Liiapeksi-Aegviidu Matkarada - Camino Nap...

Még a hét elején kitaláltam, hogy ha az időjárás engedi, akkor a szombatot kirándulással töltöm, és ki is néztem magamnak a címben szereplő túraútvonalat, amely a leírás szerint csupán 27 km, de messze nem így van...

Kicsit aggódtam szerdán, mert ritka pocsék idő volt, de pénteken Aegvidu köryékére nem jósoltak esőt, így elindultam... A szállodai reggeliről lemaradtam, mert csak fél nyolctól volt, az én buszom meg már 7:45-kor indult a buszpályaudvarról...

Minden flottul ment, 8:27-kor leszálltam, megtaláltam simán a turistaút kezdőpontját és elindultam. Eleinte voltak jelzések, nem éreztem szükségét a Locus Map Pro-t elővenni, de aztán egyre inkább nem akart jönni a pallós mocsár, ami be volt harangozva, hát elővettem a telefont...

Amikor a fenti házhoz érkeztem, akkor kezdett egyébként totál gyanús lenni a dolog, és amikor megnéztem a telefonos térképet, kezdtem nagyon ideges lenni... Kiderült, hogy kb 2 kilométert vissza kéne mennem egy pontra, ahol tuti nem volt semmi jelzés...

Nem volt mit tenni, ha ebben az irányban folytattam volna, akkor max az Aegviduba tartó műutat érhettem volna el kb 3 óra múlva a napon, de annak sok teteje nem lett volna...

Elvesztettem összességében már az elején kb 50 percet, és még jobban ideges lettem, amikor visszaérve a jelzett pontra semmilyen jelzést (!!!!) nem láttam... Hát mindegy, mentem a "jelzett" úton, hogy az a...

Hamarosan kellett volna egy jelzésnek lenni jobb oldalon (letérés), mit gondoltok mi volt? Hát jelzés az nem, disznódagonyás szúnyogos csalit, ami ösvénynek se látszott, az viszont igen. Ezen csak kb két kilométert kellett haladni, és lettek jelzések... Ezekből a piros sáv jelzések (a leírás szerint piros szalagoknak kellett volna lenni, ezekből kevés volt, viszont mind elágazásnál volt, következetesen rossz útra téve, valaki nagyon vicces kedvében volt...) akkorák voltak csak, hogy egy kifejlett nőstény borz ivarszervének területe simán veri kétszer, sólyomszemek előnyben...

Egy idő után becsatlakoztunk az Észtországot átszelő fő turistaútvonalba, ennek a jelzései jók voltak, kár, hogy egy kilométerenként csak egy van belőlük, ami minden, csak nem humánus...

De hogy egybe letudjam az összes FK rinyálást és utána a szépségekre koncentrálhassunk: az előző pár évünkben sem értettem, most se értem, miért nincs szúnyog-bögöly kombó irtás. Persze részben értem én, hogy ezek a szerek kinyírnak más rovarokat is és megborul a tápláléklánc, s a végén a medvék leadják az úszógumit októberre, de ettől egyrészt gyorsabbak meg ügyesebbek lennének, én meg nem csapkodnék egész nap, mint egy idegbeteg, s még így is begyűjtöttem egy rakás csípést. Változatosabbnál változatosabb kínzásokat eszeltem ki nekik, de félek sose kerülnek megvalósításra... Mondjuk én is elfeledtem, hogy júliusban a sok rovar miatt az észt erdőkben meg lehet őrülni, de ennyi belefért...

A másik dolog megint az én gyatra emlékezetem hibája, meg az is, hogy nem néztem előre térképet: a közel 40 km alatt egyetlen lakott települést se érintettünk, nem volt egyetlen büfé sem, még egy Üvegtigris szerű rozzanat se, és még egy ivókút se, pedig legalább az jólesett volna. Irgalmatlan meleg volt, három szendvicset és másfél liter vizet cipeltem, hát igen csak be kellett osztani...

A jelzéseket követve jutottam el a fenti tóig, ahol legalább három-négy grillező és halfüstölő hely volt kiépítve. Találkoztam nyugdíjas orosz horgászokkal és fiatal észt kempingezőkkel, közös vonásuk volt, hogy a három nyelven elmondott köszöntésre annyit se bírtak reagálni, hogy "Letekint ránk...", vagy valami...

A tó után érkeztem meg a mocsárhoz, amit már annyira vártam. Ott aztán volt minden, amit egy olyan láprajongó mint én, szeret: szerintem simán vetekszik a Viru Raba-val, ami egyébként ennek a túraútvonalnak a kezdőpontjával azonos helyről indul, csak a narvai út másik oldalán...

Volt kilátó (kettő is, szintén uniós pénzből felújítva, csak nem úgy, mint nálunk...), érett már a törpemálna, rengeteg ragadozómadár és csend, és a pallón töltött séta során nem volt egy rovar se... Néhányszor patakon ívelt át a palló (nem híd volt!) és némelyik elemnek a szögelése se tartott már, de inkább nézzétek a képeket, mert itt tobzódtam rendesen:

A mocsárból kijőve tagolt és tógazdag vidék következett, viszonylag sok sárral. Itt kérek elnézést, ha valaha is nagyon hangsúlyoztam volna, hogy Észtország síkvidék (egyébként többnyire az...), itt a legalább négy-öt (nem számoltam...) tó körbekerülése kapcsán kb 15 km után annyi szintet mászattak meg velem, hogy hihetetlen...

Az utolsó tónál még egy lépcsőn is le kellett küzdenem magam, aztán újra jöttek pallós részek...

Itt tartottam azon a ponton, hogy maradt egy szendvicsem, délután négy körül járt az idő, volt még kb 3 deci víz is, meg a térkép szerint nagyjából 13 km vissza Aegviduig. Mögöttem akkor már nagyjából 25-26 volt, és itt jött el az a rész, amikor lelkes emberek a szalagokat richtig rossz helyekre tették...

Nem kicsit voltam már fáradt, így már könnyebben bedőltem, és két esetben már nem volt erőm visszamászni és korrigálni, inkább szintben haladtam tovább és tettem egy kis kitérőt. Ezen a részen rengeteg volt a szamóca (korábban egy darabot nem láttam), és most nem kedvtelésből ettem, igen csak szükségem volt a benne lévő tápanyagra...

Az eluralkodó fáradtsággal egyre inkább csökkent a fotózási kedvem, ezek a túra utolsó képei:

A 19:04-re érkező tartui vonatot értem el, és mivel volt fél óra, gugli testvérnek hála találtam egy boltot 200 méterre, ahol lehetett sört, kólát és jégkrémet is kapni, bár ez a plusz séta már igazán nem hiányzott. Mert a számlálóm az aegvidui állomáson 42 kilométernél állt meg, de ebből vegyük le a tötymörgést, amivel eljutottam a buszpályaudvarra...

Utazás közben Feri írt, hogy a Balti jaamnál épp kézműves sörfeszt van ingyér, 20 kisüzemi főzde képviselteti magát. Tekintve, hogy a tegnapi fizetős buli olyan gyér volt, mint a magyar-luxemburgi meccs, így nagy volt a kísértés, de a vonatról meg úgy szálltam le darabosan mint egy zombi, így inkább kihagytam...

Helyette inkább jött a zuhany, mint egy jól sikerült Camino nap után, tetézve azzal, hogy lementem a közeli Tommi Grillbe, akár csak ha zarándokmenüt ettem volna... Szeretem ezt a helyet, de most ők is meghúzták az észt vendéglátás mesterfogását: kihoztak mindent egyben...

Megköszöntem a csajszinak, és mondtam neki, hogy de jó, most választhatok, hogy hideg füstölt sajt krémlevest akarok enni, vagy egészben akarom megenni majd az összeolvadt sajtot... Na jó, kicsit szarkasztikus voltam, de attól még nem kellett volna úgy néznie, mintha meg akartam volna tanítani integrálni...