Minden, ami karácsony körül elmaradt...

A tavalyi év eseményeit szinte teljesen sikerült lefedni, mikor elindultunk Tallinnból, kivéve az utolsó pár napot, de ami késik nem múlik. Következzék egy rövid, ámde velős összefoglaló. Szóval a hétvége előtt csütörtökön Nóriék osztálya egy múzeumot látogatott meg, ahova Netti is elment, és készített egy rakás képet.

A Mikkeli múzeumban jártak, ahol még egyébként családilag nem is voltunk...

Mint a képeken látszik, itt is voltak mindenféle foglalkozások is... Másnap volt az utolsó ünnepség az iskolában a 2012-es évre, ellátogatott a Mikulás is az iskolába. Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy megosszam veletek, mire jöttek rá amerikai tudósok, hogyan is alakult ki a Mikulás kultusza. Nem magamtól lettem ám ilyen okos, Ágota András barátom volt oly jó, hogy megosztotta velem ezeket a gondolatokat. Szóval a mikulások eredetileg bedrogozott szibériai sámánok voltak, akik vicces gombát osztogattak télen az embereknek a depresszió ellen és a sátrak tetején keresztül érkeztek, mert a hótól nem tudtak a normál „ajtón” át közlekedni... Ja, és a zsákban volt a gomba, így komplett a történet. A rénszarvas meg ló volt, csak már nem tudták felismerni a gombától...

De vonatkoztassunk el ettől a tudományos fejtegetéstől, és nézzünk néhány képet és videót az ünnepségről:

Ő "Száfíjá", Nóri barátosnéja még az oviból

Itt is készült persze még jó néhány kép, azok itt vannak. Sajnos én itt nem tudtam részt venni, nálunk is évadzáró esemény volt a központban abban az időpontban. Ez volt tehát pénteken, s aznap esett egy kis hó is. Szalonnás csukát főztem estére, s abban bíztunk, hogy aznap este már tán megjön a Jézuska is. Gyorsan feltettem a kaját főni, aztán kimentünk egyet hógolyózni, ki tudja mikor lesz rá alkalmunk legközelebb (a hírek szerint Magyarországon nem volt semmi hó...) Jól kidobáltuk magunkat, csuromvizesek lettünk, s a végére már nagyon fázott a kezem...

S lássatok csodát, amikor felmentünk a nappaliba, ott voltak az ajándékok a fa körül. Mikor Nóri is felért a lépcsőn, nagy volt az öröm, képzelhetitek. Ezúttal fényképezni is elfelejtettünk, csak néhány fotó készült:

Szerencsénkre nagyon jók lehettünk, mert a Jézuska rengeteg ajándékot hozott. Sokáig fent maradtunk aznap, ki kellett próbálni a sok mindent, ami a fa alá került... Másnap még egy program volt tervben: el akartunk menni a magyar közösség által szervezett karácsonyi megemlékezésre is. El is mentünk, bár ezúttal sokan hiányoztak. Úgy látszik, ez a december 22. már elég késő volt sokaknak... Nem Pali bácsi jött át misézni Stockholmból, egy fiatal teológushallgatót küldött maga helyett, aki még nem volt felszentelt pap. Nem sok ülőhely volt már, amikor mi odaértünk, így nem tudtunk egymás mellett ülni.

Végül én Nóra (Csaba lánya) mellé kerültem. Ő is megéri a pénzét rendesen... Ki voltak osztva a zsoltáros könyvek, nekem is kezembe nyomott egyet. Mondtam neki, hogy nem szükséges, nem ismerem az énekeket, erre rám pirított, hogy az nem úgy van, "tessék énekelni". Szerencsére nagyjából olyan dolgok szerepeltek a mise alatt, amik a Csendes éj karácsonyi lemezen is rajta vannak (Mennyből az angyal és társai), így azért be tudtam én is kapcsolódni. A fiatal papjelölt úr vétett néhány hibát a mise alatt (egyszer egy imádság szövegében is megakadt, a gyülekezet lendítette túl rajta...), de nagyon emberi módon kezelte a dolgot, elnézést kért a hibákért a végén is még egyszer.

A mise után volt a szokásos összejövetel, ahol ismét megismerkedtünk néhány "új" emberrel, akikkel eleddig még nem váltottunk szót, vagy nem jártak ilyen összejövetelekre. Öt óra körül indultunk haza, még hátra volt a pakolás befejezése. Igen csak korán kellett kelnünk másnap (fél négy) ehhez képest Nóri sem, Netti sem bírtak korán elaludni, illetve lefeküdni. Nóri 11 után még bőszen kukorékolt és énekelt, Netti pedig még éjfél után is pakolt ezt-azt. A fél négyes keléshez hozzátartozik az is, hogy péntekről szombatra virradó éjszaka (előző nap) csináltam egy "tesztet" is, véletlenül úgy állítottam be a telefont, hogy akkor is ébresztett. Mondhatni sokkoló volt...

Nem különben szombaton, de akkor még biztosabbra mentem: beállítottam az észt telefont is 10 perccel későbbre, annak a hangja nagyon gyilkos... Szerencsére sikerült felkelnünk, de mindenki olyan volt, mint akit fejbe vertek. Amikor kivittem a szemetet, a taxi pont akkor állt meg a ház előtt, legalább nem késett... Így aztán korábban kiértünk a reptérre, mint terveztük, de legalább Nórinak volt ideje egy kis játékra. (Bár kicsit aggódtam a tavalyi események fényében, akkor pont itt vágta be a fejét a repülőút előtt...)

Mikor végre be lehetett szállni a gépbe, akkor ki kellett mennünk a tökhidegbe, és odasétálni a masinához. Az ajtaja egy ideje nyitva volt, fűtés semmi, tisztára olyan érzése volt az embernek, mintha felszálltunk volna egy rövidjáratú távolsági buszra, amit még fűteni se érdemes. Kabátban utaztuk végig azt a félórát, s ez az idő arra sem volt elég, hogy bármivel megkínáljanak minket.

Voltak terveim Helsinki-re, kinéztem két dolgot is, amiért érdemes lenne bemenni a városba. Ugyanis reggel fél héttől délután ötig várnunk kellett, de ehhez nekem nagyon nem fűlt a fogam. Úgy voltam vele, hogy inkább barangolok odabent a városban egy-két órát (még ha nem is megyünk be sehova), mint hogy tíz órát egy reptéren üljek. A terveinket viszont ez az irgalmatlan reggeli kelés teljesen felborította. S hogy miért kellett ennyire sokat várni? Lett volna repülőjegy jobb kondíciókkal is (ha jól emlékszem másfél órás várakozással), de akkor hármunkra még majdnem ezer eurót rá kellett volna fizetni a jegyre. Így maradt ez az opció...

Amikor már bent voltunk az üzleteknél, próbáltuk megkeresni, hogy merre van a kijárat, no meg kellett volna egy ülőhely is, kicsit pihenni. Akkor elindulni a városba nem sok értelme lett volna, tök sötét és zord idő volt odakint. Netti egyenesen bealudt a padon, ahova sikerült leülni, Nóri meg éhes volt. Nem kért azokból a szendvicsekből, amiket előző este legyártottam, de ebben biztos voltam már akkor is, amikor készítettem őket. Ott hagytuk hát Nettit vigyázni a maradék cuccra, mi meg elindultunk felderíteni a terepet. Végül egy croissant reggelizett, no meg vettünk vizet. Az árát ne is firtassátok, döbbenetes.

Körbejártunk szinte minden boltot, olyan sok azért nincs. Nórinak leginkább a technikai kütyüs bolt tetszett, döbbenetes volt látni, hogy nagyjából pár másodperc alatt készség szintjén elsajátította egy táblagép kezelését. Használt már érintőképernyős telefont (Pimpáét), de azért ez mégis egy újabb lépcső. Abban a boltban egyébként volt minden, nekem leginkább a napelemes csótány tetszett.:)

Mire visszaértünk a padhoz, Netti már ébren volt, de nem volt sokkal frissebb. Megkerestük a játszószobát, ott is eltöltöttünk egy kis időt, sokkal kisebb, mint a tallinni. Próbáltam rávenni a többieket, hogy mozduljunk ki a városba, de senki nem állt kötélnek.

Maradtunk hát végül a reptéren, de az idő nagyon lassan fogyott. Egyszer egy körre betértem az egyetlen "kocsmába" is, hogy elfogyaszthassam életem legdrágább sörét. Mondjuk még mindig nem volt olyan drága, mint Koppenhága, de legalább jó is volt... Nettiék közben találkoztak magyarokkal a játszóban. Oda visszatérve kezdtem én is elpilledni, a nagy bódultságból csak ez a gép zökkentett ki egy kicsit:

Ólomlábakon vánszorgott el a délután, a nap meg nem igazán akart sütni, de legalább már nem volt sötét. Fél három felé kiírták végre, hogy honnan megy majd a budapesti cég, nagy optimistán oda is telepedtünk a várakozók közé. Ott aztán Nóri és Netti is elaludtak újra, Netti ébredt előbb, kicsit néha én is becsuktam a szemem. Aztán persze eljött az igazság pillanata, ahogy Pohl Misi szokta mondani, s fel tudtunk végre vergődni a gépre...

Szegény Nóri mindkét leszállást nagyon megszenvedte, a füle nem nagyon bírja ezeket a manővereket. A második út már "rendes" Finnair gép volt, és itt már adtak valami kaját is. Ezúttal valami curry-s tészta volt csirkével, meg egy hosszúkás zsömivel. Nóri szereti valamiért a repcsis wc-ket, ezúttal is el kellett zarándokolnunk a gép végébe, aztán a vége az lett, hogy jól be is szorultunk a kajaosztogató kocsi mögé.

Este hat után értünk Ferihegyre, kicsit tán késve. Odakint hó volt és sötét. Kicsit fura volt látni a Ryanair sátrait, ahova az utasoknak gyalog kell kicaplatni. Nem tudom, mire jó ez, de eléggé balkáni megoldásnak tűnt... Imre és Ági már vártak minket, igyekeztünk minél gyorsabban bepakolni, nem volt valami jó idő. Este nyolc körül értünk a lakásba, fura volt újra otthon lenni. Pár hónap elég hozzá, hogy a valaha teljesen megszokott dolgok szokatlanná váljanak... Gyorsan felpakoltunk, aztán elmentünk a közeli étterembe vacsorázni, hogy valami meleget is együnk aznap...

Nem kellett minket altatni, de elkövettem azt a hibát, hogy a telefonomat a nagyszobában hagytam, az ébresztés meg be volt rajta állítva. Még szerencse, hogy nem a fél négyes (az csak egyszeri alkalomnak volt beállítva), de szegény Imréék így is 6:20-kor ébredtek... Aznapra azt vettük tervbe, hogy közösen elmegyünk Imréékhez (Netti öccse), ott ebédelünk, s majd valamikor délelőtt megyünk tovább.

Szép nagy házat vettek Budafokon nemrégiben, s mi még persze nem jártunk ott. Nóri hamar eltűnt az emeleten, nagyban játszottak már Szabival, mire mi felértünk oda. Imrééknél töltöttük az időt délután közepéig, s mielőtt besötétedett volna, elindultunk Várpalotára. Az út szerencsére szinte teljesen száraz volt, aznapra már nem sok minden maradt a hóból, ami előző nap leesett.

Anyu kicsit szomorúan fogadott minket, mert épp elromlott a sütőjük, nem tudta megsütni a csirkét, amit betervezett. A szobában már ott állt a karácsonyfa... Nóri alig várta már persze, hogy bekukucskáljon, mi van alatta... Nem kellett sokáig várnia...

Másnap jöttek tesókámék, s szerencsére korán jöttek és későn mentek.:) Matyi lehagyott engem magasságban, valószínűleg ő lesz a legmagasabb a családban. Katica is szépen növöget, s szerencsére most békésen játszottak többnyire mindannyian...

Mi még pár napig Várpalotán maradtunk, 28-án indultunk tovább Tolnára. Itt is eltöltöttünk pár napot, de hó továbbra sem esett, pedig Nóri nagyon szeretett volna hóembert építeni... Nórival egyszer-kétszer megjártuk a Duna partot is... No és persze volt halászléfőzés is, három "főkóstolóval":

Szilveszterkor átmentünk Szálkára, ami Tolnától kb 20 km. Kedves barátaink voltak olyan rendesek, hogy ide szervezték a bulit, így mi is könnyen meg tudtuk közelíteni. Nóri jó sokáig bírta a gyerekekkel a gyűrődést, végül fél háromkor ment lefeküdni az utolsókkal. Mi még Csongi bácsival negyed ötig fejtegettük az év történéseit...

Itt már fél három körül járunk, fogy az erő...

Másnap egész korán fel sikerült kelni, én már nyolckor ébren voltam. Ebéd előtt jártunk egyet egy kicsit. Megnéztük a tavat, a felszíne rendesen be volt fagyva, csípős volt az idő.

Sok gyerek volt

No persze ennél jóval több kép készült, itt vannak (néhány videó is)... Az egyik fenti képen látszik, hogy mi volt idén a slágerjáték, órákat elküzdöttünk toronyépítéssel ezúttal. 1-én még átmentünk Erzsiékhez is (Netti barátnője), így mondhatni mozgalmas volt az a nap is...

Pestre 4-én reggel mentünk vissza Imrével és Ágival közösen, s menet közben Nettivel és Nórival beugrottunk az Intézetbe is. Így aztán sikerült mindenkivel találkozni ebben a szűk két hétben, pedig nem nagyon bíztam benne... Összepakoltunk még a lakásban, lefóliáztuk amit kellett, és lezártuk a bőröndöket. A minap beszélgettünk Nórival, s valahogy szóba kerültek a manók, akik Észtországban december 1-től karácsonyig minden nap hoznak valamit reggel. Mivel a megérkezésünk utáni reggelen (24-én) a pesti lakásban is hoztak valamit a papucsunkba, Nóriban jogosan merült fel, hogy valahogy el kellett jutniuk velünk ide Tallinnból...

A buszon beszélgetve kedden számára az tűnt a leglogikusabbnak, hogy a manók velünk jöhettek a bőröndökben. Ugyanis, mikor Tallinnban felkeltünk, mindössze fél négy volt, szerinte épp akkortájt érkezhettek ezek a fránya manók. Mivel mi felkeltünk, nem találtak más kiutat, bebújtak valamelyik bőröndbe. S mivel a hazájuk mégiscsak Észtország, szerinte tuti elbújtak nálunk a lakásban, s mikor mi a pakolást befejeztük 4-én, és lerogytunk ebédelni, akkor visszabújtak a felügyeletlen bőröndökbe... Nem rossz mi?

Szóval délután Imréék kivittek minket a reptérre, ahol már tengernyi ember volt. A Helsinki-be tartó gépnél is vártak egy csomóan, mire elkezdődött a beszállítás, de kivárták csisszre a két órát persze. Összefutottunk Czövek Tomival és észt barátnőjével, de csak a lány utazott. A gépünk fél nyolc után indult, de egy kis késéssel. Ezúttal olyan szendvicset kaptunk a gépen, amit még Nóri is megevett...

Helsinki-ben kb. fél óránk volt várni az átszállásra, de végül ott is később fogtak bele. Azon a gépen már Nóri és Netti is elbóbiskoltak, fél egy is elmúlt, mire Tallinnba értünk.A hó jó része elolvadt, tiszta latyak volt minden. (Másnapra persze lefagyott, s ez azóta is tart.) A ház szerencsére nem volt annyira kihűlve, mint vártam, s két óra körül már le is feküdtünk...