Foci...

Ez volt az első szombat időtlen idők óta, hogy nem kellett korán kelni. A magam részéről ki is használtam (vasárnap is), nem nagyon tudtam korán felkelni... Nórival előtte nap megbeszéltük, hogy elmegyünk délután meccsre, tavaly sokszor rágta a fülemet, hogy ő is szeretne jönni egyszer. Laci, a konzul mondta ezt a programot még hetekkel ezelőtt, ugyanis a háziorvosunk az észt bajnokság egyik csapatának orvosa. Ezt tudtam már régebben is, de azt nem, hogy pont a kerületünk csapatánál dolgozik (Nõmme Kalju). Jelenleg, a hétvégi forduló előtt ez a csapat vezette a tabellát az FC Flora és az FC Levadia előtt (mindkettő tallinni csapat, az utóbbi lehet ismerős otthon, a Debrecen az elmúlt években kétszer is búcsúztatta őket a BL selejtezőjében).

Az észt futball hasonló szintet képvisel, mint a miénk (tán a miénk egy árnyalatnyival jobb), de ezt majd ősszel lemérhetjük, ugyanis egy csoportba kerültünk a VB selejtezőcsoportban, októberben megküzd egymással a két válogatott Tallinnban. Tavaly már nyertünk némi betekintést a tízcsapatos bajnokság színvonalába, akkor egy Kalev-Pärnu meccsre mentünk ki, az elég csapnivaló volt.

Ezen a hétvégén az FC Flora és a doki csapata jött össze egy rangadóra az A. Le Coq arénába, ez Észtország legnagyobb stadionja (egyben a Flora otthona), már többször emlegettem, itt rendezik a válogatott meccseket is. Nóri az utolsó pillanatban meggondolta magát, indulás előtt egy órával azt mondta, hogy mégse jön. Amikor meg már indulásra kész voltam, kitalálta, hogy mégis jön, így persze a buszt lekéstük. Még szerencse, hogy a többiek (Laciék és Erikék) is késtek, így mi értünk elsőnek a stadionhoz. Ott nyoma sem volt a lázas készülődésnek, a válogatott meccsek előtti megszokott hangulatnak. Nem mondom, hogy minden esetben özönlött a nép oda, de most eleinte aziránt is kétségeim voltak, hogy lesz-e egyáltalán meccs. Mintha nem is az első helyezett játszana a harmadikkal, olyan csend és kietlenség honolt arrafelé...

A Flora B közép

Délután kettőkor kezdődött a derbi, így Nórival a kései reggeli után nem ebédeltünk, kezdett már éhes lenni. Elmentünk a büfébe enni és innivalóért, vettünk pirított fokhagymás barnakenyeret. Végigkínált vele mindenkit, de a nagy részét ő ette meg. A csapatokat gyerekek kísérték a gyepre a mintegy ötszáz néző buzdítása közepette. Később ezek a gyerkőcök előttünk ültek le, aranyosak voltak, ahogy szurkolás közben össze bírtak veszni...

Elkezdődött a meccs, s az iramra mi sem jellemzőbb, hogy Nóri a kenyeret rágcsálva öt perc után megkérdezte:

- Apa, ez még a bemelegítés?
- Nem, ez már a meccs...

Gondolom, nem kell mondanom, hogy Laciék dőltek a röhögéstől... Nem csak a fiúk jöttek egyébként a meccsre, ott volt Erik lánya is, Laciék pedig a teljes családdal képviseltették magukat, ott volt Vera is Zorával, sőt még Huba is (ő végigaludta mondhatni az egész meccset).

Sajnos sok izgalmas dolog nem történt, bár azért a színvonal jóval magasabb volt, mint a tavalyi bajnoki meccsen. Ennek ellenére az első félidőben gól nem esett, maximum azon lehetett szórakozni, hogy a bíró milyen felfogásban vezeti a meccset, szinte mindent lefújt.

A "legizgalmasabb" jelenetek egyike...

A második félidő elején volt a meccs egyetlen értékelhető mozzanata, egy szöglet utáni fejesgól, amiről Verával mindketten lemaradtunk, mert éppen nagyon beszélgettünk valamiről. Ezzel a góllal a Flora nyert 1:0-ra, hiába lőtt az ellenfél a második félidő közepén egy szabályosnak tűnő gólt.

A két szakértő

Tegnap volt anyák napja, de a tegnap készült fotók még sajnos a gépen maradtak, erről majd holnap számolok így be...