Muhu és Saaremaa (majdnem Hiiumaa), 2014. április 23-25.

Beért a vetés majd' egy hónap után, íme a termés (nem tudom, hogy ez lesz az eddigi leghosszabb bejegyzés-e, vagy sem, de jó esély van rá:

Nagy tervbe vágtunk bele a szabadságom alatt áprilisban: meg akartuk látogatni Észtország három legismertebb szigetét, sorrendben Muhut, Saaremaa-t, és Hiiumaa-t. No persze ez nem a nagyságrendi sorrend, mert Muhu a legkisebb, ez az időrend lett volna. Az utazást sok éves tervezés előzte meg, de mivel mindig közbejön valami váratlan, ezért ezúttal Hiiumaa kimaradt, de minden ki fog derülni sorjában...

Saaremaa ilyen szép nagy...

Mivel szigetekről van szó, ezért komppal kell menni, és autó nélkül gyakorlatilag értelmetlen elindulni, mert a távolságok eléggé nagyok. Saaremmaa, a legnagyobb sziget, 2673 négyzetkilométer, azaz kb. akkora, mint egy magyar megye, a tömegközlekedés pedig mondhatni korlátos. Úgyhogy kora reggel elindultunk, hogy azért még át is jussunk, a kompjegyet meg előre lefoglaltam. A kompos cég, aki a három sziget felé járatja a kompokat, elég fejlett, elég tán ezt a videót megnézni:



Két opció van, vagy leolvastatja az ember a kinyomtatott jegyről a kódot az automatával, vagy bepötyögi a kódot róla, vagy felhívja a céget a megadott telefonszámon a kapu előtt arról a mobilról, amit a foglaláskor megadott. Próbáltuk mindkettőt, működik.:) Korán ott voltunk, mi voltunk az elsők a sorban. Mivel Netti még sose állt fel ilyen kompra, ezért megkérte a mögénk besoroló észt fiatal srácot, hogy cseréljünk helyet... Így aztán másodiknak jutottunk fel a hajóra...

Ott állunk lent...

Számos kompjárat létezik a szigetek és a szárazföld között, mi most a legrövidebben mentünk, a szárazföld és Muhu között (Virtsu-Kuivastu viszonylat), ami igazából olyan rövid, hogy egy kávét is csak igen sietve lehet meginni rajta...

No persze büfé és bolt ezeken a hajókon is van...

... ahogy játszó is

Itt látszik, hogy nem kicsik ezek a szigetek...

Alig fél óra elteltével megérkeztünk hát Muhura, amit egy földnyelv megtoldásával kötöttek össze Saaremaa-val. Muhu elég kicsike, szinte észre se veszi az ember, és már keresztül is hajtott raja, de azért mi megálltunk egy helyen odafelé és visszafelé is. Az első napon a struccfarmra látogattunk el. ahol nem csak struccok vannak, de zebrák, alpakkák, kenguruk, nyuszik, fácánok is, meg még tán más is. Igazából csak májustól fogadnak látogatókat, de a nénivel leleveleztem előző nap a dolgot, és fogadtak minket:

Valószínűleg ő lyukasztotta ki a körmeivel Nóri kabátját...

Sok érdekes dolgot mesélt a néni a struccokról... Azt eddig is tudtam, hogy nem túl okos állat, a szeme konkrétan bőven nagyobb, mint az agya, s egy kifejlett példány (kb. 200 kiló) simán tud maradandó sérülést okozni egy embernek. De amit nem tudtam: a látásuk nagyon jó, szürkületben (!) a legjobb, akkor akár 3 km-re is ellátnak. Mármint hogy részleteket látnak, nem csak azt, hogy Mari néni ott áll, hanem azt is, hogy borsót szed...

Van boltocska is, ahol a látogatás végén vettünk egy strucczsír krémet is, állítólag nagyon hatékony a kemény bőrfelületeken... Volt még egy ötletem Muhun (Koguva falu), de ahhoz vissza kellett volna menni vagy 8 km-t, így azt elhalasztottuk (akkor még úgy tűnt, hogy tán örökre...). Muhu mint mondtam, elég kicsi szigetecske, s pár kilométer múlva már el is hagytuk, s a földnyelven száguldottunk tovább Saaremaa felé...

Saaremma tehát a legnagyobb észt sziget, s a neve is "szigetvilágot" vagy valami hasonlót jelent. Egy kicsit mindig is különálló entitás volt a környéken, s állítólag az itt élő emberek is kicsit más mentalitással bírnak, mint a kontinensen élők. A sziget jó részét erdő borítja (ez Erdei Testvérek itt is erősek voltak...), s a tavasz és az ősz nem sok turistát vonz. Nyáron állítólag meg se lehet mozdulni (sok embernek van itt nyaralója), de mi ezzel a pár nappal kifogtunk egy nagyon csendes időszakot, alig volt az utakon ember...

Az első megállónk az Angla malmok mellett volt, ahol négy vagy öt szélmalom is van, közülük párba be is lehet menni. Jó helyre tervezték őket, amíg ott voltunk, rendesen fújt a szél...

Ez még útközben...

Ez az egyik malom alja. Tán lehetett őket forgatni szélirányba? Nem tudom...

Mivel egy kisebbfajta kávézó is üzemelt itt (az épületben "múzeum" is van, ami benne van a jegyárban, de nem ér sokat...), így ettünk egy levest, és megkóstoltuk a híres helyi bitang erős sört is:

Ez a talupojasupp, azaz tanyasi leves (minden, ami a hűtőben megmaradt...)

Nóri persze ezt a jó kis levest meg se kóstolta, helyette inkább mikróban melegített fagyasztott pirogot evett, de abból kettőt is... Innen a Kaali meteorkráterek felé vettük az irányt, ezek egyedülálló nagyságúak a Baltikumban. Több kráter is van (kilenc), valószínűleg a földet éréskor a tömb több részre szakadt, ezek közül mi a legnagyobbat néztük meg (mármint a lyukat, amit ütött...).

A becsapódás nagyjából 4-7 ezer éve lehetett, akkor már éltek itt emberek is feltehetően. A robbanás összemérhető volt Hiroshimával (20 kilotonna TNT...), és a számítások szerint 6 km-es körzeten belül mindent letarolt...

Érdekes "szobor"...

Anyóka...

Mint látszik, a kráter rendesen fel van telve vízzel, s a becsapódás idejét a meder alján található köveket vizsgálva állapították meg...

Innen már egyenest vezetett az utunk Kuressaare-ba, Saaremaa "fővárosába". Eredetileg nem ide terveztem a szállást, hanem az Anni Tourism Farm-ra, mert azt a helyet azok az emberek üzemeltetik, akik azt az éttermet is, ahova ebédelni jártunk nap mint nap. De ott nincs fűtés, és egyébként is csak május 1-el nyitják a szezont, úgy hogy ez a terv kútba esett. Ugyanez igaz a többi vidéki szálláshelyre is (a nyár a főszezon...), így inkább a fővárosra koncentrálva kerestem tovább, s végül a Grand Rose hotelre esett a választás, amely egy Spa hotel, és a város központjában van.

Szezonon kívül nem drága, ár-érték arányban szerintem teljesen rendben van, és persze a medencék és egyebek miatt Nóri is nagyon jól érezte magát ott... Elfoglaltuk a szobát, aztán jártunk egyet a városban a várkastély irányában, amit meg szerettünk volna még aznap nézni zárás előtt...

A háttérben már a vár...

A vár felújítása jelenleg is zajlik, s ahogy a terveket elnéztem, még sokáig el is fog húzódni. Az odabent található múzeum sokrétű, legalább három fő csapásirányt meg lehet figyelni, s egy óra alatt nem nagyon lehet végignézni (nekünk kicsit több időnk volt, de nem sokkal...) Van egy rész, ahol kitömött állatokkal és egyéb módokon Saaremaa és Észtország flórája és faunája a fő téma, aztán van egy jó nagy adag fegyver és falumúzeumokba való használati tárgy dömping, s harmadikként tán a helytörténeti részt lehetne említeni, amely nagyrészt a szovjet korszakra koncentrál, kiemelten Saaremmaa-ra természetesen, ahol nagy hangsúlyt kap a sziget zárt jellege és a partizánharcok is. Ez a rész maga több órát, esetleg egy napot is igényelne...

Ilyen volt, ilyen lesz...

Ő az ország legveszélyesebb állata (a lábainál sertepertélő vadkan méretéből lemérhető a mérete...)

A várhoz legenda is kapcsolódik (naná)... Állítólag 1785-ben egy orosz mérnök az új konvent tervezése során a kastély belső udvarának keleti sarkában véletlenül rábukkant egy befalazott helyiségre. A szobában egy asztalon és egy foszladozó bőrkarosszéken kívül bútor nem volt, viszont a széken egy csontváz ücsörgött. Egy helyi tanárnak sikerült egy skiccet készítenie róla, még idejében, mert ahogy közelebbről meg akarták vizsgálni, a csontváz szétmállott, mint a por... A múltba visszamenő nyomozás során kiderült, hogy a csontváz valószínűleg egy élve befalazott lovag maradványa, akit a XVI. században jutott erre a sorsra. Történt ugyanis, hogy abban a században Saaremaa katolikus püspöke igen kényelmetlen helyzetbe került, hívei és vazallusai ugyanis nagyrészt a reformáció hívei lettek, s igen nagy volt az igény rá, hogy őt kíméletlenül elzavarják. Szorultságában a római pápához fordult, aki küldött is egy spanyol inkvizítort népes kísérettel. A reformáció hívei azonban a rég ismert módszerhez folyamodtak. Szép szőke lányokból ezen a környéken sem volt hiány, így az egyik leányukra azt a feladatot bízták, hogy kísértse meg a szentéletű férfiút, hátha ezzel sikerül valamit elérni... A terv be is jött, az inkvizítor érdeklődése a nő felé fordult, s az inkvizítor lovag, aki egyben egyházi személy is volt, erős késztetést kezdett érezni azirányban, hogy a cölibátus kérdésén felül emelkedjen. A viszony azonban kitudódott, a hölgyemény haját letolták nullás géppel, és elküldték vezekelni a Kaama nevű zárdába. A szerelemtől elvakult inkvizítor kétségbeesetten próbálta kiszabadítani, s erről egy kenyérbe rejtett levéllel szíve választottját is megpróbálta értesíteni. Mint oly sokszor azonban a hadviselés és az informatikai biztonság történetében, itt is az átviteli közeggel lett végül a baj, mert a kenyér a célpont helyett a püspök asztalán landolt. Mivel ezáltal a lovag véglegesen kompromittálódott (immár írásos bizonyíték is volt), a püspök nem tehetett mást, mint büntetett, s a büntetés iszonyú volt: a lovagot élve el kell zárni a külvilágtól...

Az ő emlékére a szobát, ahol megtalálták, megpróbálták visszaállítani abba az állapotba, ahogy az orosz mérnök 1785-ben először megpillanthatta:

A múzeumot járva sok teremőr nénivel futottunk össze, akik záróra előtt húsz perccel már erősen ráutaló megoldással próbáltak minket távozásra bírni. Így a közelmúltról szóló kiállítást már igencsak felületesen néztük végig...

Ez ám a jó munkakör! Nyolc órában konzerveket méregetni...

A múzeum után jártunk egy kicsit még a városban (benéztünk a Kalev csokiboltba is, ami még érdekes módon nyitva volt...), s mielőtt lementünk volna az uszodába, megvacsoráztunk a szálloda mellett egy érdekes hangulatú étteremben, ahol a dekorációt egy megfáradt lelkületű művészre bízták...

Ez kérem lazacos-rákos palacsinta...

A szobáról és a szállodáról még nem írtam különösebben... Mivel a szálloda nevében benne van a rózsa, itt mindent (de tényleg) a rózsa, mint motívum ural. Gyanítom, hogy a célközönség inkább kelet felől érkezik, mert nyoma sincs a minimalista skandináv dizájnnak, minden csicsás és kicsit már túlzottan is... A szobában az volt a "legérdekesebb", hogy a fürdőnek üvegfala volt, ami még érdekesebb abban a kontextusban, hogy a szoba a földszinten volt, és plafontól földig érő üvegajtó nyílt a teraszra...

Ez még hagyján, de az üveg meg volt sérülve a fürdőnél, és Nóri ágya pont mellette volt, így azt sürgően eltettük onnan...

Igen, még ez is rózsás...

Itt reggeliztünk...

Játszószoba... (a szőnyeg itt is rózsás)

... no meg itt is

Nórinak persze az uszoda volt a legérdekesebb, ahol volt vagy hat-nyolc féle szauna is:

A medence alján rózsa minta van, ki hinné...

Zárás előtt (tízkor zártak) egy órával nagyjából odajött hozzánk egy srác, hogy van-e kedvünk kipróbálni egy kezelést, be kell hozzá menni az egyik nem túl meleg szaunába. Mézzel elkevert durva sóval kellett bedörzsölni a testünket, és úgy maradni pár percig, aztán lemosni... Állítólag ez mindenfélére jó, végül is a bőrömnek mintha jót tett volna...

Persze uszoda után Nóri még éhes volt, így valamikor éjfélkor kerülhettünk ágyba, mire mindenki lezuhanyozott...

Másnap reggel kiadósan bereggeliztünk, s először is elmentünk kicsit sétálni a városba, többek között a tengerpartra is, és megkerültük körbe a várat.

A szél akkor is fújt, de jóval melegebb volt, mint előző nap, s visszafelé menet a szálloda felé egy park után Nóri már a kabátját is levette.

Ezt a parkot úgy hívták, hogy Tervise park, és a bejáratánál olyat láttam, amilyet eddig még sohasem. Tudni kell a parkról, hogy van benne egy szép nagy tornapálya, sok megállóval, és legalább három alternatív útvonallal, a leghosszabb két kilométer. Aki kijön futni, s esetleg nem akarja magával cipelni a kabátját, pulóverét, vállról indítható rakétáját, az nyugodtan felaggathatja ide:

Őszintén kíváncsi lennék rá, hogy odahaza hány cucc maradna meg egy hasonló falon futás után... Bár tán én vagyok túl pesszimista. Azt terveztük, hogy a séta után lemegyünk usziba Nórival (Netti addig pihenget), s csak utána megyünk el kirándulni. Nóri a séta végére kissé elfáradt, kérdeztem tőle, hogy akkor mi legyen az uszodával, ó, hát oda már nem lesz fáradt...

Hát nem is lett az:

Ez volt a kedvenc szauna, bár itt "csak" 50-60 fok volt:

Tudtam, hogy Nóri éhes lesz fürdőzés után (közben), s szerencsére az medencék mellett volt egy büfés is, ahol kaját is lehetett kérni. Kértem egy csirkeszárnyat, meg egy egy csirke "makit", amiről igazából nem tudtam, hogy micsoda, de aztán kiderült, hogy sushi szerű valami, csak csirkével:

No még szerencse, hogy kértem a szárnyakat is (eredetileg magamnak...), így Nórinak is volt mit enni, mert ezt persze nagyon nem ette....:) Uszoda után elindultunk kirándulni, s az első célpontunk a Medve tó volt, észtül persze más, Karujärve:

Ez a hely nyáron állítólag nagyon népszerű, s ha hinni lehet a kollégáknak, egész Észtországban ez a tó szokott a legmelegebb lenni. Hát gyanítom, hogy nyáron ide már nem fogunk visszajönni... Ezek a kis "házak" a kemping részei, ki lehet őket bérelni...

Ahogy az ember a szigeten autózik, sok helyen olyan vidéken vezet az út, ahol jobbra-balra mocsár van, méghozzá sokszor elég durva mértékben:

Jobb oldal...

Bal oldal...

Nem is értem, hogyan tudták az utakat itt rendesen megalapozni... A második megállóval nem volt szerencsénk, ott egy tanösvényt szerettünk volna megnézni, amit úgy hívnak, hogy Odalätsi. Amikor odaértünk, nem tudtuk nem észrevenni, hogy az erdő békés csendjét láncfűrész és balta lágy zaja lengi be... Két izmos férfiember épp azon mesterkedett, hogy a tanösvény elkorhadt pallóit elbontsa, s a tervezett felújítás keretében a hidakat is lezárták szalagokkal... No azért mi kicsit bóklásztunk ott, ha már odáig elautózunk, s szerintem be is jártuk a 80 %-át, tekintve hogy az egész csak 400 méter...

Egy helyen  a patakban furcsa bugyogás volt, mai napig nem tudom, mi lehetett ez:



Magunkkal vittük Nóri horgászbotját, hogy majd horgászunk, s a következő megállónál elméletileg erre lett is volna lehetőség... Ez a Pidula Forell volt, aminek a nevéből is ki lehet találni ugye, hogy pirsztrángfogásra specializálódtak... A fényképezőgép lemerült az Odalätsi pataknál, úgyhogy innentől kezdve telefonos képek következnek...

A Pidula tavait szintén az Odalätsi patak táplálja, és nem csak a képek szépek a fent belinkelt weboldalon, érdemes oda ellátogatni. Mondjuk nem április végén feltétlen, ahogy mi tettük, mert mi voltunk az egyetlen vendégek, és a halak sem voltak még túl nagyok... Amikor odaértünk, csak egy fiatal srácot találtunk ott, aki a napsütésben a laptopjával az egyik asztalnál ücsörgött, s a kérdésemre azt mondta, hogy csak "részlegesen" vannak nyitva... Kérdeztem tőle, hogy ez mit is jelent, halat foghatunk-e? Végül aztán kiderült, hogy horgászhatunk, meg is sütik, de köretre nagyon ne számítsunk, hívja a grillmestert...

Előszedtük Nóri botját, s mire a horgászásra került volna a sor, megjelent a "grillmester" is. Ingatta a fejét bőszen, hogy a horog is kicsi, meg a damil is gyenge szerinte... Így aztán a helyi bottal tettünk próbát, de a halak nem nagyon akartak harapni. Mondjuk nem is voltak sokan, alig lézengtek a tóban... Végül megengedte, hogy az elkülönített részben halásszunk, ahol hemzsegtek a halak, s azoknak harapósabb volt a kedvük, pár perc után sikerrel jártunk...

Nem volt túl nagy hal, mint látszik, az egyik felét simán kértük, a másikat majonézzel és hagymával. Sajnos ez sem közelítette meg azt, amit a Piusa Ürgoruban ettünk 2012-ben, de azért nem volt rossz..

Több helyre már aznap nem mentünk, visszaérve Kuressaare-ba egy galériában vettünk egy kis képecskét. Már csak be kell majd keretezni... Este mindhárman lementünk az usziba, s akkor ott is vacsoráztunk (no persze megint zárásig lent voltunk, naná...)

Napközben a kompos cégtől felhívott egy nő, aki nem nagyon beszélt angolul... Még jó, hogy megadtam a telefonszámomat a foglaláskor... Kiderült, hogy a komp, amire másnapra jegyet vettünk Hiiumaa-ra, nem fog menni, technikai problémák adódtak. Ja, és fogalma sincs, mikor fog legközelebb járni... Onnantól nagy levelezésbe kezdtünk, hogy akkor térítsék vissza  jegy árát, mert telefonban erről nem akart felvilágosítást adni, azt mondta hívjam az ügyfélszolgálatot később... Próbálkoztam én velük, de nem nagyon tudtak angolul... Az egyik gond a Hiiumaa-ra szóló jegy volt, de én megvettem azt a jegyet is, amivel Hiiumaa-ról a nap végén visszajutunk majd a szárazföldre, úgyhogy hirtelen két jegyet buktunk el. Váltottunk pár levelet, mire ezt felfogták, és végül ígéretet tettek rá, hogy visszatérítik.

Mit volt mit tenni hát, a délelőttöt fürdéssel töltöttük így, s úgy döntöttünk, hogy az esti órákban majd Muhu-n keresztül (ahogy jöttünk) megyünk haza, s útközben beautózzuk a sziget (Saaremaa) északi részét. Így is lett, s miután ki kellett jelentkezni, elmentünk ebédelni egy olyan helyre (Trahter Veski), amit már előző nap kinéztünk. Ez régen egy szélmalom volt, de nagyjából 20-30 éve hol kávézó, hol étterem:

Az étlap...

Valamikor vaddisznó volt...

Ebéd közben harminc évvel ezelőtti táncdalmuzsika szólt zömmel észtül, de amikor eljöttünk, az egyik szám (szintén észtül), teljesen megegyezett a Skorpió Dédapám című számával, amiről én mindig azt gondoltam, hogy az ő szerzeményük, így el is határoztam, hogy utánajárok én ennek...

Sikerült is! Az észt verziót a Keeris nevű együttes gyártotta le, akik Pärnu környékén léteztek a '80-as években:

Az ő daluk címe Viimne ratsu (Az utolsó lovag), s őszintén szólva a szövegnek tartalmilag annyi köze van az eredeti Szűcs Antal Gábor/Frenreisz Károly szerzeményhez, mint az almáspitének a kombájn indító kulcshoz, de tényleg. A linkeken lehet ellenőrizni, aki pedig meg szeretné hallgatni a két verziót egymás után (az észt az első), az YouTube barátunk segítségével itt megteheti:



Elindultunk hát Kuressaare-ból északnak, s egészen a Panga szikláig mentünk, ez a sziget egyik legnagyobb természeti látványossága. Érdekes módon még csak korlát sincs, pedig ott van a 20-30 méteres mélység, az észtek elégségesnek gondolják, ha kiraknak 5-10 méterenként figyelmeztető táblákat... Ezek a képek még útközben készültek:

Amikor odaértünk, rögtön utánunk jött egy iskolás csoport, akik kb. ha 5 percet töltöttek a helyszínen, a tanerők a végén szerintem elégedetten sóhajtottak fel, hogy mindenki visszaszállt a buszra.

Ide sajnos nem lehetett felmászni...

Ennyi, figyeljen mindenki...

Pedig aztán van hova lezúgni...

Mi sem nagyon töltöttünk itt sok időt, s továbbindulva keleti irányban még volt néhány rövid megállónk...

Az erdős képeknél egy strandot kerestünk, de aztán túlzottan rosszak voltak az útviszonyok, így visszamentünk a főútra. A főút is sokszor a tenger mellett vezetett, az utolsó három kép egy ilyen megállónál készült.

Muhu előtt még egy helyen álltunk meg, ahol az egyik útmenti barna tábla egy sziklát jelölt, mi meg bementünk a csőbe. Volt tájékoztató tábla is a földút végén, de értelmes látnivaló meg nem. No mindegy, ott is sétáltunk egy kicsit...

Ezt kellett volna látni a Pulli sziklánál, de nem jutottunk le oda:

Számomra a nap fénypontja Koguva falu volt Muhu szigetén, ami tulajdonképpen egy szép nagy falumúzeum, órákat el lehetne ott tölteni, ha az ember mindenhová bekukkantana (mi öt óra után értünk oda, semmi nem volt nyitva, meg egyébként sem lett volna időnk sajnos...)

Mire a kikötőbe értünk, a nap már lemenőben volt, s újra hideg szél kezdett fújni... Én nagyon élveztem ezt a pár napot, s remélem Hiiumaa-ra eljutunk még majd...

Ha esetleg valaki további képeket szeretne látni, katt ide (van ott többszáz, szó szerint...)