A Keila Joa megfagyva...

Nos, ott fejeztem abba a kronológiát legutóbb, hogy pénteken eljöttünk az ünnepségről. Szombatra meghívásunk volt Tóniékhoz (velük találkoztunk tavaly nyáron Lublinban...), először jártunk náluk. Kinéztük a térképen, hogy merre is vannak, messzebb nem is lakhatnának tőlünk. Mi a város legdélibb részében lakunk, ők meg észak-keleten, Pirita környékén. Jó sokat buszoztunk odáig, s a megállóból leszállva rossz irányba indultunk el. Pedig kinéztem a térképen a helyes irányt otthon, de GPS-t nem vittem, hiba volt...

Egy idő után elég gyanús lett, hogy nem ott vagyunk, ahol kéne, felhívtam Tónit, közben Netti a helyieket próbálta interjúvolni. A város ezen részein olyan emberrel még nem futottam össze, aki angolul is beszélne, így én meg se próbáltam. A környék leírásából Tóni nem jött rá, hogy hol is lehetünk, ez még gyanúsabbá tette a dolgot. Bemondtam neki a pontos címet, végül értünk jött kocsival. Nem voltunk többre, mint 4-5 perc (autóval), de totálisan rossz felé mentünk, egy másik városrész szélén (Lasnamäe) voltunk már...

Ezt a kis intermezzót leszámítva a látogatás jó volt, a lányok többé-kevésbé egyetértésben eljátszottak, mi meg jót beszélgettünk. A vasárnapot pihenéssel töltöttük, a hétfőt meg némileg aktívabban. Először is elintéztük az autó műszakiját (áprilisban jár le), nem messze tőlünk van egy műszaki ellenőrző állomás. Most is simán ment a dolog, nem volt ott senki, negyedóra alatt végeztünk. Sajnos most csak egy évre adták meg...

Utána továbbmentünk Keila-Joa-ba, ott már jártunk nyáron vízesést nézni. Hetek óta mínuszban vagyunk, így éltem a gyanúperrel, hogy az egész meg lesz fagyva. Így is lett, nem mindennapi volt a látvány. Minden képet azért nem pakolok be ide, a többiért katt a galériára. Amikor odaértünk, még szinte senki nem volt ott, a parkoló is üres volt. Ahogy eltelt pár perc, rengeteg ember jelent meg, de senki nem töltött ott túl sok időt (kegyetlen hideg volt), s mire eljöttünk, már csak az a két égetnivaló kölyök maradt ott (jeget dobáltak a vízesés tetejéről lefelé...), akik már a megérkezésünkkor is ott rontották az ájert.

Nóri ötletére hallgatva elmentünk a kedvenc pisztrángos helyünkre Hüüru-ba ebédelni, bár Netti nagyon tartott tőle, hogy zárva lesz. A kis tavacska valóban be volt fagyva, de egy kis léken keresztül azért lehetett horgászni (előtte a pali lehalászta hálóval a jéghártyát róla). Nóri hamar elvesztette a türelmét, így én fogtam ki az "ebédet". Fehér húsú lett most, s ennek kapcsán megosztok veletek egy érdekességet, hétvégén hallottam. Az itteni pisztrángok húsa állítólag azért vörös (mármint a vadaké), mert erőlködés közben az árral szemben megpattannak a hajszálereik, s a vér megfesti a húst. No persze a tenyésztett halakkal ételfestékkel kezelt granulátumot zabáltatnak... A fiatal halak húsa így fehér, mert ugye ők még nem fárasztották magukat annyit...

Szerencsére Nóri az evésből azért kivette a részét... A hal ismét csak finom volt. Folyt. köv.