Folyatassuk hát a történet elveszett fonalát valahol júlisuban, bár ha ezzel a tempóval haladok előre, karácsonyra se érek a végére. (Mégis csak végére értem...) De mit csináljak, ez van. Arról viszont nem mondok le, hogy a történet teljes legyen, két okból se. Egyrészt tán jó nektek, mert olvassátok, másrészt meg 20 év múlva majd Nórival együtt visszanézni ezeket a dolgokat érdekes élmény lesz, ez borítékolható.
Szóval ott tartottam legutóbb, hogy Pimpáék tragikus hirtelenséggel eltávoztak, mi meg ott maradtunk a 97,5 %-ra bepakolt bőröndjeinkkel. Igyekeztünk a kocsi csomagtartójának minden hasznosítható köbcentijét kihasználni, s Nóri morgolódásának ellenére a hátsó ülést és az azalatti területet is. Nóri nagyon utálja, ha mellette van egy rakás cucc, de nem volt mit tenni, az utolsó hírek szerint ugye jövőre költözünk haza, próbáltunk minél több dolgot hazahozni, amire már nincs szükség.
Másnap reggel már nem volt nagyon mit pakolni, és szerencsére rohannunk sem kellett az indulással ezúttal, mert nyaralást csináltunk a hazaútból. Négy napra terveztünk, és aznap csak Rigáig akartunk eljutni, ami 300 km sincs. Napfényes reggelre ébredtünk, készítettem még egy képet a házról, aztán elindultunk a hosszú útra...
Az út aznapi része túlnyomórészt Észtországban volt, a határ majdnem 200 km Tallinntól. Akkoriban ért a repce, útközben szemet gyönyörködtető tájhoz volt szerencsénk sokszor.... Hú de erőltetett egy mondatszerkezet volt ez! Sebaj, korrigálni most nagyon fáradt vagyok. Nézzünk inkább egy képet, hogy miről is akartam itt erőlködni:
Hosszabb pihenőre már Lettországban álltunk meg. Már régen kinéztük magunknak, hogy egy szakaszon az út nagyon közel megy el a tenger mellett. Igazából tán 30 méter sincs, tavaly majdnem meg is álltunk hazafelé, akkor hétágra sütött a nap. Akkor azonban 850 km volt Byalistok-ig, így nem álltunk meg. Idén is szépen sütött a nap, de a dolog erős széllel párosult a tengerparton, s a levegő hőmérséklete is éppen csak átlépte a 15 fokot. Így fürdésről sajnos most nem lehetett szó, helyette megebédeltünk az előző napról maradt sült kacsából...
 |
| A folyó... |
Érdekes ez a partszakasz abból a szempontból is, hogy egy folyó folyik bele itt a tengerbe, felfelé a harmadik képen ez látszik... Ezt követően már csak Rigában álltunk meg, s nem tudtunk olyan későn indulni, hogy koradélután oda ne értünk volna... Kicsit kerengtünk a szállodáig (Hotel FG Gertrude City Centre), de aztán az egyirányú utcák szövevényéből kikeveredtünk, hála a GPS-nek. Parkolni egy másik utcában kellett egy őrzött parkolóban, így gyorsan kidobáltuk a cuccot, rábíztuk a recepciós csajszira, aztán elmentünk megkeresni a helyet.
A szoba nagyon szimpatikus volt, s másnap a reggeli is. Az ára sem vészes, így csak ajánlani tudom mindenkinek, ha erre tévedtek, bővebb információ a fenti linken. Egyedül a kilátás rusztikusabb az átlagnál, amikor kinéztem az ablakon, ezt a lehangoló látványt voltam kénytelen szemlélni másnap reggel:
Lepakoltunk gyorsan, aztán indultunk lefelé, még el akartuk csípni az "egészségügyi múzeumot". Nem nagyon néztem utána (tudom, nagy felelőtlenség), hogyan is lehet oda eljutni tömegközlekedéssel, de szerencsére a recepciós csajszival hamar megfejtettük az utat: az utcában közlekedő troli pont arra vitt. Gyorsan vettünk egy napijegyet a közeli kioszkban, aztán indulhatott is a kaland...
A múzeum tisztességes lett neve Paula Stradiņa Medicīnas vēstures muzejs, a nevét egy híres Pauls Stradiņš nevű orvosról kapta. Igazából már tavaly is meg akartuk nézni, de akkor éppen nem volt nyitva, zárva tartottak. Szép nagy múzeum, több szinten keresztül (emlékeim szerint négy emelet van, de erre nem esküdnék meg) mutatja be az orvostudomány és a gyógyítás történetét, egészen az őskortól az űrkutatással kapcsolatos egészségügyi problémákig. Az állandó kiállítás mellett az első két szinten a földszint felett vannak időszakos kiállítások is, amikor mi ott voltunk, az egyiken például gyerekrajzok voltak kiállítva.
Az első említésre méltó teremben voltak a gyerekek számára is értékelhető interaktív dolgok, próbára tehették a tapintásukat és más érzékszerveiket is. Nórit mégsem ez "hozta lázba" itt elsősorban, hanem az itt elhelyezett preparátumok. A meg nem született embrió szerű "kisbaba" tette rá a legnagyobb hatást, egy idő után felmérte a helyzetet, és már majdnem síró hangon döbbent rá az igazságra:
- Szegény kisbaba... Meghalt, mielőtt megszületett volna, nem is láthatta a világot...
Az alsó szint az őskori és ókori orvoslás lehetőségeit igyekezett bemutatni (meglékelt koponyák minden mennyiségben...), a következő szint viszont már a középkorba kalauzolta az embert. Itt aztán rátettek még egy lapáttal az idegborzolásra: élőképpel mutatták be az akkori borzalmak némelyikét, például a pestisjárványt. Megelevenedett a középkori utca, ráadásul sötétben: a kapukon a pestis jele, a halottakat begyűjtő csuklyás emberek, az emeletről pedig a rettegő hozzátartozók nyújtják le a halottat, mindezt kísérteties fények és hanghatások kíséretében... S ha mindez nem volna elég, az egyik enyhén megvilágított szobában, üvegfal mögött mutattak be egy élőképes amputálást életnagyságú emberfigurákkal, fűrésszel, ahogyan azt kell...
Úgyhogy már szinte felüdülés volt a következő szintre érni, ahol már a felvilágosodás kora várt ránk, szó szerint: itt sokkal több volt a fény is. Volt egy korhű gyógyszertár is, többféle rendelő, az egyiknél Nóri kipróbálhatta a szemét a korabeli szemvizsgálati tábláknál. Örömmel jelentem, hogy ott is jól teljesített:
Innentől kezdve rengeteg gép és mindenféle orvosi műszer volt kiállítva a röntgengépektől kezdve az elektronmikroszkópig, de megcsodálhattuk a szobakerékpár egyik ősrégi verzióját is. A múzem számomra egyik legérdekesebb része a legfelső szint volt, itt az űrkorszak csodáit mutatták be. Nem csak az emberekre koncentráltak, megtekinthetők az első állatokkal kapcsolatos anyagok is, akik az űrben jártak...
Nagyjából másfél órát töltötünk odabent, de igazság szerint ennél jóval többet is lehetne. De nem akartunk, mert el akartunk menni a vidámparkba is (Lido). Nóri már akkor felvetette ezt a programot, amikor az autóval beértünk a városba, emlékezett nagyon jól tavalyról, hogy itt volt ilyen, pedig senki sem mondta neki. Hozzáteszem, bennem is felmerült a dolog útközben, csak nem akartam én szóba hozni...
Odakint még javában világos volt, egy rövid buszozással eljutottunk a belváros szélére.
A Lido-hoz villamossal lehet kijutni, nagyjából negyedóra a központból. Sajnos jóval szerényebb színvonallal találkoztunk, mint tavaly októberben. Például a "KRESZ parkban" a motoros autókat lecserélték pedálos gokartokra, a megszabott időt a legtöbb gyerek ki sem tudta tölteni. A pedálok ugyanis legtöbbjüknek messze voltak, így nehéz volt nekik hajtani. Emellett még a közlekedési lámpák sem égtek, az illuzió teljes hiánya ez csak így...
A lóverseny sem volt az igazi ezúttal, mondjuk most nem is jutottunk hozzá úgy a játékhoz, hogy csak mi ketten vagy hárman játszottunk volna. Nóri mondjuk az első körben a hat-hét fős mezőnyben toronymagasan vezetett, majdnem meg is nyerte a játékot, de a végére persze beelőzték. Telepítettek légvárakat is egy elkerített részen, összesen hármat. Előttük szőnyeg, a gyerekek viszonylag könnyen tudtak (volna) mozogni közöttük. Háromféle karszalagot lehetett ide külön venni, ha jól emlékszem. Ha minden igaz, akkor volt 15, 30 és 60 perces. Az árakkal nem is lett volna semmi gond, egész elfogadható volt, s exponenciálisan olcsóbb lett az ár percre vetítve, ha a hosszabb időtartamra vettünk jegyet. Mivel akkor mi már jóideje ott voltunk, Nórit csak a 15 perces etapra neveztük be. Az elején megkérdezték a felügyelők, hogy melyik légvárat választja, hát ez egy csöppet furcsa volt. Kiderült, hogy a 15 perces szalaggal csak az egyik légvárba mehet be, a másik kettőbe nem. Hogy ebben hol van a logika, ne kérdezzétek. Ezzel ugyan nem inspirálnak arra, hogy az ember megvegye a 30 percest...
Hét óra felé visszamentünk a városba, tettünk egy kisebb sétát étteremre vadászva. Újra jártunk a Fekete fejűek házánál, a dómnál, meg még sok más helyen. Kicsit hűvös volt az este, simán elkelt a kabát itt is...
Végül aztán mekiben vacsoráztunk, nem találtunk olyan éttermet, ami szimpatikus lett volna... Hazafelé még vettünk néhány doboz sört is, ezek szépen el is fogytak az otthoni pár hétben, hamarosan olvashatók lesznek róluk a tesztek a sörös blogban... (Ez már meg is történt, jelentem...)Bizony jó későn értünk haza, de nem kellett nagyon aggódni, mert másnapra sem volt tervezve több Trakaig. Nórinak nagyon tetszett a fürdőszobához mellékelt fürdősapka (azóta is ilyet használ itthon):
Reggel korábban ébredtünk, mint Nóri, akkor ő még az igazak álmát aludta, amikor kikászálódtam az ágyból. De olyan szép volt, ahogy aludt, muszáj volt lefényképezni:
Az ablakon kinézve konstatáltam, hogy az idő nem lett jobb tegnap óta, sőt. A jelek szerint rendes zuhé volt az éjjel (semmit nem hallottam belőle, pedig egy darabig hallottam az utca zaját...), s felhőkbe burkolózott egész Riga. A levegő mondhatni friss volt, szerintem éppen hogy elhagytuk a +10-es álomhatárt...
A reggeli is nagyon korrekt volt szerintem, bár Nóri eleinte nem nagyon tudott magának mit választani. Maga az étterem kellemes hangulatú, kicsit mintha vissza akarnák zökkenteni a vendégeket a múlt század '30-as éveibe:
Netti és Nóri a reggeli után elzarándokolt az autóért, én meg őriztem odalent a csomagokat a hallban. Az eső újra elkezdett kicsit esni, s sietősen kellett pakolnunk. A rossz idő nem csak Rigára korlátozódott, gyakorlatilag egész napra elkísért bennünket. Maga az út semmivel sem jellegtelenebb, mint az eddig járt útszakaszok Lettországban, gyakorlatilag semmire nem emlékszem belőle. Már Litvániában voltunk, amikor megálltunk ebédelni egy benzinkútnál, akkor éppen nem esett az eső, de ronda nagy fekete felhők gyülekeztek a hátunk mögött.
Az aznapi út első kalandos része Vilnius-ban ért minket, a GPS rendesen elkavart... Pontosabban javasolt egy útvonalat, amit nem vettünk időben észre, és nem azt követtük. Mivel éppen valami 2x2 sávos úton haladtunk (középen kerítés, naná), nem volt túl egyszerű visszafordulni, így gondoltuk, majd csak újratervezi magát, legfeljebb kerülünk pár kilométert. A városnak ez a része hemzsegett felüljárókban, lehajtókban, egymást keresztül-kasul nyesték a szélesebbnél szélesebb utak... Eljutottunk aztán egy olyan helyre, ahol a GPS ismert egy összekötő utat az alattunk menő úthoz, de a valóságban ilyen nem volt. Egy benzinkút mellett kellett volna meredeken lehajtani a füvön a másik útra, de nem terepjáróval jöttünk...
Kavarogtunk jó sokat, közben az eső meg elkedzdett szakadni megint. A szállásunk egyébként nagyjából 15 km-re volt Vilniustól, de ezúttal nem Vilnius volt az úticél. Én már jártam Vilnius-ban, s el szeretnénk menni oda közösen is, de erre nem pár órát szeretnénk szánni. (Ezen már túl is vagyunk, útibeszámló készülget...) Helyette inkább kinéztem délutánra Trakai-t, mint néznivalót, de ahogy az időjárást elnéztem, nem sok esélyünk volt rá....
Végül aztán csak találtunk egy olyan utat, ami levitt a lenti útra (közben háromszor visszamentünk kábé a városközpontba), s sikeresen magunk mögött hagytuk a litván fővárost. A szállás a városhatártól nem messze volt, mint mondtam, s oltári mázlinkra, mire odaértünk, éppen hogy csak szemerkélt az eső...
A szállás viszonylag új, s valószínűleg kissé vármániás a tulajdonosa. Kívülről nincs bevakolva, téglából épült, s formáiban ténylegesen emlékeztet egy igazi várra. Gyorsan bevittük a lényeges cuccokat, amíg nem esett az eső, s hamar megtaláltuk a "recepciós" kisasszonyt. Túlzás volna annak hívni, inkább mindenes volt, a legtöbb idejét az étteremben töltötte. Ott kellett kifizetni a szállást is előre a pultnál, amiről semmiféle számlát nem kaptam. Ja kérem, ez nem Észtország... Eszembe jutott észt barátaim korábbi véleménye erről, szerintük a litvánok teljesen hülyének nézik őket, mert ők minden adót befizetnek, és minden szabályt betartanak, a litvánok meg gyakorlatilag semmit...
Szóval megkaptuk a szobát, bepakoltunk. Elfogadható volt, nem volt vele semmi különösebb gond, tán a wc-nek hagyhattak volna kicsit több helyet. Picit fura volt féloldalasan ülni, de ez volt a legkisebb probléma. Már a neve is érdekes volt a helynek egyébként, úgy hívták, hogy "Tvirtovėje prie Didžiulio", aki gondolja, nyugodtan megpróbálkozhat a kiejtésével, nekem nem nagyon ment. A magyar fordítása valami olyasmi, hogy "valami masszívat tartson", aminek az égvilágon semmi értelme nincs, de lehet, hogy ez a Google fordító hibája...
A terv az volt ugye, hogy itt hagyjuk ezt a helyet, és meglátogatjuk Trakait. Trakai nagyjából 15 km-re volt onnan, s mire újra elindultunk, újfent szakadt az eső. Kicsit szkeptikus voltam az úttal kapcsolatban, de aztán mire odaértünk a tórendszerhez, amelynek a közepén fekszik a Trakai nevű festői városka, az eső elállt megint. Trakai nagyjából egyutcás település, a főutcával párhuzamosan csak néhány kisebb utca fut. A főutcán álltunk meg annak a hídnak a közelében, amely átvisz a várhoz. Úgy érzem itt az ideje, hogy kicsit megismerkedjünk magával a várossal és a várral, mielőtt a személyes élményekbe belegabalyodnánk...
_CoA_svg.png) |
| A város címere |
 |
| Krími karaita folklór csoport a tó partján, háttérben a vár |
A város neve először német krónikákban jelent meg 1337-ben (hogy-hogy nem...), akkoriban Tracken-nek hívták, a litvánok szerint ez a litván trakai szóból eredt (ez a trakas szó többesszáma, ami állítólag tisztást, illetve aljnövényzetet jelent). A város lengyel neve Troki, a zsidók Trok-nak nevezik, de ismeretes a Troky és Traki elnevezés, amely némileg nosztalgikus érzésekkel tölt el engem egy volt kolléga irányában...
Azt hiszem a fentiekből és a térképből egyértelműen látszik, Trakai városa gyakorlatilag a vízre épült. A város körül számos tó van, a Luka (Bernardinai), a Totoriškės, a már citált Galvė, az Akmena és a Gilušis tavak.
 |
| A szárazföld felől |
 |
| A belső udvar |
 |
| A felsővár belső udavara |
Ezt követően a tóban lévő kastély kezdett luxusbörtönné átalakulni, I. Zsigmond például ide zárta be a Goštautai családot, akikről azt hitte, hogy Michał Gliński-vel konspirálnak. A kastélyt is átalakíttatta némileg a nevezett király, sőt, ez volt a nyári rezidenciája is. 1548-ban azonban, amikor jobblétre szenderült, újra megindult a hanyatlás...
Ezen az sem segített sokat, hogy Lengyelország és Oroszország hadat viselt a következő évszázadban (1654-1667), s ennek következtében a várost teljesen kifosztották, majd porig égették. Mindez 1655-ben történt, s a kastélyok romjai történelmi emlékhellyé váltak. A nagy északi háború (1700-1721) során Trakai-t újra kifosztották, s hogy teljes legyen kép, a környéken járvány és éhínség is pusztított.
Az évszázados kínlódást Lengyelország 1795-ös felosztása zárta le, s Trakai környékét az Orosz birodalom kebelezte be. Az I. világháborút követően a területet elfoglalta a fiatal Lengyel Köztársaság hadserege, s így az újra lengyel fennhatóság alá került. 1929-ben a lengyel hatóságok elrendelték a szigeten lévő kastély felújítását. A munkálatok nagyjából 1939-re elkészültek, de mire a teljes befejezés szóba jöhetett volna, a lengyel hadsereg már a szovjet invázióval küzdött, s a területet a Vörös Hadsereg hamarosan el is foglalta. Mindez nem tartott sokáig, mindössze 1941-ig, amikor a németek a Barbarossa tervet követve végiggázoltak ezen a területen, felrúgva a korábbi paktumot Sztálinnal. A háború során Trakai teljes zsidósága eltűnt (nagyjából 5000 ember). Trakai 1944-ben szabadult fel a Tempest hadművelet során a szerveződő lengyel hadsereg és szovjet partizánok közös tevékenysége folytán. A háború után a területet újra a Szovjetunió annektálta, s a Litván SZSZK részeként volt látható a térképen vagy 45 évig. Ez azt is jelentette egyúttal, hogy a területet a lengyel lakosság szinte teljesen elhagyta, sokan az új Lengyelország területére költöztek.
A felső várban a felújítási munkálatok tehát 1939-ben rendesen megtorpantak, s csak 1961-re fejeződhettek be. Hogy az élet ne legyen egyszerű, a dolgot hátráltatta az is, hogy 1960. december 21-én Hruscsov mondott egy híres beszédet. Mondott ő nagyon sok beszédet, s ennek a szózatnak sem ez volt a legfontosabb eleme, de most csak ezt emelem ki, mert ez a fontos most: azt mondta, hogy a felújítást sürgősen le kell állítani, mert az egész várkastélyrestauráció nem más, mint a litván feudális múlt dicsőítése, és kész. Így aztán az alsóvár helyreállítása szép nagy hátrányba került, 1980-ig meki sem álltak, s már a litván impérium alatt fejeződött be a '90-es évek elején. A szigeten lévő kastély akkor nyerte el mai formáját:
Tán egy kicsit hosszúra nyílt ez a leírás, de remélem élveztétek. Én mindenesetre igen, idestova két hónapja írom már... (Van az három is, de ki számolja...) No mindegy, majd jó lesz egyszer vén fejjel visszaolvasni, ha eljutok odáig... Na szóval beléptünk a várhoz vezető területre... Legelőször egy hídon kellett átmennünk, ami zsúfolásig volt emberekkel, a rossz idő dacára. Mint később kiderült, valami nagyobb rendezvény volt a várudvaron, valószínűleg diplomaosztó, vagy valami hasonló.
Onnan jött, illetve oda tartott a tömeg nagy része. A várban különböző kiállítások vannak, amíg az udvaron a tömeg miatt nem lehetett mozdulni, ezeket jártuk végig. Volt porcelánkiállítástól kedzve a fegyverekig minden...
Számomra a legszebb rész a felsővár volt, sajnos a nép nagyobbik fele is ide koncentrálódott, a lépcsőkön ott alig lehetett haladni. A fenti kép a belső udvarral csalóka, olyan mintha szinte senki nem lett volna ott rajtunk kívül. A látogatásra egyébként nagyjából másfél óránk volt, mert ennyi aprópénzem volt bedobálni a parkoló automatába. Úgy sejtettem, hogy ennyi a várra mindenképp elég lesz (Nórit ismerve...), ha meg esetleg több időt töltenénk a szigeten, majd kirohanok még beszórni (a vár pénztárában sikerült váltanom aprót a jegyvásárlással).
Amikor a várszigetet elhagytuk, a híd után találkoztunk egy érdekes oszloppal (második kép):
A faszobor Trakai számára nagyon fontos szimbólum, eredete valahová a XVII. száazadba vezet vissza. A mostani verzió a XIX. századból származik, és Nepomuki Szent Jánost ábrázolja. A szobor verziói a történelem viharai számos alkalommal eltűntek, megsemmisültek, de az 1990-es függetlenséggel újra visszakerült ide az aktuális darab...
Trakai, mint említettem, nem egy nagy település. A sziget környékét ellepik a csicsamicsa árusok, se szeri se száma a standoknak, ahol szinte mindent lehet kapni, például egészen hihetetlen mennyiségű és minőségű matrjoska babákat:
Aztán meg ott van a ház azzal az emléktáblával, amit szinte biztos, hogy soha nem fogok feledni:
 |
| "Ebben a házban az 1954-es évben semmi nem történt" |
Letelt a másfél óránk, s Nóri egyre inkább sürgette, hogy térjünk már vissza a szállásra, mert nagyon szeretne horgászni már... Úgy rémlett, hogy itt is pisztrángot lehet fogni, de aztán hamar kiderült, hogy ez a hely a pontyokra specializálódott inkább. (Bár a kiírások szerint voltak másféle halak is a sárszínű tóban, de mi csak pontyot láttunk.)
Egy idősebb oroszul értő úriember segített nekünk a horgászatnál, valószínűleg ő volt az egyik nagypapa a családi vállalkozásban... Hozott egy adag kenyeret, s a cseperésző esőben nekiálltunk pecázni. Nem sok sikerrel sajna, Nóri elég hamar el is vesztette a türelmét. Elsőre kifogtunk egy kb. kilós pontyot, nem nézett ki túl nagynak. Mindenesetre nem dobtam vissza, ki tudja milyen szerencsénk lesz.
A víz alatt láttunk úszni egész nagyokat is, ennek ellenére a következő akkora volt, mint a tenyerem. Küzdöttem még egy darabig (akkor már Nóri nélkül), de a harmadik hal sem lett szignifikánsan nagyobb dög, mint az első, úgyhogy nem vesződtem tovább, gondoltam nekünk kettőnknek biztos elég lesz, Nóri sokat úgyse eszik...
Ki tudja mikor kezdtem már ezt a bejegyzést... Immáron november van, s sajnos az időhiány miatt már kicsit fura, hogy a nyárról írok, miközben odakint csikorog a hideg, töksötét van és hó. Az a helyzet, hogy a másik két hiányzó fejezet a nyárról (otthonlét és a vissazút) már készen van, de csak hülyén nézne már ki, ha azokat előbb publikálnám, ugye...
Hát akkor térjünk vissza július közepére. Megvolt a pontyunk hát, a másikat Nóri visszadobta a vízbe (ezt élvezte ezúttal az egész horgászásban a leginkább). Bementünk a gigantikus épületbe, és felkerestük a pincérlányt, akivel megérkezésünkkor megismerkedtünk anno. Azt tán el is felejtettem írni (lusta vagyok előre lapozni, max le lesz írva még egyszer...), hogy a csajszi elkérte a szállás árát előre, de számlát azt nem adott. Észtország után ez kissé fura volt... (Jaja, ezt már írtad Tomikám, sebaj.)
Szóval leadtuk a halat, kértünk még ezt-azt (sört is...), és leültünk egy asztalhoz. Hamarosan megjelent a "szakács", felszította a tüzet a tűzhelynél egy hajszárítóval, s beöntött oda egy rakás faszenet. Idézőjeles a szakács, mert csak a ruhájában volt az. Valószínűleg ő is csak belecsöppent a családi bizniszbe, mert a konyhaművészethez annyit értett, mint Győzike az atomfizikához. Nagyon fájintos munkaruhája volt, de tényleg. Még egy mesterszakács is megirigyelhette volna, de amit ezzel a szerencsétlen ponttyal művelt, az borzasztó. Odáig rendben volt a dolog, hogy berakta egy speckó halgrillezőbe, de ki hallott már olyat, hogy a halnak csak azt a felét fűszerezi be, ahol a bőr van?
 |
| Itt még sül a potyka... |
 |
| Itt már félig kész... |
Jót tehát nem ettünk, s ez előrevetítette a reggelit is. Nem volt kétségem affelől, hogy reggelig a szakács a helyén marad, és nem vesznek fel helyette senkit... Odakint közben váltakozva hol kisütött a nap, hol esett az eső, a fények játéka csodálatos volt a tavon. Nóri a vacsora előtt talált magának egy játszópajtást egy kislány személyében. Így a vacsora őt nem is nagyon kötötte le, inkább a játék és a rajzolás...
Vacsora után kimentünk kicsit sétálni, és körülnézni a játszótéren. Ez utóbbi messziről jobban nézett ki, közelről eléggé lestrapáltnak tűnt. Az épületet körbevevő kert maga az ízléstelenség csimborasszója. Egymásra van hányva az összes szépnek gondolt tárgy (némelyik felújítva) amit a család sufnijaiból a vállalkozás megalapításakor a közösbe beadtak a kertet díszítendő, mindehhez járul egy csomó kovácsoltvas dísz. Az egészet nyakon öntötték összehangolatlan virágrengeteggel és tujadömpinggel, hogy a végén az összhatás borzasztó legyen. Ugyanez igaz a belső terekre is, így inkább a tóról készült képeket osztom meg itt zömében:
 |
| Hát nem csodaszép? Hát nem. |
Amikor felmentünk a szobába, akkor volt egy rendes zuhé, pár percig igen csak szakadt az eső. Jó sokáig fent voltunk, s ismét konstatálnom kellett, hogy Nóri nagyon nő:
A reggelinél beigazolódtak a félelmeim. Megkérdezték még előző este, hogy mit kérünk, teát vagy kávét. Kaptunk három nagy ibrikkel, de egyik ihatatlanabb volt, mint a másik. Különösen a kávé. Én még szerintem így nem jártam, ott kellett hagynom egy korty után az egészet... Sütött a szakács rántottát is, ezt megettük Nettivel, bár nem nézett ki túl bizalomgerjesztően: volt annak mindenféle színe, csak sárga nem...
Odapakolt nekünk még egy rakás nyers uborkát meg tán paradicsomot, felvágott gyanánt meg valami gépzsírból és ipari szalonnából készült mócsingos disznósajt remake-t paprika nélkül. Bocsánat, ez az összehasonlítás sértő bármilyen disznósajtra nézve. Ez a valami sem ízében, sem illatában nem emlékeztetett rá, maximum kinézetében, de abban is csak nagyon távolról. (Gary-nek nemrég meséltem a disznósajtról, s meglepetésemre azt mondta, hogy náluk odahaza is készítenek hasonlót (paprika nélkül persze), s annak a neve head cheese (fejsajt), mert főleg a disznó fejéből készül...)
Szerencsére találtunk egy boltot hamarosan, ahol bevásároltam kedvenc édességemből is pár kilóval, úgy hívják, hogy "Saldainiai Griliažas“, s tualjdonképpen egy grillázsdarabka, befuttatva csokoládéval. Kissé nehéz elrágni, de nagyon finom. Vytas (litván kolléga) a ludas benne, hogy megkedveltem...
Aznap elég jó időnk volt, még reggel is csak szemerkélt az eső. Az előző naphoz hasonlóan mondjuk akkor is csak 12 fokkal nyitottunk, de aztán ahogy közeledtünk Lengyelország felé, egyre inkább szakadozott a felhőzet, és egyre melegebb lett. Valószínűleg nem említettem még (nincs kedvem elolvasni ezt a posztot az elejéről, s immáron harmadik vagy negyedik hónapja írom...), de rengeteg gólyát láttunk az úton. Volt olyan csalitos rész, ahol egyszerre 10-15 rótta a köröket élelmet keresve! Sima utunk volt, említésre méltó dolog nem nagyon történt viszont Lublinig.
Ezen a városon eddig még csak áthajtottunk (soha nem is álltunk meg), így épp itt volt az ideje, hogy kicsit megismerkedjünk vele. A szállásunk a PZMot motelben volt, valószínűleg régen munkásszálló lehetett. Kérdezték, hogy kérünk-e reggelit, de az előző nap tapasztalataiból kiindulva inkább nem kértünk... Kikérdeztük a recepcióst, hogy merre van a városközpont, aztán egy kis Sykpe-olás után elindultunk felderíteni.
De mindezek előtt ismerkedjetek meg a várossal...
Lublinnak is számos neve van, mint minden komolyabb múltú városnak: jiddisül לובלין, ukránul Люблін, litvánul Liublinas, oroszul pedig Люблин). Mint az már tán kiderült, Kelet-Lengyelországban van, a Lublini vajdaság székhelye, s Lengyelország kilencedik legnépesebb városa (2005-ben egész konkrétan 357 ezer lakosa volt). A Lublini-fennsíkon fekszik a Bystrzyca folyó mentén, mely a Wieprz folyó bal oldali mellékfolyója. A város területén a Bystrzycába két patak ömlik: a Czerniejówka és a Czechówka.Lublin igazából az egyik legrégebbi lengyel település. Már a VI. században virágzó falu állt itt a Czwartek hegyen (a név valószínűleg a vásár napjáról, csütörtökről ered), amely később kiterjedt a szomszédos dombokra. A várhegyen a X. században favár épült, később kőfallal vették körül, a XII. században pedig várkapitányságot kapott. A Staromiejski dombon felépült a város. A legrégibb templom a Mohly arkangyal templom, amelyet a legenda szerint 1262-ben épített Fekete Leszek győztes csatából visszatérve. (A templomot a XIX. században bontották le.) Először 1198-ban említik a várost oklevélben, s Lublin magdeburgi városi jogokat I. Lokietek Ulászló királytól kapott 1317-ben. 1341-ben Nagy Kázmér nagy győzelmet aratott a tatárok felett Lublin mellett, s egy évvel később a város újabb jogokat kapott, melyek értelmében várfallal vették körbe a várost. (A tatárok ekkor vesztették el érdeklődésüket a lengyel területek iránt, s fordultak inkább újra a Magyar Királyság irányába, de szerencsére nem értek oda...) 1474-ben IV. Jagelló Kázmér király Lublint jelölte ki a lublini vajdaság központjául. A XV-XVI. században a város virágzásnak indult annak következtében, hogy itt haladt keresztül a Fekete-tengert Nyugat-Európával összekötő út, ennek eredménye a gyönyörű lublini műemlékközpont. 1569-ben itt kötötték meg a lublini uniót, mely egyesítette a lengyel királyságot és a litván nagyfejedelemséget. A XVII. század közepén Lublint a svéd és kozák támadások és járványok (az 1630-as pestis 5000 áldozatot követelt) romba döntötték.
A XVII. században a lengyel belső nemzeti és gazdasági konfliktusok a híres lublini vásárok hanyatlását eredményezték. A háborúk és kozák lázadások (1648-50) következtében az európai kereskedők többsége emigrált. 1655-ben Lublint feldúlta az orosz-kozák hadsereg, különösen sokat szenvedett a zsidó negyed. Változatosság kedvéért 1656-ban a várost megtámadták a svédek, az épületeket lerombolták és szokásuk szerint megtizedelték a lakosságot. A következő években tovább folytatódott a város hanyatlása a hosszan tartó északi háború miatt (XVIII. század eleje). 1703-ban II. Erős Ágost király a krakkóihoz hasonló városi jogokat adott a városnak. A háborúk befejezése után újjáépítették a várost, főleg a főúri rezidenciákat és az egyházi birtokokat.
A lengyel felvilágosodás alatt volt néhány fejlődéstől övezett évtized, de aztán 1792-ben II. Katalin orosz cárnő parancsára a várost elfoglalta az orosz hadsereg, véget vetve a rövid virágzásnak. Lengyelország III. felosztása után 1795-ben a város Ausztria fennhatósága alá került, ez lett az Osztrák Császárság egyik keleti határvonala. 1809-ben a várost a Varsói Hercegséghez csatolták. 1815-ben a Kongresszusi királyság részeként orosz fennhatóság alá került, és 1837-ben kormányzóság központja lett. 1873-ban a város népessége 28,9 ezer, 1897-ben 50,2 ezer főre nőtt. 1877-ben épültek ki az első vasútvonalak.
Az első világháború alatt visszamentek az oroszok, majd elfoglalták a várost a német és osztrák-magyar csapatok 1915 nyarán, s ekkor végleg megszűnt az orosz uralom a városban. 1918-ban alapították a Katolicki Uniwersytet Lubelskit (Lulblini katolikus egyetem). 1918 novemberétől a város ismét a független Lengyelországhoz tartozott, újra vajdasági székhely lett. 1939. szeptembertől 1944. augusztusig a város német megszállás alatt volt. A megszállás alatt a németek koncentrációs tábort nyitottak Majdanekben és gettót a zsidó lakosságnak. A holokauszt idején kb. 40.000 lublini zsidó pusztult el, ők alkották a háború előtti népesség egyharmadát. Eltűnt az ún. zsidó város is, vagyis a várt körülvevő középkori eredetű épületek háromnegyed része és Wieniawa kerület is, melynek lakosságát nagyrészt zsidók adták. A zsidó temetők is elpusztultak – a wieniawai teljesen megsemmisült.
1944. július 23. után 164 napig Lublin töltötte be a kommunista Lengyelország fővárosának szerepét. A Lengyel Népköztársaság idején hatalmas fejlődésnek indult a város. 1944-ben megalakult az Uniwersytet Marii Curie-Skłodowskiej w Lublinie (Lublini egyetem). Sok gyár épült, többek között a Fabryka Samochodów Ciężarowych w Lublinie – FSC (teherautó gyár) és a közeli Świdnikben a WSK PZL Świdnik helikopter gyár.
1989-ig a város népessége a háború előtti több, mint háromszorosára nőtt. S hogy az újabb korszakok történelméből se maradjatok ki, 1980 júliusában Lublinban és Świdnikben került sor az első nagyarányú munkás sztrájkra, mely a tengermelléki augusztusi sztrájkokban folytatódott és mely a Szolidaritás (Solidarność) szakszervezet megalakulásához vezetett. Végezetül egy magyar vonatkozás: a városnak magyar testvérvárosa is van, Debrecen.
Nem vezettek félre minket, a városközpont valóban nem volt messze. Át kellett kelni azon a forgalmas főúton, ahol jöttünk, majd egy rövid kaptató után egy nagy tér mellett lyukadtunk ki, ahol játszótér is volt. Mindenki éhes volt (Nóri is), de ennek ellenére a játszótér persze megragadta a figyelmét, s el kellett töltenünk itt egy kis időt. No persze ez teljesen érthető is volt, ennyi utazás és üldögélés után.
 |
| A tér szökőkútja |
Aztán valahogy sikerült indulásra bírni, s a teret elhagyva balra fordultunk, mert úgy nézett ki, hogy abban az irányban lehet valami. Úgy tűnt, mintha valami sétálóutca lenne arra, s nagy napernyőkből azt gyanítottam, hogy vendéglátóipari egységek is lesznek arrafelé:
Igazából már ez a rész sem volt csúnya, de igazi szépségek akkor tárultak a szemünk elé, amikor átjutottunk a Krakkói kapun. Itt aztán egyik ámulatból a másikba estünk, nagyon szép házak vannak arrafelé, némelyik rendesen fel is van újítva. A kapu előtt is volt néhány étterem, de utána aztán igazi tobzódás van. Minden európai gasztrokultúra képviselteti magát, de mi elsősorban lengyel étterembe akartunk volna menni, nem például olaszba...
Közben, ahogy kétszer végigjártuk azt a pár utcát, ahol az éttermek voltak, Nóri türelme egyre inkább fogyott. A házak egy idő után már végképp nem érdekelték, csak egy dologra tudott koncentrálni: üljünk már le végre valahova és együnk valamit...
Egy idő után a döntés kezdett kissé nehézzé válni (sokkal egyszerűbb lett volna, ha csak néhány opció van), de végül aztán lehorgonyoztunk egy olyan helyen, ahol volt angol étlap is az utcafronton. Úgy hívták az éttermet, hogy Biesy Montownia Smaku. Kiválasztottunk egy kétszemélyes tálat, aminek "Óriáskerék" volt a fantázianeve, a leírás alapján mindenki talált magának valamit benne, amit meg lehetett enni.
A biztonság kedvéért kértem egy Żureket is, ez a kedvenc lengyel levesem, még tavaly próbáltam ki Bygdoszcz-ban. Míg az ételre vártunk, érdekes dologra lettünk figyelmesek... Tőlünk balra az egyik asztalnál, mintha magyarul beszéltek volna. Nóri nem vette észre, aztán a család (két kicsi gyerekkel) a székek kényelmetlensége miatt átköltözött mögénk. Akkor már egyértelmű volt, hogy magyarok, s pár perc múlva Nórinak is leesett. Fülig ért a szája:
- Magyarok.... Magyarok!!!! Oda mehetek köszönni????
Naná, hogy odamehetett, kölcsönösen megismerkedtünk, s olyan sztori kezdett kibontakozni, amire egyik fogadóiroda se kínálna kicsi odds-ot. Röviden: ők is Észtország felől tartottak éppen Magyarországra, pont itt álltak meg (Lublin), pont aznap, másnap továbbmentek, s a rakás étteremben pont mellénk ültek le. Nos? Szerintem nulla az esélye ennek....
Hamarosan kiderült, hogy a feleség észt, bár ez a kiejtésén egyáltalán nem látszott, évekig tanult Magyarországon. Épp azt tervezgették akkoriban, hogy kiköltöznek Észtországba, azóta ez meg is történt. Ha minden igaz, akkor hétvégén eljönnek hozzánk (most november 13. van), s mire ezt a posztot befejezem szerintem, azon a látogatáson szerintem túl is leszünk... (ez nem jött be, még csak csütörtök van, csak én voltam a gyorsabb...)
Végül aztán átültek a mi asztalunkhoz, s ezzel a pincéreket pár percre totálisan sikerült összezavarni, de végül aztán megjött minden rendben.
 |
| Ez volt az "Óriáskerék" |
 |
| Ez pedig a Żurek |
Nóri az evést hamar abbahagyta, a nagyobbik gyerkőccel (Anna-Liis) körberohangálták az egész környéket, amíg mi beszélgettünk. Fél kilenc körül azért felálltunk, mert még boltba is kellett menni valami reggelit venni, de azért még egy fagyira megálltunk menetközben.
 |
| Anna-Liis és Nóri |
Jó későn értünk hát vissza a szállásra, nem is vacakoltunk sokat a lefekvéssel. Másnap reggel Netti egy órával korábban keltett minket, s korábban is indultunk így, mint az tervezve volt. Útközben álltunk meg reggelizni, s a második megállásunk már a szlovák határ előtt volt, annál a benzinkútnál, ahol már "hagyományosan" megállunk. Nórinak nagyon ízlik ott a hot-dog, én meg vettem néhány sört is...
Szlovákián szinte átsuhantunk, bár a határ előtt kissé felbosszantottak északi szomszédaink. Tudom, hogy nem szeretnek minket különösebben, de pár kilomtérrel a határ előtt egy okos ember azt festette fel, hogy "mindjárt vége a fénynek...". De hát ez van, hülyék mindenütt akadnak. A határon túl ebédeltünk meg egy étteremben, de nem csinálok nekik reklámot, mert elég rabló társaság. Akkor még alig jártunk benne az ebédidőben, így bíztunk benne, hogy a tervezettnél jóval hamarabb hazajutunk...
Ráhajtottunk az M3-asra, s minden jól ment, egészen kb. 30 kilométerrel Budapest határáig. Ott megállt az élet egy baleset miatt, állt a kocsisor egy félórát biztos. Jellemző, hogy az 1700 kilométeres úton ilyenbe nem szaladtunk bele sehol, ennek is az utolsó kilométereken kellett történnie. De aztán persze hazaértünk, a továbbiak majd egy másik posztban lesznek...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése