az időjárás viszont nem így gondolta. Az előző nap verőfénye után (meg is kapott minket a nap...) egész nap szakadt az eső kis szünetekkel, a hőmérséklet meg épp, hogy verte a 10 fokot. Estére kicsit lanyhult a dolog, akkor már elállt. Nóri nagyon sokáig bírta a fentlétet, a meccset is megnézte velem, pedig nem volt valami izgalmas... Viszont a délelőtt és a délután izgalmas volt Nórinak, mert rggel telefonált "Száfijjjjá" anyukája, hogy ráér-e Nóri, mert elvinnék moziba, meg játszani. A bartáosnénak aznap volt a születésnapja, Nórinak meg persze volt kedve menni, bár a mozira állítólag húzta a száját (én még aludtam, amikor ez történt). Végül persze elment, a Madagaszkár legújabb részét nézték meg 3D-ben. Délután öt óra után hozta vissza apuka, kicsit bánatos volt, hogy haza kelett jönnie...
A meccs közben 11 óra körül kimentem a kertbe fényképezni, a borult idő ellenére azért tán látszik, hogy nem volt sötét:
Másnap Nóri aztán sokkal frissebb volt, mint én:
Ez a kép nagyon aranyos róla, nézi a mesét a reggeli teájával... Aznap már ki lehetett kicsit menni az udvarra is, bár Nórit elég nehéz volt rávenni. Persze, amikor már kint voltunk, akkor meg be nem akart jönni, szokásos...
Este jött Tamás és Liis meccset nézni, Liis leírta a múltkori torta receptjét Nettinek, ráadásul magyarul. Beleolvastam, egész érthető volt.
 |
| Megy a meecs, "este" tíz óra. Kissé világos van... |
Az első félidőt Nóri is megnézte, de nem ez a meccs volt az EB csúcsa eddig, maradjunk annyiban. Remélem a mai meccs jobb lesz... Mikor elmentek, kimentem fotózni éjfél után is egyet, akkor is borús volt. Megpróbálom ma is majd, tán ma nem lesz felhős. Ez a vasárnapi éjfél utáni kép:
Nórinak tegnap befejeződött az ovi, délben Netti már ment érte. Ma reggel aztán nem is kelt fel velem, és este a meccset is akarja megint nézni.:) Ma jöttem először idén biciklivel egyébként dolgozni, eddig mindég vagy pocsék volt az idő, vagy máshová is kellett menni. Szerencsém volt, nem áztam meg... Sajnos az utolsó párszáz méteren az utat lezárták, ott a temető mellett az erdőben kellett egy ösvényen mennem, elég érdekes rajta közlekedni... Hazafelé megpróbálok majd valami normálisabb szakaszt taláni, mert ez elég sáros.
Hétvégén elméletileg mindkét nap jönnek vendégeink, de ez még képlékeny...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése