Mára, mint írtam kissé engedett az olvadás okozta jégtakaró, a város közepén nagyjából eltűntek a csúszós felületek. Délelőtt 10 óta nagyjából szakad a hó, így reményeim szerint a maradék jeget is betemeti, és lehet végre normálisan közlekedni. Az udvart viszont fel kéne vakarnom odahaza, amennyire lehet, mert az biztos nem olvad el magától, pláne az nem, ami Szergejtől zúgott át két napja. Egyelőre Nettiék csak egy csapást vágtak az udvarra a legutóbb leesett hóba, de ott tegnap nem lehetett közlekedni, annyira csúszott a jég....
Alig vártam már a hétvégét, ez a hét ismét egy őrület volt. Spanyol főnököm még mindig odahaza van a Kanári-szigeteken, jól teszi. Minden évkezdet őrületes itt, jól tette, hogy kimarad belőle, csak hát ez engem érint negatívan. Még a jövő hét is ilyen lesz, néhány magasszintű látogatóval tarkítva, akik majd az estéimet is veszélyeztetik, de majd csak túlélem...
Ennyit az aktualitásokról, most pedig térjünk vissza még mindig 2011-be. Ott hagytam abba legutóbb, hogy elindultunk végre a reptérre. Ismét orosz taxist fogtunk ki, úgy látszik ez egy orosz szakma itt. Időben kiértünk, szerencsére nem esett hó. Hamar bejutottunk a belső területre is, így Nórinak volt ideje egy kicsit játszani is a reptér játszóterén. Netti az előző napokban nem volt a legjobban finoman szólva, de hamar rendbejött. Ezt csak azért említem itt meg hirtelen váltással, mert ahogy bágyadtan ültünk Nettivel a játszótér mellett a beszállításra várva, egyszer csak azt láttuk, hogy Nóri feláll egy műanyagszékre. Mielőtt bármit is szólhattam volna, a következő pillanatban azt láttuk, hogy a műanyagszék kimegy a lába alól, valószínűleg le akart róla ugrani. A teste hanyatt vágódott, és kb méter magasról lezúgott a földre. A hátára esett, és a fejét is bevágta, rossz volt látni. Nagy védőpáncél nincs ott, parketta van, amin van egy kb centis szőnyeg, de ő annak is a szélén ért földet, a feje valószínűleg a parkettának ütődött. Sírt persze, de hamar megnyugodott, megtapogatva a fejét úgy tűnt, hogy nincs komolyabb baja.
Amikor már a gépen voltunk, és felszálltunk, elkezdte mondogatni, hogy rosszul érzi magát. A gond csak az volt, hogy nagyjából négy dologtól is lehetett: elkapta Nettitől a nyavalyát (neki is hányingere volt...), agyrázkódás az ütéstől, hányinger a repüléstől, rosszullét a nemalvásól, vagy mindez együtt. Elég az hozzá, hogy nem kérte a kihozott kaját sem, pedig mindig izgatottan várja, hogy mit fognak hozni. Hamarosan hányt is egyet, úgyhogy én kezdtem arra hajlani, hogy az ütés lehet a ludas, a légnyomáskülönbség meg erre rá is segít... Gondolhatjátok, milyen jó hangulatban tartottunk így München felé, és latolgattuk a lehetőségeket. A legrosszabb forgatókönyv az volt, hogy félbe kell szakítani az utat, és ott orvost keresni, de ezt nagyon nem szerettük volna. Szerencsére majdnem két óránk volt az átszállásra, így volt időnk a dolgot átgondolni.
Leszállás után buszozni kellett, és Nóri azt mondta, hogy a friss levegő jót tesz a fejének, ahogy lekászálódtunk a gépről. Münchenben állt a hó, fura volt, hogy valahol több hó lehet, mint Tallinnban. A buszozás aztán mégse tett jót, hozzáteszem a sofőr érdekes stílusban nyomta a gázt. Ahogy beléptünk a csarnokba, Nóri megint azt mondta, hogy rosszul van, és a wc-től pár méterre megint szükség volt a zacskóra. Utána szerencsére megkönnyebbült, és húsz perc múlva már egy kicsit sétálgathattunk is. Ki akartam próbálni vele, hogy mit bír, mielőtt továbbmennénk. Egy óra múlva azt mondta, hogy teljesen jól van, aminek akkor már hitelt is tudtam adni, mert kész tervekkel rendelkezett majdhogynem a játékbolt teljes készletének irányában. Pár dologban nem volt csak biztos, a repülőgépmodelleket először Nettinek szánta, de aztán rájött, hogy jobb helyen lesznek Szabinál...
Megnyugodtunk hát, és várakozással tekintettünk a második repülés elé... Szerencsére ott már nem volt semmi gond, és az rövidebb is volt. Pesten a reptéren kicsit meglepődtem, hogy milyen leharcolt lett az érkezési oldal. Tekintve, hogy az országba megérkező külföldi vendégek először ezzel az infrastruktúrával szembesülnek, talán nem ártana egy kis feljavítás. A poggyászvárónál például az álmennyezet szignifikáns része egyszerűen hiányzik, a kábelek és egyebek lógnak kifelé, a látvány kissé kaotikus...
Imre várt minket a reptéren, és szerencsére a csomagtartót pont a mi bőröndjeink méretére tervezték, pont befért mind. Ebédidő után értünk haza egy kicsivel, és Nóri már nagyon éhes volt. Imre persze hozzott magával ennivalót, de nem mertünk Nórinak semmit sem adni az autóúton, az előzményeket figyelembe véve. A lakásba belépni nagyon fura volt ilyen hosszú idő után, pláne úgy, hogy lakónk is van, és minden kicsit másképp van. Kicsit pakolásztunk, játszottunk, közben megjött Zsuzsi (a lakó), és megbeszéltük a dolgokat. Utána Imrét lekísértük a villamosmegállóba, és elmentünk ebédelni.
A következő napot én ügyintézéssel töltöttem, no meg bementem az Intézetetbe is, jó volt végre kicsit mindenkivel beszélgetni. Ami nagyon furcsa volt nekem, az leginkább az utazás a villamoson. Mielőtt kijöttünk volna Észtországba, minden nap villamossal jártam dolgozni. Nem nagyon beszélgettek az emberek egymással, pláne nem idegenekkel. A többség olvasott, vagy zenét hallgatott, esetleg bámult ki fásultan az ablakon. Most meg szinte pezsgett a villamos... Az emberek beszélgettek, de nem jókedvükben. Mindenkiből dőlt a panaszáradat, gondolom nem kell ecsetelnem senkinek, hogy miért. Hozzánk csak a felszín jut el arról, hogy mi folyik otthon, de megdöbbentő volt ekkora elkeseredettséggel találkozni...
Másnap délelőtt Netti ment be a suliba beszélgetni, s onnan indultunk anyuékhoz. Közben elkezdett esni a hó, de nem nagyon maradt meg belőle semmi. Ott töltöttük a karácsonyestét és 25-ét is, de nagyon hamar elment ez a pár nap, sajnos. 25-én voltunk együtt mindannyian, minden gyerek akkorát nőtt nyár óta, hogy csak néztem. Matyi már simán tudna harapni az orromból erőlködés nélkül, Katica meg olyan súlyos, mint egy elefántbébi. Fruzsi is már veri anyukát szerintem magasságban, de ezt nem tudom utólag ellenőrizni a fényképeken, mert nem nem nagyon hagyta magát fotózni.
A legbonyolultabb logisztikai feladat ebben a pár napban Jézuskára hárult, valahogy be kellett csempésznie a fát a tudtunk nélkül a kisebbik szobába, pedig sokan voltunk ám otthon... Valahogy mégis megoldotta.
26-án indultunk Tolnára, és ott is eltöltöttünk pár napot de azok a napok is sajnos nagyon gyorsan elrepültek. Két és fél hétig voltunk otthon, de mintha csak két nap lett volna. Ott töltöttük a szilvesztert is, Nóri ezúttal fent tudott maradni éjfélig, némi segítséggel. (Ez volt az első alkalom.) Hó ott sem esett, csak a hideg volt néha elég csípős. Néha ránéztem a tallinni időjárásra, de ott sem esett a hó, úgy látszik, enyhébb telünk lesz, mint tavaly...
3-án mentünk vissza Pestre, s még aznap délután kimentünk Gödöllőre is, Klárihoz és Gézához. Ott volt Áron is, aki szintén sokat változott persze, mióta utoljára láttuk. Ez volt az utolsó esténk, másnap indult a gépünk Tallinnba. Pestre visszaérve még pakolásztunk a bőröndökbe, de a végső simításokat csak másnap tettük meg, amikor Ági és Imre is ott volt már nálunk. Igen csak jól kihasználtuk a 23 kg-os limitet, minden bőrönd felette volt a 22 kilónak...
Nóri az utolsó pár napban (már Tolnán is) eléggé szétszórt volt (finoman szólva), ami utolsó estére csúcsosodott ki. Lefekvás előtt elsírta magát, hogy ő bizony nem akar visszamenni Észtországba, olyan jó volt itthon Magyarországon. Szerencsére Netti hamar átsegítette a dolgon, és minden gond nélkül utaztunk, és utána sem volt különösebb gondunk. Ágiék kivittek minket a reptérre, és amikor már túl voltunk a csomagleadáson, őkelme már kicsit türelmetlen is volt a búcsúzásnál. A papa és a mama még javában búcsúzkodott, ő meg megragadta a kisbőröndjét, és közölte, hogy menjünk már... Úgy látszik az utazáson ő is szeret mihamarább túllenni. Fél hat körül indultunk Pestről (immár az új előcsarnokból...), és este 11-re értünk Tallinnba. Innen folytatjuk...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése