Ami nyárról elmaradt #4 - Vissza Tallinnba...

Hát ez lenne az utolsó rész a nyári történésekről. Végigolvasom szépen most, aztán ha van valami mondanivaló így utólag, az így lesz formázva ismét...

Azt hiszem, teljesen elment az eszem akkor, amikor kitaláltam ezt a "részekben megírom az elmaradt dolgokat" projektet. Szó se róla, szórakoztató, s legalább nem monoton, de néha már elvesztem a fonalat, hol is tartok... No mindegy, annyit megígérhetek, hogy nem fogom őket össze-vissza publikálni, csakis sorrendben... (Így is lett.)

Szóval a visszaút. Én előző nap megjártam Zalaegerszeget és Velencét Tolnáról indulva, így kissé fáradtan értem haza este. Nóri még ébren volt, éppen az egyik régen hanyagolt játékot vette elő:

Jó korán keltünk, de mégse sikerült olyan időben elindulnunk, mint ahogyan az el volt tervezve: egy szerencse van, hogy közel lakunk a város határához, s így 2 km után mindig meg van az az illuzió, hogy mekkorát is haladtunk, hiszen a Budapest tábla már mögöttünk van...

Nóri még Tolnán elkezdte gyűjteni a Jégkorszak 4. filmhez kötődő füzet lapocskáit (a Penny osztogatja (illetve tán csak osztogatta) ezeket a kártyákat), így Miskolcon befutottunk egy Penny-be is. Netti nagyon fáradt volt aznap, úgyhogy nem is ártott egy kis pihenés. A határon viszonylag gyorsan túl voltunk, de a szlovák terület nagyon lassan akart fogyni. Mielőtt átértünk volna Lengyelországba, megálltunk egy emlékparknál, ahol egy német és egy orosz páncélos néznek egymással keményen farkasszemet a második világháborúból:

Az emlékmű mellett van egy emléktábla is, amely szerint tankok a duklai csatának állítanak emléket. Ez az ütközet a második világháború egyik nagy csatája volt a keleti fronton 1944. szeptember 8. és október 28. között a Duklai-hágó birtoklásáért, valamint a szlovák nemzeti felkelés helyzetének javításáért. A német–magyar ellenállás erősebb volt itt a vártnál, s a szovjetek csak nagyon lassan tudtak haladni: egy hónapba telt, mire a hágó mindkét oldala az irányításuk alá került. A terv az volt, hogy öt nap alatt elérik Eperjest, de 50 napba került elérniük Felsővízközt és csupán a hadműveletek kezdete után négy hónappal érték el a kitűzött célt. Az összecsapás a legvéresebb ütközet volt eddig Szlovákia történelmében, a Kapisó, Chyrowa, Iwla és Głojsce falvak közelében található egyik völgy Halálvölgy néven emlegetődik azóta (hasonló mérvű harcok voltak itt, mint a kurszki csatában). A csata döntetlen eredménnyel zárult végül: a szovjetek nem tudták áttörni a védelmet, a tengelyhatalmak pedig a csata után visszavonultak a területről. Volt az ilyen jellegű harcokra egy bizonyos Shakespeare-nek egy ide rímelő című színdarabja...

Nóri megevett itt egy joghurtot, s mi is falatoztunk valamit, de csak módjával. Ugyanis tervbe vettük, hogy a lengyel oldalon tankolunk, a már-már "szokásos" benzinkútunknál, ahol eddig szinte mindig megálltunk. A dolognak csak annyiból van jelentősége, hogy ott egész jó hot-dogot csinálnak...

Így is tettünk, de az a benzinkút nagyon nehezen akart közel kerülni. A végén már azt hittük, hogy el is mentünk mellette, de szerencsére azért meglett. Megálltunk még kétszer vagy háromszor Lublin előtt, többnyire vásárolni, meg hogy Netti kicsit pihenni tudjon. Vannak a lengyeleknél egész jó élelmiszerboltok, például a Biedronka, ami valószínűleg katicát jelent, mert minden üzlet homlokzatán katica van. Egész olcsó, csak éppen kártyával nem lehet fizetni.

Lublinba késő délután érkeztünk meg, s ez a pár hét elég volt hozzá, hogy már sokkal korábban sötétedjen. Az idő sem volt olyan meleg, mint pár héttel azelőtt, majdhogynem fáztam hazafelé, amikor már visszasétáltunk a szállodába. Szinte minden ugyanúgy történt egyébként: ugyanazt a szobát kaptuk a szállodában, ugyanott vacsoráztunk... Csak boltba nem mentünk ezúttal, gondoltuk majd másnap veszünk valami reggelit útközben.

S nem csak hogy ugyanott vacsoráztunk, de ugyanazt is ettük.:) Ezúttal viszont nem találkoztunk magyarokkal...

Másnap reggel 6 körül akartunk kelni, mert Kaunas majdnem 600 km-re volt, addig is jócskán menni kellett. Ebből aztán az lett, hogy Netti felébresztett minket korábban, mert nem bírt aludni, s rávett minket a korábbi indulásra. Ilyenkor én nem szeretek a kocsiban aludni, de néha be kellett csuknom a szemem... Nóri nagyban aludt, s tulajdonképpen csak a lengyel-litván határ környékén ébredt fel valamikor. A GPS térképén a Lublin után lévő új utak hiányosan voltak néha rajta, de azért csak eljutottunk Augustówba. Ott álltunk meg reggelit venni, megint egy Biedronkánál...

Augustów után kissé elromlott az idő, s ahogy haladtunk előre Litvániában, egyre pocsékabb lett. Érdekes módon aztán mire elértük Kaunas-t, kellőképpen kitisztult az ég, s mire átmentünk a város egyik hídján, már majdnem a nap is kisütött.

A belvárosban sikerült szállást találnom, a hotelt úgy hívták, hogy Kaunas City Hotel, a Laisvės utcán van, viszonylag frekventált helyen. Sajnos saját parkolója nincs, de mivel már egész későn értünk oda, nem sok parkolási díjat kellett kifizetnünk. A gond csak az volt, hogy aprópénzem nem volt sok, így kicsit várni kellett az apró bedobálásával, hogy csisszre kitoljuk a parkolási időt hat óráig...

Bent a hotelben sikerült kifognunk egy HP-t a recepciós pultnál (a rövidítés megfejtéséért ezúttal nem jár semmi...). Én marha, próbáltam segíteni azzal, hogy elővettem a kinyomtatott visszaigazolást a foglalásról, de a lököttje visszalökte, hogy neki az nem kell, mondjam a nevemet. Tapasztalatból tudom, hogy olyan portás még nem született külföldön, aki a "gy" hanggal, mint olyan, megbirkózna, kibetűzni meg csak az én segítségemmel tudja mindenki. Szóval az egész engem kicsit arra emlékeztetett, amikor a hülye gyerek matek érettségin a szóbelin a kettesért küzdve a tanár kérdésére, miszerint "Ugye Kovács, most beszorzunk kettővel?" azt válaszolja határozottan, hogy "Nem!". Mert vannak olyan szituációk, amikor az ember hiába szeretne segíteni, a másiknak nem kell, hát ez is egy olyan helyzet volt. Mondtam a csajnak, hogy játszhatjuk ezt, de nem lesz túl sikeres próbálkozás, nem kell a papír? Biztos? Nem, neki nem kell, már mondta, hogy csak mondjam a nevem, mondja erre ő. Hát jó, aki hülye, haljon meg, gondoltam magamban, és szépen kimondtam a nevemet teljesen magyar kiejtéssel, szenvedj akkor...

No persze nem értett belőle egy kukkot se, visszakérdezett, én meg kényszeredett mosollyal, a papírt látványosan zsebrevágva (ezt már nem kapod meg), elismételtem. Nem jutottunk tovább, megkért, hogy betűzzem. Na ekkor már én is megjegyeztem, hogy tán ezért kellett volna elfogadni a papírt, de már nem adtam oda neki. Keservesen megtalálta a foglalásunkat, de nem sok jó szava volt hozzánk ezek után. Megpróbált még sikertelenül rábeszélni a reggelire, aztán otthagytuk.

A szoba legalább korrekt volt, három külön ággyal. Lepakoltunk és telefonáltunk gyorsan (itt volt net), aztán lementünk kicsit szétnézni a városba. A Laisvės utca egy nagyon hosszú sétálóutca, de azért bicikliút van rajta. Ha az autóforgalmat nem tekintjük, tán az Andrássy útra hasonlít leginkább. Az épületek egy része fel van újítva, de némelyik nagyon romos állapotban van, különösen a környező kis utcákban.

Elsétáltunk az utca egyik végéig, közben nézegettük, hol lehetne vacsorázni, de nem találtunk semmi értelmes helyet. Tettünk egy rövid kitérőt a folyó irányába, még egy gyaloghídra is felmentünk. Innen érdekes panoráma tárult elénk, látszott néhány félbehagyott épület is. Némelyik már egész régen az enyészet útjára léphetett, mert a tetejükön már bokrok és fák (!) nőttek ki a betonból...

Igen, azok ott fák...

Visszamentünk a sétálóutcára, s ezúttal végigjártuk a másik irányba is, bár ha jól emlékszem, ezzel az iránnyal kezdtük először. No mindegy, jó sokat sétáltunk, annyi szent, s eljutottunk egy nagy kereszteződéshez, nem messze a folyótól, ahol már autók is jártak. Most már teljesen biztos vagyok benne, hogy itt jártunk először még a gyaloghíd előtt, csak a nagy forgalom láttán visszafordultunk, azt hittük, hogy a másik irányban van a városközpont...

Most kicsit továbbmentünk, s ötven méter után befordultunk egy kis utcába balra s onnan már látszott, hogy ez a jó irány az óvároshoz. Itt már egymás nyakába értek az éttermek és kávézók, nagy élet volt. De mielőtt tovább száguldanánk, itt az ideje, hogy kicsit ismerkedjünk a várossal...

Kaunas Litvánia második legnagyobb városa, és korábban ideiglenes főváros is volt. A város az ország két legnagyobb folyójának, a Nemunasnak és a Nerisnek az összefolyásánál található, közel a Kaunasi víztározóhoz, amely az ország legnagyobb tava. Az 1922. évi alkotmány Kaunast tette ideiglenes fővárossá, de az alkotmány szerinti a főváros Vilnius maradt. (Vilnius csak az 1939-ben aláírt Molotov–Ribbentrop-paktum titkos záradéka alapján került vissza Lengyelországtól Litvániához. Tán nem mindenki tudja: a bolsevikok 1919-ben elfoglalták Vilniust, de a lengyelek kiűzték őket, s ott maradtak vagy húsz kemény évre. Azóta a lengyelek nem túl népszerűek Vilnius-ban...)

A város neve litván eredetű, és feltehetőleg egy személynévből származik. Az ország függetlenné válása előtt azonban nemzetközileg Kovno néven volt ismert, ami a város nevének szláv megfelelője: lengyelül Kowno, a hagyományos orosz neve pedig Ковно, bár 1940 óta a Каунас nevet használják. A jiddis neve Kovne (קאָװנע), a német pedig Kaunas és Kauen.

A lakosság manapság 93%-ban litván, s így Kaunas az egyik "leglitvánabb" város az országban. (Kaunasban a litvánok aránya magasabb, mint Vilniusban, vagy mint a lettek aránya Rigában, vagy akár az észtek aránya Tallinnban. A teljes népesség: 378 943 fő, ebből több, mint 352 ezer a litván.) Ez persze nem volt mindig így, menjünk csak vissza mondjuk 115 évet, az 1897-es népszámláláshoz. Akkoriban a városnak például zsidó többsége volt, a 73.500 lakosból 25.500 volt zsidó (35,3 %), 25,8 % orosz volt, 22, 7 % lengyel, s csupán 6,6 % (!!!) volt litván.

A két világháború között Kaunas volt Litvánia legnagyobb, és legprosperálóbb városa. A lakosság növekedett, s akkorra a zsidó lakosság száma elérte a 40.000 főt, komplett városrésznyi területen laktak, rengeteg épülettel, köztük 40 (!) zsinagógával, rengeteg iskolával, külön kórházzal. Ez a népesség először a szovjet uralom éveiben kezdett megtizelődni, majd a szovjet hatalom első megszűnése után a litvánok vádolták őket kollaborációval, s ennek is sokuk áldozatul esett. A végső csapást azonban a németek okozták itt is, s mára szinte hirmondójuk sem maradt.

A második szovjet időszakban folytatódott a város iparosítása, de akkorra már Vilnius volt a legnagyobb város a tagköztársaságban. A '70-es években ebben a városban indult meg a passzív litván ellenállás, amely nagyjából 20 év elteltével érte el a kellő hatást. A függetlenség elnyerése után azonban a város már nem fejlődött úgy, mint a korábbi ötven évben. Úgy látszik időre van még szükségük, hogy magukhoz térjenek. Mindenesetre a városkép vegyes képet mutat: az óváros környékét elhagyva bizony nagyon sok elhanyagolt, lepusztult épületet látni...

Azt hiszem a város történetéből ennyi tán elég is lesz... A Laisvės utcáról tehát a Vilnianus utcára tértünk rá, ahol egy aluljáróval keresztezett szélesebb utca után a fent látható jellegű utcaképpel folytatódott az óváros. Itt aztán annyi étterem és kávézó volt, hogy csak kapkodtuk a fejünket. Élénk éjszakai élet készülődött, szinte minden helyen sokan üldögéltek beszélgetve a teraszokon. Mi végül a Crazy House nevű helynél horgonyoztunk le, ugyanis érdekes dolgokat ígértek az utcán kirakott táblájukon, s nem mellékesen angolul is ki voltak ezek írva...

Nem volt nagyon meleg, a teraszon sokan takarókba burkolóztak. Mi is felvettük a kabátunkat, amíg az étkekre vártunk. Mindenképpen szerettem volna, ha a többiek megkóstolják a zeppelint (igazi litván specialitás, úgy rémik, hogy korábban már kitértem rá, amikor vilnius-i élményeimet taglaltam februárból, aki nem emlékezne rá, hogy mi ez katt ide vagy ide), szerencsére volt az étlapon (bár szerintem ez náluk olyan, mint nálunk a húsleves: nincs olyan étterem, ahol ne lenne...)

Az itallapra sem lehetett panasz, ott volt például rögtön az elején a Švyturys Baltijos, amivel már korábban igen csak hathatós barátságot kötöttem (értsd: bármikor meg tudnám inni...) De akinek ez nem volna elég: csapoltak itt Grimbergen söröket is, amire én még nem láttam példát a Baltikumban, ilyesmi még a Hell Huntban sincs Tallinnban...

Étek gyanánt még kértünk két rókagombás ételt is. A leírás alapján nem számítottam túl nagy adagokra, nem is lettek azok. A minőségük változó volt, a húsétel egész tűrhető volt. A zeppelint viszont kiválóan készítették, le a kalappal.

Mikor jön már az étel????

Rókagomba mártás

Szinte ugyanez sertésbordával

Zeppelin közelről...

Olyan szép, hogy nem is igaz...

Zeppelin messzebbről...

A zeppelinről készült képeken látszik, hogy ezúttal ez nem a sima kifőzött változat, meg volt pirítva szalonnából kiolvasztott zsíron, s mint látható, mellékelték hozzá a ropogós szalonnakockákat is. Mondhatni összefut a nyál a számban, ahogy ezt a vacsorát felidéztem. Ha esetleg Kaunas-ban jártok, feltétlen térjetek be ebbe az utcába, s ha éhesek vagytok, tudom ajánlani ezt az éttermet. Ja, és abszolút nem is drága, főleg a tallinni árakkal összehasonlítva (magyar viszonylatban sem).

Nehéz volt felkelni a vacsora után, de úgy döntöttünk, hogy kicsit még sétálunk, mielőtt lefeküdnénk. Az utca végén volt egy kisebb tér, ahol az egyik kapualj mögül hangos zene szűrődött ki, valami rock koncert volt. Sajnos bemenni nem lehetett, marcona biztonsági emberek őrizték a bejáratot...

Hamarosan kijutottunk a főtérre (Rotušės aikštė), ahol két templomnak kinéző épület is fogadja a látogatókat. No persze a kép csalóka, mert az egyik a városháza:

A jobb oldali a városháza

A városházát egyébként "fehér hattyú" néven is emlegetik, s jelenleg az alagsorban egy kerámia múzeumnak is otthont ad. Ezt persze esélyünk sem volt megnézni, több okból se: egyrészt nem is tudtam akkor, hogy van ott ilyesmi, másrészt meg eléggé késő volt már...

Kicsit sétáltunk még a környéken, s valahogy kilyukadtunk a folyóparton, ahol megtaláltuk teljesen véletlenül a várat. Sajnos nem voltam eléggé felkészülve Kaunas-ból az út előtt (semennyire), így nem sokat tudtam róla. Most már tudom, hogy annak idején még a XIV. században kezdték el építeni, s fontos pontja volt a Vilnius előtt lévő védelmi vonalnak a Nemunas és a Neris folyók találkozásánál. Manapság nagyjából a harmada áll még az erődítménynek, köszönhetően az elmúlt száz évben végrehajtott felújításoknak, illetve állapotmegóvásnak. A toronyban művészeti galéria van, oda fel is másztunk, de nyilván zárva volt az is...

Innen már csak hazafelé sétáltunk, de a sötétben megálltunk még egyszer a játszótérnél. A szökőkút szobra akkor már ki volt világítva, de nem volt egyszerű lefotózni:

Reggel Netti ismét jó korán ébredt, így korábban idnultunk el ismét. Szerencsére a recepciónál már nem az az idióta nőszemély ült, mint előző este... Hogy hogyan értünk Tallinnba, arról már szóltam korábban, az út alatt túl sok izgalmas dolog pedig nem történt...