Winter days...

Gyííííí......

A múlt hét mondhatni eseménytelenül telt, leszámítva az óvodában és a munkahelyemen felmerülő szokásos problémákat. Utóbbiakról részletesebben inkább nem írok, a lényeg az, hogy egyre jobban leterhelnek, közben nem törődve azzal, hogy egyes dolgokhoz sem képzettségem, sem tapasztalatom, se semmi. Amikor ezeket felvetem, mindenki széttárja a kezét, és amikor segítséget kérek, akkor nyema. Szóval a helyzet kezd érdekesen alakulni... Időnként ez csöppet idegesít, és eszembe jut, hogy arra gondoltam régebben, hogy mennyire stresszmentes munka lesz nekem ez majd itt. Hát ez távolról sem így van...

Szépen süt a nap...

Nóri szerencsére egyre többet beszél oroszul, de az evéssel még mindig vannak gondok az oviban. Ezt legfőképp a dadus veszi zokon, az óvónők nem nagyon panaszkodnak emiatt. Ez a "dadus" azonban kissé szereptévesztésben van, és néha úgy lép fel, mint egy táplálkozástudományi csodadoktor, aki még az elefántokkal is meg tudná etetni birkafülszószos vakondpépes palacsintát. Mindezek tetejébe eléggé rosszindulatú is, igazán elmehetne már nyugdíjba.... Erre csak egy példa: Nóri szülinapja után Netti bevitt egy doboz sütit és némi gyümölcsöt az oviba hétfőn, hogy Nóri meg tudja kínálni a gyerekeket. Délben, amikor ment Nóriért, az előbb említett nősténysárkány odaadta neki a dobozt, benne a maradék sütivel (pár darab) és néhány darab gyümölccsel, hogy nosza, akkor ezt lehet hazavinni. Hiába mondta neki Netti, hogy ezt nem viszi haza, ez a gyerekeknek lett szánva, délután majd biztos elfogy. Meg különben is, minek vinné haza??? Na, a banya nem tágított, de szerencsére Netti se: az óvónővel megbeszélte később, amikor előkerült, hogy a süti és a gyümölcs bizony marad. Az óvónő se nagyon értette, hogy mit ártja magát ilyen dolgokba ez a nő, Netti meg teljesen érthetően döbbenten állt az események előtt. Szóval ilyenek vannak...

Az idő szerencsére globálisan javulóban van, annak ellenére, hogy pénteken és szombat reggel is szakadó hóhoz volt szerencsénk. Ez a friss hó azonban nem volt hosszú életű, így tán elvonulóban van a tél. A hőmérséklet sem nagyon megy már mínuszba napközben, inkább 2-3 fok van plusz irányban. Reggelre mondjuk minden lefagy, úgyhogy a reggeli forgalomban a közlekedéshez továbbra sem hátrány valamilyen múlt a jeges sportágakban. Nekem ilyen nincs, úgyhogy figyelni kell. A jó idő eljövetelét jelzik a fenti képek is: Netti és Nóri meglátogatták a Hiiu park játszóterét is a múlt héten a szép napsütésben. Az persze más lapra tartozik, hogy a játékokhoz kiásott ösvény vezet a majd félméteres hóban...

A téli észt erdő...

A hét bosszúságait feledtette némileg a hétvége. Már legalább egy hónapja reklámozzák odabent nálunk, hogy ezen a hétvégén lesz a "Winter days" nevű rendezvény. Először nem nagyon tudtam, hogy mi ez, aztán kiderült, hogy ez is része a központ "családbarát" programjainak. Kedvezményes áron családilag el lehet tölteni egy kis időt egy nyugodt helyen. Kicsit mondjuk furcsálltam, hogy március közepére tesznek egy ilyen dolgot, de be kell látnom, teljesen igazuk volt. A februári -20-ban, vagy a januári "fél négykor sötétedik" dimenzióban egy ilyen rendezvénynek nincs túl sok realitása. Viszont ilyenkor márciusban, amikor hó még van bőven, de az idő már nem jéghideg, több értelme van kiruccanni, mert már sokáig világos is van (mostanság hat óra felé kezd sötétedni...) Szóval jelentkeztünk rá, mert a hírek szerint izgalmas programok vártak minket...

Felajánlották, hogy busszal is lehet menni, mi ezt a lehetőséget választottuk. A szombat reggeli szakadó hót elnézve nem is volt ez egy rossz döntés. A rendezvény színhelye a Nelijärve Puhkekeskus volt, 66 km-re Tallinntól. Ez egy jól kiépített pihenőcentrum az erdő közepén, a Neli tó mellett (a järve szó tavat jelent észtül), ahol rengeteg dolgot lehet csinálni, még télen is. Az indulás nem hajnalban volt: 11:30-ra kellett odaérnünk a munkahelyemhez. Végül nem busz jött, inkább tán tranyónak lehetne nevezni, de legfeljebb kisbusznak. Összesen nyolcan ültünk benne, több szabad szék nem is volt. Mi ültünk leghátul, a lábunk alatt rengeteg síléccel, mert a csapat egy része szeretett volna síelni is természetesen, ez errefelé nemzeti sport (No nem az alpesi ágazat, csak a sífutás... Nehéz is lenne, a majdnem négyzáz méteres "hegyeikkel"...)

A megérkezés után gyorsan elfoglaltuk a szobákat, realizálva, hogy a mi szobánkban csak két ágy van, Nórinak külön nincs. Próbáltam a recepcióval és a mi szervezőnkkel egyeztetni, de nem nagyon hajlottak a probléma megoldására, nem akartak nagyobb szobát adni. Pótágyat javasoltak, de akkor már a szobában megfordulni se lehetett volna, így inkább maradtunk az eredeti felállálásnál, egy éjszakát kibírunk így, gondoltam én...

Na milyen magas?

Kaptunk egy könnyített ebédet, amely egy levesből (a gyerekek mást kaptak, mint a felnőttek) és kenyérből állt. Kennetth és Šarunas családja mellett ültünk le. Šarunas a litván kollégám, aki velem szemben ül, neki egy lánya és fia van, a kisfiú Nórinál fiatalabb, a lány 15 éves lesz, bár én többnek néztem. Kenneth amerikai, három lánya van, és ő is és a felesége is nagyon jól beszélnek oroszul. A legkisebbik lány 5 éves, ő is orosz oviba jár, mint Nóri, vele nagyon egy hullámhosszra kerültek a két napban. Kenneth eddig nem nagyon emlegetette fel magyar vonatkozásait, most elkezdett mesélni. Kiderült, hogy járt már Magyarországon, méghozzá a '80-as évek vége felé, gyalog jött Angliából, és Egyiptom felé tartott. Jakabszálláson időzött egy kicsit többet, ez az időszak nagyon megmaradt benne, és elő is adta magyar tudományát: "Nagyon sok boldog névnapot kívánok'" - akkoriban belecsöppenhetett egy névnap ünneplésébe. Nem ez volt az egyetlen magyar kapcsolata, a nagymamája, amikor újra férhez ment, Tompa József szobrász felesége lett, aki a II. világháború után ment ki Amerikába. A II. világháború után valamikor börtönbe került, s amikor 1956-ban a Sztálin szobor ledőlt, ő még mindig börtönben volt, de valaki bejuttatta neki a szobor egy darabkáját. Állítólag a börtönből úgy szabadult ki, hogy elkészítette a börtönigazgató arcmását, és megígérte, hogy elhagyja az országot, ha elengedik. Ezt meg is tette... A Sztálin szobor darabkáját felhasználta egy későbbi szobrához, valamilyen nonfiguratív kígyós szobor egyik alkotóeleme lett, a szobor most Kenneth lakását díszíti odahaza, kíváncsi lennék rá...

Egy kis pihenés séta közben. Baloldalt a litván kollégám lányai, középen Kenneth két iődsebb lánya, jobb oldalt a bal szélső leány öcsikéje

Az ebéd után kezdődtek a játékok. A szálloda játékmestere négy csapatot alakított a társaságból, engem külön csapatba tett Nóritól és Nettitől, de én szépen átszivárogtam az ő csapatukba. Először egy GPS-s játékkal indítottunk, meg kellett keresnünk egy rakás A4-es lapot az erdőben, rajtuk mindenféle okos kérdésekkel. Az első például a mellékelt képen látható, milyen magas a világ legnagyobb hegye. Cselesek voltak, mert mindhárom válasz nagyon közel járt az igazsághoz, és ráadásul variálták bennük a helyes válasz számjegyeit. Ez jellemző volt az összes kérdésnél. Rábíztuk a vezetést egy idő után a fiatal lányokra, nem is találtuk meg az összes táblát, s egy helyen kissé el is tévedtünk.

Gyerünk anya, keressünk táblát!

De nem is ez volt a lényeg, inkább az, hogy jó levegőn voltunk, sütött a nap, szét sem kellett fagyni, a gyerekek pedig jól kirohangálták magukat. Nóri természetesen rohant, esett-kelt, rövid idő alatt minden ruhadarabja rendesen vizes lett. Űzte, hajtotta a táblákat, de hát ugye nem találtuk meg mindet...

A végén igazából már mindenki szeretett volna visszamenni a kiindulópontra kicsit szusszanni. Én is szerettem volna újfent kirázni a bakancsomból a havat, mert helyenként bokán felül süppedtünk be, sőt. A túra közben többször is kénytelen voltam üríteni, egyik alkalommal litván barátom le is fotózott, egész biztos jól sikerülhetett a kép...:)

Csak óvatosan...

Két-két csapat ment az erdőben GPS-el, a másik kettő addig mindenféle ügyességi játékokat játszott egymás ellen. Most rajtunk volt a sor, hogy megküzdjünk az 1-es csapattal, ott volt az igazgatónk is... Az első feladat ismerős volt már máshonnan: egy karikában végződő rudat kellett mozgatni úgy, hogy a karika ne érjen hozzá a közepén áthaladó kacskaringós vashoz. A dolgot nehezítette, hogy a karikához két oldalról is volt rögzítve rúd, így összehangoltan kellett cselekedni némileg. Ha a karika hozzáért a vashoz, akkor fülsértő hangot lehetett hallani, plusz kapott a csapat 10 másodperc pluszt. Sokan kezdtük a játékot, aztán csak páran maradtunk a végére, a gyerekek el sem érték egy idő után...

Üsd. vágd...

Utána mindenki előhozhatta a lelkében mélyen megszunnyadó hajóácsot: be kellett vernünk egy bazi nagy szöget egy tuskóba testületileg, felváltva. A dolgot nehezítette, hogy mindenki csak egyszer vághatott oda egy adott körben, ha ezt elfeledte, mert nem sikerült az első (Nórival és litván kollégámmal többször előfordult...), akkor a következő játékosnak üres kört kellett futnia, ergó ment az idő...

De nehéz ez a szellemi munka...

Végül ezt a versenyszámot mi nyertük meg, yeah. Ezt követően pedig feleleveníthettük a 3D Tetris-ben szerzett tapasztalatokat, ugyanis egy dobozba kellett bepakolnunk mindenféle alaktalan fadarabokat, ahol némelyik bizony nagyon emlékeztetett a Tetris nevű játék formáira. Szerencsére csapatunk egyik jogász tagja magához ragadva a kezdeményezést nagyjából 20 másodperc alatt abszolválta a feladatot, utcahosszal vertük itt is a másik csapatot.

Mindjárt leesik...

Ez után jött a legnehezebb feladat, illetve mindjárt kettő. Ezekről sajnos nincsen kép, mert Netti is és én is keményen részt vettünk benne. Volt egy szép nagy tábla felállítva függőlegesen, rajta rengeteg lyuk. A tábla két felső sarkán volt egy karika, rajta átfűzve madzag mindkét oldalt. A madzagok egyik vége egy-egy rúd közepéhez volt rögzítve (balra is, jobbra is), ez volt a kezünkben, és fel lehetett tekerni a rúdra a madzagot, illetve letekerni, ha lazítani akartuk. A madzagok másik vége a tábla közepére vezetett be átlósan, ahol egy fadarabhoz kötődtek, amely egy ping-pong labdát tartott. A feladat mindössze annyi volt, hogy a labdát a jobb alsó sarokból el kellett juttatni a bal felsőbe egy lyukba úgy, hogy közben egyik lyukba se essen be. Két oldalt lehetett tekerni, illetve engedni, úgyhogy itt is összehangoltan kellett működni. Ha valaki erre ezt mondaná, hogy ez szívatás, hát nem, az csak ezt követően jött. A két rudat nemes egyszerűséggel áthelyezték a tábla mögé, magyarán aki tekert, illetve lazított két oldalt, annak fingja nem volt róla semmi színileg, hogy merre jár a labda a túloldalon. Nekem kellett a túloldalon állnom, és irányítani a vakon cselekedő kollégákat és családtagokat. De itt is mi nyertünk...

A Tangram megfejtése...

A következő móka az volt, hogy a táblát ezúttal vízszintes helyzetbe téve kellett a golyót átvezetnünk a pályán. Fogtuk vagy tízen a lapot, hát ez se volt egyszerű. (Azt már nem is mondom, itt ki nyert...) Még hátra volt néhány versenyszám, az első ismét logikai feladvány volt, egy tangramot kellett kiraknunk. Netti ott volt a csapatban, így hát hiába volt egy rakás CD szakértő a túloldalon, esélyük se volt...

Nóri hajít...

A következő versenyszám volt a legagyamentebb. Itt a lábunk között kellett volna egy gumicsizmát előrehajítani úgy, hogy a kezünket a térdeink mellett elvezetve kívül nyúlunk be középre. Egy szóval orangutánok leszármazottai előnyben... Én voltam az utolsó ember a csapatban, és mitagadás, ez a feladat rajtam ment el (hét embernek kellett egymás után dobni, és az a csapat nyert, akinél az össztáv nagyobb lett). Az én dobásom előtt volt több mint egy méter előnyünk, de mégsem mi nyertünk... Utána még lett volna két egy versenyszám, de ez első már teljesen kudarcba fulladt, a szervezők nem is tudták rendesen elmagyarázni, hogy mit kell csinálni (még az észtek sem értették), meg mindenkinek elment a kedve is egy kicsit. A második (és egyben utolsó) azonban elég jó volt, ennyit régen nevettem. A lényeg itt az volt, hogy a két csapat egy-egy kiválasztott versenyzője kapott egy jól lesötétített búvárszemüveget a szemére. Betették őket egy 5x5 méteres pályára, ahol elszórtak egy rakás kislabdát a földön. Minél többet össze kellett szedniük úgy, hogy a csapattársak irányították őket. Hát ez elég vicces volt, de egy labdával bebuktuk...

A csodajárgány...

Nóri ezt már nem várta meg, nagyon fázott, bementek kicsit melegedni Nettivel. Miután a versenyszámoknak vége lett, lehetett még rengeteg mindent csinálni. Nóri a héten nagyon készült, hogy kipróbálja a "kukacvasutat". A programban ugyanis szerepelt egy "szafari" nevű program délutánra, amit nem igazán tudtam hova tenni, hisz ez a vidék nem az a tipikus tanzániai szavanna. Ha valaki a fenti linkre kattint, láthatja, hogy milyen járgányokkal való közlekedésről van szó, a különbség csak annyi, hogy ezúttal lánctalpas eszközöket lehetett próbára tenni. Mivel azonban én a fenti linket kaptam meg előzetesen, ezt mutattam meg Nórinak, ő meg a sok kerék láttán azt mondta, hogy "ez olyan, mint a kukacvasút a vidámparkban...". Egy szó mint száz, nagyon készült rá, hogy kipróbálja, de most meg úgy döntött, hogy mégsem, mert fázik. Nagynehezen sikerült rábeszélnem, tudtam, hogy tetszeni fog neki...

Mire kiértünk a placcra, a járgány már félig megtelt, de még volt hely nekünk is. Elindultunk jó nagy lendülettel, van az eszközben kraft rendesen. Minden terepen el tudtunk vele menni, hegyre fel, hegyről le, és még helyben is meg tudott fordulni, nagyon jó volt. A lelkes utazóközönség (minket is beleértve) úgy viselkedett, mint a hullámvasúton, különösen a gyerekek. Nóri gyakorlatilag szanaszét röhögte magát a pár perces úton, a vezető meg időnként hamiskás mosollyal hátranézett, akkor még élvezte a műsort ő is. Amikor már hatodjára kellett köröznie, akkor már nem volt nagyon lelkes... Egy kis videó róla, hogy milyen is volt ez:

Vigyázz, kész,...

De nem csak ez az egy program volt. Aki kellően fejlett militáris hajlamokkal rendelkezett (sok lány is volt..), az a kezébe vehette az AK-47-es műanyaggolyó lövedékre aktualizált verzióját, és bőszen lövöldözhetett a hat-hét méterre lévő célokra. Ezen felül lehetett még nyilazni is, ezt én is kipróbáltam. Életemben először lőttem komolyabb nyíllal, elsőre nem is találtam el a táblát. Harmadjára azonban már közelítettem a tábla közepét, de ez lehet, hogy csak a véletlen műve volt.

Fél hét felé volt vacsora, ismét Kennethék mellé kerültünk, ekkor mesélte a szobrászos sztorit. Az észt kollégák egy része a délutáni programokat kihagyta, inkább elmentek síelni. A vacsihoz így később is értek oda, de az eredményhirdetésről nem maradtak le. A főszervező pali ugyanis kihirdette a délutáni verseny eredményét. Az utolsó helyezettet direkt nem említette, hogy ne legyen cikizés tárgya egész estére a sereghajtó csapat. Mi a dicsőséges második helyezést értük el, úgyis mi voltunk a 2. számú csapat... A többség vacsi után szaunázni ment, ezt mi most kihagytuk. Helyette inkább visszamentünk a szobába kicsit játszani lefekvés előtt, de előtte Nóri még kipróbálta az étterem előterében lévő műanyagcsúszdát. Békésen csúszdázott, amikor megjelent egy fiatal pali egy kisráccal (Nórinál fiatalabb), és elkezdett valamit hadoválni félrészegen észtül... Mondtam neki, hogy próbálkozzon más nyelven, erre megkérdezte, tudunk-e németül. Mondtuk neki németül, hogy egy kicsit, de ettől teljesen zavarba jött. Angolul annyit tudott - hogy Ágota András barátom örökbecsű hasonlatával éljek - mint a Misi Mókus (ennél már csak a "kiszőrösödtem, mint a szar a pincelépcsőn" mondása esélyesebb arra, hogy ükunokáink nyelvezetében is fennmaradjon...), így nagy kommunkáció nem alakult ki. Például, hogy honnan jöttünk, azt nemes egyszerűséggel csak így kérdezte meg: "FROM???". Miután nagynehezen tisztáztuk, hogy Magyarország, beindultak odabent a fogaskerekek, csak tudta, hogy hol van: "KAPTEN TENKES???". Hát hiába, e híres magyar filmet mindenki látta erre gyermekkorában... Ahogy a beszélgetés folyama lágyan csörgedezett az észt éjszakában, egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy az úriember nem a félrészeg halmazba sorolódik be, hanem inkább a seggrészeg kategóriát erősíti. Miután arra is ingerenciát érzett, hogy Nórit a kövezet felett emelgesse, inkább úgy döntöttünk, hogy irány vissza a szállásra...

A nyuszicsúszda

Kicsit még játszottunk, de kilenc óra körül takarodót fújtunk. Azaz fújtunk volna. Mert ugye Nóri nem nagyon volt álmos, és dumált, valamint ütött-vágott minket, ahol csak ért. Amúgy sem voltak túl nagyok az ágyak, de így meg aztán végképp nem aludtunk sokat. Érdekes módon reggel Nóri is arra panaszkodott, hogy nem aludt sokat... A reggeli svédasztalos rendszerben ment, mi voltunk az elsők. A csapat egy része este 11-ig nyomta a szaunát, így nem csoda, hogy nem nagyon keltek fel. Kennethék érkeztek utánunk, így indulás előtt az ő lányainak és nekünk volt egy kis időnk odakint még játszani (11-re volt tervezve az indulás). Volt egy jó nagy "nyuszicsúszda", előző nap faragta ki egy idősebb úriember egy nagy hókupacból, ez tetszett a lányoknak leginkább, de húztuk őket szánon is...

Megnéztük a tavat is, de a ráesett szombati hótól nem nagyon látszott a jég. Nóri még persze maradt volna, nagyon belefeledkezett a játékba, de igazodnunk kellett a buszhoz, még 11 előtt visszaindultunk Tallinnba...

Néhány kép még, ami már a szövegbe nem fért be...