Hogy miért nem? Hát azért, mert így szépen be tudják szedni a gyanútlan marháktól (mint én) a dupla díjat, amikor tanácstalanul ácsorog a szerencsétlen a reptéren, amikor vissza szeretne utazni. Ja, és hiába volt nekem Air Baltic ügyfélkártyám, arra sem járt semmiféle kedvezmény... Úgyhogy valószínűleg ez volt az utolsó próbálkozásom velük...
Szerencsére nem hajnalok hajnalán kellett kelni ezúttal, de Nóri azért picit bealudt a gépen:
Pesten, mikor kiszálltunk a gépből, verőfényes napsütés volt, nem kellett se sapka, se sál... Imre és Ági vártak minket, s egy óra múlva már a lakásban voltunk: mindig fura oda belépni pár hónap kihagyás után... Megebédeltünk a közeli étteremben, aztán elindultunk anyuékhoz. Nóri este tartott egy kis felolvasást a nagymamának a karácsonyra kapott világegyetemet taglaló könyvből:
Nórinak még Tallinnból volt egy sérülése a lábán, még akkor szerezte, amikor én december közepén Vilniusban voltam pár napra. Éppen Skype-on beszéltünk, amikor az emeleten a hálószobánkban rávetődött az ágyra, s nem vette figyelembe, hogy az ágy mellett vannak éjjeli szekrények is, s az egyik sarkát elkapta telibe a térdével. A laptop a konyha szintjén volt Nettinél (egyel lejjebb), de onnan is simán lehetett hallani azt az üvöltést és sírást... Amikor visszaértem Tallinnba, a seb javulóban volt, de aztán pár nap múlva piros lett a környéke. Megmutatta odabent a suliban a nővérnek, ő azt mondta rá, hogy rendben van, nem kell vele tenni semmit.
Na szóval, Várpalotán ez a seb megint csúnyább lett, s elmentünk vele 22-én az ügyeletre vasárnap. Hát oda inkább ne mentünk volna, az a doki mindenkit tovább küldött Veszprémbe. Nóri sebére is csak egy másodperce pillantott rá, s csak annyit mondott, hogy irány a balesetsebészet, majd ott kitisztítják, esetleg még antibiotikum is befigyelhet.
Átmentünk hát Veszprémbe, szerencsére hamar megtaláltuk a kórházat, s valaki az utcáról pont épp arra az ügyeletre ment, úgyhogy ott se kellett bolyongani. Voltak ott szép számmal, s kb. fél óra várakozás után be is jutottunk. Egy dörmögő hangú doktor bácsihoz kerültünk, aki kedvesen beszélt Nórival, de amit mondott, az nem volt valami szívet derítő: kapott Nóri egy kötést a tisztítás után (leszedték a seb tetejét), s azt mondták, hogy jöjjünk vissza másnap reggel, de 95 %, hogy fel kell vágni és úgy kitisztítani, s akkor pár napig bent is kell maradni. Még azt is hozzátette a doki, hogy "lehet, hogy neked ide jön a Jézuska". Na ezt nem kellett volna...
Mit volt mit tenni, este összepakoltuk a cuccot, ami egy esetleges kórházban tartózkodáshoz kell, és reggel visszamentünk. Ja, éhgyomorra kellett menni Nórinak, s így amikor felébredt, és kiment a konyhába, ezt mondta anyuéknak, akik épp az asztal mellett ültek: "Jó reggelt, jó étvágyat, én sajnos nem ehetek..." Hát anyuéknak a szívük szakadt meg, gondolhatjátok. A kórházban nem kevesen voltak, sőt. Először oda mentünk, ahová előző este (azt mondták, oda menjünk), de onnan elküldtek máshová, ahol ezren ültek. Oda vártak az új betegek, a visszarendeltek (mint mi), meg azok is, akik a zárójelentésükre vártak, mert épp elhagyták az osztályt. Fél óra után az ügyeleti résztől jött egy nő, és pár nevet felolvasott, hogy azok menjenek vissza az ügyeletes részre, hogy haladjon a sor. Szerencsére minket is olvasott, irány vissza...
Itt aztán hamar sorra kerültünk, egy másik doktor bácsinál persze, akinek szintén mély hangja volt. Ránézett a sebre, s azt mondta, nem kell ezzel csinálni semmit... Úgyhogy bejött az 5 %, szerencsére nem kellett bent maradni a kórházban... Hogy 23-án mi történt, arra különösebben nem emlékszem, sajnos... 24-én még voltunk boltban, s vettünk a Sparban lepényhalat. Itt Észtországban nagyon általános dolog, szinte minden boltban kapni. Ők úgy eszik, hogy lemossák, befűszerezik, aztán irány a serpenyő...
Ez a verzió már filézett volt, de én párizsi bundával csináltam meg, Netti és anyu meg gyártott hozzá salátákat. Délután elmentünk kicsit sétálni a közeli játszótérre.
Amikor visszaértünk, a szobában, ahol aludtunk, érdekes változások mentek végbe: ott volt egy kis fenyőfa, alatta pedig ott volt néhány csomag.:) Nórinak persze első dolga volt a szobába bemenni, hátha történt valami, amíg nem voltunk otthon... Azt az örömet az arcán semmihez nem lehet hasonlítani. A suli utolsó hetében egyszer én mentem érte úgy, hogy nem volt megbeszélve. Hát az az örömet nem tudjátok elképzelni, ugrándozott és kiabálta, hogy "apa jött értem!". Akkor volt körülbelül ilyen meglepett és örömteli az arca, mint most, amikor a fát meglátta...
Másnap is volt persze ünneplés, s Nóri még a haját is engedte befonni Fruzsinak, aki lassan akkora már mint én (Matyi meg lassan egy fejjel magasabb...):
Estére aztán újra csak négyen maradtunk, illetve plusz a macskák. Nóri persze nem hagyta ki a dögönyözést most sem, minden nap kereste őket:
Másnap aztán tovább indultunk Tolnára, ahol szintén állt már a karácsonyfa, és hamarosan Imrrék is megérkeztek:
Este elmentünk sétálni (Zsófi a frissen kapott mókust is hozta...), az utolsó előtti képet a Google gyártotta le valamiért, amikor feltöltöttem őket:
Szabi és Zsófi is kapott egy mókust egyébként, s nagy becsben voltak végig, amíg Tolnán voltunk:
Netti elhozta a maradék piparkook tésztát Tallinnból, ebből aztán a gyerekek sütit gyártottak, én meg sütöttem kakaós csigát:
Vasárnap Imre halászlét főzött (sütött a nap szépen..), s délelőtt elmentünk a Dunához. Előtte bekukkantottunk a templomba, hogy hátha meg lehet nézni a Betlehemet, de odabent mise volt, így ez most elmaradt. A Dunaparton törtem mindegyik gyereknek nádat, persze egy nem volt elég, mert mindegyiknek nagyobb kellett volna. Végül Zsófinak már ekkora volt:
Mire visszaértünk, már rotyogott a halászlé, és kóstolókból persze nem volt hiány:
Tolnán egyébként olyan meleg volt, hogy a gyerekek rollereztek, bicikliztek, sőt Szabival még fociztunk is...
Imréék december 30-ig maradtak, szilveszterre visszamentek Pestre. Mi a szilvesztert Lőrkééknél töltöttük, ott volt mindenki, csak sajnos Csongiék hiányoztak.:( Ő Ausztráliában van már, a család majd csak a hónap végén megy utána. Ha minden igaz, akkor már állása is van, mindenesetre én nagyon hiányoltam, hogy nem voltak ott...
Másnap még meglátogattuk Erzsiéket is, aztán elérkezett a visszautazás napja is, 2-án már menni kellett vissza Tallinnba. Imréék elvittek minket ebéd után Pestig, a gép csak délután hatkor indult. A bőrönddel kapcsolatos mizériát már emlegettem, visszafele még nehezebb volt a 20 kilós határt egyébként tartani. Nem is sikerült, a végén 20,7 lett, ha jól emlékszem.
Szerencsére itt sem esett hó, így nem kellett lapátolnom idén sem, hogy elérjünk a házig. A házban sem volt túl hideg, de Nóri azért köztünk aludt azon az éjszakán.:) Másnap voltunk a magyar étteremben és a mézeskalács kiállításon, de arról már meséltem. Vasárnapra Nórinak volt egy szülinapi meghívása a Lasergame nevű helyre, itt már voltunk tavaly.
Most valahogy több gyerek volt, s nem is tudott mindenki minden körben játszani, sőt. Nóri csak az egyiknek a végére szállt be, s az utolsó körben tudott végig ott lenni. Mint írtam korábban, a hét elején az alvással és felkeléssel még voltak gondok, de ez mára már rendeződött nagyjából. Elég korán sikerült beérni a suliba. Tegnap Nóri kipróbálta a balettet, hát kíváncsi vagyok hogy fogja bírni... Mindenesetre egy hónap be van fizetve előre.:)
Hétvégén lehet, hogy jönnek Csabáék (csak ő és Nóra), más terv nagyon nincs...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése