Ami nyárról elmaradt #3 - Otthon...

Jó nagy vagyok már...

Hát akkor itt a következő rész...

Este, mikor fáradtan lefeküdtünk vacsora után, Nóri elfeküdt az ágyban és bizony majdhogynem végigéri, ahogy a mellékelt ábra mutatja. Ha jövő nyáron véglegesen haza kell költöznünk (még mindig semmi hír a hosszabbításról...), azt hiszem elkerülhetetlen lesz egy új ágy beszerzése...

Igyekeztem, igyekeztünk minden hivatalos programot besüríteni hétfőre, amit feltétlen el kellett intézni Pesten, s a dolog oly jól sikerült, hogy a végén még egész sok időt sikerült bent is eltöltenem a fiúkkal beszélgetve...

Délután már Várpalota felé autóztunk, bár néhány helyen megálltunk Nórinak szandált és cipőt nézni... Nagyon meleg volt a balti régióhoz mérten, egyedül Nóri "fázott" továbbra is, nem tudom mi lenne neki elég meleg... Négy-öt óra tájban aztán megérkeztünk Várpalotára, nagy volt az öröm, mondhatni.:)

Apunak másnap szakrendelésre kellett mennie, de egy agyrém, ami Várpalotán a sorszámhúzással történik: a rendszer úgy van "kitalálva", hogy gyakorlatilag a betegeknek már 6 óra körül ott kell ácsorogni a bezárt kapu előtt és sorbaállni, hogy majd hétkor esélyük legyen az "ideiglenes" sorszámok osztogatásánál. A tényleges sorszámokat csak később adják, amikor már beindul a rendszer a rendelőben, de a "rendes" sorszám alapja az a papírfecni, amit egy órás küzdelemmel meg lehet előbb szerezni. Mondtam apunak, hogy menjen szépen haza, én majd kiállom azt a reggeli kört, s mire bejutok az épületbe, csak akkor jöjjön vissza... Döbbenet.

Sajnos apunak akkortájt találtak egy problémát a szívénél, nem nagyon akarom ezt részletezni. Szerencsére elég hamar kapott időpontot a műtétre, s még meg is tudtuk látogatni a szabadság végén. Hogy mit is csináltunk pontosan Várpalotán azokban a napokban, nem is nagyon pontosan emlékszem... Az biztos, hogy apuval játszottunk néhány malom partit (Nórinak nem nagyon volt hozzá türelme...), s jó volt újra játszani, mert kiderült, hogy már nem is teljesen jól emlékszem a szabályokra.

Tesókámék kétszer is eljöttek Várpalotára azon a héten, amikor mi ott voltunk. Matyi akkorát nőtt, mint a csuda, fej-fej mellett vagyunk. Jövő nyárra azt hiszem már esélyem sincs. Katica és Nóri leginkább őt nyúzták, próbálták rávenni, hogy menjen velük "birkózni":

Laci bácsi pedig keményen öregszik, idén már betöltötte a 41-et (mondjuk én se szóljak semmit, idén 40 leszek... (Ezen már túl is vagyok pár napja...)):

Fura hogyan mennek az évek egyébként... Megboldogult gyerekkoromban a 40 éves emberek vénembereknek tűntek nekem, most meg egyáltalán nem érzem ezt így, dacára annak, hogy tán egy nem ősz hajszálam se maradt már, s hol itt fáj, hol ott fáj... A fene se akar megöregedni.

Ha jól emlékszem, akkor szombaton vagy vasárnap mentünk tovább Tolnára. Illetve az biztos, hogy hétvégén, de már nem nagyon tudom, melyik nap. Arra még emlékszem, hogy Imréék nem tudtak aznap jönni, mert volt akkor is ügyintéznivaló a házzal, amit megvettek.

Akkorra a meleg már szinte elviselhetetlen lett egyébként, árnyékban 40 fok körül járt szinte minden nap, és voltak olyan napok, amikor át is lépte a hőmérséklet ezt a határt. Így aztán nem csoda, hogy mikor a másik két gyerkőc is megérkezett, előkerült a medence is.

Hétfőn Nettivel mi megjártuk ismét Kecskemétet is, ezúttal is szerencsére korán végeztünk. Nem vártuk ki az eredményeket, néhány bolt megnézése után visszaindultunk Tolnára. Kecskemétet elhagyva Solt irányába annyi szexmunkás szegélyezte az utat, hogy az nem volt mindennapi...

Az egyik napon, amikor a meleg még nem hágott a tetőfokon, kimentünk Domboriba is pár órára, a gyerekek legnagyobb örömére. Hozzáteszem, Nóri még ebben az irdatlan hőségben is néha azt mondogatta, hogy nincs is igazi meleg...

Nem tudom megállni, beteszek egy olyan képet, amin Szabi és Nóri mindketten az ölemben ülnek, mesét néznek. Nagyon hasonló kép készült tavaly nyáron is, majd összehasonlítom azzal, hogy mennyit is nőttek (öregedtem) azóta...

Zsófi is nő szépen...

Zsófi már szinte mindent mond, és eszméletlen humora van, amit a legváltozatosabb formában használ a kellő pillanatban. Imréék egy hétig maradtak, vasárnap mentek vissza Pestre, ha jól emlékszem.

Mi ott maradtunk Tolnán, vártuk a híreket apuról, aki közben már Zalaegerszegen volt a kórházban. Szerencsére volt még szabadságom, így tudtunk úgy otthon maradni, hogy szerdán még meg tudtam látogatni... (Hétfőn túl volt a legnehezebb dolgokon.)

Tolnán még két dologról érdemes tán szót ejteni. Az egyik az, hogy voltunk Lőrkééknél, bár Lőrke nem volt éppen otthon, "csak" Móni a gyerekekkel. Az új jövevény félelmetes hurkákkal rendelkezik... Nóri a két fiúval nagyon jól el volt, eszméletlen hangterjedelemben barnagolták be a házat...

Voltunk Erzsiéknél is, s most döbbentem rá, hogy ezzel együtt a két dolog tulajdonképpen három. Elfelejtettem, hogy voltunk múzeumokban is... Először is voltunk a decsi babamúzeumban, ahol Bözsi néni (Farkasné Pál Bözsi) mutatta be nekünk a Sárköz népviseleteit és a tájon élt emberek életének mozzanatait a kiállított babákon keresztül. Nekünk nagyon érdekes volt, Nórinak sajnos nem nagyon volt ezúttal türelme hozzá...



A gyertyakészítő "gép"...

A másik ebéd után a Mézeskalács múzeum volt Szekszárdon a Munkácsy utcában, ahol a Petrits család több évszázados hagyományként őrzött titkaiba lehet betekinteni. A múzeum maga nem túl nagy (egy szoba), de már csak a filmvetítésért érdemes betérni. Nagyjából fél órás filmről van szó, amelyben egyrészt meg lehet tekinteni az egyik gyertyakészítési technikát (a mézeskalácsosok régen rendszerint ezzel is foglalkoztak...), másrészt pedig megismerkedhettünk azzal, hogyan is készül a selyemcukor. Csak ajánlani tudom mindkét helyet mindenkinek...

Ritka eset: a Petrits családból mindhárman hazatértek a Don-kanyar poklából

Lassan el kellett kezdenünk készülődni vissza Tallinnba, de előtte szerdán még meglátogattuk aput a kórházban. Aznap egész sok helyen sikerült járnom (Sezkszárd, Székesfehérvár, Várpalota, Zalaegerszeg, újra Várpalota, Velence, aztán végül Budapest...). Visszafelé Várpalotán és Velencén is megálltunk, s csak este értem a Bőröndös utcába. Másnap aztán elindultunk újra Tallinnba, de az már egy másik poszt lesz...