Az új tengerészeti múzeum, és a hétvége

Hosszabb címet szerettem volna adni ennek a posztnak, de a fránya Google nem engedte, meg kell elégednetek ezzel a nem túl fantáziadús címmel. Kicsit bajban vagyok, mert időhiány miatt néha nehéz eldönteni, hogy miről írjak előbb, folytassam-e a stockholmi élményeket, ugyanakkor írjak az aktualitásokról is... A baj az, hogy egyikre sincs mostanság idő, s ahogy elnézem a naptárt, nagyjából június közepén lehet majd egy kicsit fellélegezni újra...

Balról lentről: Bernát, Palika, Minna, Elza, Nóri, Zora

Na mindegy, most megpróbálok írni pár szót a hétvégéről, és tán valamikor majd sikerül közzétenni is. A szombati napra hétközben meghívott minket Erik ebédre. Igazából most pótoltunk egy korábbi meghívást. Nóri csinosan felöltözött, és 11 óra felé elindultunk. Reggel, mikor felkeltem, 9 óra tájt, nagyon ködös és felhős volt odakint, a hőmérséklet 11 fok volt. Kezdtem örülni, mert szombatra 5-6 fokot mondtak pénteken. Indulás előtt még egyszer ránéztem a hőmérőre, gondoltam már melegebb lesz, de nem: két órával később a higanyszál lement 10 fok alá, alig volt 9 fok...

Balról lentről: ?:), Nóra (Erik felesége), Laci, Gabi, Netti, Erik

Szeles és csöpögős volt egész nap az idő, nem is lett volna jó semmilyen kinti programra. Nem csak mi voltunk hivatalosak az ebédre, ott volt Gabi is, és Laci is (konzul) teljes családjával. A gyerekek jól eljátszottak egymással, és külön asztalnál ebédeltek is, közben folyamatosan csak Nóri hangját lehetett hallani, mesélt mindenfélét, ami csak eszébe jutott...

Hat óra után indultunk el, és Erikéknek volt még egy meglepetése: van egy vendégkönyvük, ami teljesen váratlanul ért. Talán nem meglepő, amit mondok: nem esik túlzottan nehezemre, ha meg kell fogalmazni pár mondatot, többnyire szokott sikerülni. De az az üres oldal akkor olyan hirtelen ért, hogy semmi nem jutott eszembe. Persze Nettinek sem... Pláne azután nem, amikor előrelapoztam, s láttam, hogy mások féloldalas gyöngybetűs bejegyzéseket prezentáltak. Mit volt mit tenni, elővettem legszebb kézírásomat, amely nagyjából tán még olvasható, de szépnek korántsem mondható (és nem is élvezhető), és írtam néhány szívből jövő mondatot, lett amilyen lett...

Másnap szerencsére sokkal jobb volt az idő, így meg tudtuk valósítani régi álmomat, ki tudtunk menni a kikötőbe az új tengerészti múzeum kiállításának megnyitójára. Tavaly nyáron már jártunk ott, de akkor még igencsak felemás állapotok uralkodtak ott, mindössze a jégtörő hajót lehetett megnézni. Mostanra elkészült a hangár, s ezt a weboldalukon én már hónapokkal ezelőtt felfedeztem. Az ünnepélyes megnyitóra pénteken került sor (csak meghívottaknak...), a köz számára szombat volt az első nap, de aznap elég pocsék idő volt.

Mi szerintem szerencsésebbek voltunk a vasárnappal, de sajnos óriási tömeg volt. A felújított hangárban rengeteg gyerekeknek szóló attrakció kapott helyett, de némelyiknél egész sokat kellett sorbaállni. Nem kevésbbé a Lembitnél... A Lembit az észt haditengerészet egyik tengeralattjárója volt még a II. világháború előtt. Angliában építették a '30-as években, testvérével együtt, a Kalevvel. Különleges hajók voltak, speciálisan a Balti-tengerre tervezve, hogy elviseljék az extrém hőmréskletből és időjárásból adódó körülményeket. A Kalev odaveszett a háborúban, csak a Lembit maradt meg az utókornak. Hányatott sorsát 1985-ben fejezte be a tengeren, akkor a szovjet időkben már múzeumhajót csináltak belőle. A '90-es évek sorsfordító éveiben, amikor a szovjet hadsereg kivonta erőit az országból, állítólag az volt a terv, hogy a Lembit Szentpétervárra fog kerülni. Az alakulóban lévő észt haderő csupán egy szakaszt tudott kiállítani annak érdekében, hogy átvegyék a hajó irányítását, de mi sem jellemzi jobban az akkori állapotokat, hogy még ezzel a csekély erővel is sikerült. A Lembit tehát Tallinnban maradt, s azóta is múzeumhajó.

A kapitány "szalonja"

Odabent

A magam részéről persze nekem ez tetszett a legjobban, de van még számos dolog (főleg gyerekekkel), amiért érdemes ide kilátogatni. Vannak különböző szimulátorok (légvédelmi gépágyú, tengeralattjáró, irányítható kishajók egy medencében...), de ezek közül az egyikhez (élethű repülőgépszimulátor) sajnos nem volt szerencsénk. Nem tudom miért, el nem tudom képzelni, hogy ne találtuk volna meg. Inkább arról lehet szó, mint hogy sok más apróság, már ez sem működött vasárnapra. (Közben jött a pénzügyes csajszi az újsággal, valóban ez volt a helyzet, nem működött...) A múzeumot valószínűleg ugyanis kicsit korán nyitották meg, sok minden nem volt kellőképpen letesztelve az interaktív eszközök közül, és a szombati hasonló méretű közönség hatására ezek részben leamortizálódtak. A légvédelmi gépágyús szimulátor például pont akkor halt le, amikor Nórival végre sorra kerültünk tíz perc ácsorgás után.

Emberi erővel hajtott tengeralattjáró...

Lehetne persze fanyalogni ezeken a hibákon még sokat, de annyi bizonyos, hogy ezek kijavításával ez a múzeum Tallinn egyik legvonzóbb atrakkciója lesz, s az is teljesen bizonyos, hogy ez lesz a legmodernebb technikával felszerelt múzeum a környéken...

Az egyik beugróban a hangárban volt egy rakás tengerész uniformis, különböző méretekben. Itt is kissé tettenérhető volt a kapkodás. Nem hinném, hogy Nórinak extrém nagy feje lenne, mégis némely ruhába nem tudta bebújtatni a kobakját, így kénytelen volt néhány számmal nagyobbat felvenni...

Nagyjából fél négyig odabent barangoltunk, majd kijöttünk enni valamit, mert már mindenki éhes volt. Nyugodtan megtehettük, mert egy aktív kártyát kaptunk belépő gyanánt, amivel este hétig bármikor visszamehettünk az épületbe. Vettünk egy hot dogot, és a part felé vettük az irányt, ahol éppen vadászgépek tartottak a levegőben bemutatót. Mi valószínűleg már csak a második felét csíptük el a programnak. Utána modellek bemutatója következett, szédeületes dolgokat műveltek. Voltak benzin- és elektromotoros helikopterek, no meg egy repülőgép is, amely ping-pong labdákat dobált bomba gyanánt...

A jégtörő hajót ezúttal kihagytuk (tavaly bejártuk, s ott is ezren várakoztak...), Nóri kicsit szaladgált és játszott a játszótéren. Az észt haditengerészetnek két hajója horgonyzott (aknaszedő hajók) még ott, de azokra sem maradt már erő, végül már csak a két modelles sátorba néztünk be. Az egyikben kézműveskedni is lehetett, bár ott is nagyon sokan voltak. A délután vége felé visszamentünk még egyszer a csarnokba, és végre ki tudtuk próbálni a légvédelmi ágyút is, de nem volt nagy sikerélményünk. Eltöltöttünk odabent egy újabb órát legalább, s végül hét óra körül hagytuk el a parkot, akkor már nem volt akkora tömeg...

Utolsó pillanatban még sikerült Nórinak felmásznia néhány járműre, amivel a katonák vonultak ki a rendezvényre, ott némely gyerkőc hatványozottan antiszociális viselkedése teljesen kihozott a legendás béketűrésemből. Alapjában véve eléggé tolerálom mások hülyeségeit (különösen ha még nem léptek át bizonyos életkori küszöböt), de ezeket simán el tudtam volna képzelni, hogy drasztikusabb eszközöket alkalmazva megnevelem úgy, hogy legközelebb garantáltan udvariasabban viselkedtek volna...

Hazaérni persze így eléggé későn sikerült, Nóri pedig majdnem tízkor került ágyba. (A délután folyamán volt egy kis holtpontja, nagyjából azután fél órával, amikor egy arcfestő lány egy nyuszit pingált az orcájára. Elsírta magát, hogy milyen nagyon is szeretne ő egy élő nyuszikát... Mindent latba kellett vetnünk, hogy meggyőzük, ez nem is olyan fantasztikus ötlet, mint amennyire első pillantásra (tán még másodikra is...) tűnik...

De a kép azért aranyos: