Norfolkon át Virginia Beachig - Norfolki mese

Hát akkor essünk neki... Soká fog tartani, de sebaj. Írok pár szót az előzményekről is, bár néhány morzsát már megosztottam Veletek. Szóval hogy is kerültem én oda? Jó régen, tán még januárban érkezett egy meghívó egy rendezvényre a központhoz, a meghívólevél alapján egy magasszintű találkozóra hívták a világban székelő kiválósági központok vezetőit. Én nem is foglalkoztam vele mindaddig, amíg a törzsfőnököm ki nem találta, hogy ide nekem kéne menni, méghozzá egyedül... Nem igazán értettem a dolgot, és a program szerint előadást is kellett volna tartanom a központ olyan dolgairól, amelyekre csak a vezetőségnek van rálátása, másrészt meg pár hónapja érkeztem... Szóval a törzsfőnök ezt elhintette, és másnap külföldre ment egy hétre. Szerencsére tudtam beszélni az igazgatónkkal (nem egyszerű elkapni...), hogy mit tervez a törzsfőnök, ő is csak nézett egy nagyot. Azt mondta, hogy ki van zárva, hogy egyedül menjek, maximum úgy, hogy ketten. Megnyugodtam hát.

Ehhez képest egy hét múlva, amikor a TÖF újra előkerült, újra azt erőltette, hogy ő nem jön. Egy idő után rájöttem, hogy az a gondja, hogy belerondít az utazás a négynapos hétvégéjébe... Ment a huzavona rendesen, végül úgy tűnt, hogy az igazgatónkat is meggyőzte, hogy ez a legjobb ötlet a világon. Szerencsére az utolsó pillanatban aztán mégis változott a helyzet, és neki is jönnie kellett. Hát ilyen előzmények után már "alig vártam" az utat, kicsit tartottam tőle, hogy milyen jó hetünk lesz együtt...

Elvileg az útlevelemmel már simán utazhatnék az USA-ba (csak regisztrálni kell online, hogy megyek), de a titkárnőnk meggyőzött, hogy jól jöhet az, ha van NATO vízum az útlevelemben. El is intézte, így most öt évre érvényes vízumom van. A vízum kérdőív kérdései az elmúlt két évben nem lettek egyszerűbbek, sőt... Szívesen elbeszélgetnék vele, aki ezt összeállítja, de visszavontam, inkább mégse... Hát akkor lássuk a lényegi történéseket...

2011.02.26. Tallinn - Helsinki - New York - Norfolk - Virginia Beach...

Szerencsére sikerült olyan opciót választani a járatok közül, hogy nem kellett korán kelni, bár a törzsfőnököm próbált erősködni, hogy keljünk ötkor, hogy elérhessük a 7 órás gépet. Nekem csak az volt a gondom vele, hogy azzal is ugyanúgy este 8 körül értünk volna Norfolkba, és jó sokat tölthettünk volna várakozással valamelyik reptéren. Neki meg az én általam preferált verzióval az volt a baja, hogy egy óra negyven perc szerinte nem elég átszállni a John F. Kennedy reptéren New Yorkban. Volt erről tapasztalatom két évről korábbról, elég kellett, hogy legyen. Végül azért sikerült meggyőzni, a másik gépnél is csak 1:45 lett volna az átszállásra. Az egészben az a bibi, hogy a bevándorlási hivatal tisztségviselői nem valami gyorsak, jó sokat kell előttük sorba állni, pláne, ha valaki nem tölt ki minden papírt, de erről majd később... Ez a gép, amit én néztem ki, csak dél körül indult, így ráértem felkelni, pakolni stb. fél 11 körül azért elindultunk a reptérre, Nettiék kivittek. Próbáltam délelőtt online helyet foglalni a gépen, sikerült is, így a reptéren mind a három gépre kezembe nyomták a kártyát.

A németfickó később jött, fél órát nagyjából egyedül ücsörögtem a váróban. A kártyáink szerint egyik gépen sem ültünk egymás környékén, ennek ellenére a Helsinki felé tartó gépen mellém ült, mert üresnek tűnt a szék. Ez az út, mint már említettem régebben, nem valami hosszú, épp hogy csak felszállunk, és máris landolás. A New York felé menő járatra sokat nem kellett várni, megittunk egy kávét, és már szállítottak is be minket. Hát ez az út hosszú volt, több, mint hét óra... Szerencsére kívül ültem, így el tudtam menni wc-re, amikor akartam... Az út alatt kétszer hoztak enni, igaz másodjára csak egy szendvicset. Amikor már Grönlandot is elhagytuk és Kanada felé haladtunk, a légikísérők körberohangáltak a nyomtatványokkal, amelyeket ki kellett tölteni leszállás előtt. Először csak a VÁM-os papírt hozták, de én emlékeztem rá 2009-ből, hogy kell egy másik is a bevándorlási hivatalnak. Rákérdeztem, azt mondták, hogy EU állampolgároknak már nem kell. Mondtam, hogy van vízumom is, na jó, akkor kell... Gondoltam a törzsfőnökömnek is van annyi esze, hogy erre figyeljen (úgyis nagyon okosnak képzeli magát, csak nem figyelmeztethetem én ilyesmire, meg különben is: számtalanszor járt már az USA-ban...), de mint később kiderült, nem volt...

Időben értünk New York-ba, és a folyosón a Finnair-es nőcik a kezembe nyomtak egy piros kártyát, amely feljogosított minket később arra, hogy a biztonsági ellenőrzésnél a gyors sorba álljunk. Odaértünk a bevándorlási hivatal boxai mögött ácsorgó tömeghez, és a törzsfőnök észrevette a kezemben a fehér színű kérdőívet. Kérdezte, hogy mi a fenének töltöttem ki, elég a vámos papír. Mondtam neki, hogy szerintem nem, a vízumhoz ez is kell. Legyintett egyet, de amikor a pulthoz értünk, már nem volt olyan magabiztos. Ott szépen elmondták neki, hogy igenis kell az a feleslegesnek tűnő papír, húzás vissza a sor végére. Hát örültem nagyon, képzelhetitek... Volt ott egy pult, először kivette a spanyol nyelvű papírt, kezdhette újra a kitöltést. Majd megint, mert elrontotta az első angolt is. Kezdtem már kicsit aggódni, hogy be fogjuk bukni a csatlakozást...

Amikor másodjára sorra kerültünk, a norfoilki gépünkre elvileg már tíz perce ment a beszállítás. Szerencsére gyorsan haladt a sor, és utána a vámos papírral nem kellett sorbaállni. Össze kellett szednünk a bőröndünket, majd újra leadni, végül irány egy újabb biztonsági kapu. Itt szerencsére tudtam használni a finn lánytól kapott piros kártyát, hogy végigmehessek életem eddigi legalaposabb biztonsági ellenőrzésén, komolyabb volt, mint Londonban. Levettem mindent, de tényleg, és mégis beriasztott a kapu. Akkor aztán végignéztek alaposan, végülis, időnk, mint a tenger... A vége az lett, hogy futottunk, szó szerint, hogy elérjük a gépet.

No persze (ahogy ilyenkor lenni szokott), a beszállítást még nem kezdték el. Még ki is tudtuk fújni magunkat, de már rendesen leizzadtam. Akkor odahaza Tallinnban már éjfél körül járt az idő. Még világosban szálltunk fel, kissé nagy forgalomban, ahogy azt az alábbi képek illusztrálják:

Ez a Delta gép előttünk állt a sorban...

És már megy is...

Ez jött közvetlen utánunk...

Elhagyjuk New York-ot

 A gépen csak italt osztogattak, de pénzért persze mást is. Hozzám még eljutott a hölgy, és kaptam egy kávét, de mögém már nem tudott menni, mert belekerültünk egy szép kis szélviharba, majdnem kiborította a kávét az ölembe, pedig fogtam az asztalon. Norflokba hamarabb megérkeztünk jóval, mint ahogy a jegyen volt, de sebaj. Akkorra már fél kettő is elmúlt, kissé fáradtak voltunk. A törzsfőnök bérelt egy autót, először azt kellett felkutatnunk. Szerencsére volt hozzá GPS is (Garmin), így nem volt gond megtalálni a szállodát, a Westin Virginia Beach Town Centert. A kocsival volt némi gond, mert nem egy karcolás éktelenkedett rajta, a német kolléga visszament a pulthoz, és szólt, hogy azokat nem mi csináltuk... Nem nagyon foglalkoztak vele, úgy látszik ez mindennapos dolog errefelé...

A szálloda kb 30 km-re volt a reptértől, így kicsit kocsikáztunk a sötétben. Ottani idő szerint este nyolc körül értünk a szállodába. Nem volt gond, minden rendben volt a foglalással. Mivel mindketten éhesek voltunk, megbeszéltük, hogy elmegyünk valahová enni, és csak utána fekszünk le. Átlendültem a holtponton, már nem voltam olyan álmos. A kolléga már járt erre tavaly, de az a kajálda, ahol tavaly megfordult, nagyon zsúfolt volt. Legegyszerűbbnek az tűnt, hogy elmegyünk a közeli McDonaldsba, de azt megközelíteni gyalog nem volt egyszerű. A következő napokban kiderült, hogy ez nem egyedi eset, ez a város nem a gyalogosoknak épült... A Mekiben találtunk egy olyan szendvicset, amit eddig még nem láttam, ez az Angus termékcsalád... Többféle változatban készül, de mindegyiknek az alapja az Angus marhahús.

Evés közben valahogy mind a ketten elnehezültünk, már beszélgetni sem volt erőnk. Visszasétáltunk a szállodába, aztán bedőltem az ágyba. Sajnos az internet nem volt ingyen, mint ahogy korábban jelezték, 10 dollár volt egy napra. Ráadásul mindig éjféltől számolták az új napot, így aznapra semmi értelme nem lett volna befizetni...

2011.02.27. Norfolk - Virginia Beach...

Ez a nap volt a legjobb, amit odaát töltöttem, de ez valahol természetes is, hisz aznap még nem kezdődött el a munka (vasárnap volt). Szerencsére Norflokban dolgoznak magyar kollégák, és nagy szerencsémre egy jóbarátom is dolgozik ott, így megbeszéltük Andival vasárnapra, hogy találkozunk, és csavargunk egy kicsit. Nem volt különösebben tervbe véve semmi, nagyon nem is lehetett, mert sok előismerettel nem rendelkeztem a környékről.

Ez én volnék...

Éjszaka éjfél körül (ottani idő szerint) felébredtem, és elég nehezen tudtam újra visszaaludni. Reggel én voltam az első vendég a reggelinél, nagyon álmos szemekkel néztek rám a pincérek... Rántottát ettem sült szalonnával, közben kikérdeztek, hogy milyen rendezvényre jöttem, hányas szoba, stb. Megnyugtattam őket, hogy a szobaárban benne van a reggeli, erre békén hagytak. Andi tíz óra után meg is jött, beszálltunk a kocsijába, és tettünk egy jó nagy kört.

Ez a környék...

A híd

Először néhány boltot akart megmutatni, mert útbaestek a tenger felé, de azok még nem nyitottak ki, így mégis a tenger felé vettük az irányt. A szálloda maga Virginia Beachen van, ez egy külön város Norfolktól. Norfolk nagyjából 20 km, de igazából össze vannak nőve. Mindkét területen vannak katonai bázisok, de a nagy hajókikötő, ahol a hatalmas repülőgéphordozó hajók parkolnak, az Norfolkban van. Tömegközlekedés, mint olyan nem nagyon létezik (bár néhány kósza buszt azért láttam...), mindenki autóval jár mindenhová. Ha hinni lehet a híreknek, ott akár már 13(!) évesen is lehet valakinek jogosítványa korengedménnyel, ha az illető igazolja, hogy családfenntartó... Telefonálni lehet vezetés közben (!), de SMS-t írni tilos... Mindezek ellenére elég jól vezetnek.

Az idő kellemes volt (nagyjából 15 fok), de a tengerparton azért még elkélt a kabát, fújt a szél.

A parton nagyon szépen látszott a Chesapeake Bay Bridge. 1952-ben, amikor elkészült, ez volt a világ legnagyobb ilyen jellegű hídja a maga 7 km-vel. (A térképen is jól látszik fent...) Érdekes, hogy egy része a víz alatt van alagútként, hogy a nagyobb hajók is meg tudják közelíteni az öblöt. Igazi strandidő azért nem volt, s ezen a részen nem is nagyon találkoztunk senkivel. Kicsit sétálgattunk a parton, és én bőszen kattintgattam a fényképezőgéppel. Még ez a "hideg" szél is jólesett a tallinni -20 után. Néhány kép és egy videó a teljesség igénye nélkül:

A tengerparti séta után meglátogattunk néhány boltot, Nóriinak és Nettinek vettem néhány dolgot. Azt hiszem lesz öröm otthon, leginkább tán a kisruhának fog majd őkelme örülni. A születésnap kapcsán már írtam róla, volt ott kép is, most nem részletezem még egyszer. Andi csak azt sajnálta, hogy nem láthatja, amikor felpróbálja, de megnyugtattam, hogy majd kap róla képet emailben... No persze vettem néhány kulcstartót is, valami marhaság nekem is kell... (Anditól is kaptam egyet, az tán a legszebb mind között...)

Kilátás a régi toronyból az új toronyra

Ezt követően újra autóba ültünk, és elmentünk arra a partészre, ahol a világítótornyok vannak. Az a környék bővelkedik a történelmi vonatkozásokban. Többek között ez az a hely, ahol először partot értek Ameikában a telepesek, valamint az első hivatalosan megalapított település sincsen messze (Jamestown). A világítótornyok közül ma már persze nem mindegyik működik, az egyik muzeális értékűbe fel is lehet mászni.

A toronyhoz egy ajándékbolton keresztül vezet az út, itt is lehet ám mindenféle cuccot kapni, épp hogy csak Viagra nincs világítótoronnyal díszítve. Már magához a torony talapzatához is jópár lépcsőt kellett megmászni, pedig a java csak ott kezdődött. A torony belseje kicsit hasonlított nekem a Naszály kilátótornyához, pont annyira szűkös volt. Nem lett volna ezzel gond, csak folyamatosan jöttek szembe is. Odafent nem kellett fázni: a kilátást biztosító kalitka teljesen le volt üvegezve, a nap pedig kellőképpen felhevítette. A júliusi 40 fokban nem tudnám javasolni a meglátogatását ennek az intézménynek, most is elég fülledtség volt odabent.

Lejövetel után a boltban az idősödő pénztáros szóba állt velünk, és kicsit beszélgettünk. Kikérdezte honnan jöttünk, kik vagyunk, aztán nem tudom hogyan, de valahogy ott lyukadtunk ki, hogy a felesége valamelyik európai vakáció alkalmával könyveket válogatott egy shopban. Valamelyik francia festőről akart venni egy könyvet, és persze nem volt neki jó az a könyv, amelyik a polc szélén volt, mert azt "mindenki megfogdosta már", benyúlt hátra egy másikért. Csak azt nem nézte, hogy a könyvnek több nyelvi változata is ott pihen a polcon, és sikeresen hazahoztak egy japán verziót....

A tornyok után körbesétáltunk, és megnéztük az emlékhelyeket és emléktáblákat, amelyek nagyrészt az első partraszálláshoz kötődnek, néhány kép ezekről, illetve a partról, mert itt is lesétáltunk egy kicsit:

Itt még útban voltunk a tornyok felé...

A torony táblája

Emlékkereszt...

A tornyok után megnéztünk pár másik boltot, majd Andi azt indítványozta, hogy nézzük meg az "igazi Virginia Beach"-et, ahova a tömeg jár nyáron. Meglepő módon most is elég sokan sétálgattak a parton, bár az is igaz, hogy akkor volt a legmelegebb. Összefutottunk magyar kollégákkal is a parton (mily kicsi a világ ugye...), és végleg levettem a kabátomat. Nagyon furcsa volt, hogy februárban egy pólóban mászkálhatok, kezdtem teljesen elfelejteni a 7000 km-rel arrébb lévő hófalakat....

A parton végig szállodák vannak, és persze számos érdekesség. Ezek közül kiemelkedik a Neptun istent ábrázoló szoborkompozíció, mögötte egy játszótér is van a homokban. Következzék most ezekről néhány felvétel:

A part...

Egy szálloda a sok közül

A tenger istene

Na te teknős, ez nem a te napod...

Nóri ezt nagyon élvezné...

Ezt követően már hazafelé vettük az irányt, lassan négy óra felé hajlott az idő. Andiék a parttól nem messze laknak egy házban, egy csendes utcában. A férje és a lánya is otthon volt, egy jót beszélgettünk, s közben Andi pillanatok alatt kétfogásos ebédet készített. Közben a kezembe nyomott egy amerikai Budweiser sört (nem Bud), de erről majd a Sörvadász blogban olvashattok itt.

A híd lábánál...

Chilis babot készített, aminek én nagyon örültem, mert már nagyon régen nem ettem. Jól belaktunk, mitagadás, utána jól esett egy kis séta. Lesétáltunk a sötétben a tengerhez, egészen a már említett híd lábáig. Fura volt nézni, hogy milyen közel épültek itt a házak a parthoz, és még sincsenek lekerítve a partrészek, ergó a part mindenkié. Itt még nem voltak szállodák, ezek egytől egyig magánházak voltak. Szép este volt, de kezdett már hűvösre fordulni, nyoma sem volt már a 17-18 foknak.

Andi visszavitt a szállodába is, már bőven elmúlt 8 óra, mire visszaértem. Ez volt az út legjobb napja...

 2011.02.28. Norfolk - Virginia Beach...

Az ACT épülete

Az éjszaka már hosszabb volt, mint előző nap, aznap már csak éjjel kettő körül ébredtem fel. Nagy volt a csend odakint, csak néhány autó járt, így még viszonylag könnyen vissza is tudtam aludni. A reggelinél összefutottam a törzsfőnökkel, és abban maradtunk, hogy 9:45 körül találkozunk a hallban. Fél 11 előtt egy kicsivel odaértünk az ACT-hez (Allied Command Transformation, ez egy NATO szervezet), és minden különösebb probléma nélkül bejutottunk kocsival együtt.


Én először a magyar képviselethez voltam hivatalos, náluk töltöttem a délelőttöt, majd együtt ebédeltünk. A délután már húzósabb volt, egy rakás megbeszélésünk volt a törzsfőnökkel, a délután végére rendesen elfáradtam. Andi azt mondta, hogy végeztem, keressem meg, megmutatja nekem a tengerészeti bázist, ha szerencsénk lesz, még fényképezni is hagynak.

A kikötő

Hogy hol is van ez? A mellékelt térképrészleten jól látható, hogy a kikötő nem kicsi, csak kocsival érdemes körbejárni, nagyjából 3-4 km hosszú az a szakasz, amit a képen láttok. Simán beengedtek minket, ezzel nem volt hiba, és amikor megkérdeztük a fényképezést, erre is pozitív volt a válasz, mindössze azt mondták, hogy őket tilos fényképezni. Annyi baj legyen, katonákat úgysem akartam fotózni. Szerencsém volt, mert a Google térképével ellentétben most nagyon sok hajó volt bent a bázison, köztük néhány nagy repülőgépanyahajó is. Tudtam, hogy nem kis csónakok ezek, de azért élőben nagyon monumentálisak, elképzelhetetlen méreteket öltöttek. Vegyük csak az 1961-ben (!) vízre bocsátott, és azóta is aktív szolgálatban lévő (immáron 50 éve!!!) USS Enterprise nevű teknőt. Vannak ennél már nagyobbak is, de ez a vén csotrogány is 342 m hosszú, ez bizony három focipálya, testvérek között is. De a sok szöveg helyett inkább beszéljenek a képek:

Ez a kép utolsó nap készült, a levegőből start után

Hazamenet előtt ettünk még egy hamburgert, de altatni nagyon nem kellett, a délutáni megbeszélések teljesen kiszívták az erőmet... Vettem egy üveg vizet a shopban a szállodában, s a pultos csajszi megkérdezte, hogy honnan jöttem. Miután megmondtam, kiderült, hogy van egy magyar kollégája, bár ma nem dolgozik...

2011.03.01. Norfolk - Virginia Beach...

Sikerült tovább javítani az alvási statisztikámat: aznap már éjjel fél ötig tudtam majdnem zavartalanul alduni. Majdnem, ugyanis a szomszéd szobában egy vernyogó nőszemély mindent megtett, hogy ne tudjak aludni, folyamatosan veszekedtek a pasijával. A paliból csak némi mormogás szűrődött át, de a nőci kibírhatatlan hangnemben nyávogott. Na mindegy, túltettem magam rajta. Reggel feladtam a képeslapokat, remélem mindenki megkapja....

A szálloda kívülről...

Aznap kezdődött a konferencia a szállodában, szerencsére Andi is részt vett rajta, így volt kivel szünetben beszélgetni. Nagy izgalmak nem voltak az előadásokban, de egyébként sem ide kívánkoznak a részletek, ezt hagyjuk is. Ebédidőben átnéztünk az egyik bevásárló központba, ahol az egyik hamburgeresnél ettünk. A két ázsiai fickó nem volt a helyzet magaslatán, alig tudták követni, hogy mit akarunk rendelni...

Az egyik boltban láttam Nórinak egy nagyon aranyos plüsnyuszit. Egyszer már megfogadtam, hogy több plüsállatot nem veszek, de nem tudtam ellenállni... A délutáni session után egy kicsit elmentem csavarogni, betévedtem egy irodai cuccokat áruló áruházba. Amíg odabent nézelődtem, odakint történt ez meg az: egyrészt eleredet az eső, így bőrig áztam, mire hazaértem. Másrészt meg belecsöppentem egy rendőri akcióba: az áruház parkolójában több villogó rendőrautó állt, és éppen néhány rendőr lefektetett egy palit a földre, fegyvert fogtak rá. Úgy tűnt, mintha üldözték volna, és pont itt kapták el... Hát ilyen izgalmas volt a nap vége...

 2011.03.02. Norfolk - Virginia Beach...

Nóri innen nem szabadult volna...

Ez a nap még annyira sem sikerült izgalmasra, mint az előző, előadások egész nap. Ebédidőben ismét kiruccantunk egy kicsit, ezúttal kocsival egy másik boltba. Annyi változatosság azért volt a mai napban, hogy délelőtt egy óra erejéig kijöttünk a teremből, és értekeztünk egy másik csapattal. Amikor végeztünk, megkértem Andit, hogy vigyen el a Best buy-hoz, ez olyasmi, mint nálunk a Media Markt. Csak nézelődtem, nem vettem semmit, pedig lehetett volna, sok jó dolgot lehetett ott kapni...

A szálloda közelében

Elmentem még egy másik bevásárlóközpontba is, és eszközöltem néhány bevásárlást, többek között megvettem egy 1976-ban kiadott kislemezt. Egy olyan boltban vettem, ahol mindenféle régi kacatokat tartottak, sajnos már nem emlékszem a bolt nevére. A bakelit felvétel a Star Wars zenéjének első kiadása, néhány itthoni rajongó biztos irigyelne érte, 5 dollárt simán megért.:)

Aznap este már össze kellett csomagolnom. Nem szeretem az ilyen pakolásokat, halogattam egy kicsit, leültem vacsorázni. Egy thai gyorséttermet választottam, de a menüsort böngészve nem láttam semmi csípőset. Látta rajtam a srác, hogy tanácstalan vagyok, és megkérdezte, hogy mit keresek. Mondtam neki, hogy valami csipős jól jönne, erre rábökött az egyik csirkére.

A mellékelt képen ez látható, bár az első falatoknál nem éreztem semmi csípősséget. Bezzeg később. főleg másnap... De ezt inkább hagyjuk. De a vacsi után kénytelen voltam erőt venni magamon, hazasétáltam összepakolni...

A vacsora...

2011.03.03-04. Norfolk - Virginia Beach - New York - Helsinki - Tallinn

Aznap reggel már a telefon keltett, teljesen átálltam. Mondjuk kissé későn, aznap már indultunk haza. A reggelit most nem a szállodában figyasztottam el, elmentem a Mekibe reggelizni, mert ott volt wifi internet. Le akartam foglalni a helyemet a gépeken ugyanis... A program délig tartott hivatalosan, de hamarabb befejeztük. A kijelentkezést már megejtettem délelőtt, kifizettem a számlát is, de a csomagom délig maradhatott a szobában. A program után elbúcsúztunk Andival, majd gyorsan átvedlettem normál viseletbe, hosszú út várt ránk.

A gépünk New York felé fél háromkor indult, így amikor kiértünk a reptérre, volt időnk enni is, miután leadtuk a kocsit és a csomagjainkat (láttam, hogyan rakják be az átvilágító készülékbe, és meg is kellett várnom, míg végeznek vele...). Érdekes, hogy odaát nem rablók vannak a reptereken, az árak ugyanolyanok, mintha a városban lenénk: 6 dollárból meg tudtam ebédelni. Még arra is volt idő, hogy körülnézzünk a boltokban, vettem is Nórinak egy ráknyalókát, és egy hatalmas matricás könyvet... Felszállás után készítettem néhány légifelvételt, többek között arról a részről is, ahol az első nap megénekelt híd eltűnik a tengerbe, és alagút lesz belőle:

Itt tűnik el a híd...

New Yorkba még bőven világosban értünk, és volt rengeteg időnk. Végigjártam hát itt is a boltokat, és vettem egy könyvet is olvasni. Egy hagymászóról szól, aki a nevadai sivatagban egyedül marad. A gond csak, hogy egy sziklával a kezén, a környéken pedig senki. Még nem olvastam el, de film is készült róla. A könyv címe sok mindent elárul: 127 hours. Ennyi időt töltött el ugyanis a szerő arra várva, hogy megmentsék. Hogy végül mit tett, inkább nem árulom el, olvassátok el a könyvet. A film nem tudom milyen, a kritikák szerint tán túlságosan is naturalisztikus... De majd megnézem.

Sok időm volt, mint jeleztem, és a boltok végignézése után megéheztem. Találtam egy olasz sütödét, és rendeltem egy Stromboli névre hallgató tésztát. A vulkánszigethez nem tudom mi köze van.... Pizza szerű tészta volt megtöltve rengeteg csípős szalámival, sonkával, de még hús is volt benne. Mondhatni jól laktam...

Stromboli...

A Helsinki-be induló gépre kicsit később indult meg a tervezetthez képest a beszállítás, de még világosban szálltunk fel. Felszállás közben nagyon távol feltűntek a felhőkarcolók is, így tán lehetséges, hogy itt Manhattant fényképeztem le:

A távolban a felhőkarcolók...

A gépen a leghátsó sorokban kaptam helyet, eredetileg a középső hármas ülés közepére. Szerencsére a mellém balról települt néni áthelyezte magát máshová, így több területem lett, kiültem a sor szélére. Ezzel a székkel csak az volt a baj, hogy nem működött rendesen az előttem lévő székre szerelt képernyő, ahol a fedélzeti szórakoztatóközpontot lehetett elérni. Hogy miről is beszélek, arról álljon itt néhány kép és egy videó:

Ez a gép elejében lévő kamera, a felkelő nap Svédországban

Majdnem célnál vagyunk...

És így működik:

Szóval nem nagyon volt kép, így megkértem a légi kísérőket, hogy kezdjenek vele valamit, mert nem terveztem elaludni. Csak a vacsora után tudtak valamit kezdeni a helyzettel, de akkor már Grönland környékén jártunk, és kezdett nagyon sötét lenni. Mire a vacsora megérkezett, már teljesen sötét volt, a Finnair ezúttal is kitett magáért, alaposan elláttak minden földi jóval. Ezúttal sört kértem, mert nagyon közel voltam a mellékes helyiséghez. Finn sört adtak, ez volt életem első finn söre: Sandels. A sör tesztje a linken elolvasható...

A vacsi

Vacsora után az összes oldalablakot lehúzták a stewardess-ek, és lejjebb vették a fényeket is, így olvasni már nagyon nem tudtam. Szerencsére megcsinálták a monitoromat, így már kicsit könnyebb volt ébren maradni. Azért így sem volt egyszerű, de túllendített a holtponton, amikor végre beléptünk Norvégiából Svédországba. Ugyanis akkor kerültünk végre közel az éjszaka és a nappal választóvonalához. A fenti képek egyikén a nappal első fél percét láthatjátok, ahogy a gép elülső kameráján látszott...

Mielőtt elértük volna Finnországot, kaptunk még egy szendvicset, és én kezdtem nagyon álmosodni. Az "éjszaka" alatt kértem több kólát, most magamba döntöttem még egy kávét is. Mire megérkeztünk Helsinki-be, már teljesen kómás állapotba kerültem, s ezen már az sem segített nagyon, hogy leszálltunk. De most jött csak a neheze: Helsinkiben három órát kellett várnunk, a törzsfőnök pedig megpróbált ébren tartani egy kis munkával...

Ittam ott is egy kávét (életem egyik legdrágább koffein tartalmú itala volt...), de nagyon nehezen jött el az indulás pillanata. Mennyire más volt itt a tenger, mint a bejegyzés elején:

De aztán csak megérkeztünk Tallinnba, s erről már meséltem...