Nő a központ...

A múlt héten olyan események játszódtak itt le hét közepén, amelyre ritkán akad példa errefelé... Két újabb ország csatlakozott hivatalosan a központhoz (USA és Lengyelország), és az alkalom apropóján zászlófelvonási ünnepséget rendeztek itt nálunk. Sokan meg voltak híva az eseményre, többek között Rasmüssen úr is, a NATO főtitkára, de ő valami baleset miatt az utolsó pillanatban lemondta a részvételt. Az ünnepség előtt pár héttel beszélgettünk egy lánnyal a minisztériumból, aki régebben sajtósként nálunk dolgozott, hogy hogyan volt ez annak idején, amikor Magyarország is hivatalosan csatlakozott 2010 nyarán... Én csak októberben jöttem, ráadásul a csatlakozási időpontja egybeesett a legvadabb szabadságolási periódussal Észtországban. Állítólag az igazgatón kívül sokan nem voltak idebent akkortájt, így a magyar zászlót ő saját kezűleg vonta fel, semmi különösebb csinnadratta nem volt... Ez a fent említett leányzónak régi szívfájdalma, és egy darabig erőltette, hogy legyen már valami ünnepélyes aktus is utólag, de elsikkadt az ügy. A magam részéről én nem is bánom...

Ami a múlt heti ünnepséget illeti, itt két zászlót kellett felvonni, és úgy alakult a dolog, hogy sötétedés utánra időzítették a bulit, szándékosan. Így lehetőség nyílt némi fényjátékra az udvaron, no meg a sötétség ápol és eltakar, így nem látszódtak a laktanyában lévő hiányosságok, úthibák, stb. Magát az ünnepséget egy sajtótájékoztató előzte meg, itt készült a mellékelt kép rólam, a német törzsfőnök ragaszkodott hozzá, hogy mindenkit lefotózzon a logós paraván előtt...

A kollégák többségének nem volt különösebb feladata az ünnepségen, rám azért osztottak ezt-azt. A legfontosabb az volt, hogy fogadnom kellett a beérkező VIP vendégek közül az észt védelmi minisztert, és kísérgetnem kellett mindenhová a helyszínek között, közben pedig mondani neki, hogy hol mit kell csinálni. Nem mintha nem tudta volna, de itt mindenki biztosra akart menni, kínos lett volna a legkisebb probléma is. Így a legfontosabb emberekre ráállítottak egy-egy kísérőt...

A sajtótájékoztatón négyen voltak, balról ül a védelmi miniszter, középen a két nagykövet, jobbról pedig az igazgatónk (a lengyel nagykövet ül mellette). Mindannyian elmondták, hogy miért is irgalmatlan fontos ez a terület, aztán fogadták a szépszámú zsurnaliszta lényegbevágó kérdéseit... A zászlófelvonási procedúra csak utána következett, és szerencsére nem volt olyan hideg, mint előtte nap a főpróbán... Akkor majd másfél órát töltöttünk kint, majd megfagyva, végigpróbálva az összes mozzanatot, kissé már túl részletesen is... Néhány kép magáról az aktusról:

Utána még volt egy jó hosszú fogadás is, ahonnan nekünk, mint házigazdáknak, nem volt ildomos elmenni, megvártuk, míg az utolsó vendég is elmegy. Mint kiderült, Nettiéknek jól jött, hogy én bent ragadtam, elő tudtak készülni a másnapra. De az majd egy másik bejegyzés témája lesz... Így aztán a nap végére tízre emelkedett a tagországok száma, kezd a környezet nagyon internacionális lenni...