Az utolsó pár nap

Hétvégén gyönyörű időnk volt. Nem is írnám ki ezt ennyire az első sorban, ha nem lenne nagyon ritka dolog. Márpedig az. Az elmúlt hónapban egy kezemen meg tudnám számolni, hogy hány olyan nap volt, amikor nem esett az eső, és igen csak el kéne gondolkodnom rajta, hogy mely napokon volt napsütés... Tavasszal csak legyintettem Néstorra (korábbi spanyol főnökömre) egy napsütéses napon a laktanya udvarán, amikor arról szónokolt, hogy becsüljük meg ezt az időt, mert Tallinnban, jó ha húsz nap van ilyen egy évben... Hajlok már rá, hogy volt némi igazsága...

Szóval szombaton és vasárnap is hétágra sütött a nap többnyire, igyekeztünk is kihasználni. Szombaton reggel elmentünk usziba (pénteken sajnos hiába próbálkoztunk, mert zárva voltak...) például, úgy besütött oda a nap, mintha nyár lett volna... Ebéd után bementünk a városba, először is a Magyar Intézetbe, ahol a református istentisztelet utáni buli körvonalazódott... Nem voltunk olyan sokan, mint szoktunk, és a létszámon jelentősen dobott a nagykövet úr és családja is (ők kb. hatan vannak legalább...) Pár óráig tartott ismét csak az összejövetel, Nóri alig akart hazamenni persze...

A torony...

Utána is szép idő volt még, így "bekukkantottunk" a Kiek in de Kök toronyba, ami nincs messze az intézettől (a torony neve alnémet nyelvjárásban "Kukkants a konyhába", a néven érdekes módon az észtek nem változtattak, pedig nincs a két nép között legendás barátság eddigi tapasztalataim szerint...). Ez a torony a régi tallinni vár része volt, egész konkrétan egy tüzérségi torony Tallinn óvárosában. A nevét arról kapta, hogy a torony védői az ablakokból (bár inkább csak lőréseknek lehet őket hívni) be tudtak pillantani az alsóváros konyháiba, egy jobbfajta távcsővel simán kileshették, hogy mi rotyog a fazékban, illetve, hogy az adott szakácsné mennyire lengén öltözött aznap... Az 1475-ben épült torony magassága 38 méter, a falak vastagsága 4 méter (!). A falakban IV. ("Rettegett" - vicces, a wikipéida magyar cikkirója szerint "Rettenetes") Iván 1577-ből származó ágyúgolyói láthatóak.

A torony építése óta több átalakuláson is átment: a livóniai háborúk (1558-1583) idején részben lerombolták, és többször újjáépítették. A XVI. és XVII. században a két alsó szintet a földmunkák során elrejtették és a felső szinteken új lövőréseket készítettek. 1760-ra a torony harcászati szempontból feleslegesé vált, és egészen a XX. századig raktárként hasznosították. A XX. századi restaurálás során visszaállították a torony XVII. századi alakját. Jelenleg egy állandó kiállítás helyszíne, amely Tallinn születését és felvirágzását mutatja be, illetve a XIII.–XVIII. század legfontosabb katonai eseményeit. Mindezek mellett figyelmet szenteltek még a kiállítás során a középkori kínzóeszközöknek is, szerencsére ezeknél Nóri nem nagyon volt érdeklődő.

Az ablakokból sajnos nem lehet oly jól kilátni, mint vártam, de legalább a tengerig ellátni. A fényképezésért külön jegyet kellett volna venni, így csak egyetlen fotót készítettem az ablakból. Nem lett volna érdemes több képet forszírozni, mert az egy főre jutó teremőrök száma konvergált az egyhez, én még ennyi bújtatott állást nem láttam Tallinnban... Jegyet egyébként nem kaptunk, csak egy matricát a kabátunkra. Ez annyira nem ragadt a kabátomra, hogy az eslő szint után sikerült is elhagyni, úgy kellett visszamenni megkeresni...

A legfelső szinten egy kávézó van, titkon bíztam benne, hogy onnan tán kicsit jobb lesz a kilátás, de igazából nem. No azért nem bántam meg, hogy bementünk... A torony mögötti kis téren még soha nem voltunk, ott is van egy olyan része a városfalnak, amit 2 euróért végig lehet caplatni. Mivel a kilátás zéró, és a korláttal övezett falrész tán csak húsz méter, nem megérős vállalkozás, bár Nóri nagyon szeretett volna rajta végigszaladni... Innen egy lépcsőfordulókkal övezett ösvényen lehet leereszkedni az óváros széléig, közben be lehet kukkantani néhány udvarba is. Ezt az utat viszont mindenképpen érdekes végigjárni, egyedülálló a városban...

Vasárnapra kirándulást terveztünk a közeli mocsárba, Gabi (János felesége) már legutóbb mondta, hogy eljönne megnézni a gyerekekkel. Végül aztán nem csak hárman jöttek, jött az új nagykövet is az egész családjával együtt, így tizenketten indultunk el megnézni a mocsárt és a pallós tanösvényt. Az időjárás ezúttal is kegyes volt, bár reggel csak 3 fokot mutatott még a hőmérő. Sütött a nap ezerrel, de ezúttal szerencsére a keresztes viperák nem jöttek elő... A csapat nem volt túl vállalkozó szellemű, így a kilátótól ismét a bevált úton jöttünk vissza, nem próbáltuk ki a másik pallós utat. Pedig már nagyon kíváncsi lennék rá, hogy milyen... Ebédre még maradtak mindannyian, de aztán fél négykor mindenkinek mehetnékje támadt, és hirtelen hazaindultak.

Nórival elmentünk uszodába, majd utána szaunáztunk is egyet. Nem tudom, hogy van-e összefüggés az uszoda és a fülfájás között, de hétfő este megint elkezdett fájni a füle. Netti kedd reggel elvitte a magyar dokihoz, aki egyből továbbküldte őket a szakrendelésre, ide már mentem én is. Mondjuk sokra nem mentek velem, mert a dokinéni csak oroszul beszélt. Csináltak egy hallásvizsgálatot is, ott szerencsére mindent rendben találtak. Jópofa volt a készülék... Nóri fülére tették a szokásos fülhallgatót, és gombokat kellett nyomogatni. Csakhogy a készülék dobozába egy terepasztal volt beépítve körpályával, gőzmozdonyos szerelvénnyel. Voltak ott állatok is, meg mindenféle csicsa-micsa. Amikor Nóri megnyomta a gombot, kigyúltak a fények, és a vonat nekilódult, még sose láttam ilyet...

A diagnózis megint fülgyulladás, ezúttal a hallójárat eleje gyulladt be. Kaptunk krémet, cseppet és antibiotikumot is. Óvodába nem mehet, jövő héten kell visszamennünk... Hát így állunk most.