Oberammergau #6 - A második hét

Odalent a falu

A második héten nem történt annyi izgalmas dolog, mint az elsőn, így úgy döntöttem, hogy ennek az eseményeit egy posztba sűrítem be, aztán tán sikerül befejezni a nyár eleje előtt... Mint már írtam, a második hete a tanfolyamnak nem volt olyan jó, mint az első, részben az előadók miatt. A "protokollvacsora" is miattuk csúszott el erre a hétre, mert csak pénteken és hétfőn érkeztek meg.

Maga a vacsora érdekes helyen volt, fel kellett másznunk egy hegyre hozzá, szerencsére a kiindulási pont nem volt messze a szállodától. A Kolben Alm nevű helyről van szó, ami a Böld szálló melletti hídtól nagyjából 20-25 perc sétával könnyen megközelíthető. A szervezők előre szóltak mindenkinek, hogy a hóhelyzet miatt a téli bakancs a kívánatos viselet, ennek ellenére volt néhány renitens, aki normál cipőben érkezett. Ők rendesen szívtak is, de nem tudtam őket sajnálni...

Útközben egy emlékmű...

Az étterem környékére érve már elég sötét volt, s azzal riogattak minket a szervezők, hogy a terasz van nekünk lefoglalva, csak kicsit várnunk kell, míg felfűtik.:) Addig kapunk forralt bort... A bejárati ajtó felé közeledve láttam, hogy tényleg ott van egy forralt boros hordó, mellette meg egy akkora hegymászó kinézetű pali állt, mint egy közepes hegyomlás. Amíg ezt néztem, hirtelen csak azt hallottam, hogy "Scheisse!" (üvöltés), utána tompa puffanás. Hátranéztem, Harald, az egyik német fickó vágódott el, rendesen odacsapva a vállát a jégbe. Nem tompította az esést semmi, mert épp telefonált, a méregdrága iPhone-ját meg nem hajította el... Így az asszonyka odahaza élőben hallhatta a puffanást, meg a vele járó üvöltést...

Kissé jeges a környék...

Rendesen fájdalmai voltak, hiába ivott meg két pohár forralt bort, el kellett vinni kórházba. Szerencsére nem lett komolyabb baja, csak rándulás, de a vacsorát kihagyta... Szerencsére aztán hamar kiderült, hogy ez a teraszos dolog csak vicc (akkor már -10 alatt voltunk...), az előbb említett hegyomlás szerű pali deszkákat rakott a jégre, hogy be tudjunk menni, s ne legyen több baleset. Német haverom odaszólt neki, hogy csak álljon rá szépen, ha az ő 120 kilóját kibírja, akkor minket is... Ezt németül mondta, én meg örültem, hogy értettem.:) Gyorsan jött a válasz, hogy milyen 120, van az 140 is... Ezen csak a németek, meg én röhögtem, német kollégámnak akkor esett le, hogy értek valamicskét a nyelvükön...

A vacsora elég durva volt, mondhatni... Kezdődött az előételekkel: csirkés-sajtos tészta, szarvashúsos gombóc, egy rakás saláta... Tulajdonképp már itt jóllakott a többség, de jöttek a húsok. Csirke, kacsa (isteni sült kacsa volt...), mindenféle sertésszeletek, csülök, füstölt csülök, stb. Egyszerűen képtelenség volt végigenni ez a rakás egészséges bajor étket... Mindehhez isteni bajor búzasörök, hát borzasztó volt...

Ez a sajtos tészta...

Ezt bármikor...

Órákon keresztül el voltunk ezekkel, s már láttam, hogy én nem eszek semmit reggelire. Pedig akkor még hátra volt a desszert... Ez nem volt más, mint a legendás kaiserschmarn, ami magyarul csak ugye császármorzsa, vagy smarni, ahogy erről a Wikipedia is említést tesz... Hát én még éltemben ekkora adagot nem láttam...

A tányér méretéből a háttérben lemérhető a serpenyő mérete tán. Ja, azok a tányérok nem desszertes kistányérok, rendes méretűek ám! Természetesen azért muszáj volt megkóstolni. Szabályosan nem voltam jól, mire kimentünk újra a szabad levegőre, s akkor jött a meglepetés... Az étteremnek volt egy rakás egyszemélyes szánkója, és néhány ellenálló kivételével (én voltam az egyik) a többség leszánkázott a hegyoldalon a sötétségben többszáz métert. Én inkább lesétáltam...

A leérkezéskor már muszáj volt fáklyát gyújtani, hogy visszataláljunk a faluba...

Másnap azért lementem reggelizni, de csak azért, hogy igyak valamit... Szerdáig nem történt különösebben semmi érdekes, hát itt ragadom meg az alkalmat, hogy egy kicsit Oberammergauról is szóljak, mert eddig nem sokat meséltem róla, ha jól emlékszem...

Azt már írtam sokszor, hogy Oberammergau nagyon közel van Münchenhez, egy szép kis völgyben fekszik az Ammaer folyó mellett, mintegy 5300-an lakják. Nem túl népes vidék tehát, de mindenkit óva intenék attól, hogy itt akarjon nyaralót venni: egy átlagos ház ára az egymilliós értéket közelíti, euróban...

Kedves kis falu, tipikus bajor házakkal, faragott erkélyek tele leszakadásig virágokkal, kívülről gazdagon dekoráltak, némelyik ház külseje dokumentáltan még a XVIII. századból ered... Ezeket a freskókat a germánok úgy hívják, hogy Lüftlmalerei, s többnyire vallásos vagy mese témákat dolgoznak fel. (Ez nem csak itt divatos, az Alpok övezte régióban nagyon gyakoriak az ilyenfajta mázolmányok...) A szó onnan ered, hogy Franz Seraph Zwinck, az egyik nagyon híres piktor a ‘Zum Luftl' nevű házban lakozott itt évekig... A szó eredete állítólag az, hogy gyorsan (luftig) és a levegőn (luft) dolgoztak a művészek...

Egy tipikus Lüftmalerei a hóesésben...

Oberammergau két dologról híres a NATO iskola mellett: a fafaragásokról, és a Passió játékról, amit tíz évente (!) adnak elő a csak erre a célra épített színházban (nagy pazarlás magunk között szólva a mindig költséghatékony németektől...) Ha valaki nagyon szereti a fafaragásokat, annak feltétlen el kell zarándokolni a Pilatushaus-ba, amely a Verlegergasse utcában van. Ez is gazdagon díszített freskókkal, még szintén Franz Seraph Zwinck festette őket a XVIII. században. Ott, ha szerencséje van, akár munka közben is elcsípheti őket, s a múzeumban kedvére töltheti az idejét, nem csak a faragásokkal, hanem a speciális üvegfestést is tanulmányozva  (Hinterglasbildern).

A falu melletti hegyek közül a legimpozánsabb a Kofel, már volt róla néhány kép, de azért még egy...

Háttérben a Kofel...

1341 méter magas, szóval nem a legmagasabb, de mindenképp a leginkább nyaktörőbbnek kinéző hegy errefelé. A neve kelta eredetű, szarv formájút jelent, s nagy valószínűséggel egy kelta törzs otthona lehetett. Megmászni télen nem egyszerű, de a nyári hónapokban állítólag nem nagy kihívás, azt állítják a helyiek, hogy 80 éves aggastyánok is napi szinten járnak fel oda... Számos útvonal visz fel a kereszthez, a legrövidebb időben a táblák szerint mindössze 45 perc.

No persze ez egyeseknek "túl lassú", s a már említett Passió játék némely különösen aktív résztvevője akár 20 perc alatt is képes futva (!) ezen az útvonalon a csúcsig felérni... A hegyekhez sokszor tradíciók is társulnak, s naná, hogy a Kofel is híres valamiről. A szállásadó öregúr mesélte nekem, hogy augusztus 24-én minden évben kiváló alkalom mutatkozik arra, hogy a helyi pirománok kiéljék magukat a hegytetőn. Ugyanis akkor óriási máglyát raknak annak tiszteletére, hogy II. Lajos bajor király másnap született...

Van a városnak múzeuma is, ahová én nem tértem be, nem volt nyitva sosem, mikor arra jártam. Odabent állítólag főleg fafaragások vannak, amely a környéken mintegy 500 éves hagyományokon nyugszik. Ennyi azt hiszem elég is lesz a faluról...

Kedden és szerdán szerencsére nem volt olyan pocsék idő, mint előző héten, és szerencsére átvariálták a tanfolyam programját úgy, hogy el tudjunk menni arra a kirándulásra, ami előző héten elmaradt. Ez egész konkrétan a szerdai napra esett. Sokan nem voltunk a csoportunkból, mindössze hárman, a svéd csajszi és a holland pali volt a buszban. A holland fickó addig inkább tűnt idegesítőnek, mint nem, így inkább a svéd csajszi társaságát kerestem, ha egy mód volt rá.:)

A kirándulás úticélja a Neuschwanstein-i kastély volt, de menet közben megálltunk egy templomnál is, ami a sofőr szerint érdekes volt. Sajnos nem emlékszem a hely nevére, s a templom valóban impozáns volt a hegytetőn. Érdekes mód kint melegebb volt, mint odabent, pedig téli hónapokban azért ez elég furcsa...

Nem adott rá sok időt, hogy megnézzük, felsétálással és lejövetellel együtt megszámította nekünk húsz percben... A kastélyhoz legközelebb eső település Füssen, ha arra járnátok, onnan már nem kell sokat menni. A jegy ára elég borsos, de akkor még nem tudtam, hogy mindezért milyen keveset is nyújtanak. Miután megvette az ember a jegyet a hegy aljában lévő pénztárnál (időpontra szól, csak vezetett túrák vannak...), kétféle módon juthat fel a kastélyhoz. Vannak egyrészt ezek a lóval vontatott alkalmatosságok:

Mindössze 6-8 eurót kérnek per fő, cserébe lehet várakozni a bakon fagyoskodva, amíg megtelik a kocsi. A férőhelyek száma legkevesebb hat, könnyen ki lehet számolni, hogy akár napi két-három fuvarért is megéri már ott ácsorogni tán. Mi hamar elvetettük ezt az ötletet, bár azzal riogatott minket a buszsofőr, hogy nagyjából 40 perc a kastély. Szemlátomást elég közel volt, így el nem bírtam képzelni, hogy ez igaz legyen, nem is volt az. Nagyjából negyedóra alatt kényelmesen a bejárathoz értünk, úgyhogy ne költse senki a pénzét feleslegesen erre a lótaxira...

Viveca (a svéd csajszi...) meg is jegyezte, hogy tán másképpen peregnek a percek Bajorországban, mint másutt... De nézzük, mit is kell tudni erről a kastélyról. Miután 1886-ban a már sokat emlegetett II. Lajos bajor király meghalt, hét (!) hét telt csak el, s a kastélyt megnyitották a látogatók számára... Ez már csak ezért is érdekes, mert a király ezt egyfajta menedéknek szánta, ahol nem zavarja senki, ehhez képest halála után két hónappal tömegek tolongtak a falak között... Manapság ez a kastély a turisták egyik kedvenc célpontja Európában, minden évben több, mint egymillió ember keresi fel. Még furább az összevetés, ha azt vesszük, hogy egy lakóra volt tervezve, ehhez képest nyáron naponta hatezren járják be a termeit...

A király (valljuk meg) eléggé nehezen megközelíthető helyet választott a kastélynak. Mindenesetre a meredek sziklafalak biztonságossá teszik, valóban csak egy oldalról lehet normálisan megközelíteni. A kastély tervezése 1866-ban kezdődött el, annak idején Bajorország szövetségben állt Ausztriával, bár épp egy kemény katonai vereségen voltak túl, Poroszország jóvoltából. A vereség miatt az uralkodó elvesztette irányítási jogát a hadsereg felett, lényegében Poroszország vazallusa lett, s ez a királyt módfelett frusztrálta. Ez a korlátozás kihatott egész életére, s 1867-ben végül arra jutott, hogy abban éli ki magát, hogy királyságát hangsúlyozandó, palotákat és kastélyokat emeltet, bizonyítva ezzel, hogy ő is "igazi király".

A kastélynak otthon adó hegyen áll a Hohenschwangau nevű kastély is alant, itt laktak a király szülei, s természetesen ő ennél szebbet, jobbat képzelt el magának... II. Lajos nagy rajongója volt Richard Wagnernek, s természetesen az egész német mondavilágnak, leginkább Lohengrinnek, a hattyúlovagnak. A kastély tele van ilyen témájú festményekkel, különösen a trónterem. Érdekes mód a trónszék hiányzik belőle, arra nem volt már idő, hogy elkészüljön... Az építkezés sajnos nem haladt olyan ütemben, ahogy a király szerette volna. Részletesen kidolgozott tervei voltak minden teremre, minden dekorációra, ugyanakkor olyan lehetetlen határidőket szabott meg, hogy a szakemberek néha éjjel-nappal dolgoztak.

A munka végül 1869-ben kezdődött meg, s a király tervei szerint három (!) év alatt el kellett volna készülni. Végül aztán nagyjából 1880-ra lett szerkeztkész, de a király csak 1884-ben tudott beköltözni. Eleinte rengeteg vendégszobát tervezett, de mivel az idő előrehaladtával egyre inkább antiszociális lett, a tervekben ezt egy nagyterem váltotta fel szökőkúttal, de ebből nem lett soha semmi.

A király élete vége felé már teljesen fantáziavilágban élt, több

A trónterem

időt töltött a hegyek között, mint Münchenben. 1885-re a külföldi bankok többször is figyelmeztettek, hogy ha a király továbbra is pazarlóan az ország pénzét költi mindenféle grandiózus beruházásokra, annak nem nagyon lesz jó vége. A helyzet odáig fajult, hogy 1886-ban a kormányzat őrültnek nyilváníttatta és bezáratta, holott erre az alkotmány nem adott jogot nekik. A Berg palotába száműzték, ahol másnap halva találták "misztikus körülmények között" a tóban, s érdekes módon az a kezelő orvos is ott volt mellette holtan, aki őt őrültté nyilvánította. Ez aztán a mai napig találgatásokra ad okot...

A kastély mellett van nagyjából 15 perces sétára egy híd, ahonnan fantasztikus képeket lehet készíteni a kastélyról (Marienbrücke), de az oda vezető út ottjártunkkor a kastély felújítása miatt le volt zárva. Így aztán csak "rossz szögből" tudtam fotózni, ezért is raktam be a kedvenc képemet fentebb. Odabent "természetesen" nem lehet fotózni, aki megpróbálta, eléggé otromba módon figyelmeztették. Nincs odabent fűtés, és a látogatás előtt semmiféle figyelmeztetés nincs arra nézve, hogy a kastély mely részei látogathatók. Az igazság az, hogy jó, ha 20 %-a a kastélynak látogatható. Egyszerűen nem készült el... Amikor a király meghalt, a kastély már lakható volt, de tán a termek ötöde volt berendezve, kialakítva. Manapság a kastély a bajor kormány tulajdona, s úgy tűnik nincs pénzük (vagy nem akarják) befejezni az elkezdett művet.

Így nekem a dolog egy kicsit csalódás volt, különösen a vége. Nagyjából 4-5 termet néztünk meg, majd a trónterem után hosszú-hosszú séta kifelé a "semmin" keresztül, de a végén persze egy rakás bolt van, mielőtt elhagynánk a kastélyt...

A Marienbrücke

Este fél hét felé értünk vissza Oberammergauba, ahhoz már elég fáradtan, hogy bármerre menjek vacsorázni vagy ilyesmi. Még szerencse, hogy volt némi tartalék odahaza... Sok izgalmas dolog a hátralévő két napban már nem történt, tán csak annyi, hogy sikerült szert tennem két jó nadrágra az iskolához tartozó boltban... Békésen elcsordogált tehát az a két nap, s a végén kaptam egy szép oklevelet, hogy ott is jártam. De legalább a tanultakat tudom hasznosítani, úgy tűnik, nem hiába töltöttem ott azt a két hetet...