Riga, s ami mögötte van...

Eljutottunk hát ebbe a városba is... Teljesen hirtelen elhatározás volt. Egyik nap ültem bent az irodában, odakint a szokásos überkaki idő volt, szakadt az eső... Bíztam benne, hogy azért még lesz jó idő (tavaly volt pár szép hét októberben...), de ha menni akarunk még valahova a környékben, akkor jó lesz gyorsan cselekedni, mert ha maga alá temet minket a hó novemberben, mint tavaly, akkor senki többet sehova... Így aztán gyorsan végigpörgettem magamban a lehetséges helyszíneket. Elérhető távolságban van például Riga (kb. 300 km), így végülis emellett törtem lándzsát magamban, és gyorsan megkérdeztem Nettit, hogy van-e kedve menni. Volt, és fél óra múlva már volt lefoglalt buszjegyünk, és szállásunk is. Azért azt nagyon szeretem, ahogy ezeket a dolgokat itt neten el lehet intézni ócseny hamar...

Rengeteg féle cég üzemeltet buszjáratokat Riga felé, kissé nehéz is kiokosodni néha, hogy melyik a legolcsóbb. Vannak olyanok is, ahol wifi internet is van a buszon (madjhogynem már rúdtáncműsor is van...), de végül én nem egy ilyen fullextrásat választottam, mert azon a járaton, amivel menni akartunk volna, már nem volt szabad hely. Úgy sikerült foglalni, hogy pénteken már kora délután induljunk, vasárnap pedig csak este hétkor indultunk vissza. Az út négy és fél óra, így az eleve gyanús volt, hogy Nóri a hazaúton el fog aludni.

A buszállomás a munkahelyemtől egy nagyobb bálnaköpésre van, így azt beszéltük meg, hogy az autót ott hagyjuk az őrzött parkolóban, Nettiék pedig autóval jönnek be csomagostul a városba. Sajnos pocsék időt mondtak hétvégére előtte két nappal (egész napos esőt mindkét napra), de azért bíztam benne, hogy nem lesz igazuk...

Az Ecolines (indulnak Pestről és Szegedről is buszaik egyébként...) nevű céget választottam végül, az állomáson pedig már szép nagy tömeg gyűlt össze, mire mi odaérkeztünk a kocsiálláshoz. A hostess csajok nem nagyon tudtak angolul, de azért feljutottunk a járatra... A magyar távolsági buszokhoz mérten egész sok hely volt a lábamnak, mondhatni kényelmesen utaztunk. Útközben kétszer is elkezdett esni, Tallinnt elhagyva pedig integethettünk a házunknak... Kétszer álltunk meg kis időre, először Pärnuban, majd kicsit később már Lettországban. Azon a részen, ahol közel voltunk a tengerparthoz, méretes hullámokat hordott ki a hátán a tenger a partra, Nóri persze örömmel bele ment volna... Hiába mondtuk neki, hogy ugyancsak fázna a vízben...

Rigában kanyarogtunk vagy húsz percet, mire a buszállomáshoz értünk, hát annak a környéke nem a legbizalomgerjesztőbb ám. Bár itt Tallinnban sem az. A szállást egy Tiger nevű hostelbe foglaltam le. Igazából nem nagyon vizsgáltam meg foglaláskor a paramétereket, arra törekedtem, hogy ne legyen drága, és közel legyen a buszállomáshoz. Így aztán olyan apróságok, hogy van-e esetleg fürdőszoba vagy reggeli a szobához, elsikkadtak... A buszállomástól viszont nem volt messze, öt-hat perc sétával odataláltunk, és szerencsénkre az eső sem esett.

Alul aludt Netti és Nóri...

Az utca olyan volt, mint a '90-es évek nyóckere, még nem nagyon veszélyes, de már látszik rajta, hogy pár év múlva tán az lesz... Azt gondoltam én naív, hogy az utca felől rendes bejárata lesz a hotelnek, de csalódnom kellett. Egy lerobannt bérház kapuja felett "díszelgett" az ütött-kopott tábla, és egy olyan lepusztult kapualjba kellett bemenni, hogy fényképezni sem mertem, sem akkor, sem később... A hostel a bérház első szintjén volt egy jókora lakásban, kaputelefonnal kellett felcsengetni. Odafent volt egy nagy előtér, ebből nyíltak a szobák. Volt egy darab zuhanyzó (wc-vel egyben), és mellette egy teakonyha. Reggeli nem járt a szobához, a konyhában volt kávé/tea és némi tányér, evőeszköz, amit nekünk kellett elmosni.

Emitt meg én...

A szobában a bútorzat a névnek próbált megfelelni, mindenhol vadmacskamintás (leginkább tigris) lepedők, ágytakarók, huzatok, stb. Minden ágyhoz volt külön széf, a matracok pedig rugósak voltak, kissé úgy éreztem magam, mint Ócsán a vaságyon, a kiképző táborban... Nórinak tetszett a szoba, nekünk már nem annyira... De hát mindent meg lehet szokni, lepakoltunk... Kértünk egy ágyneműt, mert az egyik takaró huzata hiányzott, aztán elmentünk járni egyet a hosszú buszozás után. Sajnos a fényképezőgépet elfelejtettem magunkkal vinni...

Addigra már rendesen besötétült, így sok mindent nem lehetett látni a kivilágított épületek kivételével. A belváros a térkép szerint szintén nagyon közel volt, hamar meg is találtuk az odavezető utat. Egy nagy téren áthaladva, ahol egy nagy emlékmű állt, eljutottunk a belváros széléhez, ahol legelőször is egy McDonalds jelezte, hogy jó irányban vagyunk. Úgy tűnt, hogy Nóri nem vette észre... Fúvószene hangját hozta a szél, onnan nem messze egy vén banyákból álló zenekar játszott. Legalábbis úgy néztek ki messziről, de aztán közelebb érve már a fiatalos mozgásból kitűnt, hogy fiatal srácokról van szó, akik merő tréfából anyókáknak öltöztek, és úgy fújták a trombitát. Voltak öten-hatan, plusz a dobos, és érdekes feldolgozásokat játszottak. Nagyrészt a közelmúlt slágerei voltak műsoron, csak úgy begyorsítva, hogy nehéz volt őket felismerni. Emellett persze plusz betétekkel is megspékelték a muzsikát... Dobtunk nekik némi aprópénzt, aztán továbbálltunk... (Csak eurót, a helyi valutából (lat), akkor még csak papírpénzem volt. A legkisebb címlet 5 lat, ennek egész magas az értéke. A helyi valutaváltók 1,423 eurót akartak kapni egy latért...)

Megnéztük még a "főteret" is, aztán megéhezve visszafordultunk. Nórinak akkor eszébe jutott, hogy látott egy McDonalds-ot... Régen voltunk már ilyen helyen, megvacsoráztunk hát ott. A szállásra már jóval kilenc után értünk vissza. Egyikünknek sem akarózott fürödni, átöltöztünk és lefeküdtünk. Előtte azért még áttanulmányoztam a házirendet, különösen a vége fogott meg. Egyrészt figyelmeztettek rá, hogy ha valakinek tartjuk az ajtót, az bizony nagyon udvarias dolog, de könnyen lehet, hogy egy éjszakai besurranó tolvaj az illető... Másrészt felhívták a figyelmünket, hogy mihelyst kitettük a lábunkat az ajtón, a szálloda semmilyen formában nem vállal felelősséget a biztonságunkért. Biztató volt nagyon, hogy ezt fontosnak ítélték meg kiemelni...

Reggel mi Nettivel egész korán felébredtünk, de Nóriba nem nagyon lehetett életet lehelni, nem érezte jól magát. Láza volt éjszaka, még szerencse, hogy volt náluk lázcsillapító. Még a vidámpark ötlete sem dobta fel, visszafeküdt az ágyra aludni, és aludt is, mint a tök, fél tizenegyig. Akkor azért felkelt, de nem nagyon akart semmit sem enni reggelire. 11 óra elmúlt már, mire kijutottunk a napfényre, s először a játékmúzeum felé vettük az irányt. Szép idő volt, bár kissé felhős. De legalább nem esett az eső, mint ahogy jósolták.

A játékmúzeum (vagy inkább babamúzeum)a régi városközpontban van, a GPS szerint csak párszáz métert kellett hozzá gyalogolni. Átkeltünk egy csatornán, s így jutottunk be a történelmi belvárosba, amely 1997 óta az UNESCO világörökségi listájára is felkerült, Tallinnhoz hasonlóan. Még e bejegyzés során veszem majd magamnak a fáradtságot, hogy pár keresetlen szóban megemlékezzek magáról a városról, de momentán most nem érzem magamban sem az erőt, sem a késztetést. (Most néztem meg, ez a poszt lassan jobb, mint a Luca széke, október 10-én kezdtem el írni...)

Az "átjáró"

A múzeumhoz át kellett vágnunk egy üveggel fedett "utcán" is, legalábbis kívülről úgy látszott. Kiderült, hogy a két "ház" egy bevásárlóközpont, a két épület között pedig egy üveggel fedett átjáró lett kialakítva, és itt lehet közlekedni a két utca között. A múzeum maga nem egy túl nagy szám, a tartuinak nyomába sem érhet.

Tulajdonképpen egy terem az egész, bár a személyzet nagyon kedves. Mikor például érdeklődést mutattunk a gramofon irányába, be is kapcsolták nekünk. Nem volt valami nagyon jó hangja, és egy idő után be is mondta az unalmast. A fickó még akkor is azt szerelte, amikor már eljöttünk onnan...

A teremben volt egy asztal is, ahol a csöppségek elméletileg mindenféle dologgal ügyködhettek, Nóri is szeretett volna valamit készíteni. Nagyon sokan nem voltunk egyébként, összesen pár ember tévedt be oda, amíg ott voltunk.

A múzeum után a vidámpark felé vettük az irányt, nem lehetett tudni, milyen idő lesz másnap. Ha tudtuk volna, hogy másnap hétágra fog sütni a nap, akkor mehettünk volna akkor is, de jó volt ez így... Villamossal kellett menni egy negyedórát, közben elhaladtunk a buszállomás és a piac mellett is. Lényegesen nagyobbnak tűnt a piac, mint Tallinnban... Mondjuk a város is kicsit nagyobb, ez a Baltikum legnagyobb városa a maga kb. 700.000-es lakosságával... (Tallinn kicsit több, mint 400.)

A megállótól kellett egy kicsit sétálni, de messziről lehetett hallani a zenét. A belépésért itt sem kellett fizetni, mint Helsinkiben, de nem ismerik a napijegy intézményének áldásos hatásait. Minden egyes attrakcióra külön kell jegyet váltani, személyekre lebontva. A játékkínálat inkább a kisebbeknek szól, felnőtteknek szóló látványosság kevés akad, ilyen szempontból Helsinki sokkal jobb választás. Nóri ettől függetlenül persze élvezte a dolgokat, mindent kipróbált, amit csak lehetett:

Az utolsó kép talán nem egyértelmű, itt éppen lóversenyt játszunk Nórival. Egy golyót kellett felfelé dobálni, s attól függően, milyen lyukba esett be, a ló egyet, kettőt, vagy hármat haladt előre. Itt éppen én haladok elől, s a végén nem sikerült annyira ügyetlenül dobálnom, hogy ne én nyerjek... ( Az első játékot ő nyerte. ) Kifelé menet Nóri még lovagolt is egyet:

A nap továbbra sem sütött ki, s erősen benne voltunk már a délutánban, kezdett hideg lenni. Azt terveztük még, hogy járunk egyet a városban, "ebédelünk", s a séta végeztével elpihenünk a szálláson. Nóri a villamoson már nagyon éhes volt, megette az egyik szendvics felét. Nappali fényben a városközpont még szebb látványt nyújtott, mint előző nap este, minden érdekesebb épületet, teret megtaláltunk, a "macskás ház" kivételével, ez másnapra maradt.

Voltunk a dómban is, bár a tetejére nem mentünk fel. Pedig itt nem is kellett volna mászni, lifttel fel lehet menni. Sebaj, hagyni kell valamit következő alkalomra is. Megtaláltuk a "Fekete fejűek" házát is. Róluk azt érdemes tudni, hogy a középkori Baltikum érdekes kereskedőcsoportja voltak, nem házasodtak, csak az üzletnek éltek. Nevüket onnan kapták, hogy az egyesület patrónusa Szent Móric volt, akinek neve a mór ‘fekete’ szóból ered.

A "fekete fejűek" háza

Miután körbejártuk a belvárost, kezdtünk nagyon éhesek lenni. Netti a fenti ház mellett egy kis tér végében felfedezett egy éttermet, amely a kinti reklámja szerint "tradícionális" lett ételeket szerkesztett a konyhában. Bementünk kipróbálni, az volt a neve, hogy Salve...

Befelé menet a pincért megkérdeztem, hogy beszél-e angolul, bőszen bólogatott, hogy persze. Ehhez képest, amikor később a fizetésre került a sor, lettül kezdett velünk társalogni. (Időközben eltűnt, és egy nő szolgált ki bennünket...) Netti valamilyen szószos husit kért, Nóri pedig halat. Pisztráng volt az étlapon, de sültkrumpli nem volt a köretek között, így köret nélkül kértük neki. Én az egészben sült csülköt néztem ki magamnak, de nem kellett volna. Füstölt csülköt hoztak ki, bár az étterem előtti fotóból inkább nyers, sült csülökre lehetett asszociálni. Ezzel még nem lett volna baj, szeretem én a füstölt csülköt is... Csak hát ezt nem nagyon főzték meg, csak bevagdosták a bőrét, és bedobták a hűtőből a sütőbe egy negyedórára. Több nem volt, mert nagyon gyorsan megkaptuk az ételt. Mivel megfőzve nem volt rendesen, alig lehetett vágni, elő is kellett vennem a Gerber bicskámat, még jó, hogy nálam volt. A csontnál pedig teljesen hideg volt...

Szerencsére Netti és Nóri választásával nem volt gond, bár Nóri eleinte nem nagyon akart belekóstolni a halba. A vége az lett, hogy több, mint a felét elpusztította. A sör legalább jó volt, amit adtak, de arról majd a sörtesztek között...

A kinézetével semmi baj nincs...

Az étterem maga egyébként belülről elég jól nézett ki, a hangulat és a berendezés legalább száz évvel korábbra repítette vissza az embert. A kései ebéd után az étteremből kijőve már rendesen esteledett, sötétben császkáltunk még egy kicsit, mielőtt hazafelé indultunk volna. Útközben a "főtéren" találtunk egy érdekes szobrot, amit elméletileg meg is lehet venni. Arra mindenképp alkalmas volt, hogy Nóri felmásszon rá...

Kellemesen elfáradva értünk haza, hogy álomra hajtsuk a fejünket... Netti még szeretett volna buszozni, villamosozni a városban, de lebeszéltem róla, hisz töksötét volt már... Nóri sajnos éjszaka újra belázasodott, de reggelre szerencsére sokkal jobban lett.

Másnap reggel még egy fokkal jobb idő volt, mint szombaton. Mivel megígértem Nettinek, hogy buszozunk egyet, kinéztem a neten néhány busz és villamosjáratot. Az egyik busz a hátunk mögött lévő utcából indulva felment egészen az északon lévő tóig, ezt választottuk. Szám szerint ez a 11-es busz, a linkre kattintva meg lehet nézni az útvonalat... Egy dolgot nem néztem csak meg, hogy mennyi a menetidő... A buszmegálló mellett volt a cirkusz, Nóri persze rögtön be szeretett volna menni. Tudtam, hogy délután is van előadás, így ezt a dolgot elnapoltuk...

A busz hamarosan megjött, és felszálltunk. A szép belvárosi részt hamarosan elhagytuk, és egyre lepukkantabb városrészeken keresztül vezetett az út. Nem látszódott semmi érdekes sem bal, sem jobb oldalon, ellenben nem volt egy darab hely sem, ahova esetleg le lehetett volna ülni. A törzsközönség 83,7 %-a túl volt már a 65 éven, és legalább 28,3 százalékuknál volt minimum egy virágcsokor. Nem tudtam másra asszociálni tehát, hogy sikerült rálelnünk a temetőjáratra, s ezeknél a temető maga rendszerint a végállomás szokott lenni. Ez így együtt már előrevetítette, hogy ez az utashányad a járművet csak nagyon durva külső beavatkozás következtében lenne hajlandó idő előtt elhagyni, így annyi esélyünk volt leülni, mint egy kacsacsőrű emlősnek az Epson-i derbin...

Álltunk hát szépen végig, az idő meg telt, s mindeközben nem láttunk semmit. Negyven perc elteltével már kezdett nagyon bosszantani, hogy nem érünk sehova, de végül kiértünk a temetőhöz. Közben végre le is tudtunk ülni, de a jobb oldali ablakon hiába bámultunk ki, a tó sem látszódott. Az út végén egy méretes buszforduló volt az erdőben, és a sofőrnek nagyon fájt, hogy mi vissza akarunk térni a városba. Először csak pampogott hátrafelé az üléséből, majd hátra is jött cigivel a szájában, valamit lettül karattyolva, és mutogatott, hogy szálljunk le, és battyogjunk át az út túloldalára. Nem nagyon értettem, miért fáj neki, hogy végre ülhetünk közel egy óra élet-halál harc után, de mit volt mit tenni, leszálltunk...

Természtesen az ő busza indult tovább a buszforduló túloldaláról pár perc elteltével, csak annyi ideig állt a túloldalon, míg elfüstölte a bűzrúdját. Így aztán nem tudtam ezt másképp értékelni, mint eredendő rosszindulatot, s az ilyet nem értem... No mindegy, így is le tudtunk ülni, bár körülöttünk gyülekezett a virágoktól megszabadult temetőturisták hada. Visszafelé már láttuk a tavat is, de nagyon nem volt kedvem fényképezni se, túlságosan bosszús voltam.

Kicsit olyan, mint a Louvre piramisa...

A városba visszaérve az orvosi múzeumot akartuk legelébb megnézni, így kicsit korábban leszálltunk. Eléggé elítélhető módon a kultúrális intézmény vasárnap zárva tartott, amit én nem nagyon értettem. Az oké, hogy a hétfő szünnap, de a vasárnap miért az? Érzésem szerint Lettországban sincs ez másképp, mint nálunk, az emberek többsége hétvégén ér rá kultúrálódni. Úgy látszik, ebben a múzeumban ez nem szempont. Mindazonáltal nem ez volt az egyetlen ilyen hely, ami vasárnap nem nyitott ki, beleszaladtunk még néhányba aznap...

Az idő gyönyörű volt, a parkok őszi színekbe fordult fáin táncolt a napfény, s úgy tűnt, mintha el akarna köszönni Rigától a nyár. A levegő persze nem volt meleg, de ennek ellenére sokan kifeküdtek a vízparton a fűre (azért nem bikiniben, sajnos...)

Mivel a múzeumnál csalódnunk kellett, a belváros irányába indultunk, meg akartuk keresni a "fekete macskás" házat. Reggel megnéztem, hogy mi a címe a háznak, így nem volt nagyon nehéz dolgunk. A parton sétálva belefutottunk egy érdekes házba, itt jópár címer fel volt pingálva a falra. Itt ragadom meg az alkalmat akkor arra, hogy meséljek egy kicsit Rigáról. Akit nem érdekel a téma, ugorjon nyugodtan a fekete macskás részhez...

A sok címer...

Ez konkrétan Rigáé...

Mint ahogy a házfalon lévő címfeliratból is kitűnik, a lettek másképp írják a főváros nevét, mint a nagyvilág, igazából a város neve lettül Rīga. Mint írtam már korábban, ez a Baltikum legnagyobb városa, a 2006-os adatok szerint 727.200-an laknak itt. A Balti-tenger partján a Daugava folyó torkolatánál terül el, ezen számos híd is átível. Mi csak a jobb oldali részben bolyongtunk ezúttal, tán legközelebb átjutunk a másik oldalra is. A város lakosságának 42,3% lett, 42,1% orosz, 4,4% fehérorosz, 3,9% ukrán, 2% lengyel és a fennmaradó 4,3% egyéb nemzetiségű. Ezen adatok alapján a helyzet Tallinnhoz hasonlatos, a lakosság fele gyakorlatilag orosz, s ez szembetűnő az utcán is...

A város történetét a II. századig tudják visszavezetni, de az igazi fellendülés akkor kezdődött, amikor 1159-ben brémai kereskedők kötöttek ki a környéken. 1186-ban Ikskildében Meinhard von Segeberg misszionárius telepet alapított. Őt követte Albert brémai püspök, aki keresztes lovagok élén érkezett, és 1201-ben várat épített. Ezt tekintik Riga alapítási dátumának, amit a város címérében található évszám is jelez.

Riga városát a brémai Albert von Buxhoevden, Livónia harmadik püspöke alapította tehát, aki a baltikumi terület feletti ellenőrzést biztosítandó a Kardtestvérek lovagrendjét – amely később a Teuton Lovagrendbe olvadt be –, is létrehozta. A pápa jóváhagyta számára a rigai püspök, majd az érseki tisztséget. A püspök és a Teuton Lovagrend megtelepedését követően megjelentek a német kereskedők és Riga 1282-ben a Hanza Szövetség tagja lett. (A város alnémet nyelven patakot, csatornát jelent, ez a keresztelés szimbolikus kifejező eszköze.)

A várost a kereskedők által választott városi tanács és polgármester irányította, de a városi tanács mellett a püspök és a lovagrend is jelentős hatalmi tényező volt. A XIV. századtól Riga a Baltikum legjelentősebb kereskedelmi központja. Jellemző, hogy ezekben a századokban, a városban működött céhek tagjai között egyetlen lív, vagy lett nevet sem lehetett találni.

A reformáció nagy hatással volt a rigai polgárságra is: 1562-ben Rigában feloszlatták a Német Lovagrendet. 1581-ben elfoglalták a lengyelek a várost, de ez nem volt hosszú életű... 1621-ben svéd uralom alá kerültek, majd 1656-ban rövid időre bevonultak az orosz seregek. Ez sem tartott sokáig, 1660-ban az Olivai békét követően ismét svéd uralom alá kerültek, s ekkor Riga Svédország „második fővárosa”.

1710-ben a "Nagy Északi Háborúban" az orosz seregek elfoglalták Rigát, amely 1783-ig a Rigai, majd 1918. november 18-áig a független Lett állam kikiáltásáig a Livlandi kormányzóság (oroszul губерния, gubernyija) központja volt. 1861-ben megépült az Orosz Birodalom első vasútvonala Riga és Moszkva között, s Riga az Orosz Birodalom második legforgalmasabb kikötője lett Szentpétervár után.

1940. június 17-én a Molotov–Ribbentrop-paktum alapján bevonult Rigába a szovjet Vörös Hadsereg, de csak rövid ideig tartotta megszállás alatt. Ezt megelőzően a lakosság majdnem harmadát alkotót rigai németeket áttelepítették a Harmadik Birodalomba. Alig egy év múlva, 1941. július 1-jén foglalta el a várost a Wehrmacht három évre: 1944-ben a Vörös Hadsereg újra elfoglalta a várost és megalakult a Lett Szovjet Szocialista Köztársaság.

A függetlenségi mozgalom az 1980-as évek második felében kapott erőre. 1988-ban hivatalosan is megalakult a Lett Népfront Rigában és 1990. május 4-én kikiáltották a független Lett Köztársaságot. A Lett Köztársaság 2004. május 1-jén, hazánkkal együtt felvételt nyert az Európai Unióba, és ugyanebben az évben belépett a NATO-ba is.

A függetlenség kivívását követően Lettország gazdasága nagyon gyors szerkezetváltáson esett át. Ma a nemzeti jövedelem 70%-a a szolgáltatási szférából származik. A nagy, a Szovjetunió belső piacára dolgozó nehézipari üzemek nagy részét bezárták. A város egyik leghíresebb ipari terméke négy évtizedig, 1965-től 1992-ig a Riga moped volt, erre tán sokan emlékeztek... A megmaradt és alaposan modernizált lett ipar jelenleg is Rigába illetve annak közvetlen környékére összpontosul.

Ettől a címeres háztól már nem volt messze a "fekete macskás ház", Riga egyik szimbóluma. Valóban szimbólum, mert hűtőmágnestől kezdve a kulcstartón át mindenféle macskás csecsebecsét lehet kapni... De mi a túró ez a macska tulajdonképpen?  A "Macskaházat" a tetejére erősített, görbe hátú bádogmacskákról keresztelték el. A különleges alkotást egy kereskedő készíttette bosszúból, miután nem vették fel a céhbe. A tagoknak ezért bosszúból azt kívánta, "csússzanak le a macska domború hátán", azaz menjenek tönkre... Azért jó tudni, hogy más népektől sem idegen a "dögöljön meg a szomszéd tehene is" életérzés...

Miután itt kibámészkodtuk magunkat, újra a főtérre értünk, és akkor realizálhattuk igazán, hogy milyen szép is Riga belvárosa:

Kezdtünk már éhesek lenni, és éttermet keresve a dóm háta mögé kerültünk. Itt volt egy fura, tehenes szoborcsoport, amivel mindenki fényképezkedni akart, no persze Nóri sem akart kimaradni a jóból:

Sajnos nem találtunk olyan éttermet, ami bizalomgerjesztő lett volna, így végül a Mekiben kaptunk be egy szendvicset.  Utána a séta során elhaladtunk a  Szabadság emlékmű mellett, napfényben jobban meg lehetett vizsgálni. Utánanéztem, ezt a szobrot 1935 novemberében leplezték le. A Lett szabadság emlékműve, tulajdonképpen egy női szobor, aki a feje felett egy három csillagból álló ívet tart. A három arany csillag Lettország három tájegységét Kurzeme-t, Vidzeme-t és Latgale-t szimbolizálja.

A csatorna partján sétálgatva pazar látványban volt részünk, ha erre jártok, feltétlenül sétáljatok itt végig:

Az operaház

Lehetett még "napozni" is

A cirkuszban a délutáni előadás négy órakor kezdődött, a buszunk pedig hétkor indult. A csomagunk a szállodában pihent, azért még az indulás előtt vissza kellett menni. Szerencsére a szálloda és a cirkusz szomszédos utcában voltak, így ha ez előadás nem hosszú, még beleférhet. Gondoltuk mi... Odamentünk hát a cirkuszhoz, akkor nagyjából három óra volt. Azt gondoltam, hogy maximum másfél óra lehet az előadás, de a pénztáros azt mondta, hogy két órás. Hát az még éppen határeset volt, így megvettük a jegyet. Előtte kicsit sétáltunk egy parkban, ahol játszótér is volt:

Nóri a többi gyerekhez képest majdhogynem túl volt öltöztetve, volt olyan kislány, akin csak egy póló volt... A cirkuszban nem az első sorban ültünk (a néni oda akart jegyet adni, de vannak rossz tapasztalataim, inkább feljebb kértem...), de onnan is kiválóan láttunk mindent. Az előadás valóban kétórás volt egy szünettel, Nóri a végére kissé el is fáradt. A társulat eléggé nemzetközi, volt magyar állatidomár is...

A szünetben Nóri lovagolt egyet az egyik pónin, de lehetett kutyákkal és majommal fényképezkedni is. No persze jó pénzért... A buszhoz sietni kellett tehát, előreszaladtam a bőröndért. Abban bíztam, hogy a buszpályaudvar mellett még nyitva fogom találni az élelmiszerboltot, akartam venni néhány lett sört otthoni tesztelésre. Nem volt szerencsém, hatkor már bezártak.

A buszos hostess csaj szerencsére beszélt angolul, s megkérdeztem tőle, hogy le tudunk-e szállni Tallinnban korábban, a házunk melletti buszmegállónál. Azt mondta, hogy térjünk vissza rá Pärnuban, amit nem nagyon értettem. No mindegy, Pärnuban én is leszálltam mellé (pár percre megálltunk), és megkérdeztem újra. Azt mondta, hogy menjek előre a buszmegálló előtt öt perccel, ott fog ülni a sofőr mellett. Nem értettem, hogy ezt Rigában miért nem lehetett megbeszélni. No mindegy, Pärnu után félórával bekapcsoltam a GPS-t, és a jelzett időpontban előrementem. Nóri akkor aludt el nemrégen, Netti próbált belé életet lehelni. Miután ez nem sikerült, álmában öltöztette fel őt. A bőrönddel együtt küzdöttem magam a legutolsó sorból előre, képzelhetitek, hogy nem volt egyszerű.

Szóltam a csajnak, hogy itt vagyok, a megálló még két kilométer. Egy darabig ott álltam, aztán a sofőr, aki nem beszélt semmilyen értelmes nyelvet, nekiállt bökdösni. Nem igazán értettem, minek inzultál, egyáltalán nem álltam benne a látómezejében. Kérdően néztem a csajra, neki a sofőr morgott is valamit. Azt mondta a hölgyemény, hogy rongyoljak már vissza a busz közepére cuccostul, mert a középső ajtót nyitja csak ki ez a félőrült. Ezt meg aztán már végképp nem értettem, erre már muszáj volt nekem is mondani valamit. De aztán mérgemben csak annyit jegyeztem meg, hogy ő mondta, hogy jöjjek ide bőröndöstül, és hogy nem igazán volt egy könnyű menet mindenkin átvágni. Elnézét kért, de nem tud a sofőrrel mit csinálni... No mindegy, mire odaértem, addigra Netti is össze tudta kanalazni Nórit, és le tudtunk szállni ott, ahol akartunk. Ha be kellett volna menni a buszállomásig, akkor még legalább egy órát utazhattunk volna...

Hát így végződött ez a kirándulás. Az hiszem, vissza kell még mennünk ide, sok minden kimaradt (van állatkert, skanzen, és még sok minden más is...)