Ami nyárról elmaradt #1 - A szabadság előtti időszak...

Kint ülök a tallinni reptéren, és várom a beszállítást, reggel 5:50 van, szombat... A fejem olyan kába, hogy még, de mégis azt gondolom, hogy a beszállításig hátralévő egy óra tán elég lesz ennek a bejegyzésnek az átnézésére, ugyanis majdnem kész van már...

Szóval Észtország júliusban... Az utolsó hét alig akart leperegni, s tekintettel a várható sűrű programra, próbáltunk felkészülni, összepakolni a hazaútra, amit csak lehet. Az volt a tervünk, hogy vasárnap elindulunk a Peipsi tó vidéke felé (ott még nem jártunk), eltöltünk ott pár napot. Onnan visszajőve összekapjuk magunkat, jönnek Pimpáék, utána pedig elindulunk Magyarországra. A Peipsi tavas program előtt péntekre még szerveztünk egy kisebb összejövetelt. Sajnos Gary nem volt Tallinnban, de a többiek el tudtak jönni, meghívtam Marco-t is, így eléggé nemzetközi csapat jött össze.

Tőlem jobbra: Rodrigo, Nóri és Vytas

Háttal Roman és Pawel ül, Marco ácsorog...

Meggrilleztem egy rakás húst (marha, csirke, pulyka) és készítettem micset is, amit addig még soha. Sajnos borsikafüvet Tallinnban sehol se lehet kapni, no meg a só és a paprika se lett benne túl sok, de elsőre szerintem nem lett rossz. Pawel és Vytas nagyjából időben érkeztek, a többiek szokás szerint késtek. Rene (észt kolléga) kissé későn érkezett, de nagyjából 2 percet maradt... A kezembe nyomott egy üveg bort, azt mondta vendégei vannak Amerikából, kellemes szabadságot kívánt, aztán ment is... Döbbentem álltam, Pawel szintén, aki tanúja volt az esetnek. Igazából nem értem, hogy hogyan gondolta ezt. Egy hete szóltam mindenkinek, az utolsó pillanatig nem szólt, hogy valami gondja van, azt meg nehezen tudom elhinni, hogy egy Amerikából érkező vendégről fél órával korábban értesült. No mindegy, utoljára hívtam meg...

Rodrigo beáll, mintha az övé lenne...

A pálmát ismét Romanék vitték el persze, Marco-val egyetemben akkor érkeztek már meg, amikor a társaság nagy része túl volt a vacsorán. A hangulat kellőképpen jó volt, de éjfél körül már be kellett mennünk, túl sok volt a szúnyog... Vytas és Pawel korábban leléptek, de előtte Rodrigo azért kipróbálta a biciklijüket. Addigra már egész sok bort megihatott, mert az enyém után még Nóriéra is ráült...

A spanyol kerékpársport tikos reménysége...

Szegény bicikli...

Nóri nagyon élvezte a bulit, nem nagyon akart lefeküdni. Megfürödni azért megfürdött, de újra lejött hozzánk. Végül három óra körül ment el az utolsó vendég, tán nem csoda, hogy másnap délig aludtunk...

Senki nem fogja elhinni: ez a kép 11 óra után készült jóval...

- Tedd má' le azt a gépet, inkább bonts egy bort...

Éjjel fél három felé...

A szombati napot pihenéssel és pakolással töltöttük, összeraktuk a cuccokat másnapra. A szállást lefoglaltam előre a Peipsi tóhoz, ezzel nem volt gond. Útközben megálltunk kicsit mozogni Rakverében, ez a város az ország közepén fekszik. Tudtam, hogy van ott egy vár, de szerencsére az útról is jól látszott, nem kellett keresgélni.

Viszonylag jó állapotban van a vár, s a kiállítás is majdnem megüti az elvárható szintet, de csak majdnem. Amiért megéri betérni: ha szerencsés időpontban jöttök, el lehet csípni egy rendezvényt, s akkor gyerekekkel tényleg egy nagy élmény. Sok mindent ki lehet próbálni, bár némelyikért pofátlanul külön pénzt kérnek (pl. lovaglás), bár a belépő sem olcsó. A várudvar közepén lévő körbeforgó alkalmatossághoz a lurkókat szerintem csak akkor engedjétek oda, ha valamilyen okból reggel tűzoltónadrágot adtatok rájuk, ellenkező esetben magatokra vessetek. Eszméletlen por van körülötte ugyanis, meg kavics...

Egy bábu kb. 10 kiló, nem gyerekbarát készlet...

Az egyik toronyból az udvar

Hájááááááá.....

A város címere...

Rakvere története egyébként teljesen tipikus észtországi saga, felsorolni is hosszú, hányféle hatalom tartotta határain belül a várost: álltak dán, orosz (előtte kicsit a lív rendek is uralták), svéd, lengyel-litván, újra svéd, sokáig újra orosz uralom alatt, majd az észt függetlenség kikiáltásával észt fennhatóság alatt 1918-tól. A II. világháború után következett a szovjet uralom, majd a '90-es évektől újra Észtország része, de ezt nem kell tovább ragozni. A városban a váron kívül sok minden látnivaló nincs, tán azt lehet érdekességképp megemlíteni, hogy tán ez a város a legkisebb színházzal rendelkező város Európában, mindössze 16 ezren lakják ugyanis...


Miután körbejártuk a várat, Nórival kipróbáltuk az íjászatot, az én nyílvesszőm eljutott a tábláig is, Nóri próbálkozását fedje jótékony homály....

"Megóv majd, a magyar vér..."

Majdnem a közepe...

A vár jelképe...

Távolban egy szivárvány sejlik fel...

Rakverétől nagyjából még egy órát kell autózni a Peipsi tóig. Számomra előzetesen meglepő volt, hogy körbejárva a témát azt kellett tapasztalnom, hogy egy ilyen adottságokkal rendelkező tavat mennyire nem használnak ki. Nincsenek normálisan kiépített strandok, nincs személyhajózás, nem irtják a szúnyogokat sem (Vass Csaba előre felkészített minket a várható vérszívó mennyiségre...) Pedig ahogy a térkép is mutatja, a tó igen csak nagy, az átlagos szélessége 20 km körül mozog, hosszúságban pedig a Balatonnal vetekszik. Gyakorlatilag a partvonal közepe táján olyan, mintha a tengerparton lennénk, a túlpart nem látszik. Európa ötödik legnagyobb (!) tava, az átlagos mélysége 7 méter, így aztán nyáron elég hamar felmelegszik, július derekán sokszor 25-26 fokos. A visznylag kis mélység (sehol nem mélyebb 15 méternél) miatt azonban gyorsan le is hűl, november végén többnyire már be is fagy. Minden adott lenne tehát egy ideális nyaralási célponthoz, oszt mégse....

A tó orosz neve Чудско-Псковское озеро, bár gondolom ezzel a névvel sokan nem találkoztatok. Az észt-orosz határon fekszik, egész konkrétan a tó közepén húzódik a határvonal. Tán vannak még olyanok, akik gyerekkorukból még emlékeznek a Jégmezők lovagja című filmre (Eizenstein), illetve a regényre, amely egy óriási csatának állít emléket, amely 1242 telén a tó jegén a Német lovagrend és a Novgorodi fejedelem (Alekszandr Jaroszlavics Nyevszkij) között zajlott....

Ide tartottunk tehát, a szállásunk pedig Mustvee-től nem messze volt lefoglalva, ez a település a tó nyugati partjának északi felében van. Teljesen a vízparton voltunk, a ház nagyjából 10 méterre se volt a tótól. Úgy hívták a helyet, hogy Aarde Villa, s azért választottam ezt a szállást, mert tavaly a központ a "nyári napok" nevű rendezvényét ide szervezte, s többen is pozitívan nyilatkoztak róla (tavyl mi nem tudtunk elmenni, akkor épp otthon voltunk Magyarországon).

Többé-kevésbbé könnyedén megtaláltuk a szállást, de szerencsére az utolsó pár kilomtéer előtt ki is volt táblázva. A tulajok angolul nem nagyon beszéltek, inkább csak oroszul és észtül, de aztán később befutott egy fiatal srác, aki már beszélt pár szót. A szobánk viszonylag tágas volt, tulajdonképpen két helyiségből állt. Az idő visznylag jó volt, így egy rövid hideg ebéd után felfújtuk a matracot, kihordtuk a partra az összes strandos kelléket, s Nórival bementünk a vízbe...

Gyanútlanul, még nem támadnak a böglyök...

Már az ebéd során is észrevettem, hogy a part eléggé köves, de gondoltam nem okozhat ez különösebb problémát. Túl kell élni az első pár métert, utána meg csak homokos. Na ja, ahogy azt Tomika elképzeli... Voltak olyan helyek, ahol valóban homokos volt az alja, de mire addig az ember elért (különösen másodjára), sok mindent átgondolt... Én leginkább káromkodtam magamban, rendesen kikezdte a talpamat a meder. S ha ez nem lett volna elég, mivel a szúnyogok még nem értek rá, méretes böglyök jelentek meg körülöttem. Már korábban a kéktúra során is barátságot kötöttem sokukkal, de ami a Peipsi tóban és környékén történt, túlment minden határon. Egy idő után kénytelen voltam szabályosan visszavonulót fújni, és kimenekülni a vízből. Szégyen a futás, de hasznos, ha egyáltalán lehet azt futásnak nevezni, ahogy kikászálódtam a partra...

Odakint viszonylag nyugtom volt tőlük, és tanulmányozhattam az egyre dagadó csípések heylét, némelyik diónál nagyobbra puffadt fel, rossz volt ránézni. Le is zártam magamban a fürdési lehetőséget, nem sok kedvem volt visszamenni. Nóri még ment volna, így később egyedül beengedtük, szerencsére a tó itt elég sekély volt. Csak vissza tudok kanyarodni arra, amit korábban mondtam: egyszerűen nem értem, hogy az Aarde Villa is mi a bánatéert nem kotortatja ki ezt a 20-30 méteres partszakaszt, viszonylag kevés munkával és pár teherautónyi homokkal csodát lehetne itt művelni. No meg nem ártana rovarirtás sem... A böglyök mellé hamarosan felzárkóztak a szúnyogok labdázás közben, s estére néhány bolhacsípést is felfedeztem: nyilván ott sikerült leheveredni a fűbe, ahol a villa bolhás ebe is szeretett hűsölni...

A ház kívülről...

... és belülről

Este a vacsi utánra a magam részéről olyan lelkiállapotba kerültem, hogy tán nem ártana egy másik szálláshely, pontosabban egy másik tó után nézni... Netti azt mondta, hogy várjunk a dologgal még egy kicsit, hátha jobban bejön a hely, de én egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy itt még egyszer vízbe menjek, és nagyrészt ugye azért jöttünk, hogy fürödjünk...

Azt hiszem Másának hívták...

Másnap megkérdeztük Nórit, hogy a felvázolt programlehetőségek közül mi érdekli leginkább, de a reggeli közben csak a "barlang" keltette fel az érdeklődését. Mondtam neki, hogy nem barlangról van szó, hanem bányáról, de azt mondta, hogy az mindegy... A reggeli elég szerény volt, némelyik kenyéren Netti penészt is felfedezett, volt már jobb. Közben Nóri a szomszédos asztaltól összeismerkedett az orosz kislánnyal, s míg mi befejeztük az étkezést, közösen sétálgattak...

Az említett bánya északra volt a tótól, rossz időre tartalékolt programként vettem fel a listára, mert 90 km-re volt. Úgy gondoltam, hogy egy esetleges narvai kirándulás esetén meg lehet nézni félúton, de ahhoz is kissé messze volt, hogy csak ezért elautózzunk oda. Netti viszont példátlan rugalmasságról tett tanúbizonyságot, eleget téve Nóri kérésének elindultunk reggeli után Kohtla-Nõmme-be, ott volt ugyanis a Kohtla Kaevanduspark...

Előtte még kicsit gyönyörködtünk a parton. Vitán felül áll, hogy a tó csodaszép, bizonyára nem véletlen lett oroszul a neve az, ami:

Útközben útbaesett Mustvee, a tó "fővárosa", s ha már arra jártunk, be akartunk ugrani a Szamovár múzeumba. Szerencsétlenségünkre hétfőn zárva tartottak, s hasonlóan jártunk a mellékelt képen látható kükitai templommal is. Itt ragadom meg az alkalmat, hogy pár szót szóljak az "óhitűekről", hozzájuk tartozik ez a templom is. Az óhitűek (sztaroverek) a XVIII. századtól kezdve több hullámban érkeztek Oroszországból Észtországba. Az 1655-56-os egyházi reformokat követő vallási üldöztetések elől menekülő óhitű oroszok többsége a tó partján telepedett le, ahol máig megőrizték vallási különállásukat. Észtországban 11 óhitű gyülekezet működik 5000 taggal, akik sajátos, az észtektől és a később érkezett oroszoktól is különböző vallási-etnikai csoportot alkotnak. Különösen nagy kulturális és történeti értéke van az óhitűek ikonfestészeti hagyományainak, s így nagy kár, hogy nem tudtunk a templomba bemenni. Nem csak a tónak, az óhitűeknek is Mustvee a központja, de nem egy nagy települést, pláne várost kell elképzelni, inkább falunak mondanám...

Az óhitűek imaháza Mustvee-ben

A tó partján felfelé haladva rengeteg bódét láttunk, ahol halat árultak. Nem álltunk meg, hogy megkóstoljuk, de vagy sütve, vagy füstölve készíthették el valószínűleg. Mustvee után a tavat egyre kevésbbé láttuk, legközelebb tán még Kauksi környékén lehettünk, ott akartunk hazafelé megállni egyet fürdőzni. Kohtla-Nõmme település Kohtla-Järve alatt van délnyugatra, ahogy mi most délről jöttünk a tó felől, Jõhvi-n kellett még keresztül jönni, több nagyobb településbe nem futottunk bele. Kohtla-Nõmme bányászmúltja miatt híres, de ez nem nagy csoda, az egész Kohtla-Järve központú régió egy bányavidék tulajdonképpen. A bányászmúlt Kohtla-Nõmme esetében olajpala bányászatot jelent, a '90-es években történt bezárásig a mélyben kiterjedt járatrendszereket építettek ki.

Amíg vártunk a vezetett túra elkezdésére, a kezünkbe nyomtak egy angol nyelvű tájékoztató anyagot, a 20-30 fős összegyűlt csapat valószínűleg ezt hallgathatta meg észtül kicsit kibővítve, mielőtt a kabátot és a sisakot felvettük volna. A papír tanúsága szerint olymérvű volt az említett járatrendszer, hogy a munkásoknak a bánya fénykorában 30 percet (!) kellett vonatozniuk a föld alatt, míg az aktuális fejtés helyszínére elértek. Természetesen mi csak egy kis szeletét jártuk be a tárnáknak. Nehezen tudom elhini, de az angol papíron azt írták, hogy nagy fegyvertény volt a '60-as évekre, hogy sikerült száműzni a bányából a női és gyermekmunkát, azt írták, hogy 5-7 éves gyerekek tolták a teli csilléket kifelé... Amikor ezt Nórinak meséltem, teljesen elszörnyedt, "hogyan tudták szegények ezeket a csilléket tolni..."

126 % lelkesedés: "- Minek jöttünk ide???"

Amíg a sisakot felvettük, addig volt egyébként Nórinak izgalmas a dolog, meg tán még az eslő méterek odalent. A veeztés során természetesen sok helyen megálltunk, ahol a csoport részére az észt vezető hosszasan magyarázott, én meg olvastam a papírról, ami az adott ponthoz tartozott. Az angol szöveggel persze hamar végeztünk, maradt az ácsorgás és nézelődés, ami Nórit a megállási pontok előrehaladtával egyre inkább nem kötötte le. Tény és való, a bácsi szeretett mesélni, és nekem is kissé soknak tűnt az a másfél óra, mait a 90 %-os páratartalomban a 4-5 fokban odalelnt eltöltöttünk. A vége azért jó volt, kipróbálhattuk a kisvonatot, amivel a munkások utaztak, ez Nórinak is tetszett.

Száguld a kisvonat...

Nem egy Orient Expressz...

Visszafelé megálltunk Jõhvi-ban egy boltnál némi kaját venni, akkor már majdnem délután négy volt, éhes volt mindenki. Kijöttünk a városból és egy útmeni parkolóban álltunk meg enni, s akkor realizáltuk, hogy bizony a fürdőruha a szálláson maradt, valahogy nem került be a csomagtartóba. A fürdés persze nem maradhatott el, így Kauksi-ba érve olyat csináltunk, mint még sose: ruhástól fürödtünk, mint a ...:) Szerncsére a parton nem volt szinte senki, csak pár ember, elég késő volt már. Ha messziről nézett valaki minket, a hosszú szárú rövidnadrágomat éppen fürdőnadrágnak is nézhette...:)

A part Kauksi mellett

A kauksi-i strand tényleg szép, igazi homokos part, s a víz nagyjából olyan tempóban mélyül, mint Siófoknál, vagy még úgyse, szóval gyerekekkel ideális. Addigra mondjuk az előző nap megpróbáltatásai miatt átfoglaltam a szállásunkat Võru-ba, ott legalább lehet fürödni normálisan... Érdekes mód itt sem volt különösebben a strand kiépítve, tán egy büfé volt a fák közt fent, de az sem volt nyitva.

Szerencsére estére szép lett az idő, így a fürdőzésünket semmi nem zavarta meg, s még a szálláson is tudtunk kicsit játszani az udvaron. Sokáig kint ücsörögtünk a parton, amíg a szúnyogok máshogy nem gondolták...

Este aztán jött egy kis eső... Másnap szerencsére szép időre ébredtünk, s mielőtt Võru felé vettük volna az irányt, két programpontot mindenképp be akartunk iktatni.

Az első egy kastély meglátogatása volt, a szállásunktól nem messze volt az Alatskivi kastély. Ez volt az első kastély, amit Észtországban meglátogattunk. Néhány kastélyról már esett szó itt a blogban (Palmse, Vihula és Sagadi), de itt most megragadom az alkalmat, hogy pár szót általánosságban szóljak róluk, ígérem nem lesz hosszú.

Az egyik igényesebben berendezett terem a földszinten

Észtországban se szeri se száma a különböző udvarházaknak, kisebb nagyobb kastélyoknak. Az észtek hajlamosak őket az észt kultúrális örökség részeként teknteni (bizonyos mértékben így is van), de a kegyetlen igazság az, hogy ezeknek az épületeknek a 99 %-a idegen hatásra keletkezett: a különböző hódító népek emelték őket, s ha az ország történelmén végigtekintünk, ez nem is csoda.

Alatskivi esetében sem volt ez másképp, bár ami ma látható, sajnos csak töredéke annak a komplexumnak, ami valaha itt állt. Sok épületet leromboltak az évszázadok során, de a főépület legalább megőrizte a XIX. századi formáját. (57 épület volt egykoron összesen, ma ebből 41 áll még...)

A kastély leghíresebb tulajdonosa a Nolcken család volt: 1843-ban, Sophie Heloise Marie Euphrosine von Stackelberg, az Alatskivi-i gróf lánya hozzá kötötte a sorsát Ernst Friedrich von Nolcken-hez (tipikus észt nevek...), Luunja bárójához. Ezáltal az Alatskivi-ben lévő udvarház a Nolcken család birtoka lett. Sophie és Ernst legidősebb fia, Arved Georg von Nolcken rendelte el a mai kastély épületének megépítését, amely 1885-re készült el. A kastélyt a Balmoral-ban (Skócia) lévő királyi kastély inspirálta, ha a képeket összehasonlítjátok, láthatjátok, hogy van is benne valami (bár az észtországi verzió azért nem lett olyan szofisztikált, lássuk be) ...

A kastély kívülről a teraszról

... s madártávlatból

A skóciai királyi kastély

Sajnos maga a kastély belső berendezése eléggé hiányos. A helyreállítás után nem sikerült minden termét a kastély rangjának megfelelően berendezni, szerintem még az is jobb lenne, ha ma legyártott bútorokkal ékesítenék, ha nincsen elérhető korhű bútorzat. Jellemző arra, hogy mennyire nem tudnak mit kezdeni az üres belső terekkel, hogy megpróbálják őket más funkcióval megtölteni.

Az emeleten például a környék híres szülöttének, Eduard Tubin-nak állítanak emléket. Ő észt zeneszerző volt, s leghíresebb darabja az első észt balett volt, a címe az, hogy Kratt. Egy kis ízelítő a műveiből:

A kastélyban étterem is működik, de mi nem akartunk ott ebédelni, helyette a környék leghíresebb éttermét kerestük fel inkább... Hogy hol is volt ez? Nem kellett messzire menni, mindössze Kolja-ig, ami a kastélytól nagyjából 15 km. Közelítettünk ismét a tóhoz, s beérve a településre nem volt nehéz rátalálni az étteremre. A GPS koordináta persze most sem volt pontos, az étterem kívülről nem túl jellegzetes, de azért nekünk mégis csak sikerült...

Az étterem neve Kolkja Kala-Sibularestoran, ami "hal és hagyma" éttermet jelent. A környék nagyrészt óhitű lakosságának érthető módon éltető eleme a hal, a hagymáról korábban nem volt tuomásom. Mivel azonban a környéken nagymennyiségben megterem, kézenfekvő ötletnek tűnt, hogy a környék gasztronómiájában nagy szerephez jut. Az éttermet egyébként egy kolléganőm ajánlotta...

Mint írtam, kívülről nem túl jellegzetes az épület, s nem is látszott túl nagynak. Az előzetes hírek szeriint viszonylag kevés asztal van odabent, így hétvégén vagy szabadnapokon állítólag nem árt előre helyet foglalni. Mi hétköznap érkeztünk, s mi voltunk aznap az első vendégek. Időközben, amíg az ebédet figyasztottuk, megjelentek mások is, az egyik asztalra pedig kikerült a foglalt tábla is. Amíg viszont nem jött senki, körül tudtam sétálni odabent, s próbáltam fotókat is készíteni.

 

A falakat a régmúlt emlékei foglalják el, szőttesek, megsárgult fényképek, különböző műbészi és nem művészi alkotások. Az asztalokon elmradhatatlan volt a szamovár, mindegyiken központi helyet foglalt el. Díszesebbnél díszesebb szamovárokat képzeljetek magatok elé, néhányról képet is varázsolok ide...

Legnagyobb meglepetésemre a pincérlány, aki fogadott minket, magyar mintás himzésű blúzban dolgozott. Megemlítettem neki, hogy tud-e róla, de meglepődött. Mélyebb beszélgetésbe nem bocsátkoztunk, elkezdtük tanulmányozni az étlapot. Sajnos az étterem az internet elég korlátozottan jelenik meg (szinte sehogy), így erre korábban csak korlátozottan volt lehetőség. Nettivel kértünk levest is, én "halerőlevest", ő sima hallevest. A kettő között az volt a különbség, hogy az enyémben úszott némi hagyma és főtt tojás is volt benne. Egyébként meg élek a gyanúperrel, hogy  a két leves ezt leszámítva tök ugyanaz volt... (Ja, én kaptam pirtított fekete kenyeret is hozzá...)

Második fogásnak már nem ugyanazt kértünk:

Palacsinta hallal töltve, ha jól emlékszem...

Főtt hal "óhitű" stílusban

Nórinak csirkét kértünk, amit részben meg is evett. A második fogás nekem különösebben nem ízlett, de a leves megért egy misét, már azért érdemes volt oda bemenni. Mindkét második fogáshoz egyébként adtak bőségesen hagymát, amint látszik...

Kolkja-tól már Võru felé indultunk, egy darabig ismeretlen úton haladva, s elemntünk emelett a fura építmény mellett is. Megálltunk, a jelek szerint valamikor szélmalom lehetett, mindenesetre most úgy néz ki, mint az Ügyifogyi háza a Hupikék törpikékből:

Aztán becsatlakoztunk a tartu-i útba, onnan kezdve ismerős tájakon autóztunk... Szerencsére Võru-ban nagyon szép idő volt, amikor megérkeztünk, így nyomban lepakoltunk, aztán beirányoztuk magunkat a strandra. Végre nem éreztük a talpunk alatt az éles köveket, gond nélkül lehetett fürdőzni... A víz hőfoka a kiírás szerint elérte a 24 fokot, ami szinte fényévekre volt a júniusi 16-18 foktól, mondhatni egész kellemes volt. Nórival persze bevittük a matracot is, s mivel szinte minden értékes dolgot fenthagytunk a szobában, volt olyan, hogy mindhárman a vízben lubickoltunk...

Így aztán erről az időszakról nincsenek fényképek, csak később mentem fel érte a szobába. A parton egy "homokvár" építő verseny maradványait lehetett éppen megtekinteni, íme az érdekesebb alkotások, az első este ki is volt világítva:

Jött egy jó kis zuhé, fel kellett mennünk a szobába. Játszottunk egy darabig, elállt az eső hamarosan. Vacsorázni a város egyetlen nívós éttermébe mentünk, ahol júniusban már jártunk, a Ränduri-ba. Ezúttal más ételeket próbáltunk ki, de gyerektársaság nem volt most.
Másnap reggel nem volt valami gatyarohasztó hőség, esővel kezdődött a nap, ami szerencsére a reggeli után elállt. Akkor már részletekben a napot is lehetett látni, de a szél miatt a levegő kicsit lehűlt, fürdőzésről nem lehetett szó. Helyette elmentünk inkább sétálni a parton a hídig, ahova a múltkor nem jutottunk el. A part mellett végigfutó sétányt a kiírások szerint uniós pénzből rakták rendbe itt is, nagyon szép...

Visszafelé a Kreutzwaldról elnevezett parkon jöttünk keresztül, azt hiszem említettem a múltkor a nevét a város kapcsán, életéből elég sok évet itt élt le. A park közepén szobra is áll:

Mivel az idő csak nem javult, így meggyőztem családom tagjait, hogy látogassuk meg azt a múzeumot, amely e jeles férfiú emlékét őrzi. Nincs messze a szállodától, a róla elnevezett utcában található. Tulajdonképpen a ház Kreutzwald rendelője és lakhelye volt võru-i munkálkodása alatt, csak mikor Tartuba költözött öregkorára, akkor adta el. A város a XX. század elején, a függetlenség korszakában nagynehezen visszavásárolta, bár akkori tulajdonosai, tudván, hogy a városvezetésnek fontos a hely a leendő múzeum miatt, sokáig elég magasan tartották az árát.

A kert hátul az udvarban...

A múzeumot egy kedves néni gondnokolja, végigkalauzolt minket a teljes komplexumban (több épületből áll a múzeum), s közben folyamatosan mesélt az észt hazafi életéről. Akkoriban a teljes város szinte német volt, legalábbis a polgárság nagy része, Kreutzwald ebben a közegben volt észt orvos, aki próbált mindent megtenni nemzetének felemelkedéséért. Kezdetben csak újságcikkeket írt a témáról a helyi lapban, de már ez is elég volt hozzá, hogy a tehetősebb helyi páciensek elpártoljanak tőle, s ezt a fajta viselkedést állítólag felesége is nehezményezte. Pedig akkor nagy munkájába még bele se kezdett, a Kalevipoeg megírásába...

A Kalevipoeg a Kalevala-hoz hasonlatos abból a szempontból, hogy mindkettő egy nép őstörténetét meséli el, de annyiból mégis más, hogy ameddig a Kalevala tulajdonképpen egy összegyűjtött versgyűjtemény, amelyhez a "szerzők" sokat nem tettek hozzá érdemben, addig a Kalevipoeg szinte teljesen Kreutwald irománya, mindössze összegyűjtötte a történeteket, és azokat saját stílusában megírta. A könyv számtalan kiadást és fordítást élt meg (van magyar is), ezekből sokat meg lehet tekinteni a múzeumban. Díszdoktorrá fogadta őt sok tudomáynos intézmény, dolgozószobájának falán többek között ott díszeleg a Magyar Tudományos Akadémia okirata is arról, hogy "Kreutzwald Frigyest" tagjai közé emelték...

Az udvar...

A néninek feltettem egy kérdést, ami már régóta foglalkoztatott... Történetesen azt, hogy hogyan lehetséges az, hogy egy ilyen nagy hazafinak teljesen észt neve van? Ezzel a jelenséggel nem csak az ő kapcsán találkoztam már, ott van péládul a városrész alapítójának német neve is, ahol éppen lakunk... A válasz visszakanyarodott arra, amit Leo-tól (észt szobatárs) korábban már hallottam. A XIX. század első feléig szabad észt ember mint kategória, az országban nem létezett. Az észt paraszt, illetve jobbágy valakinek a tulajdona volt mindig, általában német vagy orosz földesúré, illetve a történelem viaharai folytán néha lengyel, dán, svéd vagy litván úré éppen. A XIX. században leginkább a német vagy orosz volt divatban, s a németeknél bevett szokás, illetve pontosabban joga volt a födesúrnak arra, hogy olyan nevet adjon a "tulajdonának", amilyet ő akar. Hogy pontos legyen az analógia, a kutyáját is úgy nevezi el az ember többnyire, ahogy akarja. (Az analógia nem tőlem származik, hanem a nénitől, de halálosan pontos.) Szóval így lett a híres hazafi családjának neve generációkkal korábban Kreutzwald, és ezen élete végéig esélye sem volt változtatni...

Az sem volt ritka, hogy a kevés felszabadult észt, akik karriert próbáltak befutni, keresvén a helyi uralkodóosztály kegyeit, amely vagy orosz volt vagy német a területtől függetlenül, önként változtattak nevet, és vettek fel orosz, vagy német hangzású neveket. Nekem ez kissé ahhoz a szlovák (vagy tót, ha úgy tetszik) viselkedésformára hasonlít, amelyet ez a népcsoport követett a dualizmuskori Magyarországon, egészen az I. világháborúig az érvényesülés útjait keresve...

A rövid múzeumlátogatásból végül több, mint egy óra lett, de a magam részéről én nem bántam... Utána ismét a Ränduri-ban ebédeltünk (lassan törzsvendégek leszünk...), majd utána ettünk egy jégkrémet a közeli boltnál... Nóri az ebéd előtt a jelen lévő közönségnek rögtönzött táncbemutatót is tartott:

Ez a csirkeszárny egész finom volt...

Nóri választ...

Az idő is jobb lett lassacskán, mire visszaértünk a szállodához, lehetett menni fürdeni. Akkor már a fényképezőgép is velünk, erről már képek is vannak:

Estig a parton voltunk, aztán vacsora után (pizzát ettünk...) kicsit bóklásztunk a parton, akkor már a "sas" is ki volt világítva.

Hát megint elment pár hét, mióta utoljára hozzányúltam ehhez a bejegyzéshez, olyan ez már mint a Luca széke, vagy még rosszabb:) Másnap reggel sem volt az a hű de jó idő, de aztán reggeli utánra megemberelte magát a nap, és elzavarta az összes felhőt. Amíg egy kicsit melegedett, Nórival röplabdáztunk egyet. Tartottunk egy kis szünetet, de hiba volt, mert megjelent egy irgalmatlan nagy gyerekcsapat egy rakás labdával, és elfoglalták a strand összes röpipályáját, pedig volt ám néhány...

Sebaj, addigra már úgyis lehetett fürdeni. A víz mellett volt egy kisebb szökőkút szerűség (igazából nem volt az), a gyerekek szerettek benne tapicskolni. Amikor Nóri levetkőzött fürdős verzióra, akkor is éppen benne pacsmagolt egy két éves forma kissrác. Nagy mákja volt őkelmének, hogy Nóri is odament, mert pont a lába előtt pár centivel rálépett Nóri valamire. Amikor kiemelte a vízből, nem akartam hinni a szememnek: valaki tapír egy méretes zöld üvegszilánkot dobott bele a vízbe... Szóltam rögtön a kisfiú anyukájának, hogy nem jó ötlet ebben hagyni a gyerkőcöt, mutattam neki a szilánkot is. Szerencsére Nóri se sérült meg...

Fürdötünk hát egyet inkább, a nap pedig szépen melegített minket. No nem sokáig, mert még dél előtt olyan fellegek kezdtek el gyülekezni, hogy rossz volt ránézni az égre. Párosult hozzá kellemes szél is, így úgy döntött a családi tanács, hogy gyorsan összeszedjük magunkat, és elnézünk inkább a közeli tóhoz, hátha ott jobb idő lesz... Egész konkrétan a Pühajärve tó irányába mentünk ismét. Ezúttal a víz hőmérséklete nem 16 fok volt, mint júniusban, így Nóri egész nyugodtan kipróbálhatta a csúszdát.

 

Ugrás...

Sajnos a tömeg ellenére a nagycsúszda ezúttal is le volt zárva, de legalább a kávézó nyitva volt, és tudtunk ebédelni. Azt hittem böglyök csak a Peipsi tónál vannak, de ennél a tónál rá kellett döbbenem arra, hogy ez korántsem így van... Ez lett volna a kisebbik baj, de a délután derekára utolért minket a ronda felleg, s itt is szednünk kellett a sátorfánkat. Tallinn felé melegedett az idő, de cserébe totlálisan el is borult, s Tartu után gyakorlatilag esőben jöttünk végig, kis szünetekkel.

Csak Tallinn előtt maradt abba az égi áldás, s mire a házunkhoz elértünk, gyakorlatilag sütött a nap. Másnap kipakoltunk, illetve össze is, készültünk a hazaútra újfent. 90 %-ban összeraktuk a bőröndöket, no meg készültünk a másnapra is: úgy volt, hogy Pimpa és Réka másnap érkeznek repcsivel. Ez egész konkrétan szombati napra esett, s a reptér előtt még elmentünk vásárolni. Amikor a bolt parkolójából el akartunk indulni, a kocsi elektronikai rendszere kissé megbolondult. Hiába próbált Netti indítani, az LCD kijelző lefagyott (mindenféle kriksz-krakszok jelentek csak meg a számok helyett), a motor pedig nem akart indulni. Olyan volt, mintha a riasztó nem engedné, vagy a fene tudja... Kiszálltunk, próbáltuk felnyitni a motorháztetőt, közben a fényszórók villogtak hang nélkül, olyan volt, mintha tényleg a riasztóval lenne a baj. Bezártuk a kocsit, újra kinyitottuk, és sokadjára elindult a kocsi.

A pillanatnyi legfőbb gond az volt, hogy megígértük Pimpáéknak, hogy kiugrunk értük a repétrre, a járulékos probléma meg persze az, hogy ezzel az autóval akartunk a következő csütörtökön nekivágni a Budapest felé lévő 1700 kilométernek. Hazavittük a bevásárolt cuccokat, a motor közben járt, aztán irány a reptér. Ott megint rendetlenkedett a kocsi, végül Netti kulccsal zárta be. Pimpáék jó sokat vártak a csomagra, de szerencsésen megérkeztek... Bíztam benne, hogy a kocsi el fog indulni, és haza tudjuk őket vinni, de szerencsére nem volt gond.

Pimpa és Réka a borok (ezúton is köszönet érte!) és egyéb földi jók mellett hoztak Nórinak egy jókora dobozt, "Kis magyar ajándék" felirattal. Rajta voltak ők is egy fényképen, Nóri izgatottan nézegette, mi lehet benne. Kibontotta végül, hát volt abban minden, mi szemnek-szájnak ingere... Túró Rudi, vaníliás karika, pilóta keksz, ropi, Balaton szelet, dunakavics, francia drazsé, meg még sok minden más is... Nóri persze rögtön kipakolta az egészet...

Délután kinéztük a tengerészeti napokra, ahol tavaly is voltunk. Idén nem volt akkora felhajtás, mint tavaly, a gyerekeknek például látványosan kevesebb attrakció volt. Mondjuk előtte nap pocsék idő volt, tán azért volt ilyen gyér a kínálat, nem tudom. A magyar kürtőskalácsos csapat ismét volt (Vándor kürtős), de ezúttal nem nagyon örültek meg a magyar szónak, nem beszélgettünk egy percet sem.

Az elmaradhatatlan krumplinyárs...

No persze azért vettem egy fahéjasat (jó sokat kellett várni rá...) és később krumplinyársat is, miután megittunk egy sört és kifelé tartottunk. Ez az egyik legnagyobb biznisz a világon, amit a képen láttok, az egy (!) darab krumpli, és elkérnek érte három eurót, vagy négyet... Pimpáék a hét első felében eljutottak a Baltijaam melletti piacra, és hoztak nekünk egy szerszámot, amivel hasonló spirált lehet készíteni, azóta néhányszor kipróbáltuk...

A kikötő után kicsit sétáltunk a városban, fölnéztünk a főtérre is, megmutattunk néhány érdekes pontot, amit érdemes majd érinteni a városi séta során, aztán hazamentünk, vendégeink már igen csak fáradtak voltak (hajnalban indultak). Másnap ők Helsinki-be mentek, nekünk pedig volt egy kedves meghívásunk Laciéktól, Hubának akkor tartották a szülinapi buliját. Szerencsés dolog volt, hogy pont vasárnapra szervezték, így mi is gond nélkül részt tudtunk venni rajta.

Jó nagy társaság gyűlt össze, és volt két torta is. Nóri nagyon örült, mert pár nappal korábban a Selver-ben pont hasonló tortát szeretett volna venni. Huba szerintem nem nagyon tudta még, mire fel ez a nagy hajcihő, de az óriási gyertya persze tetszett neki:

Weiss Rita lányai...

Nóri és a bágyadt Zora

Utolsók között jöttünk el, Zora addigra már elkészült minden erejével, ahogy a fenti képen is látszik... Pimpáék éjfél előtt értek még haza, és tudtak szerencsére újat mondani Helsinki-ről. A napijegy érvényes ugyanis egy kis kompra is, ami kivisz a közeli szigetekre, ha arra járunk még egyszer, szerintem feltétlen meg kéne néznünk... Még a Tallinn térképen nagyjából belőttük az érdekesebb látnivalókat, aztán elfeküdtek aludni, azanp is jó korán keltek...

A hétfőt nagyjából a városban töltötték, s csak este kerültek elő. Pimpa elkövette a "hibát", hogy megmutatott néhány játékot Nórinak a telefonján, hát többet nem is nagyon látta a telefonját, amikor otthon voltak nálunk.:) Mindez az autóban történt, ugyanis elmentünk Hüüru-ba, ami nincs messze tőlünk, kb. 15 km. Nincs ott túl sok minden, de egy pisztrángos sütöde van, mi tualjdonképpen ezért mentünk. Pimpának már mondtam jó előre, mielőtt kijöttek volna, hogy megnézhetnénk ezt a helyet valamelyik este. Ettek egy szolid vacsorát a Hell hunt-ban, így azt hittem, már nem lesznek kaphatóak a dologra, de aztán Pimpa azt mondta, hogy "halat bármikor tud enni". Réka pedig belelkesedett, hogy horgászhat egyet, így aztán elindultunk...

Őt még a kertben fényképeztem le, jór horgászatot kívánt...

Réka küzd

Volt néhány hal...

Megvan!

Itt füstölődnek a halak...

Hangulatos kis hely ez a hüüru-i sütöde, bár a halpucoló ember nagyon nem tudott angolul. Oroszul értegetett, de aztán csak nem úgy készítette el a halat, ahogy kértük. Réka volt egyébként az ügyes horgász, mint a képekből is látszik fent, neki köszönhetjük a fimom vacsorát... Maga a hely egy vízimalom helyén létesült egyébként, odabent a maradványokat még meg lehet tekinteni.

A bejárattól

Szóval a halnak a két felét különböző képpen kértük, de aztán csak egyforma lett mind a kettő. Kértünk salátát is, Nóri nagy örömére volt benne olajbogyó. Ő persze kiette belőle az összeset, és kért volna még. Az utóbbi pár hónapban nagyon rá van kattanva a fekete olajbogyóra. Nem volt kedvem felállni, adtam neki egy öteuróst, és mondtam neki, hogy próbálja meg odabent leboltolni a nénivel, mert az étlapon ilyen nincs... Nem telt el két perc, visszajött egy tál olajbogyóval, amiért csak 1 eurót számoltak fel. Ráadásul kapott vissza két olyan kéteuróst, amiből kevés van forgalomban:

A hal nagyon fimom lett, el is határoztam rögtön, hogy ide még el kell jönnünk. Az alábbi képek már bőven fél tíz után készültek, sajna mostanság (szeptember) már ilyenkor sötétség van...

Este még beszélgettünk jó sokáig, tán már egy óra is elmúlt, mire lefeküdtünk. A másnapot Pimpáék a Kadriorg parkban kedzték, oda mi is velük tartottunk. Jó régen voltunk ugyanis ott a játszótéren, ez jó alkalomnak tűnt, s az idő is szép volt....

Pimpáék a délutánt ismét a városban töltötték, s csak este találkoztunk odahaza újra vacsoránál. Sikerült megint jó sokáig fent maradni, s sajnos ez volt az utolsó teljes napjuk, másnap délután utaztak haza. Szerdán már nem mentek be a városba, elmentünk a közeli erdőbe, és megmutattuk nekik a mocsarat. Jó sok szamócát és áfonyát lehetett találni, a törpemálna és a "rendes" málna csak akkor kezdett érni...

Az erdei tornapálya bajnoka...

Ez biza nem szamóca...

Ez a törpemálna

Lepkecsúcstalálkozó

"Ebédelni" azért még nálunk ebédeltek (fél három körül értünk vissza az erdőből...), de aztán fájdalmas búcsút kellett vennünk, kivittük őket a reptérre... Hát innen folytatom majd valamikor...