Dobostorta, Megszállások múzeuma, Merepäevad és egyebek...

Pénteken Feri elköszönt a központtól, így hétfőn már egyedül viszem a boltot, remélem minden jól megy majd... A jeles alkalomra Nati készített egy dobostortát, amit eleinte a népek nem nagyon akartak megkóstolni, nem tudják mi a jó...

Este is volt még program, de arról majd a sörös blogban írok. Érdekes módon az újonnan érkezők közül már van aki átveheti az ID kártyáját, az enyém még nem készült el, bár az is igaz, hogy csak hétfőn fogadták be hivatalosan a kérelmemet... Péntek délután szerencsére olvastam egy cikket, ami arról szólt, hogy a Megszállások múzeuma (Vabamu) hat hónap újragondolás után újra megnyit, így reggel ott kezdtem a programot. Amikor odaérkeztem, a bejáratot egy lelkes éneklő társaság torlaszolta el a látogatók elől, mentségükre szolgáljon, hogy legalább szépen énekeltek:

Odabent a jegyemet személyesen Indrek Saar-tól vásároltam meg, ő most jelenleg az észt kulturális miniszter. Nagyon közvetlen ember, és olyan jól megy neki ez a pénztárosi munka, hogy simán el tudná látni másodállásban ezt is:)

Odabent kaptam egy nyomkodnivaló kütyüt és egy hozzá kapcsolódó kényelmetlen fejhallgatót, a kütyü elvileg a helyzetemnek megfelelően ontotta magából az információt három nyelven, és a lelkes segítők szerint az se okoz neki problémát, ha egyik szobából átmegyek egy másikba, ha visszalépek, akkor nem újrakezdni, hanem folytatja, ahol abbahagytam. Hát ez a fícsör sehogyse működött, folyton elfelejtette, hogy hol tartok, és minimum háromszor lefagyott a cucc, amíg bent voltam, de összességében azért egész sokat segített...

Az alsó szinten indul az okítás, itt a példabeszédek kb 15 perc/terem, hát türelmesnek kell lenni, annyi szent. Mondjuk érdekeseket mesélnek, szó se róla, de én már nagyjából ismerem az észt történelemnek ezen részét (ez most irtó nagyképűen hangzott...), és sajnos nincs lehetőség egy olyan módot bekapcsolni, hogy az alapvető infókat nem akarom hallani, csak az érdekességeket...

Emellett picit az volt az érzésem, hogy nagyon rámentek az öncélú hatásvadászatra és a logikátlan összekötésekre, amivel megint megcélozták, hogy egy marhára egyedi múzeumot hozzanak össze európai szinten, de nem jött össze...

Odalent először a Gulagra hurcolt életével ismerkedhetünk, képletesen be lehet szállni egy teherautóba, ahova állva kellett mindenkinek bezsúfolódni, férfiaknak, nőknek, gyerekeknek. A lábnyomok látszanak a padlón, imitálják a sötétben az autó imbolygását is, mellé még borzasztó hanghatások, hát nem kellemes...

 Aztán odébb a használati tárgyak és az ágy, közben kivetítve egy-két levél a falra, hát azok sem az örömtől sugárzanak...

Emellett a terem mellett kb negyedórában meghallgathatjuk, hogy csónakokkal hogyan próbáltak Finnországba és Svédországban eljutni az észtek a megszállás elején, hát ez sem kevésbé nyomasztó... Ezt követte a konszolidációt követő szovjet éra bemutatása egy kis kitérővel az Erdei Testvérek reménytelen mozgalmára, de nagyjából más nem is volt, még egy félszobában egy VR sisakkal próbálták feldobni ezt a részt, be lehetett rendezni virtuálisan egy szovjet idők beli nappalit...

Szódavízautomata...

A fenti két szint teljesen érdemtelen sajnos, ott néhány észt magánember interjúit lehet meghallgatni a megszállás évtizedeiről, illetve néhány ismert észt értelmiségi mondja el, mit jelent számára a szabadság. Őszintén szólva sokkal többet vártam, kicsit még dolgozhattak volna ezen a koncepción...

Nem ittam kávét reggel, így a büfében kértem egyet a múzeum saját sütijével, amit később meg is bántam, túl sok volt benne a tej...

De legalább ettem valamit, és volt így erőm buszra szállni, mert az volt a tervem, hogykitapasztalom, milyen a házunkhoz közeli Harku erdő. A térképen elég óriásinak tűnt, van benne egy 15 km-es kör, és egy 8 km-es tanösvény is.

Egy óráig eltartott majdnem, míg odaértem, de megérte. Tényleg rengeteg ösvény van benne, és a jelek szerint a nagy 15 km-es kört télen sífutásra használják, mert rengeteg a lámpa, ki lehet világítva télen rendesen.

Jó nagyot sétáltam, és a végén leteszteltem, hogy az erdő szélétől a házunkig mennyi idő alatt lehet eljutni, kényelmes tempóban 15 perc. Ez nagyjából annyi, mint a másik házunktól az erdő széle, úgyhogy nem vészes, ha el akarunk menni sétálni egyet, vagy biciklizni, esetleg futni...

Szerencsésen fejeztem be a sétát, mert Laagriból éppen inddult befelé busz, így hamarosan a hagyományos tengerészeti napokon (Merepäevad) találtam magamat a kikötőben. Most is több kikötőben zajlik a rendezvény, és nem nagyon fejlődött semmit, inkább tán visszafelé... Mindegy, éhes voltam már nagyon, így legalább csipegettem egy kicsit, előbb egy kis sült apróhalat, majd egy másik helyen egy rákos nyársat, alig bírtam lefotózni, olyan forróság volt körülötte...

A finnek még mindig nagy tételben veszik az alkoholt...

Amíg ezt rágcsáltam, hívott Endre, hogy mi lenne, ha náluk néznénk meg a belga-angol csalódottak csatáját, hát miért ne, közel is laktak, elmentem... Végre egyszer sikerült teljesen eltalálnom az eredményt, a meccs után pedig kimentünk a tengerészeti napok egy másik helyszínére, a Lennusadam kikötőbe, ahol szintén nagy volt az élet... Ettünk egy kis vacsorát, hallgattuk a zenekarokat egy darabig, aztán tettünk egy kis sétát, a múzeum külső része rendesen bővült...

Hinnétek, hogy fából van?

Pedig de...

Ebből tán majd étterem lesz...

A hidroplánkikötő területét elhagyva találtunk egy nagyon hipszteres lakáskultúra boltot, a lenti koponyás díszeken túl tán elég ha annyit mondok, hogy nem egyedi eset volt a nagyméretű növényeknek (pl. pálma) szánt tartóedényeknél a 2500 euró feletti ár... Figyeltem is, hogy ne borítsak fel semmit...

 Innen már csak hazasétáltunk, közben láttam ezt az érdekes házat, valahogy a külső fele úgy maradt, ahogy volt...

Felújítás Kalamajaban... De mi lesz a homlokzattal?

Kalamaja egyébként sokat változott: rengeteg az új építésű ház. Endre azt mondja, hogy mivel a faházak többsége eredetvédelem alatt áll, némelyik régi faház "véletlenül" teljesen leégett, ha viszont ez a helyzet, akkor a helyére szinte bármi újat lehet építeni. Hát remélem ez nem így ment azért, de tény, hogy rengeteg a vadiúj épület...

Végezetül pedig egy vicces videó mára, Endre hívta fel rá a figyelmemet. Roosi néni Észtországban 92 évesen, sok éves Moszkvics tapasztalattal kipróbált egy Tesla-t, azért ez nem mindennapi...