Ősz Vilniusban...

Októberben megnéztük immáron a harmadik balti fővárost is. Ugyanis eljutottunk Vilniusba, ahol én már jártam korábban egyedül, de tekintve hogy az februárban volt, és dolgozni mentem, akkor vajhmi keveset láttam belőle...

Még valamikor szeptemberben lefoglaltam mindent ehhez az úthoz, bár az utolsó pillanatban majdnem úgy tűnt, hogy nem fogunk tudni elindulni, mert Nóri eléggé köhögős lett, s fájt a torka. Szombat reggelre szerencsére szelídült a dolog, bár még mindig köhög időnként... Az időjósok szerint Vilniusban jóval melegebbnek kellett volna egyébként lennie (15 fok, napsütés), de ez persze végül nem jött be. Ez végülis nem csoda, amióta itt lakunk, tán egyszer-kétszer volt igaz, amit a meteorológusok jósoltak...

Mindenesetre mázlink volt, mert az ott eltöltött két nap alatt tán egyszer szemerkélt az eső, egyébként kellemes sétaidő volt. Ezúttal a Lux Express társasággal utaztunk, mivel ők adták a legkedvezőbb ajánlatot. Nem fogjátok elhinni, de a 600 km-es távon megfordultunk fejenként 12 euóróbl. Ha belegondoltok, hogy ez gyakorlatilag a Budapest-Horvátország táv (tengerpart), ez igen csak kedvező. Főleg ha azt tekintjük, hogy visszafelé egy nagyon jól felszerelt busszal jöttünk, ahol még wifi és 230-as konnektor (!) is volt...

Lehet menni persze repcsivel is, de nem nagyon megérős. Egy dolog az ár, ami kb. annyi, mintha Pestre repülne az ember, a főbb probléma inkább az utazás körülményes volta. Ugyanis átszállásos buli, a legtöbb esetben Rigában órákra meg kell szakítani az utat, s így összességében végül 5-6 órát kell utazni, ha hozzáadom a reptéri tarnszfereket is. Így aztán a buszozás 9 órája már nem is olyan rémisztő, mint első hallásra hangzik...

A babáknak is jó helye van...

Mindazonáltal emberpróbáló móka volt, különösen odafelé. Az út első felében (Rigáig) még viszonylag jól telt az idő, addig több helyen is megálltunk. A rigai reptér után viszont négy és fél óra non stop menet volt Vilniusig, odáig nem álltunk meg sehol. Az út végén már elő kellett vennem a laptopot Nórinak, csak a mesenézés kötötte le, addig egész jól eljátszott a babákkal és a pónikkal. Volt egy óra, amikor egy tallinni orosz kislánnyal is játszottak, de aztán a kiscsaj ráunt a közös játékra, és visszament a helyére. A busz egyébként nem volt tele, elég szellősen voltunk. El nem tudom képzelni, hogy a járat rentábilis volt, főleg ha mindenki az akciós jegyet vette, mint én....

Mire Vilnius határát elértük, komplett módon besötétedett, s mire megjártuk a felesleges megállót valamelyik bevásárlóközpontnál (nem szállt le senki...), elmúlt 7 óra is. A buszállomásig még keringőztünk egy keveset, de aztán csak megérkeztünk... Kinyomtattam előre egy térképet, hogy merre is kell mennünk, nem voltunk túl messze a szállodától. Nagyjából három kanyart kellett addig megtenni a különböző utcákban, de tekintve, hogy sötét volt, sasolni kellett rendesen az utcanévtáblákat. A buszállomás környéke a sötétben nem tűnt valami túl bizalomgerjesztőnek, de a szálloda felé közelítve szerencsére egyre árnyaltabb lett a kép. Mielőtt a szálloda utcáját (A.Vivulskio) elértük volna, felfedeztünk egy XXX méretű (legnagyobb) Maxima hipermarketet az út jobboldalán, s szerencsére egy ígéretes éttermet a bal oldalon, éhen halni biztos nem fogunk...

A szálloda maga (Telecom Guest Hotel) elég trükkös megközelítésű... Be volt kapcsolva a GPS is nálam, és azt mutatta, hogy az utcán be kéne térni egy udvarba, de az udvarba bevezető úton egy sorompó volt, nagyon úgy nézett ki, mint egy irodaház bevezető útja (odabent töksötét volt), vagy egy közintézmény. Mint később kiderült, valóban egy közintézmény parkolójába vezetett, ott székelt valamelyik litván minisztérium. Nem tűnt valószínűnek, hogy be kéne menni az udvarba, gondoltam a GPS rosszul tudja a ház elhelyezkedését. (Még odahaza előző este a hotelről írt véleményekben olvastam, hogy sokaknak nehéz volt megtalálni a szállodát.) No mindegy, elég az hozzá, hogy továbbmentünk az utcán, s amikor nyilvánvalóvá vált, hogy fekália van a palacsintában (tuti túlmentünk), visszafordultunk.

A sötétben észrevettünk egy hotel táblát ebből az irányból, rajta nyíllal, egyenesen az udvarba mutatott az elején a sorompóval. Nem tűnt túl bizalomgerjesztőnek, de hát mit veszíthettünk: bementünk. A sorompó után az épület sarkánál az udvar kiszélesedett, jobbra nagy parkoló, balra egyéb épületek, szerencsére köztük volt a szálloda is...

Hálleluja, gondoltam magamban. Szerencsére megvolt a szobánk, minden rendben volt, csal lift nem volt. Két emeletet kellett felmenni a bőrönddel, így végülis nem volt vészes. A "szoba" elég tisztességes volt, tulajdonképpen két helyiségről volt szó. Az előszobából nyílt az első, itt volt két ágy és egy kanapé, no meg hűtő és asztal. Az előszobában volt egy hatalmas beépített szekrény, meg a wc, a fal folytatásán tükörrel és egy asztallal a bőröndnek. Az első szobában aludt Nóri, ott kicsit hidegebb volt, mint a második szobában. Ott volt egy franciaágy, ott aludtunk mi, s onnan nyílt a fürdő is.

Előző este olvasgattuk a véleményeket a szállodáról, szinte mindenki panaszkodott a fürdőszobára. Valóban ráférne egy kis felújítás, de összességében el lehetett viselni, a szoba pedig kimondottan tágas volt. A törölközőket persze itt is szerették rendezgetni, meg az ágytakarót is, de ehhez én már szokva vagyok. Netti kevésbbé, ezen mindig felbosszantja magát. Mondjuk azon én is, hogy direkt kitettem a "ne zavarj" jelzést az ajtóra kívülről két napon keresztül, de ennek ellenére bejöttek mindig "rendet" rakni. Ez már jóval nagyobb hiba, ilyet egyszerűen nem szabad csinálni.

Lepakoltunk gyorsan, aztán elindultunk vissza a városba. Egyrészt akartunk venni innivalót a boltban, ha már olyan közel volt, meg nem ártott volna vacsorázni valamit. A Maximaban gyorsan végeztünk, átmentünk az út túloldalára, a Fortas nevű étterembe. Erről majd a sörös blogban írok majd bővebben, most csak egy pár szó...

Nem igazán litván konyhát népszerűsítő étteremről van szó az Algirdo utcában, leginkább európai ízlésnek megfelelő étkeket tartanak az étlapon. Nem bántam (majd eszünk másnap litván kaját, gondoltam), főleg amikor megláttam, hogy kagylót is tartanak. Nórinak rögtön hoztak rajzolnivalót, hogy bírja türelemmel a kajáig, de sokat nem kellett várnunk végül...

Ezt kérte Netti, a marinált lazac alatt krumplilángos van...

Itt is az egyik legnépszerűbb helyi sört csapolták leginkább, mint látszik, de a második képen lévő búzasörhöz most volt először szerencsém. Jóval elmúlt tíz óra, mire ágyba kerültünk (még játszottunk is...), de legalább jól ki is aludtuk magunkat.

Másnap reggel Nóri magától ébredt, bejött hozzánk, hogy sürgősen játszunk valamit reggeli előtt... Szerencsére sikerült gyorsan rábeszélni pár játék után, hogy menjünk enni, mert kilyukad a hasunk... Szerencsére a neten megfogalmazott vélemények ezúttal kissé túlzóak voltak, a reggeli egyáltalán nem volt olyan borzasztó, mint ahogy egyesek lefestették. Az idő is szépen kezdett alakulni, reggeli közben még sütött a nap...

Kicsi asztal, sok mindennel...

A reggeli után megindultunk a városközpont irányába, s itt ragadom meg az alkalmat, hogy regéljek egy kicsit Vilnius-ról. Amikor itt jártam a télen, hanyagoltam az ezirányú ismereteket, de most nincs menekvés...

Vilniusnak is sok neve van, lengyelül Wilno, belaruszul: Вільня/Vilnia oroszul pedig Вильна néven emlegetik. Litvánia fővárosa, ha ez még valakinek titok lenne, s egyúttal az ország legnagyobb városa is. A történelmi belvárosa, ami részben most is fallal övezett, szerepel az UNESCO Világörökség listáján 1994 óta, hasonlóan Tallinn óvárosához. Katolikus és ortodox érseki székhely is, s itt található Kelet-Európa egyik legrégebbi egyeteme, amelyet 1579-ben Báthory István alapított. (Erről még később lesz szó...)

A város az ország délkeleti sarkában a Vilnia és a Neris folyók találkozásánál fekszik, mindössze 40 km-re a belorusz határtól. Nevét a feltételezések alapján a rajta átvezető folyó után kapta.

A város az országon belüli nem középponti elhelyezkedése az országhatárok évszázadokon keresztül való változására vezethető vissza. Vilnius a Litván Nagyhercegség korában nemcsak kulturális és gazdasági központ volt, hanem egyúttal az ország közepéhez közel is helyezkedett el.

Ez ma már nem igaz, a város Litvánia dél-keleti sarkában van szinte, 312 kilométerre helyezkedik el az ország legfontosabb kikötőjétől, Klaipedától, és autópálya köti össze a fontosabb városokkal, a 102 kilométerre fekvő Kaunassal, a 214 kilométerre fekvő Šiauliai-jal, valamint a 135 kilométerre elhelyezkedő Panevėžys-szel.

Érdekes felújítási metódus...

Vilnius közigazgatási területe majd 400 négyzetkilométer, melynek valamivel több, mint 20%-a van beépítve, úgyhogy a városközpontot leszámítva kimondottan szellősnek mondható, sok erdős, prakos területtel.

A város klímája átmenetet mutat a kontinentális és az óceáni éghajlat között. Az évi középhőmérséklet +6,1 °C, a leghidegebb hónap január −4,9 °C fokos középhőmérséklettel, míg a legmelegebb július +17 °C fokkal. Az évi átlagos csapadékmennyiség 661 mm. Ennyit tudtam februárban is, amikor először ideérkeztem, s én balga lélek azt gondoltam akkor, hogy kicsit kiszabadulok a tallinni hideg szorításából. Hát nem így történt, akkor itt is baromi hideg volt...

A városban a nyarak melegek, gyakran 30 °C feletti napközbeni hőmérséklettel, ellenpontozva a téli hidegeket, amikor a hőmérséklet a −25 °C-ot is elérheti alkalmanként, melynek következtében a város folyói és tavai gyakran befagynak, lehetőséget teremtve a lékhalászatra. Nekem pont sikerült egy ilyen téli időszakot kifogni februárban, bár Vytas szerint (litván kolléga) két hét múlva ott már +15 volt...

2001-es adatok szerint a város lakosságának 57,8%-a litván, 18,7%-a lengyel, 14%-a orosz, 4%-a fehérorosz, 1,3%-a ukrán, fél százaléka zsidó, a fennmaradó 3,7% egyéb nemzetiségű. Viszonylag sok még mindig tehát a lengyel, bár a mindjárt terítékre kerülő történelmi háttér miatt ők errefelé nem túl népszerűek. Egyesek szerint megesik, hogy a lengyel rendszámú autók "spontán" sérüléseket szenvednek parkolás közben például...

Szóval Vilnius a két világháború között Lengyelországhoz tartozott, annak egyik legfontosabb városa, nemzeti szentélye volt. Ezt lakosságának etnikai megoszlása is jól jellemezte akkor, bizony a háború előtt a városban 65% volt a lengyelek aránya, 28%-a zsidóké, további 5% az oroszoké és a fehéroroszoké, és mindössze a népesség 2%-a volt litván. Tessék csak összevetni a fenti számokkal, van némi különbség. A zsidók például szinte teljesen eltűntek, de a világháború után a lengyelek jelentős részét is kitelepítették.

S ha valakinek ez nem volna elég: az első világháború előtti orosz megszállás alatt a város etnikai megoszlása a következő volt (1909): 37,8% lengyel, 36,8% zsidó, 20,7% orosz, és mindössze 1,2% litván (!!!!!). Az I. világháború után, a határváltozások következtében sok orosz hagyta el a várost, helyüket pedig lengyel betelepülők foglalták el. Szóval ha nagyon szigorúan nézzük (eminensebbek gyárthatnak egy szép táblázatot is a fentiekből), Vilnius 1909-ben egyáltalán nem volt litván város (sőt), s ez így volt a II. világháború végéig gyakorlatilag. Mára gyakorlatilag többségbe kerültek, de még mindig elég érdekes ez az 57,8 %, a helyzet némileg hasonlatos Tallinnhoz...

Manapság a lakosság létszáma valahol 550.000 fő körül van, tehát egy kicsivel többen élnek itt, mint Tallinnban.  A mai város területén már a kőkorban is emberi település volt, melyet számtalan lelet bizonyít, többek között a várhegyen feltárt ásatások. A település lakóinak nemzetisége folyamatosan változott, a kezdetben balti település később szláv, germán, és zsidó nyomokat is magán viselt. Számos történész azonosítja a várost, Vorutával, a legendás fővárossal, ahol Mindaugast 1253-ban Litvánia királyává koronázták. Az első írott feljegyzés a város létezéséről 1323-ból származik, megemlíti, hogy Gediminas, Litvánia nagyfejedelme Vilniusban, Litvánia fővárosában egy favárat épített egy dombon.

Egy legenda szerint, egy fárasztó vadászat után Gediminas álmot látott, melyben egy farkas üvöltött egy domb tetején. (Nem tudom, mit ihatott előtte...) Amikor álmának jelentése felől érdeklődött krivis-étől (sámánjától), Lideikatól, ő azt mondta, építenie kell egy várat egy domb tetején, melyet három folyó, a Neris, a Vilnis, és a Vingria vesz körül, és építenie kell egy várost a domb körül, hogy a város híre "farkasüvöltésszerűen" terjedjen az egész világban. Ollé, ez ám a megfejtés. Senki ne mondja nekem, hogy ennek a Lideika-nak nem volt némi érdekeltsége a korabeli építőiparban...

A város neve Európa-szerte 1325-ben lett ismert, mikor Gediminas levelet küldött a Hanza-városok német és zsidó polgáraihoz, iparosaihoz, s Vilniusba invitálva őket. A város lakói kezdetben litvánok voltak, az iparosoknak, kereskedőknek köszönhetően azonban hamarosan számos más nemzetiség is megtelepedett.

Vilnius a XIV. században két várból állt: az alsó várból és a felső várból. 1365-ben a teuton lovagok először jelentek meg Vilnius alatt, de a várat bevenniük nem sikerült. 1386-ban Jogaila (Jagello) nagyfejedelem Lengyelország királya lett, és 1387-ben felvették a litvánok a katolikus hitet. Még ebben az évben felépült Vilniusban egy katedrális és Vilnius városi jogokat kapott. Az 1410-ben a Német Lovagrend feletti tannenbergi győzelem után békés évek következtek. Vytautas nagyfejedelem uralma alatt a város egy erős ország politikai, gazdasági és kulturális központjává vált. 1503 és 1522 között a tatárok elleni védelem céljából egy kb. 3 km hosszú fallal vették körül a várost.

1540-ben megépült a Neris folyó első kőhídja. Vilnius fejlődésének csúcsát I. Zsigmond alatt érte el, aki udvarát 1544-ben ide helyezte.

Ez a korszak volt Litvánia fénykora, amikor is Európa legnagyobb területű országává nőtték ki magukat. Birodalmuk a Balti-tengertől a Fekete-tengerig terjedt, s jelzem tovább állt fenn, mint amilyen múlttal az USA manapság rendelkezik:

A város számára a következő érdekes korszakot a lengyel–litván államközösség jelntette, amely 1569-ben megszüntette a város fővárosi rangját. A Lublini Uniót követően megindult a városban a lengyelesítés, s a litván nyelv és kultúra visszaszorítása. Ebben a korban csak Vilnius vallási jelentősége volt változatlan. A XVIII. században Vilniusban 18 kolostor és 40 templom működött, nem véletlen tehát, hogy sétáink során annyi templommal futottunk össze. 1769-ben megalapították a Rasos temetőt, mely Vilnius ma is létező legrégebbi temetője, itt sajnos nem voltunk. 1579-ben Báthory István megalapította a Vilniusi Egyetemet, mely a térség legfontosabb oktatási központjává vált. A politikai, gazdasági, kulturális élet pezsgő volt a városban. A gyors fejlődés mellett a város nyitott volt bevándorlókra is, új zsidó, ortodox, és német közösségek telepedtek le.

1655-ben az orosz-lengyel háborúban (1654-1667) Vilnius orosz megszállás alatt volt pár évig, a várost felgyújtották, a lakosságot lemészárolták. A város fejlődése (hogy-hogy nem) hosszú évekre megállt.

1795-ben Lengyelország harmadik felosztásakor Vilnius az Orosz Birodalom részévé vált és a Vilnai Kormányzóság (oroszul Губерния) központja lett. Az orosz megszállás alatt a városfalakat lerombolták, és 1805-re mindössze a Hajnal-kapu (Aušros vartai) maradt fenn mementónak. 1811-ben Szentpétervár és Moszkva után az Orosz Birodalom harmadik legnagyobb városa volt, akkori 20.000 lakosával az egyik legnagyobb észak-európai város egyúttal. 1812-ben I. Napóleon seregei két alkalommal is átvonultak a városon, súlyos károkat okozva. Az orosz fennhatóság elleni, 1831. novemberi lázadást követően Oroszország a városban történő további fejlesztéseket megállította, az egyetemet bezáratta. 1863 januárjában, egy újabb, komoly harcokkal járó felkelést brutálisan levertek, s folyamatosak voltak a kivégzések is. A felkelés után a városban az összes szabadságért küzdő egyesület megszűnt, a lengyel, litván és belarusz nyelv használatát betiltották. A városban ekkor a litvánok csak igen kis közösséggel voltak jelen, a lakosok túlnyomó hányada lengyel, orosz, vagy zsidó volt.

A XIX. század második felében, és a XX. század első éveiben Vilnius az egyik központja volt a zsidó, lengyel, litván, és belarusz nemzeti mozgalmaknak. A városban a zsidó kultúra és népesség meghatározó volt, egyes zsidó vezetőkben felmerült egy új zsidó állam megalapítása, melynek Vilnius lenne a központja. A nemzeti mozgalmaknak jó táptalaj volt, hogy a régióban Vilnius volt az egyik legtoleránsabb, legszabadabb gondolkodású város azokban az időkben. Számtalan lengyel, és belarusz költő és író dolgozott és publikált Vilniusban. Vilnius volt a Naša Niva, az első belarusz nyelvű újság kiadásának a helyszíne is.

Vilnius lett a legfontosabb színhelye a litván nemzeti mozgalmaknak is, mely az 1905. december 4-5-én, a mai Zeneakadémián tartott Vilniusi Szejm tanácsában csúcsosodott ki, több, mint 2000 delegálttal Litvánia minden részéről. Felmerült az igény egy autonóm litván állam létrehozására az Orosz Birodalmon belül, melynek a parlamentje (Seimas) Vilniusban lett volna.

Az orosz uralomnak aztán 1915 szeptemberében a német seregek vetettek véget. 1916-ban a lengyel államiság helyreállítását követően Lengyelország azonnal bejelentette igényét Vilniusra és környékére, mint lengyel területre. A litván parlament 1918. február 18-án kinyilvánította Litvánia függetlenségét, megnevezve Vilniust, mint a független Litvánia fővárosát. Szép történet, ugye? Ezeknek az igényeknek de facto nem volt nagy jelentőségük, mivel Vilnius ez időtájt egyébként német megszállás alatt volt. 1919. január 1-én a németek kivonultak a városból, átadva a fennhatóságot a helyi lengyel közösségnek, a litván adminisztráció kérelmét nem vették figyelembe. Mindössze két nappal később, január 3-án a Vörös Hadsereg megtámadta és elfoglalta Vilniust, mely ezzel a rövid életű Litván-Belarusz Szovjet Szocialista Köztársaság székhelye lett. Az elkövetkező 4 hónapban a várost a bolsevikok irányították, míg a lengyel-szovjet háború részeként a lengyel reguláris seregek vissza nem foglalták a várost. Egy évvel később, 1920. július 14-én a város ismét szovjet kézre került.

A varsói csata után nem sokkal, a visszavonuló Vörös Hadsereg átadta a várost Litvániának, összhangban a július 12-én megkötött orosz-litván békeszerződéssel. A békeszerződés kinyilvánította, hogy az egykori Litván Nagyfejedelemség jelentős része Litvánia fennhatósága alá kerül, Vilniust is beleértve. Az ezután következő lengyel-litván összecsapásokban, nemzetközi diplomáciai tanácskozásokon a tét elsősorban Vilnius odaítélése volt, melyet mindkét ország szeretett volna magáénak tudni. A felek az 1920. október 7-én megkötött suwalki békeszerződésben rögzítették, hogy a tárgyalások alapjául az ideiglenes demarkációs vonalat, a Foch-vonalat veszik alapul, mely Vilniust a lengyeleknek ítélte, etnikai alapon. Ebből a korból származik a "Vilnius nélkül nincs béke" mondás.

Két nappal később a lengyel hadsereg, Lucjan Żeligowski tábornok vezetésével megtörte a békét, és hadüzenet nélkül elfoglalta Vilniust. A város és környéke Közép-Litvánia néven bábállammá alakult, Żeligowski vezetésével; a főváros Vilnius lett. A helyzetet megoldani kívánó nemzetközi tárgyalások nem vezettek eredményre. Az országban 1922. január 8-án választásokat tartottak, melyen a lakosság 63,9%-a vett részt. A lengyelek melletti kisebbségek jelentős része bojkottálta az eseményt, a belaruszoknak 41%-a, a zsidóknak 15,3%-a, a litvánoknak mindössze 8,2%-a jelent meg voksát leadni. 1922. február 20-án, a választások után megalakult parlament döntött a Lengyelországgal való egyesülésről, majd az egész területet megszállta Lengyelország, és Vilniust, a Wilnoi Vajdaság székhelyévé tették. Ennek ellenére a litván alkotmány értelmében Litvánia fővárosa továbbra is a lengyel kézen lévő Vilnius maradt, Kaunas az ideiglenes főváros címet viselte, Lengyelország és Litvánia pedig 1938-ig de facto háborúban maradt, ahogy arról már korábban írtam számos posztban, mikor a litván történelem előkerült... De hát az ismétlés a tudás jó édes anyukája, mondta Lenin (állítólag). Litvánia megszakította az összes diplomáciai kapcsolatát Lengyelországgal, a határokat lezárta, a várost pedig történelmi jogaira hivatkozva magának követelte.

Az etnikai összetételt tekintve ez a követelés visszás volt némileg ugye, hisz a litvánok Vilniusban a két világháború között csak marginális kisebbséget alkottak, a lakosság alig 1%-át tették ki, szemben a zsidók 28%-val, valamint a folyamatosan betelepülő lengyelek 1939-re elért 65%-os részarányával.

A geopolitikai helyzete ellenére a város virágzott ebben a korszakban, sorra nyíltak az új gyárak, épültek az új házak és templomok. A legtöbb fejlesztés a Mickiewicz utcán történt, a mai Gediminas sugárúton ahol a Jabłkowski testvérek kialakították új áruházukat, liftekkel, és automata ajtókkal. Új rádiótorony épült 1927-ben, épületeiben dolgozott a a Nobel-díjas Czesław Miłosz is. Újranyílt az egyetem, Báthory István Egyetem néven, ahol az oktatás nyelve a lengyel volt. 1931-re a városnak 195.000 lakosa volt, mellyel Lengyelország ötödik legnagyobb városának számított. A város egyik központja volt a lengyel kulturális és tudományos életnek, gazdaságilag azonban a régió városon kívüli része megtartotta hátrányát.

A Molotov–Ribbentrop-paktum értelmében Lengyelország német megszállását követően Vilnius szovjet érdekszférába került. A Vörös Hadsereg 1939. szeptember 17-én foglalta el a várost, majd 1939. szeptember 28-án átadta a Litván Köztársaságnak. 1940. június 15-én foglalta el ismét a Vörös hadsereg Litvániát és Vilniust is. (Bírja még valaki követni?) Egy évre rá a Szovjetunió megtámadásának 3. napján, június 22-én bevonult a városba a Wehrmacht, pedig igény az nem volt rá. A Vörös Hadsereg 1944. július 13-án foglalta vissza a németektől Vilniust. A város ezt követően Litvánia újbóli függetlenné válásáig 1991. január 13-áig a Litván Szovjet Szocialista Köztársaság fővárosa volt. Magyar vonatkozás Báthoryn kívül, hogy a városban az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc melletti szimpátiatüntetések zajlottak, ezek emlékére 2006-ban avattak a városban emléktáblát.

Vilnius 21 kerületre (litvánul: seniūnija) oszlik, melyek a litván közigazgatás legalacsonyabb egységeit képezik (mi csak a belső kerületekben járkáltunk). Vilnius a Litván Tudományos Akadémia székhelye is. A városban 7 főiskolát, egyetemet találunk, ezek között a legismertebb a Vilnius Egyetem (ott mi is voltunk). A Vilniusi Egyetem 11 fakultásán közel 20.000 hallgató tanul.

A gazdaságot tekintve, az első világháborút követően Vilnius Lengyelország határvidékére került, gazdaságilag visszaesett. A szovjet időben ismét fejlődésnek indult a város és Litvánia függetlenné válásakor sem tört meg ez a fejlődés. Napjainkban Vilnius Litvánia fővárosa, és mint ilyen fontos közigazgatási, gazdasági központ. A városba olyan multinacionális vállalatok települtek, mint a Coca-Cola Company, Shell vagy a Motorola.

Vilnius más kelet-európai fővárosokhoz hasonlóan jól kiépített tömegközlekedési rendszerrel rendelkezik, több, mint 60 busz, valamint 19 trolibusz viszonylat szolgálja ki az utasokat, villamos és metró nincs. A tömegközlekedés némileg olcsóbb, mint Tallinnban, de igaz ez minden másra is. Sokszor leírtam már: Litvánia a Baltikum legolcsóbb országa a háromból.

A katedrális harangtornya

Vilnius-nak van magyar testvérvárosa is, még pedig Budapest... Egyéb magyar vonatkozásokról részletesebben majd később, az egyetem kapcsán szerintem majd lesz miről mesélni. Besétáltunk a városközpont irányába, s a nap sajnos egyre jobban elbújt. Egész konkrétan szitált a köd, amikor elértük a katedrális terét...

Ide most nem mentünk be rögtön, az első célpont a Litván Nemzeti Múzeum volt a katedrális mögötti parkban. Nem volt nagy kihívás megtalálni, s szerencsére már nyitva is volt, mikor odaértünk.

A litván teremőrnéniknek hála, sikerült visszazökkenni a magyar múzeumok hangulatába. Az észt múzeumokban (különösen a kastélyoknál) azt szeretem a legjobban, hogy a teremőrök észrevétlenek, nem telepednek rá az emberre, s emellett a kiállítási tárgyak, bútorok nincsenek olyan szinten elzárva a látogatóktól, mint otthon. Itt Észtországban (de Svédországban is) teljesen természetes például, hogy a látogatók közel mehetnek a kiállított bútorokhoz (nincsenek zsinórok), sőt, akár le is ülhet az ember egy székre, s olyat is láttam, hogy egy család a többszáz éves pamlagra leülve fotózkodott a stockholmi királyi palotában. Ha belegondolok, ez inkább a normális, mint ami otthon, vagy mint itt Vilnius-ban tapasztalható...

Szóval a nénik itt eléggé idegesítőek. Az első pillanatban, amikor Nóri hozzáért egy üveglaphoz, már ott is voltak, s mint az őrkutyák mordultak ránk, hogy hozzá nem nyúlni! Természetesen fotózni sem lehetett, de ez szokványos dolog. Kár, mert a bejáratnál példúul egy hatalmas olajfestmény van Báthory István fejedelemről, aki egyszemélyben volt lengyel király és litván nagyfejedelem is. Megpróbálom majd a képet megkeresni...

A múzeum előtti tér

Ahogy haladtunk tovább a hűvös termekben (fűtés nem volt), mindenhol árnyékként követtek minket ezek a nők, mindehol volt egy. Nóri nem tudott úgy lépni, hogy ne őt sasolták volna állandó jelleggel, a vége felé már elég zavaró volt. Elvonatkoztatva ettől, tiszta szívből nem tudom ajánlani a múzeumot senkinek. Tucatmúzeum szerintem, még a legérdekesebb az a terepasztal volt, ahol a litvánok egyik nagy csatáját jelenítették meg az egyesült lengyel-teuton sereg ellen.

Amikor kijöttünk, olyat tettem, amilyet szerintem még soha: negatív véleményt írtam a vendégkönyvbe. Sikerült az említett nőciknek ennyire felspannolni... Aznapra még egy múzeum volt tervbe véve, ott jó sok időt szerettem volna eltölteni. Igazából ez lett volna az egyetlen olyan attrakció, ami Nóri részéről sikert arathatott volna, de nem volt szerencsénk.

A "Tudomány és technika" múzeumról van szó a folyó túloldalán, oda át kellett sétálni. Nem nagy távolság, pár perc alatt ott voltunk. Azonban meglepő módon nem volt nyitva, pedig vasárnap volt. Mikor legyen egy múzeum nyitva szerintetek leginkább? Szerintem hétvégén zárva tartani bűn. Amikor a neten néztem a nyitvatartást, azt láttam, hogy hétfőn zárva van, a vasárnapot nem is néztem. Hogy őszinte legyek, eszembe nem jutott, hogy épeszű emberek egy ilyen helyet a hétvége alatt zárva tartsanak. A napok litván rövidítése volt a honlapon, s én úgy értelmeztem, hogy keddtől vasárnapig, hiba volt...

Így aztán ez kimaradt, s kénytelenek voltunk visszasétálni a túloldalra...

A Gediminas torony

Hinnye azt a bánatos kirelejzumát neki! Eltelt három hét, hogy újra hozzányúlok ehhez a bejegyzéshez. De tán azért a karácsonyi szünet előtt sikerálni fog befejezni. Na szóval ott tartottunk tehát, hogy a technológiai múzeumnál csúnyán felsültünk... A túloldalra átballagva a Gediminas torony felé vettük az irányt. Ez a torony a nemzeti múzeum melletti dombocska tetején áll, gyakorlatilag ennyi maradt meg a Vilnius-ban hajdan állt várkastélyból, s ez is csak azért, mert a XX. században kellőképpen restaurálták. Kétféleképpen lehet feljutni rá, mi a kényelmesebb verziót választottuk. Fel lehet menni lábbusszal (nem nagy kihívás...), s fel lehet menni siklóval is, aminek az ára össze se mérhető a budavári siklóéval, a vilnius-i javára...

Nóri természetesen az utóbbi mellett szavazott, s mitagadás, engem is jobban izgatott ez a szerkezet, mint a gyaloglás, amit bármikor művelhetek. Sokat nem kellett várni a siklóra, non-stop üzemben működött fel és le...

S hogy mi van odafent? Gyakorlatilag semmi. Nagyon szép lehet a kilátás, amikor éppen nem olyan szutyok idő van, mint ami nekünk jutott (bár jobb, ha nem panaszkodok, végtére egész nap hó is meg eső is eshetett volna...), s ott van a torony is, a kiállítással. A kiállítás maga elég koncepciótlan, kicsit hasonlít a tallinni "Kukkants a konyhába" torony kiállítására, olyan, mint egy mini Vilnius/Litvánia történelmi kiállítás. Még tán a felső régió a legérdekesebb, ott vannak makettek a régi várról, valamint meg lehet nézni néhány korabeli felvételt arról az emlékezetes napról, amikor a Baltikumban egymillió (!) ember megfogta egymás kezét, és sorban álltak néma tüntetésként az utak mentén a három ország függetlenségéért.

 

Vilnius jelképe, a három kereszt

A toronytól szintén a siklóval jöttünk le, s mire újra a katedrálishoz értünk, már mindenki éhes volt. Mielőtt azonban evésre adtuk volna a fejünket, benéztünk a katedrálisba. Kívülről jobban néz ki, mint belülről, de ha arra jártok, azért megér egy pillantást... A katedrális harangtornya érdekes mód külön épült, de nem lehet felmenni a tetejére sajnos.

Nagyjából tudtam az utat a Forto Dvaras nevű étteremhez, ahol én már februárban jártam, így arra vettük az irányt... Kicsit elkavartunk, tán 30 méterrel is többet mentünk a kelleténél, de aztán persze odataláltunk. De legalább az egyetem mellett belefutottunk egy hangulatos kis utcába, ahol például ez is volt:

Lementünk az alagsorba, ott voltak szabad asztalok, a felső részen már eléggé tele voltak. Rendeltünk két főfogást és egy előételt is, a vége az lett, hogy kissé jóllaktunk (a süteményekről már nem is beszélve). Az előétel egy vegyestál volt tulajdonképpen, amin a tipikus litván sörkorcsolyák képviseltették magukat: füstölt malacfül, fokhagymás kenyér, szalonna, lilahagyma, sajtok.

Az étterem bejárata

Ezt követte a zeppelin (már sokszor írtam róla), Nettivel elosztottunk egyet, bár mi úgy gondoltuk, hogy két teljes adagot kérünk, de a csajszi félreértette. Nem is baj, ez így pont elég volt a zsírból...

Nóri csirkefalatokat evett szokás szerint, no meg csipegetett a kenyérből is az első képről. Jó volt kicsit üldögélni. Nem mentünk sokat addig, de valahogy mégis kissé fáradt volt mindenki. A végén még desszertet is kértünk, így volt némi gond a felállással... Aznapra sokkal több már nem volt tervezve, még azon gondolkodtunk, hogy elmenjünk-e játszóházba (Vytas javasolt egy jót), de aztán úgy döntöttünk, hogy megnézzük a neten még egyszer, esetleg másnap, majd ha már sötét lesz.

Végigsétáltunk a Pilies utcán (itt volt az étterem maga is...), ez Vilnius leghíresebb utcája. A "főtér" előtt az utca kicsit kiszélesedik, itt az átlagosnál is több árus próbálja rásózni a portékáit a gyanútlan turistákra. Mi végül csak egy sípot vettünk Nórinak, amivel madárhangokat lehet utánozni. Ennél a pontnál volt a Szent János templom is, amibe kívülről nem tudtunk bejutni, a bejárata az egyetem területéről van. A neten található információk szerint a tornyába kívülről lehet bejutni, de ez októberben már zárva volt sajnos.

Tettünk egy kisebb sétát a főtér felé, de mély benyomást nem tett rám, szimpla klasszicista épületek, semmi extra:

"Hazafelé" sétálva megálltunk még egy játszótérnél, aztán körülbelül vége is volt a napunknak. Nóri örült a legjobban, amikor visszaértünk a szállodába, mint kiderült, ő leginkább ott szeretett volna lenni egész nap, és játszani. Igazi hős, hogy bejött velünk múzeumokba, templomba, végigsétálta az egész napot, s egyszer se nyafogott.

Nézzétek meg közelebbről az üzlet feliratát (Netti szúrta ki...)

Ezt ne kérdezzétek, hogy micsoda...

Még elmentünk a közeli boltokba felváltva Nettivel (én leginkább söröket gyűjtögettem tesztekhez, hamarosan majd olvashatóak lesznek a sörös blogban). Jó sokat játszottunk Nórival, aztán lefeküdtünk. Másnapra sok betervezett néznivaló nem maradt, de azért csináltunk lefekvés előtt egy kisebb tervet, módosítva az első nap történései alapján...

Reggel pocsék időre ébredtünk, amíg reggeliztünk, szemerkélt a köd. Akkor sem volt sokkal jobb, amikor elindultunk, de akkor legalább már nem esett. Előző nap elmentünk egy zöldkupolás ortodox templom mellett, akkor zárva volt. Most nyitva volt az ajtaja, így bementünk kicsit szétnézni. Ez is jó gazdagon volt aranyozva, de éppen mise volt, így csak épp bekukkantottunk.

Ugyanazon az utcán haladtunk a városközpont felé, de most egy kicsit ráérősebben, mint tegnap, nem volt hová nagyon rohanni. Az volt a terv, hogy megnézünk néhány templomot, majd felsétálunk a három kereszthez, s közben ha látunk valamit, akkor oda betérünk. A városközpontig számos templomba beleszaladtunk, erről a sétáról készültek az alábbi fotók:

A városközpontba beérve a XV. században épült Szent Anna templom felé vettük az irányt, s közben elmentünk a Borostyán múzeum mellett is. Ezt is beiktattuk előző este feltételesen a tervbe, ha nyitva lesz, megnézzük. Nyitva volt, hát bementünk, szerintem feltétlen érdemes, s nem csak azért, mert ingyen van:

Nekem különösen az utóbbi két ojjektum tetszett a legjobban, bár egyiket sem lehetett megvásárolni. Volt egy kisebb (jóval!) sakkészlet, annak is csillagászati volt az ára, ez meg gondolom a megfizethetetlen kategória...

Innen már nem volt messze a Szent Anna templom, de oda sajnos nem lehetett bemenni, valamiért zárva volt. Csak az ugyanabban a században épült Bernhardiner kolostor udvara volt nyitva, s ott be lehetett menni a hasonló nevű 1516-ban épült templomba:

A Szent Anna templom

A Bernhardiner templom belülről

A Bernhardiner kívülről

Nórival mi kicsit korább kijöttünk a templomból. Hamarosan követett minket egy fiatal srác, s ránk köszönt magyarul. Kicsi ez a világ... Később még összefutottunk vele az egyetemnél is, akkor az is kiderült, hogy szombathelyi (!). Azért volt Vilniusban, mert néhány litván lány meghívta, még amikor együtt végigmentek az El Camino zarándoklat úton Spanyolországban... Kicsit beszélgettünk, aztán mindenki ment a maga útjára...

A köztársaság határa...

Mi egész konrkétan folyatattuk utunkat az Užupis negyed felé, ami Vilnius egyik legérdekesebb része. Hidakon közelíthető csak meg, a város eléggé szegregált területe. S hogy miről híres? Állam az államban, pontosabban a városban. 1997-ben a területen élők kikiáltották a "függetlenséget", még saját alkotmányuk is van. Más kérdés, hogy a kutya sem ismeri el őket... Van nekik saját zászlójuk, pénznemük, elnökük, kormányuk. Az alkotmányt Romas Lileikis és Thomas Chepaitis írta, van himnusz is (naná), hadsereg is (kb. 11 ember, foczni ki tudnak hívni bárkit tehát...). Van nekik nemzeti ünnepük is (Užupis Day), ami április 1-re esik, jelezve a helyzet komolyságát. Az Užupis Köztársaság jelenlegi elnöke az alkotmány egyik szerzője, Romas Lileikis, aki költő, zenész és filmrendező egyszemélyben.

Artūras Zuokas, Vilnius egyik korábbi polgármestere Užupis-ban lakik, s rendszerint részt vesz a köztársaság rendezvényein.

Užupis angyala

Az alkotmányok sora mindenféle nyelveken

Az alkotmány számos nyelven megtekinthető a Paupio utcán, de nem volt türelmem végigolvasni. Csak néhány az épületesebb és fontosabb pontok közül (71 pontja van):  "Man has the right to individuality." (Mindenkienk joga van egyéniségnek lenni.)  12.  "A dog has the right to be a dog." (A kutyának joga van kutyának lenni....), vagy a 16-os és a 17-es: "People have the right to be happy." és "People have the right to be unhappy." (Mindenkinek joga van boldognak lenni, illetve boldogtalannak.) Azt hiszem, ha bármelyikünknek valaki adna fél órát és két sört, komolyabb szintű alkotást hoznánk össze...

Ez az Užupis negyed egyébként egy tipikus bohém művésznegyed, nagyon távolról kicsit emlékeztet a Montmartre-ra Párizsban, de azért tényleg nagyon távolról. Ott például van egy hatalmas lengyel könyvesbolt is, emez Vilnius-ban azt hiszem eléggé elképzelhetetlen a történelmi hátteret figyelembe véve... Ha eltávolodunk az alkotmányos utca környékéről, akkor bizony eléggé lepusztult utcákba jutunk, ahol nem szívesen fordulnék meg éjszaka...

Ezt követően megpróbáltuk megtalálni Vilnius egyik jelképét, a dombtetőt a három fehér kereszttel, de nem voltunk nagyon szerencsések. Még szerencse, hogy előző nap Netti lefényképezte a toronytól.  Magyar szempontból érdemes megemlíteni a Három kereszt hegye mögötti másik jelentős kilátópontot, a Bekes hegyet is. Ez a hegy nevét Bekes Gáspárról kapta, aki Báthory István hadvezéreként került Vilniusba, s 1579-ben a közeli Grodno alatt esett el. A katolikus egyház – miután Bekes protestáns volt – megtagadta eltemetését, ezért Báthory István személyesen jelölte ki a város fölé emelkedő magaslatot sírhelyéül. Emlékére emlékmű is épült, ez 1838-ban összedőlt. A romok között talált sisakot és koponyát mint Bekes Gáspár ereklyéit a Vilniusi Történelmi Múzeumban őrzik, amit sajnos nem kerestem ott, mert a látogatás előtt nem volt eme tényről sajnos tudomásom...

Nóri elég éhes volt, így amíg keresgéltük a szitáló ködben, hogy hol lehet a keresztek felé vezető út, bementünk egy cukrászdába. Azt hittem, a városnak ez a kieső pontja olcsóbb lesz, mint a belváros, de tévedtem...

Lemondtunk végül a keresztekről, s lementünk a dombról a városba ebédelni. Kinéztünk egy potenciális helyet még előző este, ahol helyben készítettek sört elvileg, de étlap nem volt mellékelve a honlapon, vagy csak tán litvánul, de abból a nyelvből még olyan szinten se állok, mint az észtből. El is ballagtunk odáig, s az utcán meg lehetett sasolni az étlapot. Nem volt benne semmi izgalmas, pláne nem Nórinak, így végül visszamentünk a bevált helyre, ahol előző nap is voltunk.

Ezúttal nem mentünk le az alagsorba, s kipróbáltunk néhány új dolgot is:

Azt hiszerm, ez gombakérmleves volt...

 

Sertésborda, ilyet már régóta nem eszek ám...

Mivel még néhány óra hátravolt sötétedésig, azt találtuk ki, hogy benézünk még az egyetemre, ezt a szombathelyi srác ajánlotta, akivel még délelőtt találkoztunk. Ott aztán összfutottunk vele ismét, nem nagy város ez a Vilnius...

Kicsit nehéz már őkelme...

Bizony, ettünk fagyit is...

A campus területére belépőjegyet lehet váltani, ami tulajdonkéépen arra jogosít fel, hogy körbe lehet járni az udvarokat, és be lehet menni a Szent János templomba. Mivel rengeteg hallgató nyüzsög, gyakorlatilag nem ellenőrzi senki, hogy az ember megveszi-e a belépőt, így tulajdonképpen a turista becsületességére van bízva az egész. A Vilniusi Egyetemnek egyébként van elég rendesen magyar vonatkozása, az alapítók között ugyanis szerepel egy bizonyos Báthory István, akinek számos emléktáblája van Vilnius-ban, természetesen itt is. A templomban két kép is van róla, a litvánok és lengyelek igazán nagy becsben tartják...

Jópár épület van a komplexumban, nekem leginkább a XVII. században kialakított impozáns árkádokkal körülvett "Nagy udvar" tetszett leginkább, itt szép freskók is vannak, s innen nyílik a templom (1426-ban épült és 1737-ben barokk stílusban átépítették) bejárata is. Van egy 68 méter magas harangtornya is, ide sajnos csak a nyári hónapokban és koraősszel lehet feljutni.

Az egyik Báthory kép

Jártunk néhány templomban Vilnius-ban mondhatni, de rám ez tette a legmélyebb benyomást:

A bejárat

Nem gondoltam volna, de végül majdnem egy órát eltöltöttünk az udvarokon kóborolva:

A híres címer...

Mikor az egyetemről kijöttünk, már kezdett szürkülni, visszafelé vettük az irányt. A szálloda felé sétálva az egyik sarkon felfedeztünk egy múzeumot (galériát), ahová Nóri nagyon szeretett volna bemenni. Úgy hívták, hogy Radvila palota, s mivel Nórinak kedve volt hozzá, nem hagytuk ki az alkalmat.

Tulajdonképpen egy képtár, ahol a régmúlt és a legmodernebb korok is képviseltetik magukat, amikor ott voltunk, akkor éppen volt egy kortárs szlovák kiállítás is. Fényképezni nem lehetett, így erről fotók sajnos nincsenek. A szálloda irányába haladva még egy romos állapotban lévő templomba benéztünk, Nóri oda már nagyon nem akart bemenni.

Ezzel nagyjából véget is ért a vilnius-i kirándulásunk, másnap reggel már csak a buszhoz mentünk. Érdekes módon hazafelé gyorsabban eltelt az idő valahogy. Szerencsénk volt egyébként, mert jobb buszt küldött a cég, mint ami a jegy alapján járt volna, még 230 V-os csatlakozó is volt a székem mellett, nem beszélve a wifi internetről...

Tán már írtam, de hátha mégse: ha össze kéne hasonlítanom a három balti fővárost, akkor Vilnius sajnos csak a dobogó harmadik fokára kerülne. Részrehajló vagyok tudom, de Tallinn lenne az első, a második pedig Riga. Ha úgy adódik, hogy eljuttok ide, szerintem ennél több időt, mint amit mi rászántunk (két nap), nem érdemes itt eltölteni...