Stockholm, második nap...

Az alvással senkinek sem volt gondja mondhatni, inkább a felkeléssel. Az ember azt gondolná, hogy egy ekkora kikötő mellett nagy a zaj, de jelzem, ekkora monstrumok tudták elhagyni a kikötőt mellettünk száz méterrel anélkül, hogy az különösebb hanghatásokkal járt volna...

Öltözködés közben, reggeli előtt, Nóri mondott egy nagyon vicceset, az apropóra már nem emlékszem. Sűrűn szoktuk idézgetni az Indul a bakterház... című film egy bizonyos jelenetét, amikor Bendegúz éppen azt fejtegeti az édesanyjának, hogy a javulás felé vezető út legfőbb akadálya az, hogy lakhelye szerint egy faluban kénytelen tengetni az életet. Nóri erre így emlékezett vissza valahogy:

- Hiszen javulnék én édesanyám, csak nem megy az olyan könnyen faluhelységben...

Az eredetei jelenet megunhatatlan, azok kedvéért, akik esetleg nem látták, illetve szívesen megnéznék újra:

Hát ilyen jó hangulatban indultunk le reggelizni... Jó nagy volt a szálloda étterme, s mire lementünk rengetegen voltak. Svédasztalos jelleggel folyt az étkeztetés (mily meglepő), s Nóri persze élvezte, hogy ő szedhet magának szinte bármit, de a mennyiségekkel még mindig bajban van. Például voltak kicsi sült virslik, vagy kolbászok, abból egy halommal elhozott, hiába mondtuk neki, hogy csak annyit vegyen magához, amennyit meg is eszik...

Reggeli után a metró felé vettük az irányt, de ezúttal nem mentünk be egészen a központig, csak a Karlaplan térig. Annak idején 2006-ban ezen a környéken voltam elszállásolva, így ez a környék részben ismerős volt. Innen meredeken dél felé le lehet sétálni Djurgårdenre, a tegnap lefényképezett hídon. Útközben útbaesett a töténelmi múzeum, hat év alatt kívülről nem változott semmit. A sziget, mai célpontunk, az állam tulajdona, régebben a király vadaskertje volt, halandó alattvaló a lábát sem tehette be ide. A király manapság a tíz palotával egyetemben (ezek szintén az állam tulajdonát képezik) akkor használhatja a szigetet, amikor csak akarja, de ez a gyakorlatban nincs így. Djurgården a stockholmiak kedvenc piknikező helye, rengeteg park és játszótér van rajta, ideális egy családi délutánhoz. Nem mellékesen számos attrakció és múzeum is itt kapott helyet, nem véletlenül irányoztuk magunkat második nap errefelé...

A Vasa múzeum volt az első célpontunk aznapra, előtte elhaladtunk a Junibacken mellett. Erről bővebben majd a következő napnál, most elég annyit tudni, hogy ez egy óriási játszóház tulajdonképpen, Astrid Lindgren művei alapján felépítve. Meglátogatását másnapra időzítettem, mert a neten azt írták, hogy hétfőn zárva lesz. Ehhez képest méretes sorok voltak a bejáratnál...

A Vasa múzeum bejáratát kissé áthelyezték 2006 óta, de nem ez volt az egyetlen változás...

De mielőtt ezekre rátérnék, egy kicsit lépjünk vissza a múltba.... Szóval az első nap már megénekelt Gustav Vasa második projektje… Kicsit háborúmániás volt őkelme (mint akkoriban mindenki), s fejébe vette, hogy erős hadiflottát épít. A Vasa mellett még több hadihajót is építettett egyszerre, de a Vasa több szempontból is különleges volt.

Akkoriban a tengeri hadviselés kissé leegyszerűsítve a következőképpen nézett ki. A két hajó (vagy több), akik meg akartak egymással ütközni, felálltak egymással többé-kevésbé párhuzamosan, majd elkezdték lőni egymást veszettül. Amikor az egyik már úgy érezte, hogy kellő pusztítást végzett a másikon, felmérte, hogy mi lenne jobb: végérvényesen elsüllyeszteni az ellenfelet, vagy megcsáklyázva átvenni felette az uralmat. A fentiekből következően egyértelmű, hogy két módon lehetett előnyt szerezni ebben a harcmodorban: hosszabb hajó (több ágyú), illetve magasabb hajó (több ágyúsor).

Kevés volt a ballaszt...

Gustav Vasa az utóbbi mellett tette le a garast, ez lett volna az első hadihajó Svédországban, amelyben több (kettő) ágyúsort alkalmaztak mindkét oldalon. Csak hát mivel ilyet még senki nem épített, a számításokba hibák csúsztak... A hajó szép nagy volt, több mint 70 méter hosszú, két ágyúsor, 64 ágyúval. Az építéshez több, mint ezer tölgyfát kellett kivágni, szóval volt benne anyag rendesen. Egy dolgot hagytak ki belőle legfőképp, a kellő mennyiségű ballasztot. A király éppen a lengyeleket csépelte (hol volt már a közösen megtervezett Moszkva égetés…), amikor sor került a próbaútra. A hajó ment vagy ötszáz métert, aztán a szél belekapott a vitorlákba, és a hajó elkezdett dőlni. Ezt még korrigálni tudták, de párszáz méterrel arrébb ugyanez történt. Ekkor már úgy megdőlt a hajó, hogy az ágyúk résein betört a víz. Ez még nem lett volna baj, mert a víz stabilitást ad, attól még nem kellett volna feltétlenül elsüllyednie a teknőnek. A gond az volt, hogy a hajó aljában kövekből képzett ballaszt a harmada volt a kívánatosnak, így a dőlésnél az egész átborult a rossz oldalra. Na ez már betette a kaput. A fedélzeten nem csak a többszáz rendszeresített katona volt, hanem a marketingpolitika bevált módszerei miatt egy rakás híresség is. (Ezt a módszert annak idején Demszky is alkalmazta az új villamos próbaútján a körúton, de az nem borult fel a sok álhírességgel.)

Végül aztán 50-60 ember befulladt, s a hajó két perc alatt eltűnt a 30 méteres mélységben.

Az ágyúkat szinte hiánytalanul felszedték a mederből búvárharang segtségével később (a franc se vállalta volna), de amúgy nem foglalkoztak a hajóval. Amikor a király hazajött, rögtön felelőst kezdtek keresni. Végül is nem büntettek meg senkit... Igazából nem is csoda, mert tulajdonképpen Gustav Vasa-nak saját magán kellett volna kezdeni a sort. Amikor az építés során (tapasztalat hiányában) az építők realizálták, hogy a konstrukció több sebből vérzik, próbáltak szólni. Javasolták, hogy a sok ágyú miatt meg kell szélesíteni a hajót, ki kell bővíteni a hajó alját, több ballaszt kell stb. Ez mind azzal járt volna, hogy a hajót nagy mértékben át kellett volna alakítani, s ezzel több hónapos csúszás lett volna. Az admiralitás értette a problémákat, és sikerült is őket meggyőzni, hogy továbbítsák a gondokat a király felé. Ő persze azt üzente vissza Lengyelországból, hogy csúszásról szó sem lehet, neki most van szüksége a hajóra, fejezzék be az eredeti tervek szerint...

A törénet 300 év múlva folytatódott, amikor Anders Franzén professzor a fejébe vette, hogy megkeresi az elveszett hadihajót. Kreált egy saját műszert, és hétvégenként belógatta a vízbe. A sok próbálkozás sikerrel járt, megtalálta a helyet. Szegényt nem igazán becsülték meg, miután sikerült a hajót kiemelni, nem engedték a közelébe többet, csak amikor már kész volt a restaurálás. Szerencsére a Balti-tenger sókoncentrációja nem túl magas, így a fát zabáló bacik sem bírnak benne megtelepedni. Ebből kifolyólag a hajótest jó állapotban volt a kiemelés után. Építettek köré egy múzeumot, ezt látogattuk meg. A hajó megtekintése előtt meg lehet nézni a kiemelésről egy filmet, amiben tulajdonképpen azt mondták el, amit én itt leírtam, mi ezt most kihagytuk.

A hajó lenyűgöző. Sajnos elég sötét van, így jó képeket nehéz készíteni. 2006-hoz képest a múzeum alaposan bővült, annak idején csak egy szinten lehetett körbejárni. Most több szinten valósul ez meg, be lehet kukucskálni a fedélzetre is. A jelek szerint megkezdték a hajó komplex restaurálását, és nem lennék meglepve, ha pár év múlva a látogatók felmehetnének a hajóra. Nórinak leginkább az a része tetszett a múzeumnak, ahol egy érintőképernyő mellett át lehetett tervezni a hajót. Lehetett állítani a méreteken, az ágyúk számán, a ballaszton, rakományon, személyzeten, utána pedig jöhetett a teszt. Másodikra, harmadikra már egész jó hajót sikerült építenünk, nem tudta az orkán erejű szél sem feldönteni...

"Fújd, csak fújd... ki kér belőle?"

Nem gondoltam volna, de majdnem másfél órát sikerült odabent eltöltenünk, így a titkon remélt Északi múzeumra nem maradt időnk a vidámpark előtt. A Gröna Lund (a vidámpark) délben nyitott, így ha egy órát töltöttünk volna csak a hajónál, akkor lett volna tán értelme bemenni az Északi múzeumba, de így nem. 2006-ban én jártam benne, akkoriban az egyik emeleten rengeteg nagyon szép babaház volt kiállítva, úgy gondoltam, hogy az tán érdekelné Nórit. Így azonban nem mentünk be, felszálltunk a villamosra, és pont nyitásra érkeztünk meg aznapi második (s egyben utolsó...) célpontunkhoz.

Már említettem a nevét, de nem árt az ismétlés, hátha egyszer bekerültök egy tévés vetélkedőbe, s pont ez lesz az utolsó kérdés a 2 milliárdos fődíjért: a stockholmi vidámparkot tehát úgy hívják, hogy Gröna Lund. Amikor a neten keresgéltem róla, akkor megtaláltam az imént belinkelt igényes honlapot, de nem fordítottam kellő figyelmet a jegyárakra. Ugyanis azt írták mindenütt, hogy a vidámparki belépő ára benne foglaltatik a Stockholm (majdnem megint azt írtam, hogy Stockmann...) kártya árában, így ezért nem kell külön fieztni.

Viszont amikor a bejutás után az első játékra fel akartunk ülni, furán néztek ránk, és elküldtek minket a belső pénztárhoz. Ott aztán hamar kiderült, hogy a "külső" jegypénztárnál megváltható 95 koronás jegy (mintegy 3000 forint...) csak arra jó, hogy az ember bejöjjön a parkba, és nyálát csorgatva körbejárjon, ugyanakkor nem ülhet föl semmire. Ennél már a Pesten lévő Vidámpark gyakorlata is szimpatikusabb, ahol 4900 forintért be lehet menni, de akkor fel is lehet ülni (majdnem) mindenre. Igazából nálam mondjuk a pálmát ilyen szempontból a Helsinkiben lévő vidámpark viszi, ahol a belépésért nem kérnek egy fillért sem, körül lehet nézni, és azután el lehet dönteni, hogy milyen jegyet vesz az ember...

Az első játék...

No mindegy, a bejutás ingyen volt a kártyával, de előttünk volt a dilemma, hogy kuponfüzetet vegyünk, vagy karszalagot. Az érdekesebb programokért 2 vagy 3 kupont kértek, így a 20 kupon kissé kevésnek tűnt, nagyjából 20 percre saccoltam, ha nem kell sokat sorba állni. Ezért kértek 340 koronát, ellenben a teljes napijegyért "csak" 300-at. Hol van itt a logika? Ennek ellenére sok embert láttam kuponokkal rohangálni, egyszerűen nem értem, minek vették meg... Mi mindenesetre felszerelkeztünk mindhárman karszalaggal, s úgy döntöttünk, hogy mindent kipróbálunk, amit csak lehet...

Szerencsére rögtön a bejárat után találtunk egy csomagmegőrzőt, így a cuccaink nagy részét bezsúfoltuk egy szekrénybe. Először azt gondoltam, hogy a pénzt majd vissza fogja adni a végén, de hamar rá kellett jönnöm, hogy nem, s ráadásul az első szekrény elnyelte a pénzt anélkül, hogy a szekrényt be lehetett volna zárni, kénytelen voltam egy karbantartót keríteni.

A bejárat után jobb oldalon volt egy fura ház rögtön, az volt kiírva, hogy Pettson o Findus Värld, azaz Pettson és Findus világa.  Igazából ez egy svéd mese:

A mesébe magába még nem néztem bele (több rész is van fent belőle a neten...), de gyaníthatóan elég specifikus szemlélet uralkodik az író fejében, mert ez a ház és környéke minden, csak nem szokványos. Tele van pakolva bizarr és vicces játékokkal, az érdekesen felhalmozott s egymással nem nagyon passzoló tárgyakról nem is beszélve. A tűzhelynél némileg nosztalgikus érzés kerített hatalmába, eszembe jutott, hogy a kék túra alkalmával, az esti szállásokon Bálint pont így szokta elhelyezni száradni a dolgait...

A következő attrakció, rögtön a ház mellett a Tekkoparna volt (teáscsészék). Haosnló van Helsinkiben is: középen egy teáskanna, mellette a csészék, ezekbe lehet beülni. A csészék két különböző körpályán mozognak, és magának a menetnek van egy lassabb bevezető része, aztán meg egy gyorsabb. Közben klasszikus zene szól, a srác pedig, aki vezérelte a gépet, végigtáncolta a napot. Mentünk két kört, s a nap végén, amikor zárás előtt az utolsó menetre még beültünk tíz óra előtt pár perccel, akkor is még bírta az iramot...

Mikor innen kiszálltunk, már kezdtek sokan lenni, és a "kukacvasútnál" már egész sokat kellett várnunk. No persze nem kukacvasút volt ez, csak valami hasonló, az ittenit úgy hívják, hogy Nyckelpigan, ami katicát jelent, s a vonat úgy is nézett ki. Nóri nem találta túl gyorsnak, nem is beszélve az autós körjáratról, amire még előtte felültünk....

Ezen a fertályon még volt egy kisebb katapult és egy elefántos csoda, mindkettő kisebb gyerekekre méretezve, de Nóri szerette volna ezeket gyorsan maga mögött hagyni, már akkor is az elvarázsolt kastélyt kereste... Egy átjárón lehetett átjutni a park másik felébe, a komolyabb attrakciók itt voltak. Nóri beült dodzsemezni, addig Netti sorbaállt az egyik katapulthoz. Két ilyen torony van a parkban, az egyiknél a kilövésen van a hangsúly, a másiknál a szabadesésen. Netti a szabadesősre ült fel, ezt úgy hívják, hogy Fritt Falt Tilt. Ez tulajdonképpen egy cirka 80 méteres torony (nagyjából egy 20 emeletes ház...), ahová szépen felcsörlőzik azokat őrjítő lassúsággal, akik nem is igazán tudják mire vállalkoznak. Odafönt egy picit bedöntik őket, hogy jól lássák, hová fogják őket ledobni, nagyjából 15 fokban. Utána jön a 2,5 másodperces zuhanás, 110 km/h-s sebességgel. Én csak kívülről láttam, nekem annyi elég is volt. (Ez a világ legmagasabb ilyen jellegű őrültsége...)

Előtte...

Ahogy Nettit vártuk Nórival, a parkba egy bohóc és egy gólyalábú hercegnő jött be. A bohóc olasz-angol-svéd keveréknyelven beszélt, persze próbált minél több olasz szót belekeverni a mondókájába, mégis csak az a cirkusz egyik alapnyelve... Nórinak nagyon tetszettek, különösen amikor a bohóc elkezdte játszani, hogy mennyire ügyetlen zsonglőr ő, és folyton elejtette a buzogányokat. Ha valaki visszadta az egyiket, akkor rögtön elejtett egy másikat, de Nóri túljárt az eszén: nem egyesével adta vissza őket, hanem egybefogta csokorba, meg is kapta az elismerést...

Ezt követően aztán sorra mentünk az összes durva dolgon... Kezdtük a parton a polippal (Bläckfisken), oda kellett a legkevésbbé sorbaállni...

Ez a kép itt már a nap vége felé készült (sokadszor ültünk fel), némileg már látszik rajtunk a fáradtság. Nagyjából azidőtájt megebédeltünk, a park tele van büfékkel és éttermekkel. A neten óva intettek tőle, hogy itt együnk, annyira magasak az árak. A magam részéről ezt nem tudom alátámasztani, a park ilyen szempontból semmivel sem drágább, mint a város maga, bár a lángos nem megérős, ne próbáljátok ki. Igen, van lángos is, igaz, langos-nak írják, de az. A mérete egy méretesebb tócsnit idéz, s ahhoz képest tényleg elég sokat kérnek érte...

Ez követően aztán semmi nem mentett meg minket attól, hogy végtelen ciklusba kerüljünk az elvarázsolt kastélynál, ha tízszer nem voltunk benne, akkor egyszer se. Itt Lustiga Huset-nek (vidám ház, vagy vicces ház) hívják, és némileg hasonló a Helsinkiben látottra: itt is van mozgó lépcső, ferde szoba, és itt is szőnyegcsúszdán kell elhagyni a házat. Nóri a végére már igen csak gyors lett, s a nap vége felé már nem is kellett sorbaállni...

Innen csak néha tudtuk eltéríteni, viszont ha kipróbált valami újat, akkor meg azon akart menni nyolcszor egymás után... Egy játék nem nyerte el a tetszésünket testületileg, ez volt a Flygande Mattan nevű csoda, azaz a repülőszőnyeg. A videóból jól látszik, mire kell elkészülnie annak, aki fel akar ülni, nekünk nem jött be. Hozzá kell tenni, hogy az utolsó sorban ültünk, ez sem a jó irányba vitte a dolgokat. Míg a sorunkra vártunk, elolvastam a kiírásokat, és különösen felhívták arra a figyelmet, hogy akinek baja van a hátával, ne üljön be...

Szerencsére ebben a parkban három egészen vad hullámvasútra is fel engedték ülni Nórit, ezek közül az első a Vilda Musen (vad egér) volt, amit kipróbáltunk. Szűk kanyarok, 21 méteres magasság, max 55 km/óra. Ezek a főbb jellemzők, ami alapján nem is tűnik durvának, de ezt a 21 méteres magasságot az első pillanatokban meg is teszi, két másodpercen belül lefelé, szinte merőlegesen... Indulás előtt a fekete srác első alkalommal meg is jegyezte, hogy milyen bátor Nóri, mielőtt megengedte, hogy beüljünk... Először azt hittem, hogy nem akarja engedni, hogy beüljön...

Nem akarok hazudni, de ezen is ültünk nyolcszor legalább. Ennél többször csak a Kvasten-en ültünk, erről képek is vannak. Itt be kellett ülni egy olyan ülésbe, hogy az ember lábai lógtak lefelé, ilyenben még nem ültünk korábban. Ez kevésbbé durva, mint az egeres, itt csak 2,5 g gyorsulást kell kibírni, az egeresnél kb 3-at. A park legdurvább hullámvasútja, a Jetline aznap nem ment, ott a maximális sebesség 90 km/h, és 4,5 g a terhelés...

Indulunk...

Menetközben...

Bevallom, nekem ez tetszett a legjobban...

Miközben Nórival hol az elvarázsolt kastélyba mentünk be, hol az egeres hullámvasútra ültünk, sikerült Nettit meggyőzni, hogy üljön fel az Insane-re, ehhez hasonló Helsinkiben is volt... Itt aztán teljesen átforgatják az embert, nekem ehhez nem volt semmi ingerenciám...

Végignéztük a kis térképet, hogy hol nem jártunk még, kiderült, hogy csak pár dolgot hagytuk ki. Volt egy nagyobb dodzsem (itt mi is beültünk Nettivel), egy mesecsónak szerű dolog (Nóri túl lassúnak találta), no meg persze szellemvasút is, amitől igazán már Nóri sem ijedt meg:

Ahogy ment le a nap, egyre szebb képeket lehetett készíteni a városról, illetve a parkról magáról, ezek között nehéz szelektálni:

Az elvarázsolt kastély...

Nóri nyolc óra körül még egyáltalán nem volt fáradt, és bőszen tiltakozott bármiféle hazamenés ellen. Kilenc óra után azért már látszott rajta, hogy kezdi kiszívni ez a nap az erejét:

A feni képek közül némelyik később készült már, azért olyan nagy a sötétség ott. Megettük ezt a zacskó egészségtelen burgonyaszirmot, s mintha mi sem történt volna, rohant a Twister-hez, ez volt a legdurvább hullámvasút, amire felülhetett. Erről nincs képem, vagy videóm, de a linken meg lehet nézni... Ennek a fa hullámvasútnak a sebessége nem annyira durva, mint benne ülni (61 km/h), de itt is van azért 3 g gyorsulás, de az igazán meredek a vége. Az még hagyján, hogy ide-oda rángatnak menet közben, és egymást érik a vadabbnál vadabb kanyarok és lejtők, de a végén olyan fékezéssel áll meg, hogy az embernek alig van ereje ordítani egyet...

Tíz óra előtt pár perccel még beültünk egy utolsó menetre a bébi katapultba és a teáscsészékbe, de aztán el kellett hagynunk a parkot. Nóri addigra teljesen elkészült az erejével. A villamosok még jártak, de a tengernyi embert nem tudták elnyelni, s nem ez volt az egyetlen sokáig nyitvatartó rendezvény a szigeten. Azt találtam ki, hogy ne a város felé menő irányba szálljunk fel (esélytelen is lett volna), a villamosnak a szigeten valahol meg kell fordulnia, nincs más út... Az ötlet jó volt (csak két megállót ment a villamos, majd vissza is fordult), le tudtunk ülni, de addigra Nóri már auldt az ölemben, fel kellett vennem.

Amíg a központ felé zötykölődtünk a metró felé, a tömeg olyan nagy volt, hogy arra lettem figyelmes, hogy mögöttem egy fiatal srác megkéri az egyik ülő utast, hogy leülhetne-e a térdére... Leginkább az volt a dolog mögött, hogy többet ivott a kelleténél, nem a fáradtság, de ami ezután következett... Elkezdte ecsetelni az ülő ipsének, hogy igazából neki tulajdonképpen mindegy, hogy éppen lányokra gerjed, vagy fiúkra, hangulattól függ, s közben bemutatta az ácsorgó barátait... Sajnos nem tudtam hátrenézni, hogy az ürge milyen fejet vág, de úgy sejtem nem örült már annyira, hogy a térdén ül valaki, miközben ez a fő téma... Bár ki tudja....

A metróra is vártunk hat-nyolc percet, így aztán 11 körül értünk a szállodába. Kicsit bíztam benne, hogy a bár nyitva lesz (marha nehéz már Nórit hosszútávon cipelni...), úgy vágytam egy sörre, mint még szinte soha. Miután lefektettük Nórit, lementem, de már csak egy üdítőt tudtam vételezni a recepciónál...

Talán mondanom sem kell, hogy aznap sem kellett bennünket különösebben altatni... Az utolsó kép a szállodától nem messze készült, ez a fa egy parkban volt kivilágítva, Nettinek még volt ereje lefotózni...