Amikor még szabadságon voltam...

Ha a múlt hétre azt írtam, hogy nem volt a legnyugodtabb időszak, akkor ez erre a hétre még hatványozottabban igaz... Komolyan mondom, már szinte várom a jövő hetet, tán az nyugodtabb lesz... Akkor nem leszek Tallinnban (Londonba kell mennem), és nem lesz más dolgom, mint előadásokat hallgatni. Tegnap például kb. este tízre értem haza, mondjuk ebben az is benne volt, hogy el kellett menni egy protokoll vacsorára is, szerencsére nem öltönyös módiban. Végre valahára pénteken jön már a spanyol főnököm. Bár attól azért nem lesz semmi sokkal könnyebb, de legalább szórakoztatóbb lesz...

A tegnapi nap még arról nevezetes, hogy elkészült életem első pácolt lazaca, és az első kóstolás szerint egész jó lett. A fűszerek mellett öntöttem rá egy kis Pirita likőrt is, nem ártott meg neki. Három napig állt a pácban levegő nélkül egy dobozban, most pedig bevágtam a fagyasztóba. De ma este feltétlenül ennem kell belőle... Hétvégén is főztem egy érdekes dolgot, de erről majd máskor. Nórinak is volt egy afférja tegnap az oviban, de talán majd me kiderül róla valami érdemleges, addig nem akarom leírni. Térjünk inkább vissza az abba idősíkba, ahol legutóbb abbahagytam....

Szerencsés módon a tavalyi évet úgy sikerült zárni, hogy a szabadságom előtti utolsó pár napban sorra jöttek olyan jelzések otthonról, amivel növelni tudtam a karácsonyi szabadságot. Így aztán január első hete teljesen felszabadult, pedig eleinte úgy volt, hogy január 5-én már megyek dolgozni (4-én éjfélkor értünk haza, nem esett volna jól). Hála az égnek nem így alakult, így az első négy napunkat Tallinnban teljes mértékben akklimatizálódással tudtuk tölteni.

Már a levegőből látszott, hogy nincsen hó sehol, mégis fura volt szembesülni a kerttel hó nélkül (ami volt, az még indulás előttről maradt), csak emlékeztetőül, tavaly ilyen állapotok fogadtak minket, amikor megérkeztünk:

Az utolsó két képen látszik a csapás, amit hirtelenjében majd fél óra alatt vágtam, az utolsó képen meg az udvar egy kis szelete, utána abba kellett egyszerűen hagynom, hetekig takarítottuk a havat. Mivel most majdnem éjfél volt, mire hazakeveredtünk, ugyancsak tudtam értékelni, hogy nem kell kezembe venni a kapuhoz előrelátóan odatámasztott lapátot. Mivel ilyen kegyes volt hozzánk az időjárás, el is határoztam, hogy másnap megfőzöm az utolsó csomag halat a fagyasztóból...

Kipakoltuk a legsürgősebb dolgokat, Nórival "vacsoráztunk", aztán elvonultunk lassanként aludni. Nóri szobájában 14 fok volt, mikor elment aludni, a miénkben érkezéskor mindössze 6. Mivel a hőmérő tárolja a minimum és maximum hőmérsékleteket is a hálószobánkban, így tudom, hogy volt a szobában 1,6 fok is, amíg nem voltunk itt, bár lehet, hogy ez még a tavalyi karácsonyi időszakról származó adat...

Reggel Netti azzal fogadott.hogy van némi probléma a kertben. A nappali fala mellett jobbra az egyik fa derékbatört, valószínűleg jó kis vihar lehetett, mert a föld is tele volt ágakkal...

Netti azt mondta, hogy kezdjük el tépni, aztán majd csak leszakad, utána meg majd feldarabolhatjuk tüzelőnek főzéshez, de inkább nem akartam belemenni ilyesmibe. Más se hiányzik, mint hogy valaki ebben megsérüljön, inkább írtam Arminnak, hogy tüntesse el legyen szíves valahogy. Kicsit rendet raktam a kertben, miközben feltettem a halat főni, eszméletlen mennyiségű gallyat gyűjtöttem be. Egy részét fel is daraboltam, de legalább a kétharmada ottmaradt, gondoltam ráérek én még arra... Ahogy a halat behoztam, rá tíz percre elkezdett szakadni a hó, szerencsére nem esett le irgalmatlan nagy mennyiség akkor még.

Aznap nem mentünk semerre, s ha jól emlékszem, akkor másnap sem. Pihentünk, játszottunk, táplálkoztunk, éltük a békés főemlősök mindennapi téli életét... Szombaton azért már kimozdultunk, akkor éppen nem esett hó, csak szállingózott. Elmentünk játszóházba, ilyen is már régen volt. Hazafelé a hó újra elkezdett esni, s mire hazaértünk már egész konkrét lett a hómennyiség a kertben, megint volt mit lapátolnunk...

Nem alszom má, csak pihenek

A ház nagyon lassan akart átmelegedni, talán szombatra értük el azt a komfortot, hogy már nem fáztunk állandóan. Vasárnap bementünk a városba egy kicsit körülnézni délelőtt, kíváncsiak voltunk, hogy mi a helyzet a főtéren. Ott volt még minden, a karácsonyi vásár, a karácsonyfa, a Mikulás bódé, a színpad, minden. Még a magyar kürtőskalácsos pavilon is áltt, ebéd után vettünk is egyet...

Ebédelni ismét a Hell Huntba mentünk el, ezúttal azért kipróbáltunk más kajákat, illetve sört is, ezekről bővebben majd egyszer a másik blogban, ha meglesz a poszt (tán februárban), akkor majd belinkelem ide, mindenki örömére.

Ebéd után néztünk jobban körül a főtéren, és miután megvettük a kürtős kalácsot (vicces volt hallani, hogy a külföldieknek az észt srác, aki árulta, chimney cake néven próbálta forgalmazni...), megnéztük a szarvasok ketrecét is. Nóri kezét az egyik szépen végignyalta, biztos érezte rajta a fahéjas cukrot. Innentől kezdve én etettem, és sétáltunk tovább. A nap fénypontja a Diótörő balett előadás volt az operában, igazából ezért mentünk be a városba. Még tavaly megvettük a neten a jegyeket, ez volt az első alkalom, hogy ilyen helyen jártunk itt. (Számomra univerzálisan első alkalom volt, soha nem jártam még operaházban és soha nem láttam élőben balett előadást sem. De ez olyan, mint a majdnem megmondtam mi (a helyettesítést rábízom mindenki fantáziájára), mindent el kell kezdeni egyszer...)

Nóri olyan csinos volt, mint a csuda, a következő képeken majd látszik. Az operaház nagyon szép belülről, s rengetegen érkeztek rajtunk kívül is. A földszinten leadtuk a kabátunkat, mert nem tudtuk, hogy az emeleten is van ruhatár (a jegyünk oda szólt). Szerencsére a székek eléggé emelkednek, de azért Nórinak nehéz volt olyan helyet találni, ahonnan mindent jól lát. A buszon nem ül le "idegen mellé", így de facto ő ült először középen. Viszont pont elé ült le a legmagasabb ember, így kiment bal szélre, ahol mázlijára nem ült mellette senki, mert pont oda volt applikálva egy méretes oszlop.

Nem tudom ki mennyire van otthon a Diótörő című mesében, én csak arra emlékeztem boldogult ifjúkoromból, hogy a történet nem hagyott bennem mélyen égető nyomokat, finoman szólva. Felevenítettük a darab előtt a történetet, s most is azt mondom, ha Csajkovszkij annak idején nem szán rá időt és energiát, hogy zenét körítsen mellé, valószínűleg már rég elfeledték volna.

Az első felvonás elég eseménydúsra sikeredett, s mikor lement a függöny, tulajdonképpen megvolt már a cselekmény 86,5 százaléka, halványlila segédszellentésem se volt róla, hogy mi a bánat fog történni hát a második részben. Tartottam tőle, hogy céltalan tánci-tánciba torkollik majd a dolog, s ez sajnos be is jött. Oké, sose voltam az a kimondott táncrajongó, de sejtettem, hogy sokáig ez Nórinak sem nagyon fog bejönni, már előzetesen is azt kérdezgette, hogyan fogják "elmesélni" a történetet. Az első rész alatt sokat mosolygott, járt a lába, és tetszett neki nagyon a történetvezetés is, felismerte az eseményeket a meséből. Nem utolsó sorban a szereplők vittek egy kis humort is az előadásba, elsősorban az egerek, akik amúgy is kedvencei Nórinak...

Ezzel szemben a második rész tényleg a táncművészetről és a ruhák kavalkádjáról szólt, s nekem az egész olyan volt, mint a ritmikus sportgimnasztika (amit már nem is így hívnak...), vagy mint egy jégtánc gálaműsor: szép-szép, de öt percnél tovább magamtól nem nézném. Nórin egy húsz perc elteltével kezdtek először mutatkozni a türelmetlenség jelei, addig tán várta, hogy mikor történik már valami. Sajnos ez a második rész végéig nem következett be, de szerencsére bírta cérnával végig, s ő volt a leglelkesebb tapsoló a végén. Még meg is szólt, amikor abba mertem hagyni...

Jó sokára jutottunk hozzá a kabátokhoz, s mikor kiértünk végre, szakadt a hó megint:

No azt hiszem mára ennyi elég is lesz, folytatom majd a "munkás" hetekkel...