London

2012. január 23., hétfő  (Tallinn - Frankfurt - London)

Itt az idő, most vagy soha, nekiállok londoni élményeim taglalásának... Jártam már egyszer Londonban, illetve jártunk, méghozzá Nettivel. Akkor Brüsszelből mentünk át a csatorna alatt az Eurostar nevű vonattal, s egy napot töltöttünk el az angol fővárosban, sajnos sok mindent akkor közelről nem tudtunk megnézni, csak benyomásokat szereztünk a városról. Nem volt ez másképp sajnos most sem, sőt. Most dolgozni mentem, így csak az estéim voltak szabadok, a sötétség pedig korán beállt.

De menjünk vissza a dolgok elejére. Londonba Tallinnból közvetlen járattal nehézkes eljutni, nagyon ritkán megy arra gép. A leggyakoribb opció a Lufthansa átszállásos útvonala Frankfurton keresztül, én is így mentem. A tallinni reptéren indulás előtt megittam még egy sört, valahogy nagyon kiszáradtam ugyanis, mire a reptérre értem.

A Tallinn-Frankfurt út elég hosszú, több, mint két és fél óra. Elég nehezen akart eltelni, s meglepődve láttam, hogy mindenütt havas területen repülünk át, s Frankfurt környékén is volt hó rendesen. Frankfurtban nem kellett sokat várnom, szinte rohanni kellett, hogy elérjem a csatlakozást. Szerencsére azért még időben értem a kapuhoz. A londoni járat menetideje egy kicsit rövidebb, és egész meglepődtem, hogy milyen hamar landolunk.

A Heathrow repülőtéren már jártam 2009-ben, amikor Las Vegas-ból tartottam hazafelé, akkor is és most is az volt a benyomásom, hogy kaotikus állapotok uralkodnak: iszonyú mennyiségű ember zsúfolódik össze a reptér minden pontján, és sajnos a tájékozódás a többi reptérrel összehasnlítva elég nehézkes. Fokozottan érvényes ez a taxi szolgáltatásra, nem könnyű rájönni, hogy lehet elhagyni a repteret. A harmadik embert kérdeztem meg, mire valamelyik tudott használható információval szolgálni.

Végül egy hagyományos fekete londoni taxiba ültem be, s előtte azért ráérdeklődtem a viteldíjra. Tekintve, hogy éjszaka volt már, a taxis nem mondott alacsony összeget, kissé fel is emeltem a szemöldököm, s nem is kezdtem el fejben számolgatni. A szállodáig majdnem félórát autóztunk, s a végén bizony kijött az az összeg, amit előzetesen jósolt. 63 angol fontot kellett úgy hirtelen kifizetnem, s még jó, hogy váltottam Tallinnban előre, mert kártyával nem lehetett nála fizetni. Ez is kissé gyanús körülmény volt, s a későbbiekben realizálnom kellett, hogy ez az ár sajna nem reális, a szállodából kicsit több, mint a feléért vittek ki a reptérre pár nappal később. No mindegy, ennyi pénzt még életemben nem fizettem taxisnak...

A szálloda nem messze az Oxford Street-től, a Hyde Park északi sarkától kicsit még feljebb volt, úgy hívták, hogy St George Hotel. A rendezvénynek otthont adó szálloda egyrészt kissé drága volt, másrészt meg már hely sem volt ott december elején, így kénytelen voltam a környéken keresgélni. Ez a St. George viszonylag olcsó volt, és nem is volt messze. Nagy valószínűséggel nem szállodának készült az épület hajdanán, bár ki tudja. Egy bizonyos: lift nem volt, így elég nagy kihívás volt a szűk lépcsőházban felverekednem magam a legfelső emeletre a méretes bőröndömmel. A lépcsőfokok magasak voltak, a lépcsők meg nagyjából 60 centi szélesek, zongorát egész biztos nem visznek itt fel...

A harmadik emelet előtt még volt egy ajtó is, amin nem volt a lenti irányból kilincs, csak belökni lehetett, de elemi erővel akart visszacsukódni. A szobában lerogytam, majd pár perces pihenő után nekiálltam összerakni a laptopot, telefonálni akartam haza, mint E.T. Akkor jöttem rá, hogy elkövettem egy hibát, nem hoztam magammal az univerzális konnektor konverteremet, a falban pedig az angol szabványú dugóknak volt csak hely... Az asztalon lévő tájékoztató szerint a recepción lehetett ilyen cuccra szert tenni, de úgy döntöttem, hogy ezt másnapra halasztom, most csak a laptop töltöttségére fogok hagyatkozni. Amikor bekapcsoltam, akkor még közel fél órát mutatott, de aztán ahogy Nettivel elkezdtünk beszélgetni, ez az érték hirtelen lezuhant tizenvalahányra, így gyorsan befejeztük, és felhívtam még anyuékat is.

A szoba maga elfogadható volt, de állandóan olyan érzésem volt benne, mint egy részeg angol tengerésznek a hajón: a padló nem volt ugyanis egyenes. Lejtett az ágytól az asztal felé, borzasztó volt rajta közlekedni. Kipakoltam a cuccaimat, megettem  tallinni sajtoskiflimet, és hamarosan le is feküdtem...

Január 24., kedd (London)

Reggel arra ébredtem, hogy nagyon hangos az utcazaj, az ablaknak nem volt valami jó a szigetelése. Az első utam a recepcióra vezetett, ingyenesen adtak adaptert szerencsére. A reggeli az alagsorban volt, érdekes módon a tipikus londoni többemeletes házaknak mindenütt van pincéje, illetve alagsora, amely az esetek többségében kívülről lépcsővel is megközelíthető, majdhogynem szabványos módon. Ez a lépcső többnyire el van kerítve, s a járdáról le lehet tekinteni. A házak többségénél (kivéve tán a hotelnek átalakított épületeket) ez a lépcsőforduló szeméttárolóként funkcionál, ide dobálnak be minden kacatot.

A reggeli svédasztalos jelleggel ment, de sok minden nem volt. Minden nap ugyanazt ettem, pár szelet kenyér, felvágott, vaj, sajt. Volt még mondjuk főtt tojás meg valamilyen bizonytalan eredetű lekvár, de ezeket nem próbáltam ki. Az utcán éppen esett az eső, de ez itt mondhatni mindennapos, de legalább hideg nem volt. Ezekben a napokban nyugodtan sétálhattam ingben, kigombolt kabáttal, a -15 fok helyett ez egész felüdülés volt. Egész héten 8-10 fok volt, kellemes őszi időjárás... A rendezvény helyszíne még közelebb volt, mint gondoltam. Alig kellett pár lépést tennem, s már ott is voltam. Korábban érkeztem mindenkinél szinte, így kiválaszthattam az egyik legjobb helyet, ahonnan mindent lehetett látni.

Átböngésztem a programot, és sajnálkozva vettem tudomásul, hogy néhány érdekfeszítőnek ígérkező előadás kimaradt a végleges agendából. Jött volna például egy szakértő Kínából, aki az ottani helyzetről mesélt volna, sajnos ez kimaradt. Helyette egy angol pali beszélt arról, amit ő tud, de a kettő nyilván nem ugyanaz. No mindegy, nem untatok senkit a technikai részletekkel, de mindezen változások ellenére is elég izgalmas előadásokat hallgattunk.

Első nap viszonylag hamar végeztünk, már négy óra körül végzett az utolsó előadó. Akkor Tallinnban már hat óra volt. Múzeumba, vagy hasonló helyre menni esélytelen volt, így inkább kicsit sétáltam, amíg világos volt. Ösztönösen az Oxford street felé vettem az irányt, meg akartam nézni a Hamley's-t, ez London tán legnagyobb játékboltja. Nettivel már jártunk ott, de csak átrohantunk rajta időhiány miatt, gondoltam most jobban körülnézek.

Nem mondhatnám, hogy könnyen megtaláltam, mert Regent streetből több is van, és persze elsőre nem jót adtam meg a GPS-nek. Az Oxford street-en félelmetes tömeg hömpölygött, s ami nagyon feltűnő volt: európai embert csak mutatóban lehetett látni. Az árusok és boltosok de facto valamilyen afrikai vagy ázsiai nációhoz tartoztak, de a járókelők többségéből sem lehetett volna rájönni, hogy melyik városban, vagy milyen országban is vagyunk tulajdonképpen.

Olyan szinten sikerült elkavarnom, hogy végül a Picadilly Circus-nél s a Trafalgar Square-nél is jártam, bár Nelson admirális szobrának már csak a sötétben integethettem, fényképezni nem volt értelme. Azért persze eltaláltam a Hamley's-hez, tán egy kilométert barangoltam "feleslegesen". Mivel az áruház sokáig nyitva volt, nem vesztettem semmit ezzel a sétával, legalább kicsit kiszellőztettem a fejem. Ez a játékbolt négy vagy öt szintes, már nem emlékszem, és rengeteg mindent lehet látni. Minden szinten profi eladók dolgoznak, akik az árukészletet folyamatos bemutatókkal próbálják rásózni a karácsonyi vásárlás tetszhalottságából feléledő fogyasztókra. De nem szólhatok egy szót sem, mert "bedőltem én is". Mentségemre legyen szólva, még az első szinten kinéztem egy varázslatos filctollkészletet, de ott nem volt kiírva se ár, se semmi. Az áruházban némely termék több helyen is ki van rakva, így a harmadikon újra összefutottam vele, egy csinos leányzó pedig élőben mutogatta ott, hogyan is lehet használni. Kikérdeztem tőle mindent, és gondoltam, hogy ez biztosan tetszeni fog majd Nórinak, megvettem.

A legjobban a kis távirányítható helikopterek tetszettek, ebből jónéhány repkedett az áruházban. Már néhány éve szemezek ezekkel a masinákkal, de mindig lebeszélem magamat róla, mondván úgyse játszanék velük pár alkalomnál többet, s ez valószínűleg így is lenne. Hazafelé sétálva belefutottam egy zöldségesbe, aki sült gesztenyét árult, isteni illata volt. Gyönyörű nagy gesztenyéket sütögetett, de nem volt hajlandó belőle nyersen eladni, pedig vittem volna. Kénytelen voltam hát egy sült csomagot venni...

Innen már hazamentem, mert várt egy csomó munka. Azért előbb telefonálgattam egyet, de végül valamikor éjjel kettő körül feküdtem le.

Január 25., szerda (London)

Tán meglepően hangzik, de a London és Tallinn közötti két óra időeltolódás nem is olyan kis semmiség, mint ahogy első látásra tűnne. Különösen akkor, ha valaki akkora marha, mint én, és kettőig dolgozik, ami Tallinnban már hajnali négy. Kipihent voltam-e reggel? Hát nem...

Az aznapi program pedig még izgalmasabbnak ígérkezett, és az is volt. Megjelentek a szponzor cégek is, ők tartották bennem a lelket szünetekben, kávé mellett egy kis beszélgetéssel az újdonságokról fel lehetett frissülni. A borsos konferenciadíjban az ebéd ára is benne volt, így szerencsére azért napközben éhezni nem kellett. A délután végére sikerült derekasan megéhezni, így úgy döntöttem, hogy az esti munka megkezdése előtt elmegyek vacsorázni.

Visszamentem a szállodába átvedleni, és fellapoztam az információs anyagot, amit bekészítettek a szobába. A szomszéd utcában (Baker street, Sherlock Holmes utcája...) volt egy "brit" étterem, gondoltam odáig csak el tudok menni különösebb atrocitás nélkül. Őszintén szólva sötétedés után nem éreztem magam az utcán teljes biztonságban, furábbnál furább alakok jöttek szembe....

Az éttermet nem lehetett eltéveszteni, tán 5 perc sétára volt a hoteltől. Azért előtte még egy játékboltba betértem, de ott iszonyú volt a drágaság, pedig gyönyörű sakkészleteik voltak. Az éttermet úgy hívták, hogy Canteen (mily fantáziadús...), és nem áldották meg túl bő étlappal. Mondjuk én eltökéltem, hogy valószínűeg steak-et fogok enni, s ehhez sikerült is tartanom magam. Kértem hozzá egy könnyed ale-t is, erről majd bővebben a sörös blogban.

Az utcára újfent kilépve érdemes volt megfigyelni, hogy a tömeg csak nagyobb lett, gyorsan a szálloda felé vettem az irányt. Aznap este igyekeztem kicsit hamarabb lefeküdni, fél órát nyertem az előző naphoz képest...

Január 26., csütörtök (London)

A Marble Arch

Ez volt a konferencia utolsó napja, és erre a napra koncentrálódtak a legérdekesebb előadások is. Sajnos ez csak a délelőtti programra volt igaz, délután már nem kényeztettek el minket ennyire. Még az volt a szerencse, hogy a délutáni etapnak úgy lett vége, hogy volt másfél órám sötétedésig, így hát úgy döntöttem, hogy ezt könyörtelenül kihasználom.

Leginkább egy kis sétára gondoltam, az idő alkalmasnak látszott, végre nem esett. Mint tán már említettem, a Hyde park nem volt messze, így elindultam arrafelé. Kíváncsi voltam, hogy tényleg megvan-e az a szeglete, ahol a hordószónokok osztják az igét, a térkép szerint az volt a park hozzám legközelebb eső része. Oda a Marble Arch-on keresztül lehetett bejutni, de csalatkoznom kellett: aznap senki nem érezte úgy, hogy feltétlen meg kell ossza megvas gondolatait az arrajárókkal. Egész konkrétan a kutya nem volt arra rajtam kívül...

Hogy mi ez a Marble Arch? Mint a képen is látszik, egy szép kis képződmény, a XIX. században építették. Eredetileg a Buckhingham palota előtt állt, de amikor ott átépítéseket kezdtek, 1850 körül átkerült ide, a Hyde Park mellé. Történelmi hagyományok szerint csak az uralkodó család tagjai, és még néhány kivételezett csoportba tartozó egyén mehet át alatta, de erről én nem tudtam, és simán átsétáltam rajta. Mint a nevéből is látszik, valaha vakító fehér volt, de a londoni levegő ezt az építményt sem kíméli.

A Marble Arch mellett egy rakás zászló van kitéve. Nem vagyok benne biztos, de úgy tűnik, hogy az unió zászlajai, mindenesetre a magyar lobogó ott lengett közöttük. Maga a park nem ejtett túl nagy ámulatba, ha őszinte akarok lenni. Hatalmas nagy terek jellemzik, futball pálya méretű füves térségek, ahol nincsen semmi, s csak a látóhatár végén látni a következő fasort. Azért kicsit bolyongtam benne, de minden elfogultság nélkül állíthatom, hogy fel sem ér például a Margitszigettel. Az azonban mindenképp kuriózum volt, hogy januárban működő szökőkutat láttam...

Tovább sétálva ismét érdekes dolgokkal szembesültem. Belgiumban járva pár éve Antwerpenben az utcákon rengeteg elefántszobrot láttam. Jótékony célzattal élénk fantáziájú művészek festették be őket mindenféle mintával, úgy látszik, most Londonban vendégszerepelnek ezek az állatok...

Ami azonban még furább volt: az egyik kereszteződésben trópusokon honos növényeket pillantottam meg, el nem tudom képzelni, hogy bírják ki ezen az éghajlaton...

A séta végén találkoztam egy érdekes emlékművel is, még csak hasonlót sem láttam edig sehol. Láttam már rengeteg háborús emlékművet, de hogy valakinek az jusson eszébe, hogy a háborúkban elpusztult állatoknak állítson emlékművet, ez még nekem is új:

A virágok mennyiségéből ítélve, nagy becsben van tartva... Nagyjából sötétedésig jártam a környező utcákat, aztán visszamentem a szállodába dolgozni, és összepakolni. Elintéztem másnapra a taxit is, másnapra már csak az utazás maradt.

2012. január 27., hétfő (London - Frankfurt - Riga - Tallinn)

Hát ez a nap kissé hosszabbra sikerült, mint az tervezve volt... Reggel még minden simán ment, kijelentkeztem, kimentem a reptérre. A taxi, ami kivitt, nem nézett ki taxinak, egy sánta fekete bőrű pali vezette, akinek ugyan taxi órája volt, de kívül az autón nem látszódott semmi. De számlát adott, a többi engem oly nagyon nem érdekelt.

Még rengeteg időm volt, de mentem rögtön a check-in pulthoz, az ördög nem alszik. Odakint már kezdett derengeni, szép napos idő készülődött. Este még a szállodában elintéztem a helyfoglalást a repülőgépen, így kissé meglepődtem, amikor az ipse a pult mögött arról kezdett valamit motyogni, hogy mi lenne, ha áttenne engem egy másik gépre. Nem nagyon értettem elsőre, hogy miért tenne ilyet, de aztán elkezdte mondani, hogy a hóviharok miatt késnek a járatok. Nem nagyon értettem, hó sehol, mindjárt szikrázni fog a nap, mi a probléma? Valószínűleg Európa felett nem volt minden rendben, s később kiderült, hogy Hollandia vonalában tomboltak hóviharok reggel. Frankfurt felé sűsűn mentek járatok, és az a gép, ami az enyém előtt ment volna egy órával, szépen el volt már csúsztatva. Mivel Frankfurtban az időm amúgyis ki lett volna számolva, a pali azt javasolta, hogy áttesz engem a korábbi gépre. Készséggel beleegyeztem, de kezdett rossz érzésem lenni.

Utolsót kortyoltam még a vizemből, kihajítottam, aztán mentem a biztonságiakhoz. Viszonylag hamar átértem rajtuk, s miután a táblákon semmit nem írtak a gépemről, lerogytam egy olasz kávézóhoz, s időközben odakint már teljes pompájában ontotta a sugarakat nap. Szinte nem is nagyon lehetett kinézni az ablaküvegen. A beszállítás kezdete előtt tíz perccel sem volt még kiírva semmi a kijelzőre, kezdtem aggódni. Elmentem a Lufthansa pulthoz megkérdezni, hogy mi a bánat történik, s mintha a fogukat húznák, végre elárulták, hogy melyik kapuhoz menjek. Odamentem, de ott olyan szinten nem volt senki, mint a Kalahári sivatagban.

Szerencsére tíz perc múlva szállingózni kezdtek az emberek, egy Lufthansa gép is megjelent a színen, megnyugodtam. A beszállítás az eltolt időhöz képest is húsz perccel később kezdődött, de akkor még nyugodt voltam, mert az eredeti géphez képest, amivel mentem volna, még időben voltunk. A nyugodtságom aztán kezdett köddé válni, amikor már a gépen ültem, és kezdtük elérni az eredti gépem indulási idejét. Elmondták már a biztonsági szöveget is, és még mindig semmi...

No pár perc múlva a kapitány magához ragadta a kezdeményezést, és közölte, hogy a torony szerint pár percet várnunk kell még, tán tizet. A tíz perc eltelt hamar, tizenöt is, aztán újra megszólalt a német akcentus a hangszórókból. Most már arról értesültünk, hogy a kifutópályák közül az egyiket lezárták valamiért, hál istennek pont azt, amin mi indulni akartunk volna. Akkor már éreztem, hogy Frankfurtban gondok leszenk. Húsz perc további ácsorgás után pedig már kétségeim sem voltak... Nagynehezen felszálltunk, és egész sok időt le is faragtunk, de a vége az lett, hogy esélyem se volt elérni a gépet Tallinnba.

Itt is akad néhány gép...

Megkérdeztem az utaskísérőket még a gépen, ők már akkor megmondták, hogy ne rohanjak, rögtön a Lufthansa pult felé vegyem az irányt. Igazából az volt a rossz, hogy amikor leszálltunk, még húsz percet legalább buszoztunk a terminálig, de még akkor is az volt kiírva a járathoz, hogy folyik a beszállítás, így hát tettem egy próbát. Az átszálló utasoknak át kellett menni egy útlevélellenőrzésen, s ahogy a fickó leolvasta az útlevelemet a masinájával, a monitoron megjelent egy bazi nagy piros ablak, és még csilingelt is valamit a masina. Ingatta a fejét, mint az erjedt málnából bezabált medve, hogy te ugyan fiam, itt nem mész be. Hiába mondtam neki, hogy szaladok én, elérem még, hajthatatlan volt.

Mehettem hát a Lufthansa-hoz panaszra. Akkor még nem hívtam fel Nettit, fogalmam se volt, hogy érek haza. Utaztam már párszor, de most történt először velem ilyen, úgy látszik ezt is el kell kezdeni valamikor... A Lufthansa-s hölgy nagyon kedves volt, és pillanatok alatt kiötölt nekem két útvonalat. Mehettem volna Münchenen keresztül az ő gépükkel, de akkor csak éjfél felé értem volna haza. A másik verzió az volt, hogy felülök egy Air Baltic gépre Riga felé, s onnan szintén AB géppel Tallinnba. Így már este 8 körül otthon leszek. Ezt választottam, megkaptam az új jegyet, és rohanhattam át a másik terminálra.

A 2-es terminálra vonat visz át, s nem volt olyan egyszerű megtalálni, mint ahogy ezt a mondatot leírtam. Amikor már a vonaton álltam, felhívtam Nettit, hogy hogyan fogok menni, mire a beszélgetés végére értem, már ott is voltam a másik csarnokban. Sok időm nem volt nézelődni, igen csak sietni kellett, gyorsan végigrohantam az Air Baltic pulthoz. Szerencsére már nem állt ott senki, két percen belül a kezemben volt a beszállókártya. Na, gondoltam, innen minden sínen van, de nem. Újabb biztonsági ellenőrzésen kellett keresztül mennem, dacára annak, hogy nem léptem ki a reptérről, nem hagytam el az EU területét, szóval semmi nem indokolta. No mindegy, essünk túl rajta. Csakhogy ezek a jól felkészültek találtak valami gyanúsat a hátizsákomban, viszont közben már rohannom kellett volna. Azt mondja a nő, nyissam ki. Mondom neki, mégis melyik rekeszt, van vagy hat, öt perc múlva beszállítás. Az őt nem érdekli, mindet. Végignyaltuk az összeset majdnem, kivéve egyet, a végén már ő turkált a zsákomban, mert addigra elment az együttműködési kedvem a sorozatos szívások után. Nem talált semmit, rohanhattam tovább.

Csak utólag vettem észre otthon másnap, hogy abban a rekeszben, ahová nem nyúlt be, végig velem volt a Gerber bicskám, de ezt senki nem szúrta ki addig, sem Tallinnban, sem Londonban. No comment. Gondolhatnátok, hogy ezzel minden rendben volt már, de nem... Rigáig nem volt semmi gond, ha csak az nem, hogy megtapasztalhattam, hogy az Air Baltic tényleg egy ritka sóher cég, még a vizért is pénzt kérnek. Rigában nagyjából ötven percem volt, ami arra volt elég, hogy bekapjak egy szendvicset és elmenjek végre wc-re, London óta ilyen fényűzést nem engedhettem meg magamnak. Úgy gondoltam én kis naív, hogy a buszpályaudvar méretű rigai reptéren ez az 50 perc elégséges kell, hogy legyen a csomagom átszállítására A gépről B gépre, de ritka módon csalatkoznom kellett ebben az alaptalan reményemben is.

Ugyanis Tallinnban este hiába nézegettem a körbe-körbe rohangáló szalagot, nem jött ott semmi, ami az én kedvenc bőröndömre egy kicsit is hasonlított volna. Nem maradt más hátra, mint felvenni a jegyzőkönyvet, és várni a csomagot, hátha megjön. Másnap azért megjött... Hát így végződött ez a rövid kiruccanás....